Engem tényleg üldöznek

Ez már nem paranoia.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Pénzügyi Tanácsadó. Mondott mindenféle okosakat, meg hogy a Bizalom Mindennek A Zalapja, és Ő Már Mióta Csinálja Ezt, valamint Bármi Kéne, Ő Megcsinálja És/Vagy Elintézi; kötöttem ennek megfelelően megtakarításos és biztosításos dolgokat. Majd (és itt ugorjunk előre úgy másfél évet) nézegettem a számlákat, hogy befizettem ezt is, befizettem azt is... de mintha lakásbiztosítást már nem fizettem volna egy ideje. Kissé sűrítve az eseményeket: a PT kilépett a cégtől, már teljesen mást csinál, és többek közt a megváltozott levelezési címemet se változtatta meg, pedig akkor még ott dolgozott, de minderről természetesen egy szót se szólt az ügyfeleinek. A biztosító egy régóta nem használt címre küldözgette a csekket és felszólításokat, az ott lakók pedig bizonyára csodálkoztak, hogy mit akarnak ezek tőlük. A biztosítás megszűnte előtt kábé egy héttel sikerült befizetnem a kimaradt díjakat (kockázatvállalás ekkor már természetesen nem volt.) Lehet azt mondani, hogy naiv vagyok, és tényleg az vagyok, mégis, megrendült kissé a bizalmam az emberiségben.

Túl sok szó inkább ne is essék a Németről, aki nem egy dologban hazudott, viszont legalább nagyokat, és ezek némelyike olyan következményekkel járt, melyek szabad utat nyitottak kis krónikám következő két szereplője előtt. Mindenesetre az emberiségbe vetett bizodalmam eddig nem ismert mélységeket fedezett fel.

A következő mérföldkő a Közjegyző volt (lesz még arról bejegyzés, hiszen jött válasz a levelemre). Az itt szerzett tapasztalat jó alapozás volt, segített rájönni, hogy itt az egyszerű állampolgárnak sok becsülete nincs.

A jelenlegi all-time-low cím büszke tulajdonosa azonban a Család Ügyvédje feliratot viselő hölgy, aki sok éves szakmai tapasztalatának hála tévedhetetlen biztonsággal felismerte bennem a pontosan fizető fejőstehén-balekot, és nagy merészen bemondott egy akkora tiszteletdíjat, amekkorát még a lakás megvételekor se fizettem neki, és most is csak tartalékaim megcsapolásával tudnám kifizetni. És ez már az engedményes díj volt, mert a korábban már kifizetett, de igénybe nem vett tiszteletdíj kedvéért elengedett belőle kétszer ötvenezer forintot.

Indokolta mindezt azzal, hogy ő "kötelességén és munkanapokon túl is" elment a Földhivatalba, meg hétvégén is dolgozott, és küldött nekem egy sms-t is, mikor külföldön voltam, de arra nem válaszoltam, és egyébként is csak szívességből szorított be a többi ügyfele közé. 

Mit lehet erre mondani? Kedves Család Ügyvédje, kérjen dupla annyit. Van itt pénz, csak kérni kell.

Talán szólni kéne neki, hogy nem attól a család ügyvédje valaki, hogy időnként megkérdezi, hogy "anyuék jól vannak?", hanem mondjuk nem akkor rúg belém (aka régi ügyfél) még egyet, mikor már amúgy is a padlón vagyok. De ez is csak azt mutatja, hogy naivitásom nem ismer határt. Még mindig hiszek abban, hogy az emberek alapvetően jók. Pedig nem azok, sőt.

Az Hejjesirásrúl

Épp most olvastam tanult kollégám jótanácsait az angol beszéd rejtelmeiről - nem mondom, hogy nem jól mondta, mert bizony jól mondta, mégis, én az alapoknál kezdeném. Jelesül a Zanyanyelvvel.

Középsúlyos brummogás következik.

Mert nincs még egy hete, hogy erről folytattam társalgást egypár (5-6) emberrel. Mindegyikük úgymond kiművelt emberfő volt, felsőfokú tanulmányaikat befejezték, tehát fel lehet tételezni róluk egy bizonyos tanultsági szintet. És mégis, egyetlen ember volt csak közülük, aki azt mondta, hogy nem folytatja az írásbeli társalgást egy ismerősével, mert a helyesírása és központozása a tűrhetetlen szintet érte el. A társalgás többi résztvevője pedig nem értette, hogy ez miért kizáró tényező. Hiszen miért fontos, hogy helyesen írjunk magyarul? Ne legyünk már ilyen kicsinyesek, hogy ezen kiakadunk. Senki nem ír helyesen magyarul, hiszen nem is írunk manapság, csak angolul. A munkahelyen, ugyebár.

Ugyanezek az emberek, akik szerint a "megnéznám azt a filmet" elfogadható, kérdezik meg a guglit vagy engem, hogy akkor ez most itt "it's a beautiful day" vagy "its a beautiful day". És mikor megmondom a helyes megfejtést, megköszönik. Mert angolul elszúrni valami nyelvtanit, az ciki. Azt látják a Külföldiek. Magyarul ugyanez vagy ennél súlyosabb hiba (például a "nem-e az ő autója") már teljesen rendben van. Ha ebben javítom ki őket, akkor én vagyok a kicsinyes okoskodó.

Nem vagyok nemzetiszínkockás kilencszercsavarodó DNS-ű ősmagyar, az oviban se turulmadár volt a jelem. De a kutyafáját neki, aki a saját anyanyelvét hibásan beszéli, legalább annyi engedményt tegyen, hogy nem  hirdeti igénytelenségét, mint követendő példát - csak mert multinacionális cégnél dolgozik, ahol a hivatalos nyelv az angol, nem tesz úgy, mintha ez rögtön feljogosítaná a magyar nyelv tudatlanságból és/vagy lustaságból eredő meggyalázására. 

Ha előtte húsz évig sikerült helyes nyelvtannal beszélnie, akkor ezután is sikerülni fog; ha most nem sikerül, akkor eddig sem úgy beszélt, és gyávaság azzal takarózni, hogy a napi két órányi angol beszéd és öt e-mail elfeledtette vele az anyanyelvét.

Brumm.

Disclaimer: közel sem tökéletes a helyesírásom. Tisztában vagyok ezzel. Aki ezen bejegyzésen felbuzdulva hívja fel a figyelmemet a korábbi bejegyzésekben előforduló hibákra, annak előre is köszönöm, amint lehet, javítom őket.

Ebből már nem lesz Fukar Február

A hónap feléig még egész rendben volt minden.

Akkor majdnem leesett rólam nyújtózkodáskor a nadrág, ami - bár önmagában örvendetes esemény - felvetette a kérdést, hogy nem kéne-e valami nadrágbeszerzést eszközölni. Úgyhogy munka után betoppantam egy közeli plázába, egészen határozott tervekkel: cipőbolt (akciós csizmára vadászni), H&M (nadrág), Müller (mert a nővérem azt mondta, hogy érdemes, és hátha van ott egy olyan izé. na. hogyismondjam. görgős fejű fanedvmelegítő szett.)

Minden a terv szerint ment, egyetlen előre nem tervezett tétel hoppant be a kosárkámba, mégpedig egy csomag zabkeksz - ami ugyan nem tervezett, de hasznos, tehát a szabályokat még nem szegtem meg.

Ma ismét nekivágtam, egy másik plázát becélozva, hasonló tervekkel: nadrág, manikűrkészlet, szívecskés alsó. És az ollónál (manikűrkészlet) kezdődtek a bajok. Nem annyiért volt, amennyiért én gondoltam, hogy lesz, de *majdnem* biztos voltam benne, hogy jó az ár/érték aránya, és nem volt pofátlanul sok. Ilyenkor kerülök végtelen ciklusba. Nadrágot tehát már valami lilás ködben néztem, és mikor megpillantottam egy fehérneműboltban a szívecskés alsót, teljesen robotpilótára kapcsolva mentem be. Az eladósrác kérdésére, hogy "más lesz még neked?" pedig szinte automatikusan tettem be egy ún. bodyt a kosárkámba. (Ez egy zseniális találmány egyébként. Főleg olyanoknak ajánlott, akik hozzám hasonlóan nem szeretik, ha fázik a derekuk.) Az üzletből kilépve azonban a maradék kis processzoridőmet is elhasználta a gyötrő gondolat, hogy bár ez a body hasznos cucc, szükségem most épp nincs rá, hiszen manikűrkészlet lassan melegszik azért az idő, de (manikűrkészlet) akkor most mit csináljak, vissza csak nem váltják, de ha veszek mást, de mi van annyiért manikűrkészlet, és mit mondjak egyébként is, és ez hasznos cucc, de annyira most nem kell... Satöbbi.

Szánalmas, emberek, egyszerűen szánalmas.

Végül nagy nehezen sikerült felidéznem a kilépési feltételt: ha bizonytalan vagy, ne vedd meg, és így hirtelen minden egyszerűbb lett. Visszakocogtam a fehérneműboltba, és előadtam egy, a valóságnak nem teljesen megfelelő okot, hogy miért is szeretném visszaváltani/levásárolni a bodyt (igenis hogy tudok füllenteni). A Tezenis dicséretére legyen mondva, hogy zárás előtt tíz perccel szemrebbenés nélkül sikerült mindent elintézni: persze, levásárolhatom; nézzek körbe; kell segítség a méret kiválasztásánál? - jó, tudom, ez a normális hozzáállás, és nem pénzt kértem vissza, de akkor is jó érzés volt. Vettem még egy ún. "hűűűűűdecuki" szettet és hazakászálódtam valahogy.

Kész csoda, hogy ilyen tapasztalatok után még bemerészkedek egy boltba is.