2010. április 29., csütörtök

UPDATE III - Tele a... Hagyjuk.

Óhogyaza... Pedig tényleg azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni

Felhívott a T-Home (vagy valamelyik T-whatever) ügyintézője, hogy én vagyok-e Herr Elp. Mondok nem, és németül se sokat, szóval vagy angolul, vagy lassan, vagy később telefonál. Az első ajtót választotta, de azért jól elbeszélgettünk az ő hússzavas angol- és az én huszonöt szavas német szókincsemmel.

Arra próbált fényt deríteni a drága, hogy miért nem használjuk a tévét. Talán már nem akarjuk? Nem tetszik nekünk? Vigyék vissza?
Ezen már szinte sikítva nevettem (igen, bele a fülébe). Elmagyaráztam neki, hogy mi tök boldogan használnánk, ha működne. De nem működik, mert ők még nem nyújtják a szolgáltatást.
Pár másodperces szünet következett, mely során alighanem utánanézett az adatainknak, mert utána azt mondta, kissé meglepett hangon, hogy jé tényleg. Aztán hozzátette, hogy de sebaj, pénteken, 30-án bekapcsolják. Mondtam, örülök. Szívélyes búcsúzkodás. Történtek habzó szájjal történő ismertetése a kollégákkal. (Vagy ez, vagy idegroham.)

Ebben az a jó, hogy van valamilyen szintű kásztömer öröm-bódottág-követés, meg hogy a jelek szerint van távoli management, azaz ha épp olyanom van, akkor Manilából beprogramozhatom, hogy vegye fel az Esmeralda lánya epizódjait 348-420-ig, de a 376. részt azt ne, mert abban hal meg Don Mihaelo.
Az viszont rossz, hogy idióták.

2010. április 26., hétfő

A' időnek járásárul

Ah, hová tűntek azok a boldog idők, mikor még izgatottan vártam a reggeli időjárás-jelentést... A szépbeszédű m1-es srác kinyilatkoztatása után már csak azt kellett megtippelni, hogy ha napsütést jósol, akkor vajon kiadós vihar lesz-e, vagy netán jégeső veri el a vetést? (Június elején már csak a legbátrabbak fogadtak havazásra, de egyszer nyertem is, és milyen jól fizetett!) Hozzászokik az ember a hazai időjáráshoz, na.

Ezzel szemben van ugye Hamburg, ahol az időjárás valamivel kevésbé bonyolult - vagy esik, vagy hamarosan esni fog; télen ugyanez, csak néha hó esik eső helyett.

A kettő közt helyezkedik el Hannover, ahová a kalandvágyó hamburgi meteorológia-szakos hallgatók jönnek el borzongani. Itt ugyanis az időjárás egészen vad dolgokra képes: példának okáért szinte mindig fúj a szél. És időnként süt a nap is.

Megnéztem egy időjárás-jelentést az n24 nevű csatornán - kiábrándító. Egész Németország ún. "várható" időjárását elmondták annyi idő alatt, amíg Vissy bácsi még mindig a Dunántúlt mazsolázgatta. Természetesen pontosan olyan idő lett. Csak egy példa: múlt hét keddre azt mondták (előtte levő vasárnap), hogy Hannoverben és közvetlen környékén erősen felhős lesz az idő, reggel szemerkélni fog, a hőmérséklet délutánra felkúszik 15 C fokra. Kedd reggel erősen felhős égre ébredtünk, amiből csöpörészett ez-az, és mikor este nyolc tájt elmentem egy Wetterstation mellett, az 14 C fokot mutatott. Hol itt az izgalom? (Igaz, a szélről egy szót se szóltak.)

Nem árt tudni, hogy a házunkban van valami fotocellás kapcsoló, ami a szelet bekapcsolja, ha lefele megyek a lépcsőn, és kikapcsolja, mikor jövök fel. Ez csak esőben romlik el néha.

Ezért, és még néhány kis szemétségért kárpótol azonban ez a madár, aki szintén nem idevalósi lehet, mert nem tudta, hogy ha az eső pár percre abbamarad, az nem azt jelenti, hogy tényleg abbahagyta. A képen épp szemerkélő esőben gubbaszt és meg van sértődve.

2010. április 25., vasárnap

Az telekommunikációrul - UPDATE II

BWAAAAAHAHAHAHAAHAHA <-- Marika, hozza a nyugikabátot, kérem

A dobozban bizony a set top box volt. Az Elp, aki ért is hozzá, vacakolt vele jó ideig, próbálta működésre bírni, de nem ment az istennek se. Felhívta tehát a supportot, és megtudta, hogy ezt bizony április 30-án fogják aktiválni.

Hogy miért? Mert. Túl sok a kérdés, öreg. :) Ott nyüszítettem a háttérben, hogy ne idegesítsd fel őket, még lekattintják a netet - egyelőre úgy tűnik, megúsztuk.


2010. április 24., szombat

Még egy szolgáltató

Talkline - a Vodafone egyik alvállalkozója (ha jól tudom)

Az Elp rajtuk keresztül állt szerződésben a Vodefone-nal. Ez jó dolog volt neki, például mert az itteni szokások szerint kétévente választhat néhány telefonkészülék közül egyet 1 euróért. Pár napja járt le a két év, én is itt vagyok egy szem német telefonszám nélkül, logikusnak tűnt, hogy rendel egy partnerkártyát és hozzá egy telefonkészüléket is. Érintőképernyőset, 5 megapixeles kamerával. (Azt hiszem, a konyhaszerelésnél már csak a kütyüket szereti jobban.) A partnerkártyára is kitűnő percdíjak voltak, ráadásul egymást ingyen tudtuk volna hívni. Tyűdejó, neten meg tudjuk rendelni? (Ekkor már megvolt a 3G modem, és nem ártott volna, ha a cégből fel is tudnak hívni a népek; a magyar telefonomon ez percenként 61HUF lett volna, Skype az 5GB-os korlátozás mellett túl kockázatos lett volna, a vonalas telefonunk pedig csak a T-Com szerint működött.) Meg hát, uccu neki!

Az Elp bejelentkezett az oldalra, ahol az volt a meglepetés, hogy a fiók még mindig a volt- és azóta sajnos elhunyt barátnőjének a nevén volt, pedig az már jó három éve történt, és annak idején a halotti bizonyítványt elküldve kérelmezte kétszer is, hogy kerüljön a szerződés az ő nevére, mivel ő az egyetlen használója. De sebaj, ezen ne akadjunk fenn, majd szól nekik még egyszer, most a telefont intézzük el. Meg is rendelte a partnerkártyát és a telefonkészüléket, megadta, hogy az itteni címre érkezzen a cucmók, Sai Vis névre, hogy át tudjam venni, ha ő nincs itthon. Azzal biztatott, hogy négy-öt nap, és itt lesz a kártya és a telefon.

Ez még az IKEA-fogfehérje előtt történt, ezzel magyarázható, hogy öt+még néhány nap elteltével teljesen naivan megkérdeztem az Elpet, hogy hallott-e valamit a telefonról. Mondta, hogy majd telefonál másnap nekik. Amit meg is tett, és este tájékoztatott a hívás eredményéről: még egyiket se küldték el, nem is tudják, mit és egyáltalán, de visszahívást ígértek még aznapra. Ez természetesen nem történt meg, de mivel akkor tudta meg azt is, hogy a munkalap sem várható egyhamar, cseppet sem hibáztattam, hogy nem hívta fel őket ő megint.

Aztán persze megtette. Most már sokkal több információval tudták biztatni: a kártyát elküldték XY-nak (vadidegen név) Münchenbe, és már aktiválták is! (Ez utóbbit nagyon büszkén mondta az ügyfélszolgálatos. Mintha a kártya aktiválása nem csak annak használatát tenné lehetővé, de még a világbéke is kitörne miatta.) De itt még nincs vége kis történetünknek.
Az Elp a döbbenettől szólni sem tudott, így a Talkline-os ügyintéző folytatta a dicső történetet: a kártya tehát jó helyen van, a hozzá tartozó információkat, a PIN-, PUK- és egyéb kódokat pedig elküldték a telefonnal együtt az Elp hamburgi címére. Talán. Majdnem biztos. Ő legalábbis úgy látja a rendszerben, hogy az nem ment Münchenbe, akkor pedig csak a másik címre mehetett.

Ezután mertem csak azt javasolni, hogy menjünk el egy random boltba és ott vegyünk egy akármilyen feltöltős telefont. Rávilágítottam a tényre, hogy bár szeretek telefonközpontokkal játszani, én összekötni szeretem az embereket, nem beszélni velük, és legyen ő bármennyire is szívem csücske és napsugár életem egén, fél kezemen össze tudom számolni, hogy idén hány percet töltöttem vele a telefonon, így az "egymást ingyen hívhatjuk" nem is olyan fontos, igaz?
Nagy meglepetésemre azonnal bólintott, hogy nosza, induljunk, még csak este hét van, nyolcig biztos nyitva vannak. Úgyhogy elgaloppoztunk a főpályaudvarra, legkedvencebb T-pontomba és pár perc leforgása alatt már volt is német telefonszámom, teljes 10 euró lebeszélhetőséggel. (Egy jópontot kapnak ezért, így már -9999 pontnál járnak. Hajrá, T-Com, ne add fel!) Ekkor vettem észre, hogy errefelé a PIN beállítása nélkül árulják a kártyákat, azaz a telefon bekapcsolásakor nem kell semmit megadni. Reméltem, hogy a müncheni XY erre nem jött rá, vagy legalábbis nem szeret sokat külföldre telefonálni.

Másnap az Elp ismét telefont ragadott, hogy most már tényleg átírassa a szerződést a saját nevére. Elszótagolta kérését az ügyfélszolgálatosnak, hivatkozott a korábban küldött dokumentumokra... bár egy szót sem értettem belőle, engem teljesen meggyőzött. Látszólag az ügyfélszolgálatost is. Ígéretet kapott rá, hogy azonnal intézkednek.

Intézkedtek is. Másnap délelőtt hirtelen elkezdett működni a vezetékes telefonunk, és "de jó móka!" felkiáltással azt játszottuk, hogy ő lemegy és én felhívom a vezetékesről. Ám a kicsörgés zaja helyett valami nő mondott valamit németül. Hát igen... a Talkline működésbe lendült: azonnal letiltották a kártyáját. Felhívta őket a vezetékesről, hogy ez meg mi a répa? Elmagyarázták neki, hogy ez teljesen normális, hiszen pont ő kérte a szerződésmódosítást, nem? Akkor meg minek panaszkodik? Nyilvánvaló, hogy ahhoz meg kell szüntetni a jelenlegi kártyáját! Kap majd helyette újat. Persze, a telefonszáma is új lesz, mégis, mire számított? Hogy mikor kapja meg az új kártyát? Ó, úgy két hét, legfeljebb négy...

Annyit sikerült kisírni a végén, hogy elérhető lett egyelőre a "régi" számán. A T-Com pedig alighanem felküzdheti magát -9998 pontra.

Az telekommunikációrul - UPDATE

Haha. Hehehe. (Nem kérdéses, hogy kezdek begolyózni.)

Épp csak elmentettem az előző anyázó bejegyzést (és megküzdöttem a google chrome blog-formázási szokásaival; remélem, nem jelenik meg annyiszor az esetleges RSS-olvasók feedjeiben, mint ahányszor elmentettem), mikor megszólalt a csengő. Kétszer. Mert itt a postás tényleg. :)

A csomagon a Telekom Deutschland GmbH szerepel feladóként, és így szemre pont belefér egy set top box. A kinyitásával megvárom az Elpet, addig gyorsan postolok még egyet arról, hogy meg szeretném nyerni a lottó főnyereményét... hátha... :)

2010. április 22., csütörtök

Az telekommunikációrul

T-Com (vagy T-Home? Mindegy)

Akik azt ígérték, hogy március 31-én jönnek beszerelni a netet, majd módosították ezt április 6-ra. Ami még úgy-ahogy tűrhető lett volna, hiszen nekem pont aznap kellett elkezdenem dolgozni (távmunka), amihez a szélessávú internetkapcsolat alapfeltétel. És ha esetleg nem reggel nyolcra jön a szerelő, na bumm, egy-két órára be tudok vonulni valami netkávézóba, először úgyis a háromhetes távollét során felgyűlt párszáz e-mailen kell átrágnom magam. (Az internet az én gyenge pontom, de ezúttal elhatároztam, hogy nem fogok nyugtalankodni és nem idegesítem fel magam semmin.)

Reggel nyolckor az Elp felhívta tehát az ügyfélszolgálatot, hogy nem zavarni akar, csak hátha tudnának mondani egy sacc/kábé időpontot, hogy mikor jön a szerelő. Ugyan németül még mindig keveset és azt is hézagosan, de az leesett, hogy ha tíz percig tart a beszélgetés és ő is sokat beszél közben, az nem jó. Nem is lett az.

Udvariasan ki lett kacagva, hogy beszerelést várt aznapra. A kolléga biztos nem azt mondta, hogy beszerelik, hiszen először csak azért megy ki a munkatársuk, hogy ellenőrizze a telefonvonal meglétét. De ő sem ér ide valószínűleg aznap. És még ha ide is ér, először a vonal meglétét ellenőrzik, aztán bekötik a telefont, aztán kiküldik az ideiglenes modemet, aztán a hozzá tartozó jelszavakat és azonosítókat, majd ha az jól működik és nincs szükség további beállításokra, akkor küldik a végleges modemet, valamivel később pedig a tévé alkatrészeit. Ez legalább egy, de még inkább két hét.

Szilárdan tartottam magam a korábbi, idegeskedésre és nyugtalankodásra vonatkozó elhatározásomhoz, na de a pánikolásról senki nem mondott semmit, és a kétségbeesés sem szerepelt a szerződés feltételei közt, ezt a kettőt tehát szabadon művelhettem. Az Elppel villámgyors kupaktanácsot tartottunk, hogy most meg wtf tudunk tenni. A netkávézók azonnal kikerültek az opciók közül, hiszen pár órát el tudok ott tölteni, de egy hetet már nem. Bemenni az ő munkahelyére - szintén nem lehetőség, a cég ugyanis szigorúbb biztonsági előírásokkal rendelkezik, mint a Magyar Államkincstár (remélem, ez azért jelent valamit - egyszer láttam ott egyenruhás hapsikat, csak vigyáznak ott valamennyire, nem?). A szomszédok wifijére bekéredzkedni szintén necces lett volna. És így tovább.
Legyen akkor 3G modem. Olyat biztos lehet kapni valahol, a kellő sávszélességet is tudja, csak adnak egyet. Irány a legközelebbi T-punkt.

Megjegyzés: Tudom, mehettünk volna máshová is. Vodafone-hoz, például. Vagy más szolgáltatóhoz. Ez teljesen igaz. Hogy nem a Vodafone lett, azt cseppet se bánom, eddig se szerettem őket, ezután se fogom. Hogy nem más, Magyarországon nem ismert szolgáltatóhoz mentünk, ahol talán olcsóbban, talán jobb feltételekkel juthattunk volna hozzá a megfelelő eszközhöz... Hát igen, talán. Nekem olyan megoldás kellett, ami a kellő szolgáltatást biztosítja (hangsúly az utolsó szón is), mégpedig azonnal. Ha lett volna internetünk, akkor természetesen megnézhettük volna a különböző ajánlatokat, és gondosan kiválaszthattuk volna a legmegfelelőbbet, de (és ez úton külön is csókoltatom a kötözködőket/utólag okosakat) internetünk nem volt, helyismeretünk minimális, és villámgyorsan kellett valami, ami működik is.

Tájékoztattam a kollégákat, hogy késni fogok, mert az internetellátással van egy kis gond (...ó, eufémizmusok istene, ne hagyj el), aztán irány a Hauptbahnhof.
Az ottani T-pontban valami olyasmit mondtak (az Elp nem fordított le mindent), hogy náluk nincs, valamivel arrébb van egy nagyobb, nézzük meg ott. Odamentünk, lecsaptam egy katalógusra, és mit látnak szemeim: a tökéletes ajánlatot. 3G USB modem, napi 5 euróért korlátlan használat, nincs havidíj. Isteni, ez kell nekünk.
Ám ez a bejegyzés tán meg született volna, ha az élet ilyen egyszerű lenne. Mert mint azt a segítségünkre siető T-alkalmazott elmagyarázta, igen, az egy nagyon jó ajánlat, egyben a legnépszerűbb is, és Hannover 50 km-es körzetében nem is kapható. Nem, Hamburgban sem. Berlinben talán, de abban se biztos. Van viszont egy másik ajánlatuk, ugyanaz a modem, korlátlan használattal, havi 40 euró - két éves hűségnyilatkozattal.

Nagyjából végigzongoráztunk minden lehetőséget, ettől a 3G cucctól kezdve odáig, hogy veszünk egy iPhone-t, amihez valami überfasza netcsomag jár, de még mindig ez volt a legjobb (legkevésbé rossz; nézőpont kérdése). Végül megszületett a döntés, hogy oké, elvisszük - mivel tudja a megfelelő sávszélt és korlátlan használat, igaz? Igaz. Korlátlan? Az. De igazán korlátlan? Háát, tulajdonképpen igen, persze ha 5GB-nál többet töltök le egy hónapban, akkor korlátozzák a sebességet. Pffff... Legalább ötször rákérdeztem a procedúra során, és csak a végén árulta el ezt az aprócska részletet. Persze majdnem biztos voltam benne, hogy van ilyen korlátozás, nem ez az első szolgáltató az életemben, aki alapvetően ki akar velem szekszualizálni, de milyen jó lett volna, ha ezt a képembe mondja, és nem harapófogóval kell kiráncigálni belőle.

Aláírtuk, aktiválták, közben még egy kávét is kaptunk (...nem, nem mondok erre semmit), távoztunk. Az Elp, aki egyébként a nyugalom megtestesült szobra, és talán a bal szemöldökét ha felvonja kérdőn, mikor én már a plafonon rohangászok körbe-körbe az idegtől, na szóval még ő is sápadt volt kissé. Hogy én mennyire voltam fehér, azt talán jobb is, hogy nem tudom; épp elég volt a tudat, hogy a kezem derekas amplitúdóval remegett.

Ezzel a nehezén túl is voltunk. Mire hazaértünk, már az utolsó remegés is eltűnt a könnycsatorna-izmaimból ( --><-- ilyen közel voltam hozzá, hogy sírva fakadjak ott az utcán), és mikor bedugaszoltam azt az átok modemet Ványába, tényleg működött is. (Ha jól emlékszem, reggel 9-kor nyitott a T-pont, és délre értünk haza a modemmel.) Még az volt a nagy kérdés, hogy mennyit fogyaszt a céges Citrix-kapcsolat. Ezt senki sem tudta hirtelenjében; de kivételesen mákom volt, és napi 300MB-ból megúsztam általában. Úgy számoltam, hogy az abszolút minimumra szorítkozva 10-15 napig biztos elég lesz, még ha magán-netezésre is használjuk pár MB erejéig.

Másnap telefonált az az ember a T-Comtól, aki az eredeti szerződést is kötötte az Elppel. Merthogy látta, hogy egy újabb szerződés került a nevére, hát mi történt? Minek neki még egy interneteszköz, nem elég a DSL? Mondom én, hogy úriember az Elp, egy "sájsz" se hagyta el ajkit. Elmagyarázta, hogy de igen, elég lenne, ha lenne, de ugyebár nincs. Ugye, ha a T-vállalat egy kicsit is jófej lenne, visszaadhatnánk (-tuk volna) a 3G cuccot, miután az állandó internet idekerül(t), mint csereautót a szerelőnek, de szerintem senkit nem lep meg, hogy "neeeem, ez sajnos nem így működik."

Nem sokkal a hívása után megérkezett a szerelő. Pont mikor jött, kezdtem bele egy ticketbe, amit kevesebb mint 5 perc alatt oldottam meg és zártam le, de ekkor a szerelő már nem volt itt. Bizony. Bejött, beledugott valami műszert a falidugóba, közölte az Elppel, hogy a telefonvonal működik, és távozott. (Újfent elhessegettem az UPC-s ember emlékét otthonról. Ő bejött, megnézte, összekábelezte, beállította, aláíratta velem, elment. Eh, nyamvadt balkáni viszonyok.)

Csütörtökön érkezett egy vastag boríték a T-rémtől. Abban voltak a jelszavak és azonosítók. Ellenálltunk a kísértésnek, hogy higiéniás célokra használjuk, és tovább vártunk.

Pénteken pedig csoda történt. Jött egy zöld cetli a postaládánkba. Kihámoztam belőle annyit, hogy az Elpnek csomagja érkezett, felveheti itt és itt (kb. 500 méterre a lakástól; nem ám főposta a Nyugatinál) 17 óra után. Hazajött, elment, hazahozta - a modem volt. És nem az "ideiglenes" modem, bármi legyen is az, hanem A Modem. Szását rádugva, ünnepélyes keretek közt begépeltük a jelszavakat és azonosítókat, betűről betűre követve Az Útmutató minden szavát. És lőn internet. Halleluja, testvéreim! Hajlékunkba beköszöntött a civilizáció.

Kiderült, hogy a szerződéses csávó a lelke mélyén nem nagyon rossz ember, és valahogy sikerült kibuliznia, hogy a lehető leggyorsabban legyen nálunk internet. Ez persze jó dolog, ami viszont nem jó, az az, hogy nekik ez a gyors, miután több mint egy hónapja megrendeltük a csomagot. Nekik, mint cégnek semmit nem kellett tenniük a már meglévő infrastruktúrával, minden készen állt.

Ma április 24-ét írunk (egy ideje finomítgatom ezt a bejegyzést, hogy legalább a legrondább anyázásokat kiszűrjem belőle), és már nálunk van a set top box beüzemeléséhez szükséges adatok egyik fele. Maga az eszköz még nincs. Ahogy haladnak itt a dolgok, a focivébét már talán tudjuk nézni.

Az svéd bútorboltokrúl

Őket nem akarom kardélre hányni. Az Elp már bevállalta ezt a feladatot.

Vásároltunk náluk sok mindent, többek közt egy konyhát is; abból az alapfeltevésből kiindulva, hogy "eccarazmind", még a sütőt és társait is ott vettük meg. Az már csak a mi szokásos pechünk, hogy nem sablonméretű és -alakú a konyhának kijelölt helyiség. A náluk kapható munkalap maximális hossza ugyanis 240 cm, a mi konyhánk botor módon 280 centi szélességbe nyújtózik. De nem estünk kétségbe, mert a (korábbi bejegyzésben említett) kedves fiatalember azzal biztatott minket, hogy lehet rendelni nagyobbat is, ami ugyan többe kerül, viszont hosszabb. Meg is rendeltük izibe. Az Elp már boldogan tervezgette*, hogy a következő hétvégére meghívja egy barátját Hamburgból, aki így részint itt alszik, milyen jó is lesz az, és ráadásul asztalos is a srác, micsoda mázli (...én nem ezt a szót használtam volna...), és akkor szombaton kiszállítják a konyhát és összerakjuk és akkor már csak a munkalapot kell kiluggatni a kellő helyeken (helyenként lefordítom vissaira az elpbeszédet, ő nem így mondta), és így két héten belül lesz működő konyhánk, hejehuja és örömtánc.

Rokonaim, barátaim és kollégáim alighanem egybehangzóan állítják, hogy a naiv külső végletekig cinikus belsőt leplez jól-rosszul, de be kell vallanom, ezen a ponton én is úgy láttam, az Elp meglátása fedheti a valóságot. Tisztában voltam vele, hogy nem kolbászból van a kerítés (ugyanis láttam már hannoveri kerítést), mégis, ha tulipánt akar venni az ember, Hollandiába megy, ha órát, akkor Svájcba, ha meg jópontra vágyik, akkor Németországba. Mert a hollandok tulipánosak, a svájciak órások, a németek meg jó pontosak.**

Pénteken Nagypéntek volt, szombaton viszont visszatért az élet szerény hajlékunkba: befutottak a szállítók, a már ismert fújtatós-szenvedős fajta. Felhozták a cuccokat. Aláírtuk, elmentek. Az Elp elkezdte összeszerelni a szekrényeket. Egy óra elteltével azon kaptam, hogy tűnődő arccal nézegeti a szállítólevelet. Újabb tíz percre rá csörgött a telefonja. Igen, a szállítók voltak. Hogy remélik, nem nyitottuk ki a két X dobozt, valamint hoznának nekünk még hármat.

Teltek-múltak a napok, lassan ideje lett volna megérkeznie a munkalapnak is. Elp telefonált. Elp homlokán viharfelhők gyülekeztek. Elp elmormolt néhány erős kifejezést. A munkalap legyártása ugyanis nem négy-öt nap, ahogy a hazudós hazudta, hanem három-négy hét. Így ünneptájt inkább négy. Esetleg. De hát ő erről szólt, nem?

Nem mernék egy leégett gyufaszálnál értékesebbet arra tenni, hogy még ebben a hónapban megérkezik a munkalap. Most épp félig kész a konyha, tele van dobozokkal, a sütő a helyén van, de nincs bekötve, a főzőlap a helyén van, de nincs kicsomagolva, bekötve pláne nem, és míg nincs munkalap, ezek úgy is maradnak, és addig a konyhát se lehet befejezni. Mondjuk ez engem annyira nem zavar - a kávéfőző működik, a vízforraló nemkülönben, van hűtőmágnestartónk, és ráadásul még a mikró is rendelkezésre áll, bár előszörre nem értettem, hogy minek nekünk még egy vízforraló. Egyébként is megedzettek a korábbi csalódások, mindenre a Murphy-féle becslést alkalmazom (szorozd meg kettővel, váltsd át eggyel nagyobb nagyságrendre és adj hozzá egyet; így számítva a munkalap érkezését 8-9 hétre becsülöm - remélem, nem kell nagyot csalódnom). Az Elpnek viszont ez fájó pont.*

*Ha még nem említettem volna: egyik hobbija konyhák összeszerelése.
*Ez egyben a nevezésem a Hét Legrosszabb Szóvicce versenybe.

A tékozló patkány

Közben előkerült Steve. Kiderült, hogy nem is barlangászott a nappaliban, hanem hegyet mászott az emeleten... és ezt csak úgy mondta, mintha teljesen mindegy lenne. Majdnem ráordítottam, hogy "Steve, a plüsspatkányok nem tudnak hegyet mászni!!", de elkaptam Paul tekintetét, amiben az volt, hogy "Hagyd, nem éri meg", és hát igaza volt. Úgyhogy csak annyit mondtam végül, hogy a jövőben legalább valami elérhetőséget adjon meg, mert itt komoly szükség volt rá a fényképeknél, és egy teljesen kezdőt kellett foglalkoztatni helyette (aki szerencsére kitűnően bevált, de akkor is), és ez egyáltalán nem profihoz méltó viselkedés... Persze megint nem figyelt rám, nekiállt súlyzózni.

Majd meglátjuk, ki kap patkánycsemegét este és ki nem.

2010. április 20., kedd

Hogy is kerültem ide? (6. rész, egyben befejező is)

Még mindig szerdát írunk, de már nem sokáig.

A könnyed esti torna után nekiindultunk táplálékot keresni. Alig volt fél tíz, ilyenkor Bpesten már elég rondán néznek az emberre a legtöbb helyen, ha étket kíván fogyasztani, itt viszont betértünk az első szembejövő vendéglátóipariba, és szó nélkül a kezünkbe nyomták az étlapot. Nem szó nélkül persze, mert nagyon kedves "Guten Abend"-eket kaptunk az arcunkba a felszolgálóhölgytől, fene hitte volna, hogy ez vár ránk ilyen későn. Betermeltük az elemózsiát, és nagy kelletlenül feltápászkodtunk. A felszolgálócsajszi adott egy tippet, hogy hová mehet az ember a környéken szállodába, szerencsére nem volt messze a "schlafgut" nevű hely.

Ekkor már tényleg későre járt, mert a recepcióst úgy kellett felébreszteni, de ehhez képest ő is teljesen a helyzet magaslatán volt. Még azt is megkérdezte, hogy szeretnénk-e wifizni. Az Elp azonnal rávágta, hogy igen (nagy túlélő a srác, és akkor már egy napja nem volt net a kezemben), mire a recepciós srác helyesbített, hogy hoppá, wifi az csak reggelinél van, az étkezőben... [kezdett elborulni az agyam] ...de a szobákban is lehet vezetékesen szörfölni.... [a ráncok kisimultak a homlokomon, azonban a könnyzacskók megrezzentek, ahogy eszembe jutott, hogy hol is vannak a hálókábeleink] ...és ha netán nem is lenne nálunk lankábel, ő tud adni... [halványan pislákoló reménysugár] ...potom 5 euróért. [az Elp oda se nézve lefogott, mielőtt a srác torkának ugrottam volna] Ezt az ajánlatot igénybe is vettük, felmentünk, fogmosás, a vérszívó mindenségük szidása, netezés, alvás.

Reggel fogmosás, fürdés, netezés, reggelizés, kijelentkezés, lakásba visszamenés, költöztetők várása. Azt mondták, reggel 9-re érkeznek, engem fél kilenctől kezdve egyre jobban idegesített a porréteg a mosdókon és úgy általában a lakásban, háromnegyedkor már meg is pattant bennem valami, és közöltem a Elppel, hogy én megyek felderítőkörútra, mert egy életem, egy halálom, én bizony seprűt/lapát szerzek, ha a fene fenét eszik is. Mindig mondtam, hogy nagy túlélő a srác, mert még csak a szeme se rebbent, sőt, felajánlotta, hogy lekísér a földszintre, hogy ha megérkeznek a fijjug, be tudja engedni őket azonnal.
A fijjug természetesen már rég odalent várták a ház előtt, hogy 9 óra legyen - egyikük békésen nyomogatta a telefonját, a másik egy netbookkal játszadozott, az 5 eurós hálókábelre gondolva egy csepp lelkiismeret-furdalásom nem volt, amiért megzavartam ezt az idillt.
Mire visszaértem a Rewe nevű boltból, a dobozok szűk negyede már odafönt volt. Az Elp, aki addig szorgosan ikszelgette a listáról a felcipelt dobozok számát, repesett a boldogságtól, hogy rám hagyományozhatja ezt a hihetetlenül érdekes és kreatív feladatot, ami egyben azt is jelentette, hogy a porréteg továbbra is ott röhögött rajtam. Ő meg elment megvásárolni mindazon lényegtelen dolgokat, amik nekem eszembe se jutottak - ásványvíz, keksz.
Nem sokkal később rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is baj, hogy a processzoridőmet az 1-124-ig terjedő számok kihúzogatására kell fordítanom, mert szivacsot azt persze elfelejtettem venni, és azért annyira nem zavar a kosz, hogy egy szál gumikesztyűben lássak neki.
Sorra érkeztek a dobozok (és meg kell mondanom, ezek a költöztetők nem olyan pipogya alakok, mint az IKEA szerződéses szállítói .hu és .de - azok lihegnek és szenvednek és látod rajtuk, hogy még két lépés azzal a dög nehéz dobozzal és szívroham viszi el őket a túlerőltetés miatt, és ez a TE HIBÁD!!! -, csak hozták fel a dobozokat, mint a gép, és ha a kezükbe nyomott üveg vizeket úgy is nyelték el, mint a Szahara tette volna egy száraz nyáron, ettől nekem nem lett bűntudatom, sőt), és eljött az a pont is, amikor már azzal biztattak, hogy hamarosan a konyhai dobozok is itt lesznek. Ennek mindenki örült, mert azokból mindenki akart valamit. Én a szivacsokat, ők a kávéfőzőt kávéstul, az Elp meg... azt igazából nem tudom, hogy ő miért szerette volna annyira azokat a dobozokat, de láttam rajta, hogy ő is örült.

Lassan felvándorolt minden doboz, következett a második napirendi pont: kicsomagolni, amit csak lehet (annál kevesebb kartondoboz közt kell élnünk, ill. annál kevesebb kartondoboztól kell később megszabadulnunk - azt már akkor is sejtettem, hogy itt a szemét kezelése nem pont ugyanúgy megy, mint amihez én szokva vagyok). Fogtam a fürdőszobai dobozokat és bezárkóztam a vonatkozó helyiségbe. Igen hamar felfedeztem, hogy ha ezek a gyerekek csomagolnak, különösen elszánt öngyilkos tojáskülönítménynek kell ahhoz lenni, hogy akár egyikük is megsérüljön - mindent papírba csomagoltak, és azt buborékos papírba. És persze mindent egyesével. Az első 40x40x70 centis dobozból épp annyi üvegcse, kence és fice került elő, ami a fürdőszobai szekrény egyik 25x25 centis polcát majdnem megtöltötte. Egyáltalán nem meglepő, hogy a cég garanciát vállal rá, hogy a költöztetés során semmi nem fog eltörni.

Már a nappaliban levő dobozokat csomagoltuk ki, mikor is a kezembe került az Elp egyik, általam különösen nemszeretett gyertyatartója. (Háttérinformáció: az Elp szereti a gyertyákat, nekem a gyertya lakástüzet jelent. Gyakori jelenet mifelénk, hogy az Elp körbejár a lakásban, gyertyákat gyújtogatva, én meg szorosan a nyomában, és gondosan elfújom mindet. Ennek megfelelő a viszonyom a gyertyatartókkal is.) Fel is sóhajtottam, hogy a mindenit, ez igazán eltörhetett volna. A fő-költöztető srác pont ott volt (az Elp nem), és mondta is, hogy előbb kellett volna szólnom, megoldhatták volna. Ezen mosolyogtam egy jót, és a gyertyatartót továbbra is bombabiztosan becsomagolva visszacsúsztattam a dobozba. Másnap meg láttam, ahogy az Elp bánatosan felakasztja az erkélyen, hogy de kár, eltört valamikor...

Disclaimer: NEM a költöztetősrác törte el, és nem is én. Az a nyomorult vacak teljesen ép volt, mikor visszatettem a dobozba, ami utána egyenesen felvándorolt az emeletre, az Elp óvó szárnyai alá.

Valamikor késő délután hivatalosan is befejeződött a költöztetés, azaz aláírtuk az összes papírt, tanúsítva, hogy mind a 124 dobozunkat épségben átvettük, aztán persze rakodtunk még egy kicsit önszorgalomból is (én főleg azért, mert az összes környékbeli wifihálózat minimum WPA-t használt. Hová lett a bizalom az emberekből?) Sötétedéskor kiosontunk táplálkozni, majd az egy szem lámpánk világánál megágyaztunk a kanapén és elszunnyadtunk, nem is sejtve, hogy ezzel véget is ért a költözés hőskorszaka, és innét jó ideig csak lefele vezet az út.

2010. április 17., szombat

A Szent Szekrény legendája

Szombat reggel, mikor az ember anyagcseréje épp a legrosszabb formájában van, az Elpek általában kipattannak az ágyból hajnalok hajnalán és össze akarják rakni a napok óta a nappaliban sorvadozó Antióchiai Szent PAX szekrényt. Mit lehet ilyenkor tenni? Én mondjuk olvastam volna még, de ha az emberről leráncigálják a paplant, alóla a lepedőt, matracot és ágybordázatot ki, akkor bizony nincs más hátra, mint a könyv kikapcsolása és lelkesedés erőltetése az arcra.

Először is fogtuk a négy ártatlanul a falnak támaszkodó magas, vékony kartondoboz egyikét, lefektettük, kicsomagoltuk, összeszedtük a hátunk maradványait és a doboz tartalmát átcipeltük a hálószobába. (Egy-egy ilyen doboz körülbelül 50 kiló lehetett.) Aztán az Elp, a mai szekrényösszerakás mozgatórugója és egyben munkavezetője gondosan átnézte a manual vonatkozó részét, hasonló gondossággal kiszedegetett mindenféle csavarokat, majd néhányat egy csavarhúzó kíséretében a kezembe nyomott, mondván a szekrény alsó része az enyém, és "oda legalulra négy csavar kell". Megnéztem, ami kezemben volt. "Te Elp, ez öt csavar." Ő is megnézi, még egyet hozzácsap: "Mert hat kell." Ooooké...
Nekilátok becsavarozni őket a legalsó lukba, az elsőnél megállít. "Ne oda, mondom, hogy a másodikba." ??? Jó, ő a főnök, engedelmesen kiszedem az elsőt, eggyel feljebb rakom, elkezdem csavarozni, megint megállít. "Miért oda?" Nézek rá okosan: "Mert... ez a második?" "De hát a harmadikba kell!"
Ekkor már én is vetettem egy pillantást a manualba. És tényleg a harmadikba kellett, nahát! :) Kicsit neheztelt rám, miután megkérdeztem tőle, hogy látta-e a Gyaloggalopp német változatát, majd igenlő válaszát követően fel-alá gurultam a padlón ROFL jelleggel.

Szó se róla, a kezdeti apró döccenéseket leszámítva villámos gyorsasággal haladtunk, mert (a) mindketten feketeöves IKEÁsok vagyunk (b) PAX szekrényt összerakni óvodások is tudnának, ha meg tudnák emelni az oldallapokat (c) az Elp nem hagyott lustulni, mert Németországban az egyik szokatlan rendelet az, hogy hétvégén (és talán hétköznap is) délután 1 és 3 óra közt tilos zajongani. (Délutáni szundi vagy mifene.)
12:49 perckor már a negyedik szekrény is összeállt, 12:58 perckor pedig mindegyik haptákban, vízszintesen, ill. függőlegesen állt egymás mellett és szoros összetartásban (hiába, egy 5 centis acélcsavar rá tudja venni erre még a legmakrancosabb szekrényt is).

Ekkor már halkan szűköltem, hogy én ééééhessss(C) vagyok (a reggeli elmaradt - az Elp pénteken gondos elpként hazahozott egy zsák brötchent [zsemlefunkciójú péksütemény], majd elfelejtette azokat nejlonzacskóba rakni, szombat reggel pedig a kerekded szikladarabok megpuhítása nem tűnt vonzó ötletnek), de szerintem még sötétedéskor is ott igazgattuk volna az oldallapokat, ha az Elp nem döbben rá falfúrás közben, hogy az ott nem fal, hanem egy bő tizenöt centi vastag gipszkartonréteg. Ennek örömére el is mentünk ebédelni a sarki olasz vendéglőbe. Elcsipegettünk ezt-azt, semmi komolyat, és nem is volt nagy szám a kaja, épp csak tíz ujjunkat nyaltuk meg utána (szokás szerint).
Mindig más mintát rajzolnak a levesre, ami teljesen igazi paradicsomból készül, és irtó finom. A pizza meg olyan, mint amit másutt órákig igazgatnak, hogy a reklámújság címoldalára kerüljön.

Ezután megkíséreltük a hozzánk közeli Bauhaus (kvázi Obi) megközelítését. Ugye a sarki olasz kajáldában eltöltött békés órácska után az ember legkevésbé egy három-öt kilométeres gyalogtúrára vágyik, de ha az Elp azt mondja, hogy nekünk kell valami kütyü onnan, akkor az bizony kell.
A Bauhaus igazából közel van hozzánk, csak mivel ezt mi nem tudtuk, széles kerülővel jutottunk el oda. És pont mikor már megláttuk a feliratot a következő körforgalom után harminc méterre, telefonált az Elp Hamburgban élő, egyébként magyar kollégája, hogy negyven perc múlva a ház előtt lesz. Öt perc alatt összeszedtünk valami fadarabokat, egy tégely nemtommit, egy elosztót, egy olyasféle kütyüt, amit Batman is használ falak átlövésére és aztán önmaga felhúzására (jó, nem pont ugyanazt, csak olyasmit), és persze egy új csavarhúzót nekem, majd erőltetett menetben nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Utána meg még vásárolni is elmentem. Nem vagyok normális, ezt mindig mondogatják nekem, de eddig nem hittem volna, hogy igazuk lenne. Mindegy, az Elp és kedves, drága barátunk addig is jól elvoltak, a délután vásárolt cuccok segedelmével a falhoz állították a szekrényt (ekkor kezdtem rájönni, hogy micsoda kincs is érkezett hozzánk), és nekiláthattunk a fiókok és polcok és nadrágtartók és ruhaakasztók beszerelésének.
Újfent bebizonyosodott, hogy az IKEA tervezői közt túlnyomó többségben vannak a szadista vadállatok, akik élvezetüket lelik a minél élesebb szélű csavarok és fióktartók kitalálásában és legyártatásában. Most is biztos ott ülnek egy kupacban, nézik online az eladott Komplement polcok számát és hangosan röhögnek azokon a szerencsétleneken, akiknek nem acélborítású az ujjbegyük. Kevésen múlt, hogy még mindig rendelkezem mind az összes ujjammal, de a már korábban emlegetett nagyszerű ember (a hamburgból jött hazámfia) kikapta a kezemből a csavarhúzót és becsavarta mind a 26 pengeéles polctartó bigyót. (Valószínűleg az Elp is megtette volna, de ő a saját fiókjaival volt elfoglalva.)

A végén teljesen úgy nézett ki a szekrény, ahogy a tervezőprogramban is. Mi pedig úgy, mint akiken végigment egy úthenger (fejenként), és még úgy is éreztem magam. A nagyrabecsült vendéget elvittük vacsorázni, és rettentően furdalt a lelkiismeret, hogy utána hagytuk autóba ülni, de egyrészt ő ragaszkodott hozzá, másrészt odahaza megint javítottam a helyből felszállva elalvás világcsúcsán, és reggel már várt minket az SMS tőle, hogy a fényképezőgépét ittfelejtette, úgyhogy nem is aggódhattam sokáig.

2010. április 16., péntek

Hogy is kerültem ide? (5. rész)

Ez kissé hosszúnak ígérkezik, párnapi hideg élelem előkészítése ajánlott.

Kábé itt hagytam abba, mielőtt a nettelenség a torkomra forrasztotta volna a szavakat.
Beértünk végül Alsó-Szászország fővárosába, az Elp kanyarodott jobbra, balra, csak ámultam és bámultam, hogy igazodhat itt ki ilyen jól (most volt ott másodjára életében), és már meg is érkeztünk a házhoz. Szép, vörös téglás épület, belül frissen felújítva, kívülről meg mintha új lenne (vagy szintén nemrégiben felújítva, csak azt nem írták le a weboldalán). A bőröndöket cipelve azonban rájöttem, miért is ajánlgatott az Elp annyira földszinti lakásokat. A mienk ugyanis a harmadikon van. És lift az nincs.
Nincs ellenemre egy kis testmozgás, a lépcsőzés kitűnő kardioedzés, ezzel teljesen tisztában vagyok. Épp csak egy halvány balsejtelem kezdett motoszkálni bennem. De a lakást megpillantva ez egyelőre feledésbe merült.

Mert a lakás az szép. Világos. Frissen felújított. És azt mondtam volna, hogy a harmadikon lakunk? Minő botorság volt ezt állítanom, csodálom, hogy még egyáltalán hisztek nekem valamiben is. Mi ugyanis a harmadikon és a negyediken lakunk. Emeletes a lakás, bizony. Ez itt az emelet:
...amit után gyorsan bekukkantottam a nappaliba, ami már odalent van, és pont úgy néz ki, mint a hálószoba, ez a kép tehát mindkettőről készülhetett volna:

És végül következzék a lakás (egyik) fénypontja, a Fürdőszoba. A kép összerakásáért elnézést, elég kezdetleges módszerekkel és tudással rendelkezem e téren.


Nahát, itt lakunk.

Másnap érkeztek volna a költöztetők a bútorokkal, a lakás meg ott állt teljesen üresen, el is indultunk tehát az IKEA-ba. Az Elp helybeli kollégája azt a homályos utalást tette, hogy el kell indulni X irányba, és akkor egyszer csak kinő a földből egy, két-három kilométerre a lakástól. Mi tehát szívünkben gyermeki hittel kocsiba pattantunk és elindultunk a jelzett irányba.

Többször 3 km megtétele után sem láttunk semmi IKEA-ra utaló jelet, a (z állítólag) GPS-sel rendelkező HTC okostelefon szerint még mindig Hamburgban voltunk, az egyetlen térképünk pedig még 2000-ben készült, és elképzelhetőnek tartottuk, hogy azóta (a sok eső miatt) nőtt olyan IKEA, amit a térkép nem jelez. Az Elp igen ravaszul betoppant egy benzinkútra (azok sem hemzsegnek éppenséggel Hannover északi részén), és térképvásárlás örvén megtudakolta, hogy merre is lehet a keresett bolt. A legújabb útmutatás szerint menjünk "a Messe feliratokat követve, és ott lesz az, nincs messze ide". Aha.

Németországban nehéz amiatt eltévedni, mert nem kap az ember elég információt, sőt, a zavart inkább az okozza, hogy magyar szemmel nézve túl sok a tábla: mikor a tizedik "Hannover Messe" táblát is magunk mögött hagytuk, kezdtem nyugtalankodni. A huszadik után már az Elp is. Szintén magyar megszokásból számítottam arra is, hogy az adott bolt ötven kilométerre előre elkezdi kiplakátolni magát, de ez nem az az ország. Itt minden szerényen meghúzza magát, időnként egy vastagabb fa törzse mögül kikukucskál egy két négyzetméteres tábla, amin szabad szemmel épp olvashatóan ott van egy bolt neve, de irány, becsült távolság már csak a legritkább esetben.

Lassan megérkeztünk az Expo területére, és szinte egyszerre kiáltottunk fel az Elppel, hogy "Ott!!!!" Megláttuk ugyanis az autópálya bal oldalán a kacsalábon forgó (álló) IKEA feliratot, ami közvetlenül az épületből nőtt ki. Hirtelen minden napsugarasabbnak tűnt, mert éreztük, hogy közel az áfonyaszószos húsgombócok földje (éhes voltam). Épp jött is egy lekanyarodás, lekanyarodtunk, aztán jött volna az átkelés az autópálya alatt/fölött. Ilyen lehetőség nem volt. Kanyarogtunk megint egy sort, sikerült átverekedni magunkat a túloldalra, de addigra hiába néztünk szerteszét, sehol a kacsalábas felirat. Cikáztunk még egy keveset, és hopp! Egy kacsaláb sejlett fel a messzeségben. Arra vettük utunkat. Mire odaértünk, már nem volt ott semmi.
A következő, rémálomba hajló egy órát inkább nem részletezném. A lényeg az, hogy ahova mi mentünk, onnét minden IKEA elosont és másutt verte fel a tanyáját, mi meg csak kanyarogtunk, mentünk egyenesen, és képtelenek voltunk ráakadni. Jó idő múlva azért sikerült valami hihetetlen véletlen folytán a jó sávba sorolnunk, ahonnét egy kis sáros mellékutat átszelve bejutottunk a parkolóba. (A kép csupán illusztráció.)

A következő négy és fél órát odabent töltöttük: ettünk, majd megterveztük és megrendeltük a konyhát a kiállított számítógépek és egy kedves alkalmazott segítségével (ez utóbbiról azóta kiderült, hogy kicsit hazudós). Még valami szekrényeket is kiválasztottunk ide fentre (az irodába), és természetesen a már körberajongott irodai asztalt is, és Marcust, a forgószéket. Néztünk függönyöket, bepakoltunk egy szőnyeget is a kosárkába, meg egy kis ezt és egy kis azt. Aztán hirtelen fél óra híján záróra lett, ideje lett volna összeszedni a cuccokat és megrendelni a hazaszállítást - de itt az nem szükséges. Van olyan szolgáltatás (felár fejében, természetesen), hogy az ember feltölt egy ajándékkártyát a szükséges összeggel, mellékeli a kívánt cumók listáját, megbeszéli a szállítást, aztán hazamegy és kötöget vagy tájképet fest, míg megjelennek az izmos munkások. Igénybe is vettük ezt a lehetőséget (az vesse ránk az első MALM polcot, aki már tologatott egy komplett konyhát két nagy bevásárlókocsin egyszerre), épp csak a legszükségesebbeket gyűjtöttük be és vittük haza.

Többek közt például a szőnyeget. 200x200 centi, a tömegét nem ismerem, de nem is akarom ismerni. Ezt az Elp vitte fel a harmadikra, nem én. Rám maradtak a függönyök (darabja hat kiló, és rengeteg ablak van ebben a lakásban), valamint, mivel azért mégis hamarabb végeztem, sutba vágtam az "úrihölgyek nem cipekednek" elveimet és beszálltam a szekrénydarabok felcipelésébe. Az Elp kettesével vitte fel őket, én maradtam a szolid és megfontolt egyesével cipekedésnél, de így is hálás vagyok az évtizedes csocsós múltamért, ami megkeményítette a tenyeremben a bütyköket. Legközelebb maximum a másodikra költözünk, az biztos.

2010. április 14., szerda

Reggeli rendkívüli

Végre, VÉGRE eljutottunk arra a szintre, hogy van működőképes hűtőmágnestartó, abban olyan luxuscikkek, mint például joghurt, vaj, felvágott; valamint az ezek elfogyasztásához hasznos kenyér. Pár napja még müzlit ropogtattam magában reggeli gyanánt, lehet, hogy holnap egy száraz kiflicsücsök lesz minden eledelem, de a mindenit neki, MA tudok rendesen reggelizni.

Szeretnék még itt külön említést tenni legkedvencebb nővéremről, aki nélkül a mai reggeli nem jöhetett volna létre. Ő volt az egyetlen, aki megértett engem, mikor vajkésért rimánkodtam. Mert a vajkésre mindenki úgy tekintett, hogy az meg mi a francra kell? "Miért nem jó a normális kés vaj kenésére?" "Egyébként is margarint eszel, miért nem margarinkést veszel, hö-hö-hö." Mindezen embereknek küldöm most ezt a képet bizonyítékul, hogy vajkés nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Merthogy a vajkés a többi speciális konyhai eszközzel együtt egy olyan dobozba került, amit már kipakoltam. Az evőeszközök, úgyismint kés, kanál, villa még mindig az egyik dobozban tartózkodnak. A konyhában van mintegy tucatnyi doboz, ezek közül 8 'G' betűs, ami pohárszerű ('G'lasses) tartalomra utal, a maradék négyet pedig már átnéztem, és azokban nincsenek evőeszközök. (Még a "Cutlery" feliratúban sem. Abban történetesen poharak vannak. Lehet, hogy van valahol egy titkos 15. doboz is.)
Sajtvágóval, tortaszeletelővel és derelyeszaggatóval pedig macerás vajat kenni.

Egyébként így néz ki az irodám. Ahol reggelizek. (-nék, ha végre hagynának.) A képen Paul "Patkányka" Newman a beállósom (Steve jelenleg... ööö... szabadságát tölti, barlangászni ment, izé... a nappaliba, a ruhásdobozok mögé. Telefonszámot nem adott meg.)


2010. április 13., kedd

Hőstett

Tegnap munka után komoly dilemmával szembesültem: a blogot frissítsem vagy rakjam össze inkább az ágyat? Utóbbi mellett szólt, hogy eltökéltem magam, hogy namostaztánmegmutatom, hogy nem vagyok én holmi ingyenélő fajta, aki alá csak úgy odatolják a már összeszerelt széket, tudok én, ha akarok!!!, meg a többi ilyesmi szózat.

Note to self: legközelebb inkább egy szőnyegnél támadjon ilyen fellobbanásom, azt egyszerűbb összerakni.

Odaálltam az ágy dobozai elé - ketten voltak, két jól megtermett példány - és rájuk néztem. Nietzsche is erre gondolhatott, mikor azt a híreset mondta, mert a dobozok visszanéztek belém. De nem ijedek én meg holmi kartondobozoktól, úgyhogy jött a marokba pökés (esetemben ez a Szása beüzemelése zenedobozzá), szerszámoknak az összvegyüjtése, majd a "Hol a manual?" játék, az összeszerelés első fordulója.
Értelemszerűen a nagyobbik dobozban volt, és én először a kisebbiket nyitottam ki. A harc első és (legalábbis hivatalosan) egyetlen sérülését ekkor szenvedtem el: nem akartam durván, pengével rárontani az ágy finoman megmunkált (ahem) darabjaira, tehát kézzel téptem, mit téptem, boncoltam fel a dobozok kartonkültakaróját - és bibis lett az ujjam. Au. Meglett a manual, következhetett a második forduló, az "Agykontroll". Ezt kevesen ismerik, pedig nagyon vicces kis játék.

Úgy kell játszani, hogy ránéz az ember az összeszerelési útmutató (manual) első képkockájára, tanulmányozza, majd azt mondja, hogy "á, ez egyszerű, ezt simán meg tudom csinálni". És nekilát. Közben leejti, összekeveri, eldugja véletlenül, de nagy nehezen végül előszedi a szükséges alkatrészeket, és végrehajtja az első képkockán szereplőket. Ezt a lépést ismételgetni kell legalább háromszor további kockákkal, hogy aztán, mikor elérkezik egy olyan lépés, amiről már holdttalan éjszakán alagút végéről napszemüvegben hunyorogva sem tudja az ember kijelenteni, hogy "egyszerű", már teljes lelki nyugalommal, igazunk tudatában mondhassuk azt, hogy "hát itt már csak nem hagyom abba".

Jelen esetben ez az a lépés volt, amit a manual kétemberesnek ír le. És ez pont az a helyzet, ahol a skizofrénia jól jön, de nem segít. Sejthettem volna, igazából sejtettem is, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint pár napja egy iratszekrény összerakása. Az kábé 90x60x40 centi, ez meg egy 180x200-as ágy, a csomagolási méretei szerint az egyik doboz 32,6 kg. Csak az a hülye bizonyítási kényszer ne lenne bennem...

Nem maradt más, mint a lakásban itt-ott fellelhető hungarocel darabok, amiket szakértően egymásra pakolva kellő magasságú és stabilitású segédállványokat kaptam, amik olyan jól helyettesítették a szereléshez szükséges másik embert (és beismerem, egy kicsit el is fáradtam a szerelés végére), hogy egész értelmes társalgásokat lehetett folytatni velük. Sötétedés után a zseblámpát is mondhatni könnyen megtaláltam (nincs mesterséges pilács a lakás nagy részében, van viszont vaku a fényképezőgépen, ugyebár; három kép a konyhában és már meg is találtam).
Mintegy hetven csavart, többségükben éles fejű nyamvadékokat kellett beleszuszakolni számukra éppen csak hogy túl kis lukakba, úgyhogy most még a szóközt is mutatóujjal nyomom meg, mert mindkét hüvelykujjam tropára ment, de ugye hogy megérte.


Most már tényleg feketeöves Ikeás vagyok. Nyugodtan lóbálhatom a lábam, mert én megmutattam!

2010. április 7., szerda

Hogy is kerültem ide? (4. rész)

Másnap (most már szerdát írunk) reggel megint hajnali hétkor kukorékolt a Tell Vilmos nyitány. Az volt az eredeti terv, hogy kora reggel elindulunk Hannover irányába, merthogy 11-re jön a T-Com embere, internet bekötni. A múlt héten az Elpet felhívta azonban helyi idő szerint reggel kilenckor a T-Com egyik embere, hogy hoppá, 31-én mégsem tudnak menni, mit szólna inkább április 6-hoz? (A két dátum közt feltűnően sok húsvét, nagypéntek és ilyesmi volt.) Az Elp akkor épp Houstonban volt, mármint az amerikaiban, ahol minimum hat órával korábban van, így újfent nőtt egyet a szememben (én ilyen esetben mindenre bólogatok, beleegyezően mormogok valami érthetetlent, aztán később teljesen őszintén tagadom le, hogy engem bárki is hívott volna). Nem csak hogy emlékezett a telefonhívás tényére, de még arra is, hogy miről volt szó!

A hamburgi kuckó (előző bejegyzésben említett) méretéből kifolyólag olyan luxucikkekre, hogy zuhanyzó, már nincs hely. Van egy darab vécé, valamint egy hozzá színben passzoló mosdókagyló. Tudom, én még a jég hátán is, és itt legalább van melegvíz.

A hirtelen nyakunkba szakadt szabadidőt minél jobban kihasználandó elporzottunk az Elp cégéhez, ahol volt főnöke (aki egyben az én volt főnököm is) nyugdíjba menése előtti utolsó napját töltötte. Partit rendeztek a tiszteletére, izgis szendvicsekkel, rettentő kalóriadúsnak tűnő desszertekkel, és természetesen alkoholmentes italokkal. A magam részéről elfogyasztottam egy lazacos (?) szendvicset, mert bár nagy tisztelője vagyok a halaknak, előbb-utóbb hozzá kell már szoknom. (Azért koncentrálok ennyire a táplálékokra, mert a parti másik fele beszédekből állt, ékes német nyelven, aminek megértésére jelenlegi némettudásommal esélyem se volt.)

Aztán következett a második felvonás, a Kötetlen Beszélgetés. Rendben, ismertem ott jó néhány embert, legtöbbjüknek még a neve is az eszembe jutott (ami nagy szó nálam), de a laza csevej még mindig nem az erősségem. Évek óta nem találkoztam velük, már nem is ennél a cégnél dolgozok, más korosztály, eltérő érdeklődési kör, miről tudnék beszélni velük? Valahogy azért túljutottam ezen is (vezérfonálként felidéztem a My Fair Lady vonatkozó jelenetét) és végre elindultunk Hannover irányába az autópályán.

Körülbelül kétszáz méter megtétele után hatalmas dugóba keveredtünk - valami baleset lehetett előttünk. Abban bízva, hogy senkinek nem esett baja, el is szundítottam.
Arra ébredtem, hogy rettentő hangos a huzat a kocsiban. De nem volt ablak nyitva. Nem sokkal később rájöttem, hogy akkor most mégis hogyisvanez. Az a, már sokak által megénekelt jelenség állt elő, ami akkor jelenik meg előállítva, ha az autó 180km/h sebességgel döcög. És ez Németországban nem ritka. Merthogy sebességkorlátozás az nincs. Mármint, hacsak másképp nincs rendelve, annyival mégy, amennyivel jónak látod.
Szerencsére fejben tartottam Miss Marple vezérelvét is, miszerint egy úrihölgy soha nem lepődik meg semmin, így csendben maradtam (bár belül kicsit sikoltoztam) és csak néztem az elsuhanó tájat. Azért ehhez is hozzá lehet szokni, és néha lelassítottunk 160 alá.

Feltett szándékom volt az út minden lényeges pillanatának megörökítése, de sajnos nem ismertem fel a Hannover befújt táblát időben (3 kilométerrel korábban kellett volna - biztos van valami trükk, hogy hogyan készítsen pengeéles képet az ember kis Olympusával egy 150-nel robogó autóból, nekem csak a sportfelvétel-nincs vaku-makró[közeli felvétel] beállítások jöttek össze, azt viszont jóval előre el kell kezdeni nyomogatni, hogy kép is legyen belőle). Láttunk például kisebb-nagyobb csordányi szélerőművet is, de azok mellett is túl gyorsan mentünk el ahhoz, hogy rendes képet tudjak készíteni. (Sokáig gondolkodtam a képek letöltésekor, hogy mi a fenének készítettem annyi képet út menti fákról. Aztán eszembe jutott.)
Ezek ketten pont jókor mentek el mellettünk

Hogy is kerültem ide? (3. rész)

Haladunk, haladunk. Még mindig Budapesten, de fél lábbal már a reptéren. És immáron képekkel!*

Reggeli után elsurrantam a hírneves kezelésre, ami ötvözte ugyan a fejlékelés és a 4D ultrahang összes előnyös tulajdonságát, így engem pont boldoggá tett volna, ám mivel az ára jócskán meghaladja egy kisebb ország éves GDP-jét, szinte biztos, hogy nem ezzel fogom múlatni .hu töltött időmet.
Vissza a hotelbe, felcsippentettem az Elpet és a csomagokat, majd következett a kijelentkezés, és az egyetlen teljesen pozitív tapasztalat a Kempinskit illetően: míg az Elp a fizetést intézte, én hívtam taxit, hogy visszarongyoljunk a lakáshoz. Pont mikor letettem a telefont, megjelent az a katonás külsejű úriember, akiről azért tudjuk, hogy igazából a hotel előtt álldogál és nyitja az ajtókat és hozza-viszi a bőröndöket. Most is fogta és felkapta az én kis, valamint az Elp bazi nagy bőröndjét és elhurcolta mindkettőt. Én csendben szűköltem, hogy "eeeeviteeeeee!", de senki nem hatódott meg ettől. Ami az igazán meglepő, az az, hogy bár csak a szobaszámunkat tudta, tévedhetetlenül levadászta azt az egy taxit, ami az én nevemre érkezett.
(És azért lássuk be, a képen látható kilátásra ébredni sem egy spanyol inkvizíció.)

Ez után következett a költözés kellemetlenebb része. A költöztető gyerekek jó fejek voltak, és tényleg csomagoltak meg rakodtak, ahogy azt csak kívánni lehet, ámde... a vécékagyló nem volt többé olyan, mint amilyennek lennie kellett volna. Persze feltalálták már a gumikesztyűt és a különböző tisztítószereket, de a mi készleteinket mind becsomagolták. Úgyhogy elzarándokoltam a kisboltba, ahol is vettem szivacsot és tisztítószert, valamint a gyógyszertárba, ahol gumikesztyűt (sokkal olcsóbb, mint a tisztításra specializált és egész kényelmes; és persze hintőpor van benne, így könnyebb leszedni is), majd a bérlők érkezéséig fennmaradó pár órában kitakarítottuk a fürdőszobákat és a hűtőszekrényt, aztán rendeltünk pizzát és felmostam.

Pizzarágcsálás közben megvitattuk, mit tegyünk a nem romlandó kajákkal. Egész pontosan azzal a fél liter ásványvíznek álcázott kerítésszaggatóval, amit nem is tudom, mikor kaptunk egy baráttól. Végül fogtam egy papírfecnit, ráírtam, hogy "PÁLINKA!!!" és beraktam a butykos alá a kamrába. Remélem, elolvassák, mielőtt belekóstolnak. Persze a kórház csak egy köpésnyire van, ha netán mégis meghúznák az ampullát.

Mondhatjátok, hogy egyszerűbb lett volna szólni a bérlőknek, hogy veszélyes anyagot tárolunk a kamrában, de azért ők is szólhattak volna, hogy a harmadik lakó, a két éves Ödönke nem a Napsugár óvoda szíve csücske, hanem egy doberman.
Az Elp beengedte őket; én az egyik pillanatban még békésen üldögéltem az ebédlőasztalnál, a következőben már valami fontos dolgom akadt a hálószobában, csukott ajtó mögött, a kilincsbe kapaszkodva. De most komolyan. Az a kutya három másodpercig csak jött befelé az ajtón - hogy biztos észrevegyem, vagy egyszerűen csak tényleg ekkora, nem tudom. Én jól éreztem magam az ajtó mögött.

Ödönke szemügyre vette új hálószobáját, természetesen zárt ajtók mögött, ezt a pár pillanatot kihasználva kisurrantam a folyosóra (a bejárati ajtó az már komoly darab, azon nem rágja át magát, hiába van hatvannégy foga), és a lakás átadásának további lépései már jórészt ott zajlottak. A bérlők megpróbálkoztak persze az örök sláger "ó, első pillantásra megkedvelte magát"-tal, de legalább nem mondták ki az "á, dehogy harap, szelíd jószág ez" című ordas hazugságot, mert azt még a kutyák nagy barátja, az Elp is látta, hogy ez az eb házőrzésre van kitalálva, és vajmi keveset törődik azzal, hogy kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon.
A szerződést meg az anyagiakat már korábban elintéztük, így most csak elhullajtottunk néhány kulcsot és tanácsot, a reptérre menő taxit pedig már odalent vártuk meg. :)

Ezzel jobbára véget is értek az izgalmak aznapra. Oké, a taxisofőr vadidegen útvonalon vitt minket Ferihegyre, de így is, úgy is transzferárat fizettünk, és igazán csak egy kicsit izgultam, hogy szervdonornak visz el minket.

A reptéren valami fontos embereket várhattak, mert volt ott egy tucatnyi motoros rendőr, fekete zakós és napszemüveges emberek tömkelege sötétített ablakos autóknak támaszkodva, satöbbi. Tiszta szerencse, hogy még a szokásosnál is korábban értünk ki, mert fél órával az érkezésünk után mintha nem mozdult volna senki és semmi.
Ennél többen is voltak ám, csak annyi nem fért bele a kamerába

Bő kétórás várakozás után felpattantunk a Malév járatára, elropogtattuk a sósmogyorót, és már meg is érkeztünk Hamburgba. Rövid töprengés után, hogy mit is együnk (a pizza óta, azaz mintegy nyolc órája nem ettünk semmit) megszületett a döntés, hogy kínait. Oké. Elmentünk tehát egy egyszerű kis kínai étterembe. Személyesen a tulaj fogadott minket, mondtuk neki, hogy elvitelre szeretnénk pár falatot vételezni, erre leültetett minket egy asztalhoz, hogy addig se kelljen ácsorognunk, szegény fáradt utazóknak; és a kezünkbe nyomta az étlapot. Bőrkötésest. Míg azt lapozgattuk, hozott egy kis tálkában valami ropogós cuccot és egy-egy kupicányi fura kinézetű, de rettentő finom italt (valami almalikőr lehetett). Oké, neki valószínűleg nem került semmibe, én viszont imádom ezeket a kis figyelmességeket.

Rendeltük, méghozzá olyan izgalmas ételkülönlegességeket, mint például D6 vagy S1, ó, és persze a kedvencemet, a H3-ast (jól átsütve), aztán megnéztük az előtérben levő tó partján hűsölő teknősöket (percekbe telt, mire az egyikük megmozdította a bal hátsó lábát; ezt leszámítva mintha szobrokat néztem volna). Egyikük felkapaszkodott a tavat környező sziklák tetejére - tekintve, hogy nem vezetett oda ösvény, bele se merek gondolni, mikor indulhatott el ez a páncélos hegyi zerge, mondván "Asszony, ne várj meg a vacsorával."

Hazaérvén (az Elp meghitt, 3 és fél négyzetméteres kuckójába) beizzítottuk az ottani laptopot, tévékártyástul, és mindenféle betű-szám kombinációk csipegetése közben megtekintettük a német The Biggest Loser egyik (ritka unalmas) epizódját. És mi került elő a kínai kajás zacskó aljáról? Egy muszklis üvegnyi abból az almalikőr-szerű italból. Azóta is bontatlanul áll az asztalon, de a mindenit, ez a kínai nem az a kínai, ha értitek, mire akarok kilukadni. :)

*Tudom, hogy tehetségtelen, kétbalkezes kripli vagyok, azt is nehezen döntöm el, melyik irányba kell tartani a kamerát, fényképeket fetölteni, butítani meg végképp nem tudok, és egyébként is hogy képzelem, erről tehát nem is kívánok hallani. :)

2010. április 4., vasárnap

Hogy is kerültem ide? (2. rész)

Oké, minden elcsomagolva, a lakás másnaptól már a bérlőké, úgyhogy elmegyünk szépen szállodába. Valami kis egyszerűbe, hiszen úgyis csak egy éjszakáról van szó. Irány tehát a Kempinski. (A Négy Évszakban már nem volt szabad szoba.) A hotel, ahol a concierge frakkot visel. A hotel, ahol ingyen wifit ígértek. A hotel, ahol nem mondtak igazat.

Odamentünk, bejelentkeztünk, lecuccoltunk (ah, imádom nyilvános helyen használni ezt a szót), majd elmentünk legeslegeslegutolsó búcsúbulinkra. (Hogy melyikünknek hányadik, arra már nem emlékeztünk.) Ahonnét hamar szerettünk (kellett) volna lelépni, hogy másnap még fel tudjuk rendesen sikálni a lakot, hogy a bérlőket ne a költözés maradványai, valamint a hűtőben évek óta aszalódó meggylekvár fogadja. Valamilyen oknál fogva feliratkoztam egy vadiúj kozmetikai kezelésre is, ami (természetesen) csodát tesz, valamint ingyenes a kipróbálása, és egész véletlenül pont volt szabad időpontjuk aznap (kedd) fél tízre. A hülyének is megéri. Szóval időben haza kellett érni, hogy másnap reggel frissen és kipihenten kezdjük a napot.

Hazaértem éjfél előtt, elő Szása, wifi beizzít - az egyetlen hálózat egy bizonyos Drakulanet. Azt kitaláltam segítség nélkül, hogy ez aligha a hotel sajátja, de így is nehezemre esett elhinni, hogy egy sokcsillagos (négy vagy öt), önmagát "Luxury Hotel" melléknéven emlegető szálloda ne tudja feljuttatni a Jelet a hatodik emeletre, ill. ha netán mégis fel tudná, akkor este tízkor kikapcsolja, nehogy megzavarja azzal a sok Hertzzel vendégei álmát.

Mivel úrihölgy vagyok, nem telefonáltam a recepcióra (a csúnya szavak használatát elkerülendő), hanem nagy morgolódások közepette elmentem az íróasztalig, ahol volt egy hálókábel. Bedugasztoltam Szásába, és ekkor ért a következő döbb: a hotel öt különböző ajánlattal kedveskedett. Ezek közül az egyik: 5 megabites kapcsolat potom 11,990HUF/nap. Volt egy olyan is, hogy 256kbps 0 HUF, (de nem ennyi volt, sávszélességnek is alig volt nevezhető; információs szupersztráda helyett a pletykák ösvényén jártam), értelemszerűen azt választottam, és nagy morcosan neteztem egy cseppet.

Reggel szinte kihajított magából az ágy, hiszen a hotelben tartózkodás másik nagy fénypontja az én kis skót beütésű szívemnek a svédasztalos reggeli. Meg hát jelenésem is volt fél tízkor.
Maradjunk annyiban, hogy a reggelivel nem volt baj. (Ha nagyon hasogatni akarom a szőrszálakat, akkor ezen a ponton megjegyzem, hogy vazz, a moszkvai Metropolban hárfán játszott valami nő a reggelinél, és volt kaviár is, de nemes lelkű leszek és hagyom békibe' a szőrszálakat.) Szóval a Kempinskibe ne menjetek, van annál jobb is. :)

(A kiadó megjegyzése: engem most elnyomnak, Szása hibernálására kényszerítenek és egyébként is. Majd jövök.)




Hogy is kerültem ide? (1. rész)

Az egész hétfőn kezdődött. Vasárnap még viszonylagos béke és nyugalom volt, bepakoltunk a bőröndjeinkbe ruhát, cipőt, tisztálkodószereket, mobiltöltőt, e-book olvasót, DS-t és a többi, a civilizált élethez szükséges apróságot. Hétfőn felkeltünk hétkor, lezuhanyoztunk, megkávéztunk, és hajnali kilenckor már csördítették is az ostort a költöztetők az ajtónál. Beengedtük őket. Nagy vidáman köszöntek, letették azt a pár tucat dobozt, mázsányi buborékos papírt, miegyebet, ami náluk volt, bemutatkoztak, a prédára leső karvalysólyom* tekintetével felmérték a lakást, majd arcukon kellemes mosollyal nekiláttak a csomagolásnak. És itt kezdődtek a bajok.

Egy kis háttérinformáció: nem ez volt életem első költözése. Mikor átköltöztünk a régi címről az újra, mi csomagoltunk. (Akkoriban még nem is volt sok cuccunk.) Aztán jöttek Barátaink, Rokonaink és Üzletfeleink hatalmas autóikkal, levittük a dobozokat, zacskókat, bútordarabokat, berámoltunk, elvittük az új címre, felvittük, és ezen lépéseket ismételgettük a csomagok elfogyásáig. Nem tudom, mennyire látszott rajtam, de hogy kis híján leégett az agyam, az biztos. Utálom a káoszt, a rendetlenséget, valamint ha a dolgok nem ott vannak, ahol lenniük kell. El is kezdtem rendezkedni, hogy legalább elvágólagosan álljanak a kartondobozok, és ábécérendben legyenek témakörök szerint csoportosítva. Mindenesetre ezen a részen túljutottunk emberáldozat nélkül, megkönnyebbülten hanyatlottam egyetlen székünkbe, hogy majd netezek egy jót, míg felszárad a padló (igen, még fel is mostam). És akkor hozta el az Elp a cuccait az ő régi címéről. Még kétszer ugyanannyi cucc. Dobozok. Zacskók. Növények. Asztalok. Székek. Még több növény. Borosüvegek. Növények.
Körülbelül két órán keresztül hordtuk fel a holmikat, és mire befejeztük, a korábbi rend ismét semmivé lett. Mivel kiderült, hogy az ágy csavarjait, amiket ő zacskóstul gondosan az ágy lábához ragasztott, valamelyik rokona leszedte onnét és Egészen Biztos Helyre tette, Ahol Azonnal Megtaláljuk, már nem csak én voltam robbanás közeli állapotban, hanem ő is. A csak pár nappal korábbi költözés után kész csoda, hogy nem kerültem a vigyorgóba.

Ezúttal tehát gondosan felkészültem. Megbeszéltük, hogy az ágyat otthagyjuk, a porszívót nemkülönben (egyszer majd mesélek ezekről is.) Napokig tanulgattam nyugtató mantrákat. A kezem ügyében tartottam kellő mennyiségű nikotintapaszt. És az elején még nem is volt olyan nagy baj - jöttek a csávók, és elkezdtek mindent bepakolni. És csak pakoltak. És pakoltak. És pakoltak. Én még teljesen nyugodtnak éreztem magam, de már akkor sem lehettem túl jól, mert alig emlékszem valamire is. Mikor eljutottak a fürdőszobáig, egy kicsit már szédültem, az Elp kerített nekem egy széket, és belém diktált némi forró italt (kávét, gondolom), meg egy szendvicset. Kicsit jobban lettem, de azt hiszem, csak ültem ott a széken is vigyorogtam, mint egy kosár alma.
Mikor a hálószobával végeztek, az Elp átirányított oda, a kezembe nyomott egy könyvet és otthagyott. És de jól tette. :) Valamivel később már kezdtem érdeklődve tekinteni a külvilágban zajló dolgokra, és még akkor sem estem kétségbe, mikor az Elp bejelentette, hogy de neki most bizony el kell mennie pár órára, addig vigyázzak a költöztetőkre. Nem mintha fényezni akarnám magam, hiszen már amúgy is tudja mindenki, hogy rettentő jófej, stramm csaj vagyok, aki a jég hátán is megél (feltéve, hogy van ott wifi), de tény, hogy átvettem a vezérlést, és a csomagolás maradék része rendben lezajlott.

A költöztető cég azt jósolta, hogy körülbelül 12 köbméter cucc lesz, és legfeljebb négy óra alatt végeznek. Ezek után én voltam a legkevésbé meglepve, hogy közelebb volt az a 16 köbméterhez, és hogy este fél hétkor írtuk alá a szállítólevelet. (Kicsomagoláskor persze... de az másik bejegyzés lesz.)

*Tudom, hogy nincs ilyen állat.

Első

Mert ennek lennie kell. :)

Talán jobb, ha most szólok, hogy igen bőbeszédű fajta tudok lenni.