A nyolcadik és kilencedik nap

Biciklisfenék acélfenék, oda csap, ahova... izé, ezen még dolgozom. 

Haeska-Rapla

Az első eseménytelen nap. Reggel felkeltünk, reggeliztünk, elindultunk. Tudtuk, hogy 106 km vár ránk, de rezzent vajon a szemünk? Dehogy. 

Norbit ügyesen az előző napon tapasztalt házőrzők és magam közé pozicionálva visszajutottunk a fősodorba, ahol már csak kerekezni kellett a maradékot. Hű darazsunk a városhatárig velünk tartott. 

Raplába érve rutinosan kezeltük a masszív szembeszelet, csak akkor bizonytalanodtunk el, mikor a GPS szerint már a szállásnál voltunk, ott viszont egy pedikűr-manikűr szalon volt. Visszamentünk pár métert, de részint egy tábla (feltételezhetően "vendégház" felirattal) elgondolkodtatott, na meg ahogy kikanyarodtunk az utcából, a szalonból is kijött egy csávó és kiabált valamit utánunk. Bizony, ő volt a házigazdánk. 

Becsekkoltunk, kaptunk sört, és megismerkedtünk a helyi házőrző/seriff jószággal, aki szabadidejében alighanem a helyi egyetemen tanítja a "Macskának lenni - az alapok" tárgyat. Minden mozdulata, nyávogása, szőrszála tökéletesen macskás volt. 

A Macska

Rapla rendes nagy város (észt léptékkel, persze), tele látnivalókkal. Mi ezek közül a pizzériáig vezető úton találhatóakat csodáltuk meg, és nem mellesleg ettünk egyet-egyet a világ legfinomabb pizzájából. 

Vacsora közben megtekintettük a Macska vs Hőscincér mérkőzést (döntetlen lett).

Rapla-Tallinn

Nemigen érzi ezt az ember menet közben, csak mikor szemenköpik a tények: maradjunk annyiban, hogy az egész túrán a legmagasabb mért sebességet ezen a szakaszon értük el, egy emelkedőn fölfele. (34.1km/h)

Tallinn alatt kicsivel van egy Saku nevű település. Itt gyártják a Saku sört.

Tallinn határában megálltunk egy "Gordon Bleu"-re egy útszéli gyíkhústanyán. (Nagy örömmel könyveltük el, hogy megtaláltuk a döntő bizonyítékot a nyelvrokonságra.) Ezzel időt is hagytunk, hogy felkészüljön a város az érkezésünkre. 

Mit mondjak, felkészültek. Amelyik út nem volt feltúrva, az amúgy is alkalmatlan volt biciklis közlekedésre. Bő másfél óra alatt jutottunk be a központba, ahol szép lassan átverekedtük magunkat a tiszteletünkre kirendelt gyalogosok hadán. 

Beigazolódott a 90-10 szabály: az első 60 km három óra volt, a maradék 6 szintén. Ez egy szerda kora délután volt, és tele volt minden járda; volt, hogy azért nem jutottam át a zebrán egy lámpa alatt, mert a köztes járdaszigeten egy talpalatnyi hely se volt. Se előtte, se utána nem láttunk ennyi embert. És másnap a legtöbb feltúrás megszűnt. Hmmmm. 

Visszatértünk Poska Villába, kilenc nap és mintegy 680 km után. Mikor előkerült a háziasszony, visszaadtuk a 7-es szoba kulcsát, amit véletlenül elvittünk, cserébe megkaptuk a 8-ast. Zuhany, pihi, sör. 

Másnap bevásároltunk: kifosztottunk egy alkopoodot, meg egypár szuvenírboltot. Poska Villával megbeszéltük a reggelit - korán akartunk indulni, de a néni busza csak fél nyolcra ér be Tallinnba, így mondtuk, hogy nem baj, eszünk valahol útközben. De a néni nem adta fel ilyen könnyen: megkérdezte, mit reggeliznénk (szendvicset), és megállapodtunk, hogy bekészít hozzávalókat a hűtőbe, reggel betoljuk, mindenki boldog. 

Nyilván egy fullos reggeli várt minket, kenyér, vaj, sajt, felvágott, paradicsom, retek, és két dobozos puding. We szívecske Poska Villa. Ja, és Észtországot is.

Hú de el akartam sütni ezt a képet, és itt a remek alkalom!

A hetedik nap

A távolság, mint üveggolyó, a talpad alá kerül, és nagyot zakózol.

Szolgálati közlemény: közben töltök fel képeket a korábbi bejegyzésekhez. 


Kotka Farm - Haeska Manor 
Többféle módon is hullámhegyekbe és -völgyekbe ütköztünk ezen a napon. 

Kotkánál megreggeliztünk, összecsomagoltunk, felszerszámoztuk a paripákat, elköszöntünk a kutyáktól is, füttyentettünk a darázsnak és nekivágtunk a Haeskáig vezető 75 km-es útnak. 
Rögtön az elején kellemes meglepetés ért minket. Ugye sokszor látja az ember a különböző pozícióban ábrázolt szarvasokat, őzeket az esetleges átfutásukra figyelmeztető táblákon. Mi meg épp elhagytunk egy "vigyázz, rénszarvasok" táblát, mikor elénk pattant egy jószág.

I want to believe!

Nem mertünk közelebb menni hozzá, sőt a telefonjainkat is a legnagyobb csendben vettük elő. Tudom, úgy néz ki a kép, mint amit az X-akták rezidens ufóvizslató őrültje dugdos Mulder ügynök orra alá, de becsszóra, az ott egy őzike.

Korábban is láttunk vadvilágot, mármint olyat is, ami nem repül: a hosszú napon a komp felé vágta közben ügetett át előttünk egy szarvas. Agancsa is volt, és meglepően nagy volt. Azt nem fényképeztük le, mert az egész három másodperc volt. Mindenesetre jó tudni, hogy nem csak szórakozásból rakják ki ezeket a táblákat.

A törvénytisztelő őzike kétszáz méterre a tábla után bukkant fel

Aztán gurultunk tovább békésen. Saaremaa és Muhu (a legkisebb sziget az utunkba eső három közül) szigeteket egy laza négy kilométeres híd köti össze. Fújt a szél, de nem volt nagyon vészes, és a változatosság kedvéért oldalról érkezett. Jó széles biciklisáv állt a rendelkezésünkre, és a mellettünk elhaladó kamionok, traktorok és egyebek derekasan kikerültek minket.

Muhu már teljesen olyan volt, mint egy lakott terület. Megálltunk egy boltnál, beszaladtam és vettem joghurtot meg pár szelet csokit, olyan meggyőző volt.
Várt ránk még egy komp, rutinosan átsuhantunk a vízen, aztán jött az út kevésbé kellemes része: erdőn kívül, sík terepen, az uralkodó széliránnyal szemben.

Harminc-egynéhány kilométernél megálltunk egy útszéli falatozóban egy gyíkhús-burgerre. Aztán akárhogy is számoltuk, nem jött ki az a hetvenöt kilométer, inkább a száz felé közelített. Bizony, kiderült, hogy nagyon benéztünk valamit. Még tekerni kellett harminc-egynéhány km-t a főcsapáson, aztán egy balkanyar, és további huszonöt km a Haeskáig vezető úthoz. Ami további 6 km egy ismeretlen minőségű úton. És ezt a harmincat másnap visszafele is le kell tekerni, mert vissza kell térni az útra. (Az út mentén nem volt szabad szállás ugyanis.)

Mit mondjak, nem voltam boldog. (Norbi se, csak neki több az önuralma.) Addigra már vagy tíz kilométert tekertem masszív ellenszélben, további legalább húsz volt előttem, és a szembeszél jellemzően együtt fordul az emberrel. Aki már biciklizett hosszabb távot, tudja, milyen elkeserítő, ha teker rendesen, és mégis alig halad.

Becsületből tekertem még valamennyit, aztán az egyik pihenőnél jeleztem Norbinak, hogy nem fog ez menni nekem. Nem tudom, mit mondott, amitől erőre kaptam kicsit, talán hogy már nincs sok hátra a kanyarig, meg átvette a vezetést, hogy ő kapja a szél nagyját. Mindenesetre mentünk tovább, én azzal az ingatag elhatározással, hogy megy, amíg megy, aztán meglátjuk.

Jött az enyhe, de hosszú balkanyar, így jobbról és szemből kaptuk a szelet, ami kicsit segített. Egy idő után betértünk fák közé is, ami jelentősen enyhített a szélkérdésen, és nem sokkal később azt vettem észre a műszerfalra pislantva, hogy 25 km/h-val suhanunk. És nem is éreztem, hogy erőt fejtenék ki a pedálokon. Norbi, akinél valamivel jobb felszereltségű volt a műszerfal, határozottan állította, hogy sík a terep. Mikor megálltunk pihenni, szélcsend volt, így a (mesébe illő) hátszél lehetőségét is kizártuk. Végül arra jutottunk, hogy ideális körülmények közt még csomagokkal megrakodva is gyorsan tudunk tekerni. Elvégre már sok napja edződünk.

A táv maradéka szinte elrepült. Tízkilométerenként továbbra is megálltunk pihenni, nehogy véletlenül túlhajtsuk magunkat, és még így is ott voltunk az ismeretlen minőségű útnál másfél óra elteltével. Mit ád az ég: le volt betonozva.

Hat kilométert gurultunk még, balról keverék típusú házőrző ugatott ránk, jobbról két bernáthegyi futott mellettünk (az elválasztó sövényen voltak hézagok, amiket lapos szikladarabok jelöltek... Nem éreztem magam biztonságban, de szerencsére nem érdekeltük őket túlságosan).

A Haeska Manor volt az első hely, ahol jobban beszéltünk észtül, mint a házigazda hölgy. Érthető, hiszen szentpétervári orosz. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem válaszoltak arra a levelünkre, amiben érdeklődtünk, hogy vacsorát tudnak-e biztosítani. A hölgy kicsit beszélt angolul, semmit észtül; a férje jól beszélt észtül, és nagyon keveset angolul. Sebaj, Norbi villantott még egy lencsefőzelék-sólet menüt, amivel el is voltunk lefekvésig.

Apró elégtétel volt, hogy nem lett  száz kilométer a táv. Az én órám 99.93 km-t mutatott, mikor betoltuk a paripákat a tárolóba.

Az ötödik és hatodik nap

A sprint az erősségem.

Tammese-Kuressaare

Az Anika Farmon töltött éjszaka bogármentes volt, és az egy szál alsónadrágba öltözött szállóvendég villámlátogatását leszámítva pihentető is. Másnap reggel sokáig aludtunk, miután kilencre volt ígérve a reggeli, és az előző napi triplamaraton* után nem volt siethetnékünk. Behabzsoltuk a világ legfinomabb zabkásáját, aztán összecókmókultunk, kifizettük a világ legdrágább sörét... ja igen, azt még nem említettem (vagy de?). Kitaláltuk, hogy 25 kilométerenként egy sör jár. Anikához érve annyi erőnk még volt, hogy kérjünk két üveggel, amit a házigazda rögvest a kezünkbe is nyomott - na most, az A. Le Coq sör a világ egyik legjobbja, és ezen minden megtett kilométer csak dobott, azért kicsit mégis fájt az 5€, amit fizetni kellett érte.  Oké, tizenöt kilométerre volt a legközelebbi település, szóval érthető valahol. 

*szűk két és fél, csak az nem hangzik olyan jól

Aznapra gyerektáv volt, 40 km, amiből 42 lett, ám érthető okokból elsiklottunk efelett. (És ez volt az első nap, hogy matrica nélkül merészkedtem biciklire.) Nem kapkodtunk, sőt - hol volt már az előző napi 21km/h! A szállás egy többszobás házban volt a város közepén, közel a várhoz (igen, itt ilyen is van, ez már város). Megebédeltünk egy szélmalomban, kipihentük az ebédet a vár előtti parkban, megnéztük a várat, beszereztünk pár vajkést a várfalba vájt lyukban működő vajkésfaragó-szuvenírboltostól, lefényképeztük az ágyúkat. Tisztára mint valami turisták.

Kuressaare-Kotka Farm (57 km)

A másik gyerektáv. Igazából eseménytelen volt. Menetrendszerűen megálltunk tízkilométerenként egyszer, ittuk az űrhajós piát (valami magnéziumos, egyéb hasznos cuccos porból alkotott ital), ettük a csokikat, madárcsicser volt meg napsugár minden. Aztán kiderült, hogy a szállásig vezető út harmadrendű betonút, kivéve az utolsó kilométert, ami már erdei földút. Böglyök azonban nem voltak, acélos fenék viszont igen. Norbi kicsit gyorsabban haladt, mint én, eltűnt a farmra vezető út utolsó kanyarában, aztán felhangzott a tomboló kutyasereg acsargó ugatása.

Ismerőseim jól tudják, hogy én inkább macskás vagyok; elméletben szeretem a kutyákat is, amíg a gyakorlatban távol maradnak tőlem. Itt volt tehát a dilemma: Norbit a zajokból ítélve épp széttépi a házőrzők ezerfogú hada, ilyenkor nekem, mint a 2013-as Az Év Barátnője díj nyertesének mi a kötelességem? Fordítsam vissza a biciklit a szűk ösvényen és tekerjek, mint akit a sátán kutyája üldöz, vagy pattanjak le a bicikliről és gyalog mentsem az irhám? 

Egyiket se tettem (komoly esélyese vagyok a 2014-es díjnak, nem akartam pontlevonást). Torkomban dobogó szívvel, nagyon lassan tovább tekertem. Végül megláttam Norbit (nagy kutyabarát) a két fenevad közt. Csakhogy a szörnyek - ránézésre bernáthegyi-alien keverékek - is észrevettek engem, és immár én voltam figyelmük tárgya: elkezdtek felém rohanni. Ezen a ponton már tényleg nagyon féltem. Norbi kiabált valami megnyugtatónak szántat, hogy nem harapnak, csak barátkoznak, autogramot kérni jöttek vagy valami hasonlót, amit mindig mondanak az embernek, amikor két kiéhezett, négylábú fogsor közelít feléje, de nem emlékszem a pontos szavakra, talán mert épp valami más kötötte le a figyelmemet. 

Azonban fura dolog történt. Általában, mikor közeledik valami, egyre nagyobb lesz. Ezek a kutyák viszont egyre kisebbek lettek: víziló méretről negyven centi magas bundás kutyusokká változtak, akik habozás nélkül elkezdték nyalogatni a lábam.

Fenevad 1

Fenevad 2

Hamarosan találkoztunk a szállásadóval is, egy kedves finn hölggyel. Meglepődött, hogy milyen korán érkeztünk (délután egy volt kábé), jelezte, hogy még takarítja a közös helyiségeket, de ha szaunázni szeretnénk, befűti rögvest. Én hitetlenkedve néztem, miközben a 35 fokos hőségben csöpögött az orromról az izzadtság. 

A szoba itt se volt túlbonyolítva: egy háromszor három méretes szoba egy faházikóban, szúnyoghálóval az ajtón. Norbi udvariasan szárnyon fogott és kikísért egy szúnyogot, meg befújtuk a hálót riasztóval, és míg bent tartózkodtunk, nem is volt semmi gond a bogarakkal. 

Odakint (kezünkben egy-egy sörrel) már népszerűbbek voltunk. Itt tűnt fel először, hogy mintha lenne egy darázs, ami Kuressaare óta követ minket. Ennek a darázsnak mindenütt voltak haverjai, mert először csak ő döngicsélt körbe minket, aztán jöttek a többiek is. 

Itt elméletben közel voltunk a tengerparthoz is, meg is próbáltunk odamenni, de ahogy az erdőben utunkat állta két elektromos kerítés, inkább pihentünk. 

Vacsorára elrágcsáltuk Norbi kékszalagot érdemlő csirkepaprikását, aztán alighanem nyugovóra tértünk, mert másra nemigen emlékszem. 

A negyedik nap

Egyben a leghosszabb is.

Szolgálati közlemény: ezeket telefonon, illetve tableten írom, swype billentyűzettel. Legyetek megégetőek. Izé, megértőek. 

Kõrgessaare-Tammese

Viinaköök még egy nagy adag jópontot szerzett be. Este megkérdeztük, hogy mikortól van reggeli, mert korán indulnánk. Rugalmasan kezelve a helyzetet, visszakérdeztek, hogy mennyire korán, végül abban maradtunk, hogy héttől mehetünk kajálni. 

Már teljesen összecsomagolva, bematricázva meg is jelentünk 07:02-kor, a szokásos reggeli várt, azaz nagyjából minden, amit az ember egy 125 km-es túra előtt kívánhat. 

A reggelit laza negyven kilométer követte, méghozzá időre, mert Hiiumaa és Saaremaa közt naponta háromszor jár csak komp, ebből egy valószerűtlenül kora reggel, az utolsó meg nagyon későn, nekünk maradt a 12:30-as, amiről előző este kiderült, hogy tulajdonképpen 11-kor indul. Az előző napi átlagsebességgel számolva arra jutottunk, hogy ha fél 8-kor elindulunk, fél 11 körül odaérünk, tudunk jegyet venni, satöbbi. 

A Terv egy darabig egész jól haladt. Fél 8 után pár perccel indultunk, tekertünk, mint a veszett fene, minden tizedik kilométer után öt perc szünetet tartva, erre közel 21 km/h átlagos sebességet elérve két óra húsz perc alatt értük el a kikötőbe. (Még úgy is, hogy az uccsó kilométeren bekapcsolták az ellenszelet.)

A kompút a szokásos volt, azzal az apró eltéréssel, hogy hiába vettük meg a jegyeket, a kutya se kérte. 

Szóval, 125km. Már az út tervezésekor se tűnt túl jó ötletnek, de azzal biztattuk magunkat, hogy eddigre már elmúlnak a kezdeti nehézségek, meg csak a kompot kell elérni, az út hátralevő részét már féllábbal is végigtekerjük. Ó, balga ártatlanság. 

42 km volt az út a kikötőig. 16 km az út a két sziget közt. Oszt-szoroz az ember, és kijön, hogy 67 km van még hátra. 

Az első km során eltávolítottam öltözékem és bőröm közül egy különösen agresszív hangyát. Addigra már harapott rám egy kissé ferde Nagygöncölt. 

A tizedik km körül kezdtem sejteni, hogy nem fog ez nekem menni. 

A huszadik tájékán már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy engem valahol a Mustjalába vezető út mentén fognak elkaparni. 

A harmincadiknál kezdtem reménykedni benne. 

(Pedig már milyen közel voltam az öt nap alatt begyűjthető rovarcsípés-rekord felállításához! Már csak kettő kellett volna, és enyém az ajándék Raid-csomag.)

Ekkor néhány változtatást eszközöltem részint ruházatomban, részint a biciklin, és Norbi erkölcsi támogatásával eljutottunk Mustjalába, ahol, ahhoz képest, hogy legalább öt főút vezet hozzá, ill. bele, át rajta viszont egy se, és passzívan titkolja létezését is, ráakadtunk egy panzió/szuvenírbolt/kávézó kombóra. Árusítottak sört, és ravasz keresztkérdésekkel kiderítettük, hogy sajtos-sonkás, valamint fagyis óriáspalacsintát is. Erről többet nem akarok mondani. 

Komoly döntés előtt álltunk a századik km környékén. Megláttunk egy "TAMMESE 3" feliratú táblát, csakhogy a nyíl egy murvával borított földútra mutatott. Alapos megfontolás követően inkább kihagytuk a lehetőséget, mondván jobb nyolc kilométer egy betonúton, mint három egy ilyen fenékgyilkoson.

Tizenkét kilométerrel később megtaláltuk a Tammesébe vezető földút másik végét, ahonnét már csak másfél km volt az Anika Farm, aznapi szállásunk. Au. De akkor is megérte!
112 lett a vége. 

Aprócska fülkénk volt egy faházban, kettő  minden igényt kielégítő ággyal, így részünkről rendben is volt. 

Itt már tényleg közös használatú fürdőszoba és -vécé volt, na meg három vagy négy észt család, sok gyerekkel. Mindegy, kései érkezésünknek hála nem volt tumultus egyik helyiségben sem (igaz, a zuhanyzóban végig figyelt valami gyanús külsejű bogár, de legalább nem csípett meg). Itt nem kaptunk vacsorát, Norbi tehát előállította ízletes western raguját, amihez szabadon váltogathatunk az előző napi reggeliről maradt kenyerek közül (nem, nem panasz, a raguba mártogatva okés volt). 

Mindeközben a családok grilleztek és barbecue-ztak. Mi mindketten kitűnő házból származó úriemberek, ill. -hölgyek vagyunk, ezért nem meredtünk az ínycsiklandozó falatokra, míg melegedett a vacsoránk, sőt, még a pult eldugott zugában felejtett fél paradicsomot sem habzsoltuk be. 

Mikor meg már egyszerű, ám tápláló vacsoránk után ejtőztünk a hálófülkében, bekopogott az egyik családtag, hogy rengeteg kaja maradt, nincs-e kedvünk enni belőle. Norbi udvariasan elhárította a kínálást, mondván már ettünk. Magunk közt aztán megbeszéltük, hogy nem konyhamalacok vagyunk, vazzeg! 

Ezzel el is aludtunk. Éjszaka még becsörtetett az egyik férfiú, innét tudtuk meg, hogy a látszattal ellentétben belülről nem zárható az ajtó. Szerencsére csak az ajtót tévesztette el, nem velünk akart aludni. 

A harmadik nap

avagy nyugaton a helyzet változatlan. 

Haapsalu-Kõrgessaare

Reggel nem fecseréltük az időt*, összecuccoltunk és indultunk a komp, egyben Hiiumaa sziget felé. Az út eseménytelen volt, talán csak az ellenszelet lenne érdemes megemlíteni, azt is csak azért, mert kezd a rögeszmémmé válni. Mármint, ha tényleg ellenem fúj, akkor nem mondhatjuk, hogy üldözési mánia, igaz? 

*az, hogy Norbi tapasszal látta el az előző napi úton szerzett sérüléseimet, nem fecsérlés. 

Ugyan ez volt életem első kompozása (másikra nem emlékszem), ez se hagyott bennem mély nyomokat. Vettünk jegyet, rögzítettük a bicikliket, felmentünk, kimentünk a fedélzetre titanicosat játszani, aztán betoltunk reggeli gyanánt egy-egy gyíkhúsburgert sült krumplival, és már szállhattunk is ki. Teljesen profi volt minden. 

Miután elhagyott minket az utolsó kompról leszállt autó is, gyakorlatilag mienk volt az út. És nem is akármilyen út volt ez, a sziget 9000 lakosára enyhén szólva túlméretezett úthálózatot építettek.

Útközben láttunk gyorshajtókra türelmesen váró rendőrőket, mindenféle madarakat, fákat, a legjobban mégis arra a kereszteződésre emlékszem, ami a mi két-plusz két biciklisáv utunk és egy kétszer két-plusz két biciklisáv út metszete volt. Rendben, a másik út csak a kereszteződés kedvéért volt felduzzasztva, mégis, nekem úgy tűnt, a fákon ricsajozó madarak is ünnepélyes csendbe vágták magukat, ahogy mi ketten, két biciklista, áthaladunk a kereszteződésen. A madarakon kívül úgyse látta senki, a következő autót tíz perccel később láttuk. 

Egy idő után megint elkezdett sötétedni az ég alja, és - hála az erős SZEMBEszélnek - rohamosan közeledett felénk. Ennek fele se tréfa jeligére Mach 3-ra gyorsulva épp betértünk egy fedett buszmegállóba. Már volt ott valaki, nevezetesen az a bácsi, akivel a kikötő utáni első megállónál találkozunk és aki azonnal angolul szólt hozzánk, érdeklődve, hogy nem bánjuk-e, ha ő is ott áll meg eszegetni. Jó karban levő, sok kilométert látott biciklije volt, a csomagtartón egy műanyag zöldségeskosárral, maga az ember meg úgy nézett ki, lebarnult felsőtest meg térdnadrág meg szandál, mint egy idénymunkás. Mindketten azt gondoltuk, hogy nahát, itt Észtországban még az idénymunkások is folyékonyan beszélnek angolul, milyen szép.

Itt épp időjárás van

A buszmegállóban beszédbe elegyedtünk (inkább Norbi, én leginkább a telefonomat tapiztam és fél füllel figyelem), kiderült, hogy finn unokatestvér, aki már tizenharmadjára biciklizi körbe az országot, mellesleg van egy kis nyaralója a sziget nyugati partján, oda megy most is. Majd felvett egy olyan foszladozó pólót, amin több volt a luk, mint a póló. Hát hümm.

Ahogy elállt az eső, elköszönt és ment tovább, nem is láttuk már többet.

Az ötvenkettedik kilométernél megérkeztünk a Viinaköök Guest House-hoz, ami, mint a terveim szerint mellékelt ábra is mutatja, kívülről meggyőző.

Oké, magáról az épületről ennyi van, de ez a motor pont olyan

Borostyánnal befuttatott ódon kőépület. Nagyszerű.
Bent viszont megcsapott minket mindaz, amit (Norbi szerint) a 19. század eleji vagy (szerintem) a kora hetvenes évek belsőépítészete nyújtani tudott, megspékelve itt-ott pár modernkori díszítőelemmel. Nem kicsit volt kísérteties.
Ezen a ponton a vendégház pontszáma meredek zuhanásba kezdett.

Viszont jött a recepciós csajszi, hogy megkérdezte, és igen, bevihetjük a bicikliket a lépcső alá (azaz biztonságban és szárazon voltak éjszaka). Pluszpont.
Itt osztott használatú fürdőszoba és vécé volt, ami szintén nem emelte a hely ázsióját, na de mikor rájöttem, hogy szándékosan olyan szárnyba raktak minket, ahol a másik két szoba üres volt, rögtön kaptak még pluszpontot.
Pontlevonás járt, mert öt percbe került, hogy rájöjjek a zuhanyfülke működtetési elvére (ó, hogy kuncognak most, akik az én fürdőszobámban szenvedtek), viszont szép tiszta volt minden, azaz pluszpont.

A vacsora svédasztalos volt, szoljanka leves is volt, és tejföl külön tálban, így annyit tehettem bele, amennyit akartam. És volt dinnye! Kicsit éretlen, az igaz, de félszáz kilométer után nincs olyan, hogy rossz görögdinnye.

Ahogy az utolsó szeleteket rágcsáltam, gondolatban újabb pluszpontokat adtam a személyzetnek. Valami állat ugyanis megette az összes tejfölt, de ízibe újratöltötték az edényt.

A második nap

avagy a bicikliút bosszúja. 

Puuna Öömaja - Haapsalu

Reggel elfogyasztottuk minivirsliből, főtt tojásból, sajtból, sonkából, zöldségekből és almaléből álló szerény reggelinket, majd útnak eredtünk. 

Megnéztük alaposan, guglimapson, papírtérképen, megálmodtuk és kiköböztük: 63 km a táv. Nem egy bolti kiruccanás, ugye, de nem is 92 km. A fenekek kicsit tiltakoztak, de hamar belenyugodtak az elkerülhetetlenbe, és megkezdtük a távolság aprítását. 
Hadd szóljak pár szót a helyi utakról. Röviden: jók. 

A bicikliutak egyszerűen csodálatosak: tükörsima beton, közvilágítás, kétkilométerenként pihenő, ingyen sör és baráti kézszorítás egy tetszőlegesen választott észt potentáttal. (Oké, kicsit túloztam. Ez csak városon kívül van így, városon belül ugyanolyan, mint Budapesten.) Sajnos csak a nagyobb települések környékén vannak ilyen csodák, aztán maradnak az autóutak, de azok se rosszak.

Szinte mindenütt széles betonozott utak vannak, legtöbbször szaggatott vonallal leválasztott biciklisávval. Az autók jellemzően derekas távolságot tartva kerülnek ki még így is. Már amennyi autó van - a forgalmas utakon percenként két autó halad el mellettünk, a kevésbé forgalmasakon óránként nulla és öt közt valahol. 
Az utak ezen kívül szépen fel vannak festve, nagyon kevés bennük a hepe és hupa. Anyagukat tekintve több bennük a csillogó mütyür, mint mifelénk, az első napon még próbáltam kerülgetni az üvegmorzsákat, de nem kell, mert ez nem az. Van még egy sajátossága is egyiknek-másiknak: a bicikli kereke felkap időnként egy-egy kavicsot és átfuttatja a sárvédőn, igen ijesztő zajt hallatva eközben. 

Visszatérve a főszálhoz: szinte mindenütt ilyen az út. 
Cirka 18 km után, ahogy békésen tekertünk, jött a bicikliút-tábla, hogy mi itten most kanyarodjunk be jobbra. Norbi kételkedett, de a tábla szava szent, így hát kanyarodtunk. Épp lejtő is jött, száguldottunk, a menetszél simogatta fürjeinket, dehogy gyanakodtunk. 

Mikor eltelt már annyi táv, hogy fontolóra se vegyük a visszafordulást, mint lehetőséget, hirtelen megszűnt a betonút, és olyan murvás földút lett belőle, amit még ellenségeimnek se nagyon kívánnék. Oké, kívánnék, de csak nekik. Meg a politikusoknak. 

A korábban csak berzenkedő fenekek, egész pontosan az enyém, az első pár száz méter után a nyílt lázadást fontolgatta. Nem csak hogy rázott az út, ahogy pattogott a köveken a bicikli, de még ki is farolt időnként a paripa, hol egy szerencsétlen kőkupac, hol egy orvul rejtőzködő homokágy miatt. És ami igazán széppé tette a helyzetet: megállni se lehetett pihenni, mert akkor jött Észtország állatvilága, a böglyök. 

Mint egy korábbi bejegyzésemben említettem, az észt bögöly fürge és szívós fajta. Nehéz lerázni, nehéz agyoncsapni. Csapatban támad. Norbi nem is annyira az eséstől tartott, inkább attól, hogy defektünk lesz és egy izmos bögölyraj teljes figyelmétől kísérve kell kereket foltozni. Nem az zsákbamacska-áruló fajta, megmondta, hogy legalább nyolc kilométer ez a szakasz. (Tíz lett végül.)
Úgyhogy tekertünk, mint a veszett  fene. Emelkedőre fel, lejtőn le, kanyarban, kis- és nagy kőkupacok között és -körül. Ha sikerült 17 km/h fölött maradni, a böglyök elmaradoztak, de amint lelassultunk valami miatt, rögtön megtaláltak. Átharaptak a ruhán is, és nem csak egy kis duzzanatot hagynak maguk után: véresre harapják az embert ÉS marad utánuk egy viszkető dudor. 

Lassan négy napja ennek a mókának, és még mindig vakarózással töltöm az éjszaka egy részét, hála annak a húsz (plusz-mínusz kettő) bögölynek, akik az én vérem mellé tették le voksukat. (Norbi viszonylag sérülés nélkül megúszta.)

Kábé nyolc kilométer után tudunk megállni pár percre, abban a kanyarban a böglyök valahogy lemaradtak és nem akadtak a nyomunkra. Kifújtuk magunkat, megszámoltuk a harapásnyomokat, ettünk és ittunk kicsit, aztán mentünk tovább. 

Amit a térkép "már jó minőségű út"-ként aposztrofált, az ugyanolyan murvás volt, talán a szemcseméret volt kisebb valamivel. Tekertünk tehát tovább, bár kezdett úgy tűnni, hogy hű követőink hada fogyatkozik. Ám a diadalittas kiáltás csak akkor hangzott fel, mikor egész váratlanul elértük a gyenge minőségű betonutat. (Értsd: a többi úthoz képest gagyi volt, de ott és akkor felért egy márványból kirakott négysávos sugárúttal.)

Pár kilométerrel később egy diszkrét tábla jelezte, hogy ételt, italt, valamint strandolási lehetőséget kínálnak. Utóbbival, mivel kellett volna gurulni hozzá még vagy ötszáz métert lejtőn lefele (ami, mondanom se kell, visszafele emelkedő) nem éltünk, de a vendéglőt meglátogattuk. A szoljanka leves ugyanolyan jó volt, mint az előző helyen, és a Cézár-saláta is ütős volt; igaz, itt apró bacondarabkák helyett apró rántottcsirke-darabok voltak benne. 
Megint megnéztük a térképet, és láttuk, hogy a bicikliút ránkerőszakolta kitérővel vesztettünk nyolc kilométert. Azaz nyertünk, mert annyival többet kellett letekerni. 

Összeszorított fogakkal és egyebekkel nekiláttunk az út hátralevő részének. Norbi kiszúrt egy nyitva tartó gyógyszertárt, ahol zseniális pantomimjátékomnak (na meg az angolul egy szót se tudó, ám lelkes gyógyszertáros hölgynek) köszönhetően szert tettem egy tubus Bepanthen krémre, egy jókora tubus napozás utáni aloe verás krémre, és végül, de nem utolsó sorban: egy üvegcse szúnyogriasztóra, ami a rajta levő ábra szerint tán még a böglyöket is távol tartja. 

Az út utolsó öt kilométere nem fog bekerülni a dicsőség csarnokába. Fáradtak voltunk, emelkedő vezetett Haapsaluba, és itt ismerkedtünk meg a böglyök utáni legjobb barátunkkal, az erős szembeszéllel. Volt olyan szakasz, ahol a három felsoroltnak köszönhetően már szinte visszafele gurultunk.  

Végül azért megérkeztünk a szállásra, ahol ismét sehol senki. Vizünk még volt, úgyhogy semmi probléma. Norbi telefonált, a tulaj közölte, hogy oké, az ajtó nyitva, az emeleten az 1-es ajtó mögötti szoba a mienk, érezzük magunkat otthon, majd hétre jön, hogy elrendezzük a fizetést. Nem egy vécékulcsra kötött dísztárcsa, igaz? 

Mire lezuhanyoztunk és elkezdtük keresgélni, hogy hol van a legközelebbi etetőhely, befutott a tulaj is meg a férje. Begyűjtötték a pénzt és elárulták, hogy potom 300 méterre van egy vendéglő. Volt az hatszáz is, de még mindig közelebb volt a guglimaps ajánlatánál (1.2 km egy kávézóig, vagy kétszáz méter egy állateledel-boltig). Eltipegtünk odáig, megkajoltunk, majd vetettünk egy pillantást a tengerre. Ugyanazon az úton vissza, ágyba bekecmereg, kómáz. 

A böglyök meg bögöllyenek meg. (© Norbi)

Az első nap

A nulladik nem számít, akkor a tallinni várat jártuk körbe. Jelentem, áll, és szuvenírbolt-ellátottsága kitűnő. 

Az első napra egy laza hetvenes volt a terv, a Tallinn-Padise táv kábé ennyi. Gondoltuk mi. De nem annyi volt az annyi. A kitáblázott bicikliút ugyanis időnként a fejébe veszi, hogy ő most jól megmutatja nekünk a balti tengerpartot. Az igaz, hogy nem vagyok egy nagy turista, de én elhittem bemondásra is, hogy ott van, igazán nem kellett volna tekergőzni ott még pluszban. De sebaj. A tengerpart megtekintetett, mentünk tovább.

Az első napokon az eső fenyegető rém volt még, így mikor már nagyon feketéllett az ég alja, és pont jött szembe egy útszéli bolt+ étterem kombó, megálltunk (azaz Norbi megállt, én pedig egy igen ügyesen kivitelezett gyakorlat során gondosan lefektettem a biciklit a parkolóba, majd leültem mellé. Note to self: tíz kilónyi oldaltáskával terhelt bicikliről nem úgy szállunk le, mint az anélküliről) és ebédeltünk egyet. Ez volt az első találkozásom a szoljanka levessel, de nem az utolsó. Paradicsomos, virslis, uborkás, és még tejfölt is adnak bele. És itt minden hely másképp képzeli a Cézár salátát, de nem baj - egyik finomabb, mint a másik.
Mentünk tovább, és ki hitte volna, nem esett az eső. De errefelé nagyon szorgosak az útfelügyelők, lemosták az utakat előttünk. Figyelmes.

Aztán rájöttünk, hogy a sok nézelődés után már jócskán a nyolcvanat fogja karistolni a mérettyű, mire Padisébe érünk - és a szállás még tizenhárom nagy metrikus távegység onnan.
Fog összeszorít, teker, végső kimerülés mínusz három tekeréskor megérkez Puuna Öömajához.

Ja igen, pár szó az észt településszerkezetről.
Észtország icipici. Tallinn óta csak kétszer jártunk olyan helyen, amire megkockáztattam volna a "város" kifejezést, és azt is csak azért, mert közismerten jóindulatú vagyok az apró falvakkal. De ez nem akadályozza meg őket a buzgó táblázásban.

Szép nagy kék tábla hirdeti az út mentén, hogy megérkeztünk Pihla területére - ez azt jelenti, hogy jobbra látható három ház, valamint egy különösen nagy becsben tartott csűr. Azt bezzeg, hogy Kõrgessaare ott van előttünk, egy zsebkendőnyi táblával jelzik. Fogadni mernék, hogy kisebb betűkkel is írták volna, ha van olyanjuk. Persze logikus valahol, hiszen Kõrgessaare egy sűrűn lakott metropolisz a maga két-, esetleg háromszáz lakosával, míg Pihla egy kicsiny, ám barátságos kis közösség, rájuk jobban ráfér a bátorítás.

Puuna Öömaja is egy ilyen hely, öt vagy hat ház, de mind egy tulajdonban, merthogy ez egy szállás. Mikor megérkeztünk, a tulaj nem volt sehol, a vizünk meg elfogyott (errefelé nincsenek útmenti kutak, és bohó fejjel csak hat litert vittünk), de találtam egy különösen vonzó kerti csapot, amit meg is fejtem, míg Norbi telefonált.
Kiderült, hogy nem az út melletti, Puuna Öömaja feliratú háznál kellett volna kopogni, hanem még száz méterrel beljebb, egy kis sárga háznál. Akkor már ittam pár korty kissé fémízű vizet, de még így se vonzott a táv. Sebaj, a tulaj jött hozzánk. Elmagyarázta, hogy nem azt a szobát kapjuk, amiben megállapodtunk, mert abban a házban egy csapat tinédzser lány ünnepel születésnapot, és úgy emlékszik, hogy Norbi külön kiemelte foglaláskor, hogy csendes helyre vágyunk. Így lett egy szoba és közös használatú fürdőszoba helyett egy saját házunk, a szobában külön fürdőszobával. De ez még mindig semmi.

Félénken megérdeklődtük, hogy hol lehet itt sörhöz jutni - megkérdezte, hogy mennyi kell, és mire lezuhanyoztunk, ott figyelt egy hatos pakk a hűtőben.
Norbi ekkor megfőzte isteni lencsefőzelék-költeményét, amit egy csupor sólettel öblítettünk le, na meg fejenként két üveg A. Le Coq sörrel, mert huszonöt kilométerenként jár egy üveg.
Mindezt persze nem tíz perc alatt intéztük el, a túl gyors evés és ivás nem egészséges, na meg itt szinte mindenütt van wifi, és híreket is kellett olvasni. Este kilenc körül ráeszméltünk (ismét), hogy itt a napos órák száma meghaladja az otthoniét, azaz kilenckor olyan, mint nálunk délután háromkor. Áttotyogtunk a szobába, és így ért véget az első nap.

Biciklis bölcsességek

1. Ami emelkedőnek tűnik, az az is. 
2. Ami sík terepnek látszik, az emelkedő.
3. Ami olyan, mintha lejtő lenne, az sík terep (vagy emelkedő).
4. Az észt böglyök utazási sebessége napszaktól és hőmérséklettől függően 15-18 km/h.