Mindennapi praktikák rovatunk újabb bejegyzése.
Történt, hogy elindultam hazafelé munkából. 18:46, épp elment az orom előtt a villamos, a majdnem hazavivős busz meg :55-kor indul, egy megállót kell gyalogolni, HAJRÁ VISSAI MEGCSINÁLOD!
Jelzem, én odaértem :54-re, a busz volt az, aki elment. Nem örültem.
Recalculating: villamos, majd 105-ös busz. Utóbbi 19:09-kor indul abból a megállóból, ahol a villamos 19:08-kor tesz le, és másfél perc áttrappolni oda, de nem baj, megpróbáljuk.
A villamos időben érkezett, de a busz is. Ej, mondok, ezt már el nem érem.
Na most, a megálló mellett szokott zajongani egy úriember. Vizespoharak, valami ütőszerszám, közismert melódiák, semmi triplaszaltó, de jó hallani. Mindig gondoltam rá arra jártomban, hogy kéne valamit hajítani a pénzgyűjtő dobozába, de általában siettem a buszhoz, meg olyan macera előszedni a tárcát, meg egyébként is.
De most! - gondoltam én. Épp beáll a gyönyörű Citaro busz a megállóba, úgyse érem el, tíz perc a következőig, itt a remek alkalom, hogy támogassuk az utca művészetét. Így is történt. Anyagi jav dobozba hullat, zenélő bácsi örül, én fordulok a buszmegálló felé, mert hát addig is lehet olvasni, míg jön a következő.
És itt ért a meglepetés. A Citaro ugyanis nem 105-ös busz volt, hanem 16-os (ami általában kisbusz szok lenni, mert az fér el a Várban). És ott jön mögötte a másik, az igazi!!!, épp futótávolságon belül.
Futottam. Elértem. Kinyitotta az első ajtót. Megköszöntem. Most meg írom itt ezt és örülök.
