Német bürökrácia - Vissai: 1-2

Bár ez inkább már csak barátságos copfhúzogatás volt.

A korábban említett szuperpapirossal volt most még egy menetem; beszereztem a szükséges igazolványképet, beszkenneltem a személyimet (itt az a "paszport", az útlevél meg a Reisepass), feltöltöttem az e-könyv akkuját (ez körülbelül 8 órányi olvasást biztosít), biciklire pattantam és uzsgyi.

Ahol korábban mindig kilométeres sor volt, most csak kettő darab ügyintézőt lehetett látni. Már-már arra gondoltam, hogy ebédszünet van vagy valami más, ügyfélfogadást nem megengedő napszakban sikerült érkeznem, de nem. Az egyikük mutatta, hogy menjek oda nyugodtan. Odamentem, felmutattam a papírt, a fényképeket, a személyi szkennelt képét, magát a személyit, és igyekeztem EU-tag-szerűen mosolyogni. 

Az hozzátartozik a történethez, hogy reggel az Elp negyedórás fejtágítót tartott, hogy mit szabad és mit nem szabad mondani, és hogyan viselkedjek, és ha netán rákérdeznek, hogy mi a foglalkozásom, ne szerénykedjek, mondjak be nyugodtan tízezer felügyelt gépet (hatvanötezer, sziszegtem összeszorított fogak közül; ó, az se rossz, így ő és folytatta az oktatást), és bármi történjék is, semmiképpen ne igényeljek semmilyen szociális támogatást, mert hiába az van beikszelve a papíron, hogy áugyandehogy, nem kell az nekem, még a végén felajánlják és akkor...! Azt azóta se tudom, hogy mi történik "akkor", de az Elp arckifejezéséből ítélve semmi jó, úgyhogy bólogattam.

Ehhez képest... A kinti csávó a kezembe nyomott egy sorszámot, elmagyarázta, hogy a lépcsőn fent jobbra, és aztán balra az első ajtó, de mire az első lépcsőfokig eljutottam volna, már odakint vadászott rám egy csajszi, hogy én vagyok-e L73. Az bizony én voltam, úgyhogy a folyosón sorbanálló emberek tekintetének kereszttüzében be is mentünk egy szobába, ahol nem egészen három perc alatt elkészült az újabb papiros, ami szeptember 30-ig jó (hogy pontosan mire, azt majd az Elp megmondja, de valószínűleg munkavállalásra). Mivel az Anmeldungnál jól megmondtam az igazat, miszerint április elseje óta tartózkodom főállásban Németországban (izé... igazából március végétől, hehehe), és ezt az engedélyt hat hónapra adják ki, szeptember végén megint vissza kell mennem meghosszabbítani (vagy újat kérni? fene tudja, de akkor is vissza fogok menni). Még megkérdeztem, hogy hogyhogy ilyen villámgyorsan bejutottam, hiszen odakint vagy tíz ember várakozik; megnyugtatott, hogy ők másik ügyintézőre várnak. És tulajdonképpen már csak öten voltak kint, mire végeztem.

Tehát körülbelül nyolc perc volt az egész. Igazán, kezdek kételkedni abban, hogy komolyan veszik-e. :)

Más téma ugyan, de nem annyira: a német rendőrség. 

Aznap, hogy megérkeztünk Hannoverbe, az Elpet elkapta a policáj. Oké, nekik is igazuk volt, de nekünk is - egy kereszteződés jobb oldalán állt egy magas kamion, az Elp előrearaszolt, hogy lássa, ki jön jobbról (a kamion előtt meg fák voltak az út szélén, azoktól se lehetett látni), és pont mikor észrevette, hogy (a) senki nem jön jobbról (b) a kamion egy közlekedési lámpát takar, ami (c) épp piros, már vijjogott is egy vidámat a hirtelen mögöttünk termett rendőrautó. Komolyan, mintha csak erre vártak volna. Ötven méterrel korábban még nem voltak mögöttünk. Na mindegy. 

Az eredmény 200€ pénzbüntetés, 4 büntetőpont és 30 napos jogosítványelvonás. Utóbbi úgy nézett ki, hogy május végén bement a rendőrségre és leadta; az ottani rendőr megnyugtatta, hogy legkésőbb június 24-én már a kezében is lesz. 

Múlt hét hétfőn pediglen jött egy levél, benne  a jogosítvánnyal és egy szigorú figyelmeztetéssel, hogy de június 24-ig nehogy vezetni merjen ám! :)

Elég furcsán keveredik itt a Rend szigora és a megbízás az állampolgárban. 

Hmmmm....

Vajon mennyire pofátlanság bekopogtatni a szomszédhoz és megkérdezni, hogy milyen mosószert használ?

(Nem, nem őrültem meg; legalábbis nem jobban a korábbinál. Jön be a nyitott ablakon a frissen mosott ruha illata.)

Német bürökrácia - Vissai: 1-1

Lezajlott a visszavágó, kielégítő eredménnyel.

Eredetileg tegnap mentünk volna, jól megbeszéltük, hogy délután 4kor feltűnés nélkül bekerítjük, majd megszálljuk a Bürgeramt épületét, ám a tervet a célpont ravaszmód megfúrta, a nyitvatartását hétfőnként 8-14 órára változtatva.

Seregeink azonban nem estek kétségbe. A hadművelet időpontját áttettük ma délutánra, és tekintettel lévén az előző napi kudarcra, módosítottunk a stratégián is. Az elsőként érkező könnyűpáncélos egység* beszivárgott az épületbe és sorszámot vételezett, így semmi sem állt a pár perccel később érkező gépesített hadosztály** útjába.

*én a bukósisakommal

**az Elp a laptopjával

Maga az Anmeldung a világ egyik legegyszerűbb dolga volt, csak a személyit kellett odaadni és néhány kérdésre válaszolni. Először hozzám is németül fordult az ügyintéző, de csak egy kérdés erejéig. Én arra egy kissé habozó Ja?-val válaszoltam, aztán az Elpre néztem, aki kiigazított, hogy nein lesz az. (Az volt a kérdés, hogy voltam-e már Németországban regisztrálva.) Innét már minden az Elpen keresztül érkezett. Rákérdezett még arra, hogy melyik a fő keresztnevem (merthogy kettő van), meg hogy mi a vallásom (egyéb), illetve hogy melyik városból jövök (ide Budapest került, bár igazából budaörsi vagyok; némi belső tusakodás után viszont arra jutottam, hogy ennyit még elvisel a német bürökrácia erős vára.)

Az Elp kapott egy új matricát a személyijére, én ezt megúsztam, cserébe viszont kaptam egy teljesen külön papírt, ami csak az enyém. Ezt ki kell töltenem, fel kell applikálnom rá egy igazolványképet, majd le kell adnom a bevándorlási osztályon, és akkor vállalhatok munkát Németországban egy teljes évig. Rokz. Na nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy bárki is alkalmazni akarna. :)

Már korábban kitaláltam, hogy sikeres Anmeldung esetén ismét ellátogatunk a Pfannenkuchenhaus nevű helyre, ahol egyszer már voltunk, de akkor nem lopta be magát a szívünkbe. Én úgy gondoltam, hogy az lehetett a baj, hogy palacsintát azt édeset egyen az ember (itt lehet sokfélét kapni, többek közt curryset és bolognaisat is), és lehet, hogy a felszolgálónak csak rossz napja volt, és azért felejtette el a levesemet és azért nem nézett felénk órákig, bár a vendéglő kihasználtsága nem döntött éppenséggel csúcsokat (értsd: összesen három asztal volt foglalt). Úgyhogy a Bürgeramt után sétálgattunk (itt a legtöbb vendéglő bezár délután háromkor és csak este hatkor nyit ki ismét), vettünk nekem egy 800 szavas német-angol szókincsfejlesztőt (az A1 nehézségűt; az Elp az A2-t javasolta, de megnyugtattam, hogy mivel egész biztosan nem ismerek 800 német szót, ez is pont elég újdonságot tartalmaz), és megint megközelítettük a helyet.

Az elméletem félig beigazolódott: az édes Pfannenkuchen tényleg nagyon finom (és jó nehéz kaja is egyben; a lángos és a vastag palacsinta közt van valahol félúton), a felszolgáló viszont ugyanolyan volt, mint elsőre is. Az italokra várni kellett szűk húsz percet, az előételre újabb harminc percet (igen bonyolult kaja volt: felszecskázott zöldségek öntettel), a főételre már csak negyven perc körül. (Előételt nem kértem, úgyhogy ekkorra már a söralátétek is majdnem ehetőnek néztek ki.) Ezt a vendéglőt tehát a jövőben igyekszünk elkerülni.

Megrázó villámhír, avagy kétszer nem csap ugyanoda

Még hogy itt nem történik soha semmi izgalmas.

Tegnap este hazajött az Elp egy hosszú hétvégényi horgászásról (örömmel jelentem, hogy a horgásztúra során egyetlen hal sem sérült meg), és némi pakolászást követően elvonult zuhanyozni. Pár perccel később kissé feszülten bukkant elő újra, és azt mondta, hogy úgy néz ki, ráz a zuhanyzóban a csap. Mármint hogy úgy elektromosan.

Ennek fele se tréfa alapon előszedtük a fázisceruzát, és valóban, a csap, a zuhanyrózsa és úgy általában véve minden fémtárgy világításra késztette az eszközt. A villámgyors troubleshooting felfedte, hogy a jelenség összefüggésben áll a villanykapcsolóval, azaz csak akkor bizserget a csap, mikor fel van kapcsolva a pilács; valamint megkockáztattuk a feltevést, hogy a fal beázási foka is hozzájárulhat a rázáshoz (már panaszkodtunk a szerelőnek emiatt - valószínűleg nem fürdőszobába való fúgát alkalmaztak, vagy ha olyan nincs is, mert mondjuk szilikont kellett volna használniuk, akkor simán rosszul csinálták, mert zuhanyzáskor a zuhanytálca alá folyik a víz, meg a fali csempe is beázik.) Főleg, mert ma reggel már csak a zuhanyzóbeli csap rázott, a zuhanyrózsa már nem. Szóval lehet, hogy fut a falban egy nem jól szigetelt vezeték. 

Nem mondom, nem villanyozott fel a hír, hogy az oly nagyra becsült FI relé ez esetben pont semmit nem csinál, bezzeg mikor az Elp a konyhában szerelt, akkor is lekapcsolt a főbiztosíték, ha rosszul fogta a csavarhúzót.

Míg ki nem derül, hogy mégis mi a dudva van, és persze míg ki nem javítják, a zuhanyzót természetesen nem használjuk. Szerencsére a megfelelő szélirányon kívül más is megóv minket szociális kapcsolataink elvesztésétől: van egy kád is, amit alaposan bevizsgáltunk, és úgy találtuk, hogy csak a víz folyik benne. :)

Életjel

Azt tudtam, hogy nem fogom pár hónapnál tovább bírni a semmittevést. Dög lusta vagyok, ezzel nincs semmi probléma, ugyanakkor annyira hozzászoktam ennek titkolásához, hogy egyenesen rosszul érzem magam, ha haszontalan vagyok (azaz nem teszek semmi olyat, ami hozzájárulna az ország GDP-jének növekedéséhez.) 

A magam módján igyekszem hasznossá tenni magam, azt viszont nem akartam, hogy gasztrobloggá váljék ez, úgyhogy bármilyen finom rakott tésztát, sajtba sütött zöldségkeveréket vagy nem-túrórudit gyártottam is, azokkal nem dicsekedtem el. (Azért álljon itt egy jótanács: a nem-túrórudinak a túrójába csak a citrom reszelt héja kerüljön, a leve ne, bármit mondjon is a recept; és aki azt hiszi, hogy fél kiló lengyel túrót könnyű átpasszírozni egy "finom lyukú szűrőn", az inkább bele se kezdjen.)

A napjaim viszonylag egyforma egyhangúságban telnek - felkelek 7 körül, kávézás közben megetetem a maffiámat és learatom a vetést a vadnyugaton, blogolvasás, reggeli torna, további blogolvasás és általános művelődés, délután egy kis vásárlás időnként, aztán vagy főzök vacsorát, vagy nem. Annyira hiányzik valami agymunka, hogy kitörő örömmel vállaltam el scriptírást, angolról fordítást és excel-függvényezést különböző barátoknak és ismerősöknek, és kissé pirult az orcám, mert még ők köszönték meg.

Mondjuk most épp van néhány új játékom a Nintendo DS-hez (miután sikeresen végigvittem a Tomb Raider - Underworldöt, vérszemet kaptam és nekiláttam más akciójátékoknak is), és két hét múlva megjelenik az új Nancy Drew rész, nem is szólva a némettanfolyamról, ami júliusban kezdődik, mégis, egyelőre szerintem elég világos képet ad mindennapjaim torokszorítóan izgalmas folyásáról az, hogy a mai nap eseménye a Lidl meglátogatása volt. Mert ott még nem jártam. :)

Ennek kapcsán újfent bizonyítást nyert a helyi időjárást illető elméletem, miszerint szerintem nem vagyok túl paranoiás, de ez üldöz engem. Ezen a héten még nem esett az eső, általában napos, időnként kissé felhős volt az idő; mára verőfényt ígértek és 20 C fokot (az elég meleg errefelé). Erre odagurulok a Lidlhöz kellemes napsütésben, bemegyek, végigjárom néhányszor a sorokat, mert az ecetet sehol nem találtam, aztán kimegyek, és bőrig ázok, míg a biciklimig eljutok (kábé húsz lépés). Vártam egy-két percet, de nem akart csitulni, úgyhogy vállat vontam, a jégsalátát (vagy mi a tököt; olyan, mint a fejessaláta, csak be van csomagolva) felkötöttem a csomagtartóra, hogy szabad legyen mindkét kezem a fékezéshez (esőben nem fog túl jól), és elindultam, hiszen ennél jobban úgyse ázhatok el.

Az eső is látta, hogy engem nem ijeszt meg, lassanként le is csitult,  és bekapcsolta a szelet, de igazából az morcosított most fel, hogy mikor begurultam az udvarra, még szemerkélt, de mire felértem a harmadikra, már kisütött a nap. :)

Svédszekrény

Ej de viccesek vagyunk ma, vissai néne.

A konyha már majdnem teljesen kész - funkcióját tekintve teljesen az, csak egy-két esztétikai szempontból rettentően fontos dolog hiányzik az Elp teljes boldogságához.

Ezek egyike pedig nem más, mint a fali szekrények. Mind a három. Ajtóstul. Még gépesített korunkban megvettük a hozzávalókat, és mikor eljött a megfelelő pillanat (a Jupiter együttállásban volt a Plútóval, valamint be lett kötve a főzőlap és a villanyszerelő megmondta, hogy hol futnak a falban a vezetékek, bár persze nem ott futnak, ahol ő mondta, de az Elp 1 milliméter híján elkerülte a fúróval), fel is applikáltuk őket a falra. Aztán fel akartuk rájuk rakni az ajtókat, fogóstul, mert az ajtók azok olyan szépek, és üveg van bennük és akkor kicsit látszik a Red Hatos bögrén a minta, meg minden, szóval értitek.

Az első két ajtóval nem is volt semmi probléma - kibont, zsanérok bepattint, fogó bejelöl, lukat fúr, becsavaroz, ajtót bepattint. De, mint a mesében, jött a harmadik. Már az első munkafázis után elakadtam, mert kibontottam, de nem volt benne üveg. Mutattam az Elpnek is, hogy mi a répa ez? Doboz méretre ugyanaz, gyári csomagolás volt nyitás előtt, a termékszám ugyanaz, a doboz tartalma más. Ő is azt mondta, hogy fura, ilyet még nem látott, hogy más legyen a dobozban, mint ami rá van írva, de sebaj, visszavisszük, kicseréltetjük. (Ugye, a többhavi gyakorlás. Ugyanezért április elején még dühösek lettünk volna, most meg csak fejenként egy rezignált sóhajt hallattunk.)

Megnéztem tehát a térképen, hogy merre is van ez az Ikea, és az azt mondta, hogy 11,2 km-re, és nem is olyan bonyolult oda az út. Csodás. Reggel még elmentem beiratkozni a némettanfolyásra, utána egy kis ez, egy kis az, tehát már nagyon ott tartottam, hogy majd elmegy ez az ajtó magától, bicikliztem én ma már eleget, és egy 70 centis ajtó bőven kilóg még az Elp biciklis oldaltáskájából is, és kezd felhősödni az ég, és fúj a szél, és egyébként is, nem is tudnám rendesen felapplikálni a csomagtartóra.

Azért látszik, hogy ismerem magam, mert sejtettem, hogy ilyen kifogásaim lesznek az indulás ellen, és ezek közül csak egyet kell kivédeni, hogy a többi is erejét veszítse. A reggeli ezmegaz közben vettem egy pókot is, szép pirosat, úgyhogy bánatos sóhajjal lementem a biciklihez, feakasztottam az oldaltáskát, a pókkal odafogtam a tetejét is a vázhoz, és a fene essen bele, oda volt erősítve, ahogy az kell. Felvettem a sisakot meg a szemüveget (ó, az egy csodálatos találmány: véd a bogaraktól és a porszemektől), és elindultam.

Valami miatt kitaláltam, hogy ha 20km/h átlagsebesség alá megyek, vége a világnak, tehát tekertem, mint az őrült. Gyalogosokra vigyáztam, autókra figyeltem, de egyszerűen olyan itt a bicikliutak kialakítása, hogy lehet menni rendesen. Kevés kivétellel a gyalogosok is tiszteletben tartják a bicikliutat (ami általában mindössze egy piros vonallal van elválasztva a járdától), az autósok pedig az esetek túlnyomó többségében megadják az elsőbbséget. Akadt persze egy-két bunkó, aki mondjuk lendületből bekanyarodik a járdára, hogy ő most ott fog parkolni a lottózó előtt keresztben, de hát tanár úr kérem, én figyeltem. Pár hete elvittem a biciklit szervizbe, hogy állítsák be a váltót meg a fékeket léccilécci, így a féktávom 3 méter 25km/h-ról, nem volt itt semmi probléma.

Most, hogy abban az igen kényelmes helyzetben vagyok, hogy nyugodt lelkiismerettel szidhatnám a gyalogosokat és az autósokat is, szidnivaló nélkül maradtam. :)

Na tehát mikor már a 12. kilométeren is bőven túlvoltam, és még mindig sehol nem volt egy Ikea, kezdtem gyanakodni. A térkép azt mondta, hogy egy ponton nekem balra kell kanyarodnom egy meglehetősen széles útra - de ilyen sehol nem volt. A kutyafáját, mondtam erre, és csakazértis bekanyarodtam balra ott, ahol a tábla azt mondta, hogy Messe balra (az Ikea a Messe területén van). Átkeltem valami felüljárón, aztán a Messe nyugati bejáratánál találtam magam, egy Shell kút tövében. Mondok wtf, a Shell kútnak nem itt kéne lennie, hanem másfél kilométerrel arrébb. Előrelátóan telepítettem egy térképprogramot a telefonomra, hogy ha netán eltévednék, jól meg tudom majd nézni, hogy hol is vagyok - én megnéztem, de a térkép szerint Münchener Strasse nem volt a környéken. Bemehettem volna a benzinkútra érdeklődni, de aztán inkább visszaszálltam a biciklire és bekapcsoltam a belső iránytűmet, ami azt mondta, hogy nyugi, itt lesz az valahol. 

Két kilométerrel arrébb megláttam a Ronda Épületet - kerülgettük nagyon sokszor, mikor először kerestük az Ikeát, mostanra már a legjobb haverok lettünk. Tudtam, hogy ha az az épület ott van, és rajta túl a VW oszlop, akkor az Ikea jobbra lesz, az autópályán túl. És ott is volt.

Leparkoltam, felkaptam a táskát, beslattyogtam az ügyfélszolgálatra, húztam egy számot és vártam teljes 15 másodpercet. (A számos papírra rá van írva az is, hogy ha 9 percnél többet kell várni, akkor kapsz egy ingyen piát.) Előkaptam a gondosan visszacsomagolt ajtót, és elregéltem a bánatomat (szerintem egész érthető voltam). És itt kezdődtek a bajok.

Először is, a blokkot kérték. Mondtam, hogy az nincs. Ez egyértelműen az én hülyeségem volt - eddig mindig vittük a blokkot és sosem kérték, tehát most nem kértem el az Elptől. Szóval mondtam, hogy blokk az nuku. Valószínűleg otthon van a sütő meg a többi szekrények blokkjaival (próbáltam érzékeltetni, hogy gyakori vásárló vagyok), de itt most nincs. Oké, ezen túlléptünk. Egyelőre.

Jött a második főbenjáró bűn: nem pengével nyitottam ki a dobozt otthon, hanem letéptem a celluxot. Azzal védekeztem, hogy nem találtam otthon a kést (szőnyegvágó vagy mifene, de ha magyarul se tudom a nevét, németül inkább meg se próbálom), és egyébként is ott van a rajz a dobozon, hogy késsel nem szabad kinyitni. (Nehogy megkarcolja a felületet.) 

Azt is magyaráztam, hogy a szám stimmel, egyszerűen csak rossz cucc van a dobozban; nem pénzt kérek vissza, mindössze azt a terméket szeretném elvinni, amiért fizettünk. Közben már egy másik dolgozó is nézegette a dobozt, és valami olyasmit mormoltak egymás közt, hogy ennek túl magas az értéke, és szemmel láthatóan azt hitték, hogy visszacsomagoltam szándékosan egy üveges ajtó dobozába a simát, és így próbálok húsz eurónyi haszonra szert tenni. (54,5€ az üveges ajtó ára egyébként.) Már ott tartottam, hogy rámutatok a tényre, miszerint melyik idióta biciklizne 14 kilométert oda és ugyanannyit vissza a maximum 20€ különbségért, mikor az ügyfélszolgálatos nő azt mondta, hogy jól van, kicseréli nekem, addig üljek le és várjak, két perc. Hmm, mondtam magamban, és vártam.

Tényleg két perc volt, de a hatást teljesen elrontotta azzal, hogy "Lehetetlen!" kiáltással hozta oda a dobozt. Mármint hogy lehetetlen, hogy ne az legyen a dobozban, mint ami rá van írva. Mert odabent az emberek időnként kicserélnek ezt-azt, de ez az árukiadóból érkezett, ezt vásárló tisztátalan keze nem érinthette az enyém előtt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy szerintem a gyárban szúrtak el valamit, meg hogy korábban is mondtam, hogy gyári csomagolásban volt, és bizonygattam, hogy nem hazudok, de a falra hányt borsó ehhez képest egy kitűnő hatásfokkal működő zöldség.

Megkaptam tehát az ajtót (és meg is nézhettem, hogy ez már frankón az üveges példány), irány a bicikli. Az igazat megvallva valamivel hosszabb pihenőben reménykedtem: az egész ügyfélszolgálatos küzdelem nem tartott öt percnél tovább. De nem volt mit tenni, irány visszafele.

Továbbra is tartottam magam a 20km/h-s átlagsebességhez, mármint magához az idióta ötlethez, tehát eléggé kifáradtam, mire hazaértem. A terv mindenesetre sikerült: odafele 40 perc 35 másodperc volt a tiszta menetidő (a piros lámpánál állást az óra nem számítja), visszafele 40 perc 25 másodperc, a 27,7 km alatt az átlagsebességem 20km/h fölött maradt. Hogy majdnem elestem, mikor leszálltam a bicikliről, mert a lábam kissé elszokott az ilyen irányú terheléstől, az igazán nem számít, és amúgy is csak majdnem estem fenékre, és nem látta volna senki. Lassan felvonszoltam magam a harmadikra (hiába, így harminc felett már nem egy gyorsvonat az ember), és meg sem álltam a fürdőszobáig, ahol a világ legfinomabb poharas vizét mérik. Megláttam magam a tükörben - ha az Ikeában is ilyen szép piros volt az arcom, nem csoda, hogy kicserélték az ajtót blokk nélkül is. :)