2016. december 22., csütörtök

Cipőt a cipőboltból...

Avagy a múlt árnyai kísértenek, de idővel elfogynak.

A szerk. megjegyzése: új billentyűzet próbálok ki, lehetnek meglepetések.

Vannak dolgok, amiken az ember nem spórol. Nekem az egyik ilyen a vécépapír.

2016. november 24., csütörtök

A csontváz, ami cukrot kapott

Mert ami jár, az jár, és egy csontváznak is lehet lelke.

Közeledett a Halloween, amit egészen addig komplett hülyeségnek tartottam, míg rá nem jöttem, hogy itt be lehet öltözni, és még csokit is kap az ember (kellően jófej csokiosztogatók esetén, persze).
Kitaláltam, hogy csontváz akarok lenni, és úgy is lett. Bementem egy jelmezboltba, ahol ún. uniszex csontváz-kezeslábasokat árultak, főleg S-es és XL-es méretben; aztán egy másikba, ahol már volt jó méretben is. Nem ismerem az árakat, ez ötvenegynehány dollár volt, de mondok első Halloween, ez van. Hát nem akciós volt? Vissai ilyenkor olyan boldog tud lenni.
Kérdés volt még a maszk. Elmentünk egy hokimeccsre, Arizona Coyotes a New York Islanders ellen, Brooklyn szívében - természetesen mi büszkén feszítettünk a Coyotes mezében (Norbi mindig jó érzékkel annak a csapatnak szurkol már évek óta, amelyik a kisebb és gyengébb), kaptunk sok elismerő megjegyzést, meg egy "na ne már hogy pont mellém ülnek"-et a székszomszédunktól (viccelt, persze, eldiskuráltunk vele utána általános témákról), és egy szorgos Twittert-munkás le is fényképezett minket, de nem jelentünk meg sehol. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy a szomszédban volt egy bevásárlóközpont (egy tucat bolttal), benne egy partifelszerelés és -kellékbolttal, ahol Minden Kapható, Ami Kell Az Ön Partijához.

2016. november 22., kedd

Biciklivel a nagyvárosban

Fogynak a mókusok, sokasodnak a macskák.

A napi rutin mellett igyekszünk beolvadni a tömegbe, amivel együtt jár, hogy csinálunk mindenféle dolgokat és elmegyünk mindenféle helyekre.

Norbi kitalálta egy nap, még szeptember végén, hogy biciklizzünk fel Manhattanba. Bicikliutak itt kevesen vannak, őrült, illetve dilettáns vezetők viszont sokan, tisztában voltam vele, hogy kevés esélyünk van a túlélésre, de hát uram és parancsolóm mondta*, engedelmes asszonyként* tehát felvettem a bukót és a láthatósági kisködmönt, majd Istennek ajánlva lelkem* felültem a biciklire.

*A csillaggal jelölt részek Norbi előadásában esetleg más megvilágítást kapnak.

Sima liba volt az út. Brooklynban jó sokáig az 5. sugárúton haladtunk, ahogy számos autós pajtás is. A legtöbben derekas oldaltávot tartva előztek, ha egyáltalán; itt a kétszer két sávos ún. "sugárút" jobb oldali sávjában végig parkolnak, így ha valakinek meg kell állnia Egy Pillanatra(tm), teljesen megszokott, hogy a belső sávban teszi. A többiek meg majd kikerülik, a dupla záróvonalon keresztül. Hol itt a probléma? Sehol, ugye. Nem dudál senki emiatt, ez az élet része.
Biciklivel is teljesen jól tartottuk a lépést a forgalommal, mert a fent részletezett parkolás/várakozás miatt tíz-tizenöt km/h sebességgel vánszorogtunk, mikor épp nem a piros lámpánál vártunk.

A Brooklyn Bridge-re érve masszív mennyiségű turista jött szembe. Igen szűkös biciklisáv a kicsit szélesebb gyalogossáv mellett, csak egy sárga vonal választja el a kettőt, és valahogy mégis működik. Pár gyalogos átlóg időnként, ez minden.

Még hogy nem lehet telefonnal Nappal szemben művészi képet készíteni úgy, hogy egyértelmű legyen, mi van rajta! 

Downtownba érve Norbi átvezetett a kanyargós részen, és már ott is voltunk a Hudson folyó mellett, ahol már viszont van bicikliút. Mindentől elválasztva, és persze minden járdánál a gyalogosok elsőbbségére figyelmeztető táblasereg. (Magyarországon szinte mindent kitábláznak, és mindenre van egy tábla. Itt *mindent* kitábláznak, de konkrét tábla kevés dologra van, így szinte mindent kiírnak.)
Eseménytelen út következett északra, míg egy ponton meg nem álltam, mondván a céltalan biciklizés nem az én műfajom, együnk valamit. Néhány sarokkal később találtunk egy étterem-dokkot, ahol épp Oktoberfest volt.

A kép nyomokban kacsát tartalmazhat

A sör jó volt, a hamburger hamburgerszerű, a rántott hús kicsit odaégett, az almáspite ehető, aztán indultunk vissza. Követtük a dél felé haladó bicikliutat, nyilván belefutottunk valami fesztiválba is. Nehéz hétvégén úgy megtenni öt lépést itt, hogy ne valami ünnepségbe botoljon az ember. Ez speciel a helyi közlekedési múzeum rendezésében volt, elgurultunk pár generációnyi iskolabusz, illetve két póni mellett. Ide majd vissza kéne jönni ezt csak úgy mondom, ha olvassa a kultúrafelelős (Norbi).
A bicikliút szomorú, ám hirtelen véget ért az egyjegyű számozású utcáknál (mi jócskán kétjegyű-földén lakunk), kanyarogtunk kicsit, és máris a jól ismert 5. sugárúton voltunk. A délutáni forgalom pörgősebb volt, időnként tíz utcát is haladtunk két lámpaváltás közt, aztán hopp, hazaértünk.
Az "ismerd meg környéked" program jegyében szeretném mondani, hogy néhány utcára északra van egy sörre specializált bolt. Az igaz, hogy ketten együtt nem ittuk még meg a New York Giants-es söröket, de hipsztervérem felpezsgett a bolt láttán.

(Metrópillanatok: egy leszállásra készülődő nő elejtett egy negyeddollárost; kis habozás után még egy marékkal leesett, meg egy kulccsomó. Felvette a kulcsokat, a többit veszni hagyta, és leszállt. Ilyen kora reggel ilyen komoly döntéseket hozni... On a related note: itt van egy negyeddolláros tőlem húsz centire, ciki felvenni?)

2016. október 20., csütörtök

Legyenek dolgok - 1. rész

Vissai egy ideje már adott hozzáférést a bloghoz, mivel állítólag hangos tömegek követelték, hogy én is írjak bejegyzéseket. Nos némi lelki tuning után íme az első:
Miután aláírtuk a lakás bérleti szerződését a legsürgősebb dolog a szolgáltatókkal történő szerződéskötés volt, hogy mire beköltözünk, addigra legyen mivel meleg vizet készíteni, estébé. A dolog nem volt teljesen zökkenőmentes, bár túlságosan nehéz sem. Indulás előtt Vissai gyakran mondogatta, hogy "majd meglátod, Amerikában milyen jól működnek a szolgáltatások! Ahhoz nagyon értenek." Megláttam.

Legyen hitelkártyánk

Ez a téma nem tartozik közvetlenül a lakáshoz kötődő szolgáltatásokhoz, egy kicsit korábban is történt és már Vissai is kitért rá érintőlegesen, viszont fontos lesz a továbbiak megértéséhez, ezért idézzük fel egy kicsit, mi is történt augusztus közepén:
Miután megkaptuk a Social Security Numbert (aka SSN, aka TB-szám) első utunk a bankba vezetett, hogy hitelkártyát igényeljünk, mivel azt hamar megtanultuk, hogy hiteltörténet nélkül itt nem ember az ember. Jó Josénk regisztrálta is az igényünket, majd másnap felhívott telefonon, jól látja -e, hogy az én SSN számomon van egy bejegyzett jelzálog hitel? Ezt még háromszor megkérdezte mivel nem kapott választ. Én ugyanis éppen a "mortgage" szó jelentését szótáraztam, hátha van valami másik jelentése amit nem ismerek. Nem találtam semmi ilyesmit, ezért hosszú Ő-zések után (brain.reboot) nagy nehezen kinyögtem, hogy itt valami tévedés lesz, nekem egészen biztosan nincs semmilyen hitelem, ha másért nem, azért, mert kábé egy napja van SSN számom. Szerintem elég nagy mutatvány lett volna ennyi idő alatt házat venni hitelre. Ez őt is meggyőzte, kért egy kis időt amíg rendbe teszi a dolgokat, és megkért, hogy másnap Vissaival kéz a kézben jelenjünk meg a bankfiókban egy találkozóra. Az aznapi gyorsmeetingen azt hiszem mi voltunk a fő téma, mert másnap José azzal fogadott minket, hogy a kollégáival mindent megbeszéltek, el van sikálva a félreértés. Ráadásul egészen "véletlenül" még a bankfiók igazgatója is éppen akkor sétált el arra és ránk köszönt, bemutatkoztunk egymásnak nagyokat mosolyogtunk. Aláírtuk az igénylőlapokat, elbúcsúztunk Josétól és cirka két hét elteltével lett hitelkártyánk. El tudtuk kezdeni építeni a hitelünket.
Utólag annyit sikerült összetenni, hogy mivel az SSN egy mindössze kilenc számjegyű azonosító, valószínűleg újrahasznosítják őket, ebből adódhatott a félreértés. Ami viszont biztos, hiába kellett az SSN igénylésekor igazolni a személyazonosságunkat, az azonosítókat amiket akkor be tudtunk mutatni, (útlevél, vízum) azokat nem kötik össze az SSN számmal, ezért az a szám akárkié is lehet. Az SSN számhoz kizárólag a jogosítvány kötik hozzá, mint személyi azonosító kártyát. Amíg nincs jogosítványunk, addig az SSN számot nem tekintik hiteles azonosítónak, mert ha lekérik, nem látnak mellette semmilyen személyi okmányt. Nos ezen kis bevezető után lássuk hogyan lett villany a lakásban.

"És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság."

Isten világosságért felelős New York-i helytartóját ConEdisonnak hívják. Ez, Istennel ellentétben egy véresen profitorientált cég. A céges folyamataikat nyilván a végletekig kicentizték. Erről előéletemből kifolyólag az ügyfélszolgálatuk működésén keresztül könnyen meg is bizonyosodtam:

- új ügyfélnek gyakorlatilag bármilyen ügyintézés kizárólag a telefonos ügyfélszolgálaton keresztül lehetséges
- a telefonos ügyfélszolgálat minden olyan technológiával meg van tűzdelve, ami Magyarországon eladhatatlan volt (pl beszédfelismerő automata)
- a csúcstechnika itt is azt a célt szolgálja, nehogy véletlenül sikerüljön az ügyfélnek operátorhoz jutni (kevesebb élő munkaerő)
- az én problémámat (új szolgáltatás indítása) természetesen kizárólag élő operátor volt képes kezelni
- "hívása fontos számunkra, a várható várakozási idő legalább 25 perc"

A legalább huszonöt perc várakozási idő elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam a letargián, amit az okozott, hogy az angol nyelvű beszédfelimerő még a számokat sem volt hajlandó felismerni tőlem.
Miután María felvette a telefont mondtam neki, hogy ki vagyok, új ügyfélként új szolgáltatást szeretnék kérni ezen és ezen a címen. María kérte az SSN számomat, majd miután megadtam, közölte, hogy ez így nem lesz jó, mert az SSN szám alapján nem tud beazonosítani. A szolgáltatási kérelmemet rögzítik, kapok ügyfélszámot is, de öt napon belül küldjem el valamilyen fényképes igazolványom másolatát az ilyen problémákkal foglalkozó csoport email címére. Ők hitelesítik az adataimat és engedélyezik a szolgáltatás elindítását. Amennyiben öt napon belül ezt nem teszem meg, az igényemet semmisnek tekintik.
Mondom, minden rendben lesz, amint letettük a telefont, azonnal el fogom küldeni a kért dolgokat, köszönöm szépen. Elbúcsúztunk egymástól, majd María átkapcsolt a Time Warner Cable ügyintézőjéhez, aki megbombázott egy szerinte nagyon előnyös ajánlattal, amit köszönettel visszautasítottam. (erről majd később részletesen).
A hívás végén azonnal el is küldtem a kért igazolványok másolatát a megadott email címre, ahonnan semmilyen visszaigazolás nem érkezett az email fogadásának tényéről. Ezen a ponton a gyanú lángja elkezdett pislákolni a lelkemben. Gyakorlott Contact Center építő lévén tudom, hogy hivatalos email címekről kulturáltabb ügyfélszolgálatok minden esetben küldenek valamilyen visszaigazolást már az email beérkezésekor, hogy az ügyfél tudja, a kérése megérkezett a megfelelő helyre. Mivel innen a világon semmi nem jött, két dolgot tudtam elképzelni:

- ez nem egy kulturált ügyfélszolgálat
- az emailem egy informatikai fekete lyukban landolt, amivel senki nem foglalkozik a ConEdnél

Vártam néhány napot, hittem a rendszer működésében, de mivel továbra sem érkezett semmilyen reakció és már Vissai is nyűgös volt a dolog miatt, újra felhívtam őket, hogy érdeklődjek az ügyünk felől. Azt mondták ők ebben nem tudnak segíteni, írjak érdeklődő emailt ugyanarra a címre. Írtam emailt ugyanarra a címre, onnan azonban továbbra sem jött kifelé semmilyen kommunikáció.
A beköltözés előtt két nappal már nagyon aggódtunk, ezért úgy döntöttünk elmegyek egy személyes ügyfélszolgálatra, mert némi nyomozás után kiderült, hogy az is van ám, csak megpróbálják onnan minden eszközzel kiterelni az ügyfeleket. Megnéztük, van öt (azaz 5db) személyes ügyfélszolgálat a 19 millió lakosra. Na, gondoltam, ez egy hosszú nap lesz, úgyhogy egy elektromos könyvvel a zsákomban felkerestem a brooklyni irodát. Az ügyfélszolgálati iroda a ConEdison székházának földszintjén található benne összesen két pulttal, érkezésem pillanatában mintegy nulla darab ügyféllel és négy unatkozó alkalmazottal. Széles mosollyal az arcomon húztam egy számot, az egyik ügyintéző pedig megkönyebbülten (végre van mit csinálni) azonnal szólított.
A hölgy végighallgatott, majd nagyon kedvesen (itt minden ügyintéző mindig nagyon kedves) sűrű elnézések között elmagyarázta, hogy a problémámat csak és kizárólag az a bizonyos csoport tudja megoldani akik eddig is tojtak a fejemre. Amit fel tudott ajánlani, az annyi volt, hogy ő is elküldte az igazolványaimat ugyanarra az email címre sok felkiáltójellel és annyi megjegyzéssel, hogy hát sürgős lenne a dolog. Én kissé csalódottan elbúcsúztam tőle, azonban a belső címről küldött email megtehette a hatását, mert másnap - a beköltözés reggelén - kaptam egy emailt, amiben a ConEdison üdvözölt az ügyfelei között. Gyorsan elkocogtam az online ügyfélszolgálatra ahol már a Maríától kapott ügyfélszám is működött.
Innentől kezdve minden kifogástalan. Az online ügyfélszolgálaton keresztül mindent el lehet intézni, amit el tudok képzelni (számlakezelés, automatikus számlafizetés beállítása, soron kívüli leolvasás intézése, szolgáltatás átmozgatása új címre, szolgáltatás megszüntetése, stb...)
De ami legfontosabb, be tudjuk kapcsolni az elektromos dolgainkat és esténként is lőn világosság.

folyt.köv.

2016. október 11., kedd

Mókus Hírek

Új rovat a blog életében

Mikor ideköltöztünk, örömmel figyeltük, ahogy mászkál a mókus oda-vissza az ablak előtt, bolyhos farkincája fel-le ugrál. Fényképeztük, amikor csak tudtuk, amikor meg nem, az ablak előtt állva olvadoztunk.

Nyilván tudtuk, hogy VÖRÖS MÓKUS!!!, rendszeresen néztük a vonatkozó dokumentumfilmet, de ez egy szürke mókus volt.

Aztán rájöttünk, hogy több mókus van a környéken, szám szerint sok. Fából is pont sok van, adja magát a feltevés, hogy minden fára jut egy mókus. De még mindig nem gyanakodtunk.

Ahogy feltűnt, hogy nem is egy mókus szaladgál oda-vissza az ablak előtt, hanem váltják egymást; illetve hogy odafele és visszafele is van földimogyoró a foga közt, kezdtünk kevésbé olvadozni.

Ún. "odafele" mókus
 Aztán egy reggel, ahogy pirítottam a bagelt, a fél kilences mókus megállt és erősen a szemembe nézett. Foga közt földimogyoró, és majd' fél percig csak nézett. Éreztem, hogy engem épp felmérettetnek. Nem adta jelét se tetszésének, se nemtetszésének, de másnap reggel félig rágott mogyoró jelent meg a hátsó ajtó előtt - tudták, hogy arra járok biciklivel edzésre, oda tették a lófejet.

Eddig Norbi paranoiának könyvelte el a megfigyeléseimet, ám a minap észrevette, hogy az utcán átszaladó, majd a kerítés alatt magát átszuszakoló mókus háta rozsdás. Egyből tudta, mit jelent ez - kopik a festék, tehát VÖRÖS MÓKUS!!!

Kezdtük összerakni a részleteket.
  • A mókus hullámmozgással halad, azaz részecske.
  • Mei-éktől tudjuk, hogy a makk olyan nekik, mint embernek a kokain.
  • Oda- és visszafele is földimogyoró van a foguk közt.
  • A mögöttünk levő házban élő nő eteti őket.
  • Mei mindig lehalkítja a hangját, ha a mókusokról, vagy az őket etető nőről beszél.

Csak egy következtetés marad: egy mókusokból álló kábítószercsempész banda területének kellős közepén lakunk. A banda főnöke a mögöttünk levő házban lakó nő, aki földimogyoróhéjba rejti a makkszemeket, amiket aztán a mókusok szállítanak a végfelhasználókhoz.

Nem tudjuk, mi történt azokkal, akik előttünk itt laktak. Talán ők is rájöttek minderre, talán a hatóságokhoz akartak fordulni... Mi nem követjük el ezt a hibát. Így is elég veszélybe sodortuk magunkat a fényképekkel.

2016. október 7., péntek

Edződés

Ha már úgyis ez a téma...

Na és ha már edzés.
Az első hónapban elvoltam az ideiglenes lak edzőtermében. Reggelente lekocogtam a negyedikre, ahol volt a kicsit kopottasnak tűnő terem (valójában rendes gépek vannak ott, jól fel van szerelve a maga módján. Egyenes rúd az nincs, minden egyéb volt), és megküzdöttem a reggeli csúcsforgalommal: általában egy nyugdíjasszerű pár nézte a híreket biciklizés közben, velük a második héten már szégyenlős biccentéseket váltottunk; aztán volt a szórakozott csajszi, aki húsz perc elliptikusozás után vette észre, hogy nincs bedugva a füles dugója a telefonba; az ázsiai jellegű csajszi, aki időnként mezítláb tolta a futógépen, és többször volt olyan, hogy ott volt, mikor jöttem, és még mindig futott, mikor már mentem; a gyúrós csávó, aki rendesen, odafigyelve edzett, és egyszer elismerően nyilatkozott az én edzésemről is; és persze a kedvencem, a szürke mackós hipsztersrác, aki a tankönyvben leírtak szerint tolta: bejött, kétszer körzött a vállával, előszedte a második legnehezebb kézisúlyzót, csinált vele három-négy tolást, aztán szelfi, és már ott se volt.

Megj.: Nyilván figyelem a népeket egy ilyen kis kihasználtságú teremben, és mindig úgy helyezkedek, hogy lássam, ha valaki épp a hátam mögé oson egy 45 fontos súlyzóval. Túlélésre hajtok, mindig mondom. Az, hogy érdekes embereket látok, már más kérdés.

Aztán ahogy brooklyniak lettünk, más után kellett nézni. Adta magát az iroda alagsorában üzemelő terem, ahol a céges bérlettel gyakorlatilag havi három szem mogyoróért lehet járni. A nehézséget az jelentette, hogy nem voltam rajta a Listán, és csak annak jár a tökócsó bérlet, aki rajta van. Mindegy, volt itt is próbalehetőség, úgyhogy vittem a cuccot és edzettem egy jót, na meg intézkedtem, hogy rákerüljek a Listára.
Csupán két apróság árnyalta a képet: elfelejtettem papucsot vinni, és elfelejtettek szólni, hogy saját lakat kell hozni a szekrényekhez. Így történt, hogy a hátizsákommal édes kettesben zuhanyoztam, az edzőcipő támogatásával.

Hogy végül nem ebben a teremben kötöttem ki, az a helyi crossfit box bűne (és hogy sokáig tartott a Listára kerülés). Még Bépesten nézegettem, hogy ha Bay Ridge-be költözünk, milyen opciók vannak, és ráakadtam a fantáziadúsan Bay Ridge Crossfit névre hallgató egységre. Próbaóra csak szombatonként van, az első szombaton a Color Run volt, úgyhogy szeptember tizedikén jelentem meg, tudatlanságot színlelve (egy ingyen edzést akartam, olyan nagy bűn az?).
Ismerem én az etikettet, volt nálam minden. Edzőruha, papucs, zuhanyzós- és edzős törülköző, kesztyű, csak edzésre használt cipő, Polar kütyü, kulacs.
A terem viszont egyetlen luk. Három méter széles, húsz méter hosszú. Az oldalfalak mentén evezőgépek, rudak, egyéb kütyük; a végén egy tágas vécé, mellette súlyzókorongok (vagy mi a tök annak a neve, amit a rúd két végére rak az ember, hogy nehéz legyen), és ennyi.
Átöltöztem a vécében, aztán kezdődött is az óra: fejtágító a crossfit jóságáról pár szóban, nyúlfarknyi edzés, aztán mehettünk is isten hírével.
Mivel piciny a terem, amikor futni kell, azt odakint intézzük, úgyhogy a csak edzős, "tiszta" cipőm azóta elhagyatva hever.

(A szerk. megjegyzése: épp hazafele megyek a metrón, és bizony beültem két amúgy se nádszál alkat közé harmadiknak, hogy tudjak blogolni. Most, hogy leszállt a bal oldali nádszál, átcsúsztam a bal oldali ülésre, hogy a jobb oldali szomszéd érezze, hogy nem közeledési szándékból préselődtem hozzá öt hosszú megállón keresztül. Etikett, az van.)

Nyilván tudtam, hogy én ezt akarom, csak az volt a kérdés, hogy melyik bérletopciót választom: a tízalkalmast á 125 dollár, vagy a havit 185-ért.
Közben már több megközelítésben is levezettem a feladatot, és mindig ugyanarra jutottam.

Feladat Hű Olvasóimnak: melyik mikor éri meg jobban?
Háttérinformációk: a tízalkalmas a vételtől fél évig felhasználható, naponta többszöri belépésre is feljogosít, de tételezzük fel, hogy napi max egyszer járok edzésre. A havival is be lehet menni naponta többször, de lásd fentiek; érvényessége a hónap x. napjától a következő hónap x. napjáig tart.

A helyes megfejtők közt kisorsolunk egy éves előfizetést a blogra, valamint egy iható New York-i kávét, ha valaha találok olyat. A játékban nem vehetnek részt azok, akiknek már lukat beszéltem erről a hasába múlt pénteken.

Azóta is járok szorgosan, ma például olyat csináltam, amit még soha: 30 db Box Jump, azaz felugrás egy húsz hüvelyk magas dobozra. Jó dolog ez a crossfit. És én nem leszek olyan, mint a crossfitesek, akik csak a crossfitről tudnak beszélni! Ugye, Norbi? A múlt héten is beszéltünk másról egyszer.

Szóval beszéljünk akkor a crossfitről.

Eddig akárhány súlyzós blogot olvastam, mind kitért pár bejegyzés erejéig a crossfitre, jellemzően azt hangoztatva, hogy sérülésveszélyes, és idióta gyakorlatok vannak benne, és hogy az edzők kutyaütők.

Ugyanezeken a blogokon szoktak olyan bejegyzések is lenni, amik azt tárgyalják, hogyan emeljük meg testsúlyunk háromszorosát tricepszből, illetve elnéző bejegyzések a különböző szteroidok és effélék használatáról, egyfajta férfias összekacsintással, hogy naná hogy használják sokan (mi persze sosenem!), minek tagadni, ugye, de hát attól lesz ilyen szép izmos.
Az ilyeneket olvasva általában bánatosan sóhajtok és tovagörgetek, vagy kipufogom magam Norbinak. Jó hallgatóság, mindig elmesélem neki, mi volt aznap az edzésen - ő pedig minden edzés előtt figyelmeztet, hogy "aztán óvatosan". És óvatos is vagyok. Még hogy sérülésveszély... Ha nekimegy az ember ész nélkül a feladatnak, jó eséllyel fájni fog. Súlyokkal végzett, akár saját testsúlyos feladatnál oda kell figyelni, be kell gyakorolni a helyes mozdulatot, ennyi.

A gyakorlatok közt nem végeztem még olyat, ami hülyeség lenne (a blogokban is általában valami idiótáról készült videókat szoktak mutogatni, aki a fülével próbálja működtetni a a lábtolót, vagy nyolcvankilós önsúllyal ugrik háromszáz kiló alá). Emelni kell dolgokat, időnként labdát dobálni, felugrálni dobozra vagy ugrókötelezni, futni, fekvőtámaszozni, húzódzkodni... egyik sem ördögtől való (bár mi tagadás, az ötvenedik ismétlésnél már kezdhet annak tűnni).

Az edzők... na abból van mindenütt mindenféle. Van, aki elvégzi a tanfolyamot, és utánaolvas, netán egyetemet is végzett, ahol az anatómia legapróbb részleteit is megismerte; karvalyként figyeli edzettjeit, szól, ha nem jót lát és megmutatja vagy elmagyarázza, hogyan kell jól csinálni - és persze van az a típus is, aki az "emelgessél nagy súlyokat, azt' erősödöl" elvet terjeszti, és ezen túl nem sokkal járul hozzá az óra folyásához. Voltam ilyennél és olyannál is. A tárgyi tudásukat saját jártasság híján nem tudom teljes pontossággal megítélni, de ha valaki elmagyarázza, hogy ez az izom hogyan tapad melyik csonthoz, vagy ha levezeti szépen ott helyben a táblán, hogy azért nem jó rugózva csinálni az adott gyakorlatot, mert bár kényelmesnek érződik, ennyi és ennyi terhelést jelent az ízületeknek, akkor hajlamos vagyok feltételezni, hogy sejti, miről beszél. Itt szerintem inkább a technikához értenek az edzők, ahhoz viszont igen. (Lehet, hogy anatómiához is, csak arról nincs szó). Fene hitte volna, hogy fogok én harminc kilóval szakítani, vagy harmincszor felugrani egy több, mint 50 centi magas fadobozra, erre tessék. Elmagyarázta az egyik, mit hogyan kéne, és addig igazgatott meg magyarázott, míg az alapmozdulat már ment üresjáratban és egy icipici súllyal; a következő tovább finomított, és felhívta a figyelmemet a beleguggolás fontosságára, így már ment nagyobb súllyal is, mert szinte ugrik az magától, ha jó a technika. (Oké, ez a "magától" enyhe túlzás.) A dobozra ugráshoz megnéztem önszorgalomból egy videót, aztán már csak a biztatás kellett a mai edzőtől, hogy persze hogy meg tudom csinálni. Meg is csináltam. Erősen koncentráltam minden ugrás előtt, mert a távolságokat csak tapasztalati úton érzékelem, és ha nem figyelek, előfordulhat, hogy túl alacsonyra ugrok, és persze be voltam tojva végig, de akkor is megcsináltam.

Na jó, mára ennyit a crossfitről. Legközelebb elmesélem, milyen volt ötven fekvőtámaszt csinálni.

Amúgy az benne az egyik legjobb, hogy ma mondjuk megcsináltam a 6x3 guggolást 95 fonttal, míg egy másik csaj 225 fonttal tettel ugyanezt, de gond ez? Nem. Annyival csináltam, amennyivel én akkor épp úgy gondoltam, hogy meg tudom csinálni (az egyéni maximum 85%-a volt az előírás, és fene tudja, mennyi a maximumom - itt nem kell felemelni guggoláshoz a súlyt, ami megnöveli a hatósugaramat). Nem tudok felhúzódzkodást csinálni? Sebaj, csinálok helyette ring row-t (olyan, mint a TRX-es evezés, csak gyűrűn), és idővel fogok tudni húzódzkodni is.

És odajönnek bemutatkozni a többiek, nem mind, de azért elegen.

Szóval ennyit mára a crossfitről.

2016. október 4., kedd

Mindenféleségek továbbra is

Megfigyelések és történések.

Kezdjük talán a Verrazano híddal. Függőhíd ez is, mint az Erzsébet, csak a lépték más kicsit. Brooklyn minden szegletéből kiválóan látni. De ezt csak akkor látja be az ember, amikor már megtapasztalta az arányait.

A csöppség viszonylag közelről

Elmentünk futni múlt pénteken Norbival, és mivel ő cirka másfélszer gyorsabban fut nálam (mindig a teknős győz a végén, gyerekek), megállapodtunk, hogy elfut a hídig, és mikor látom, hogy már visszafele jön, sarkon fordulok én is, és cirka a kiindulópontnál ér be. A tervet tett követte, Norbi délre el, én komótosan poroszkál.
A híd egyre nagyobb lett. Tudtam, hogy sokkal nagyobb, mint amihez szokva vagyok, úgyhogy trappoltam tovább.
A híd meg csak nőtt.
Norbi már rég elveszett szem elől, alkonyodott is, amikor még kevésbé látok, mint napvilágnál, szóval kezdtem izgulni, hogy esetleg már el is futott mellettem, csak nem vettem észre.
A híd meg csak nőtt.
Az órám gps-sel szerelt, méri a távolságot is, és már egy kilométerre voltam attól a ponttól, ahonnét úgy nézett ki, mintha már mindjárt ott lennék a híd alatt. És Norbi még mindig sehol. A híd meg, ugye, mint a dudva.


Ugyanaz, ugyanonnét, csak a lábikója

Két és fél kilométernél kapituláltam. Visszafordultam, mondván Norbi nagyfiú, majd utolér. (Utol is ért, 800 méterre a kiindulási ponttól.)
Akkor voltam durván egy kilométerre a hídtól, mint kiszámoltuk hazafele menet.

És igen, Verrazano. Megnéztem. Akiről elnevezték, az Verrazzano. Elírták, hát istenkém. Előfordul.

Errefelé gyakran vannak események. Ilyen felvonulás, olyan fesztivál, minden hétvégére jut valami. Habozás nélkül lezárják a fő közlekedési útvonalakat, senkinek szava nincs. (Van, valószínűleg, csak halkan mormolják és messze a rendezvénytől.) Múlt előtti hétvégén volt a szeptember 11-i emlékfutás, múlt hétvégén a Ragamuffin Festival (elő-Halloween, gyerekek beöltöznek, meg voltak mindenféle csoportos felvonulások is).

Skótdudások nélkül nem fesztivál a fesztivál

Három  hete meg edzésre- és ről battyogva észrevettem, hogy mutatványosok nőttek a 85. utca környékére. Ringlispíl, effélék. Na, mondok Norbinak, erre elmegyünk. Elmentünk. Nem okozott csalódást.

Voltak eszközök, amikre fel lehet ülni, és akkor forognak saját- illetve egyéb tengelyek körül; dolgok, amiket meg lehetett venni; dolgok, amiket meg lehet enni; de legfőképp dolgok, amikkel lőni lehet.

Ez például olyan, amire fel lehet ülni

Ez is olyan, bár én nem tenném

Az egészen szelídtől (labdával leverni 3 tejesüveget egy kishordóról) kezdve a komplikálton (pingponglabdákat hajigálni, hogy visszapattanva üvegpoharakba essenek; x találat után kapsz egy aranyhalat, sok x találat után egy hatalmas aranyhalat) keresztül a baljóslatún (Whack-a-Mole, gumikalapáccsal fejbesomni az időnként feltűnő állatkákat) át a félelmetesig (célbelövés lég-géppuskával).

Pusztuljon a vörös csillag!

Mondom géppuska

Volt rettentő jóillatú kaja is, amihez azért nem jutottunk hozzá, mert nem voltunk nagyon éhesek, és így nem volt kedvünk átverekedni magunkat a kajáért tolongó tömegen. Nem szombat este kell ilyen helyre menni, az tény.
A sarki iskola tornaterme nyitva volt, benne nagy vásár, mindenféle pólókat, ékszereket, játékokat és vallási témájú könyveket lehetett kapni, valamint fura nevű, de ritka jól kinéző sült gömböcöket, amiket mézzel öntöttek nyakon.
Kikövetkeztettük, hogy ez valami görög fesztivál lesz, és végül fel is fedeztük két céllövölde közt a kifeszített molinót, miszerint egy Görög Kulturális Fesztivál ez itten.

Körbenézésen kívül nem maradtunk sokáig - vásári mütyüröket nem akartunk nyerni, kajához nem fértünk hozzá, és durranós izéket durrantgattak a gyerekek, én meg félek a hirtelen hangos zajoktól.

Most hétvégén Halloween-előkészület lesz valahol nem messze, oda is elmegyünk.

Aztán meg az autók és vezetőik.
Az egy dolog, hogy a legkisebb autó is tíz százalékkal nagyobb, mint európai megfelelőik; de igen nagy százalékuk viseli magán ütközetek nyomát. Nem azt mondom, hogy rosszabbul vezetnek itt a népek, inkább az lehet a dolog hátterében, hogy szűkösek az utak az autók méretéhez képest.
Az sem növelte a beléjük vetett bizalmat persze, hogy első brooklyni hetemen a fülem hallatára csapott el egy gyalogost egy SUV. Szerencsétlen nőcinek zöldet mutatott a lámpa, a SUV meg két piroson haladt át, hogy koppanjon. Eddig is gondosan körbenéztem mindkét irányba átkelés előtt, ezután már hülyén se érzem magam miatta.
A csaj amúgy túlélte. Felkelni nem akaródzott neki egy próbálkozás után, ami érthető, de hívtak hozzá mentőt, amit már nem vártam meg.
A piros és a zöld itt inkább jelzésértékű, mint tényleges szabály. Én, aki Budapesten türelmesen megvártam, míg zöldre vált az egészen jelentéktelen és teljesen kihalt mellékutca lámpája, itt a legnagyobb lelki nyugalommal kelek át a piroson. Túlélésre hajtok, na. Túlságosan sokat javult a budapesti közlekedési morál az utóbbi időkben, átengednek a járdán az autósok. Lássuk be: elpuhultam. Itt vissza fogok edződni.

És ez egy kiváló átvezetés a következő bejegyzéshez.

2016. szeptember 11., vasárnap

Mindenfélébbek

A dobozok meg csak fogynak. 

Voltunk ma a helyi piacon, itt Farmers' Market a neve. Gondoltam, itt biztos olcsóbb a zöldség meg a gyümölcs. Hát nem az. De legalább kicsi.


Nagy látószögű lencsével készült a kép
Paradicsomok
Aztán bementünk a boltba és vettünk mindenféle jószágot nem pont olcsóért, de legalább már volt viszonyítási alapunk.
Itt az olcsó paradicsom $1.49. Per font. Ami nem egész fél kiló. Nem mondom, egy nálam gyengébb jellemet összeroppantana a tudat, hogy közel 1000Ft/kg áron vesz halványpiros, jobbára vízízű gömböcöket, de nekem már arcizmom se rezzen. Főleg mert tudom, hogy 2000Ft/kg áron is vehetnék marginálisan jobbat. És hamarosan átszokunk a dollárban számolásra, akkor már egyszerűbb lesz az élet.

Megfigyelésem szerint minél egészségtelenebb egy étel, annál olcsóbb. A mirelit pizzát meg a 95%-os cukortartalmú fánkot $1-ért vágják utánad (4 bazi nagy fánk a dobozban), vagy ha egyszerre négy dobozzal veszel, potom két dollárért a tied lehet, egy kiló szuperfinomított lisztből készült kenyér 1.5 dollár, viszont a félkilós rozskenyér, ami NEM ÉDES, mert itt minden édes, kivéve a rozskenyeret, na az már 2.5 dollár. Mondom a félkilós.

Próbáltunk szerezni normális kolbászt, hogy tudjunk rakott krumplit sütni. (Norbi szorgalmasan gyilkolja a dobozokat, hamar ráakadt a konyhai eszközökre.) Már a hatodik típusnál tartunk, és még mindig nincs meg az igazi, de még a használható se. A legtöbb kolbászban van egy fura ízű fűszer (köménymag?), amelyikben pedig nem volt, abban zsír se volt. Márpedig a rakott krumpli egyik alapeleme a zsír, mert abban oldódnak dolgok.
Ehető lett amúgy, csak nem lett onnan szmötyis, amilyennek lennie kéne.

Amikor nem olyan jó, akkor is jó

Holnap megyünk az Upper East Side-ra, ott van egy magyar hentes.

A virsli is fura, meg a párizsi. Tisztára mintha hús is lenne benne, nem csak patkányfarok- és bunda. Meg lehet enni, csak az íze nem olyan.
Alighanem hozzászokunk idővel. Kettőnk közül én vagyok a finnyásabb, de tejföl van, tehát minden más nem érdekel.

Voltunk egy futóversenyen. Azaz nem verseny, mert nem volt hivatalos vagy nem hivatalos időmérés, senki se figyelte, hogy végigfutod-e a távot, vagy hogy hányszor futod végig és milyen irányban. Ez volt az első futás, ahol szinte biztos benne voltam a top 50 futóban, mert mi végigkocogtuk. The Color Run, durván kilométerenként van egy állomás, ahol színes porral szórnak be, és a végén tiszta színes por leszel. Ami fun.

Az érem a lényeg
A legtöbb ember sétált és a telefonját nyomogatta. Mi szorgosan kocogtunk, igaz, 7:20-as kilométerenkénti sebességgel, mert végigdumáltuk a távot. Szórtak ránk színes port, a kékből annyit kaptam az egyik kedves hölgynek hála, hogy napokkal később is kék foltok borítottak intim helyeken. De ami a legjobb volt az egészben, az a célállomás.

Összehasonlításképp: a .hu versenyek végén a célban kapsz egy zacskót, benne egy alma, fél liter víz, egy Cerbona müzliszelet, egy Horalky nápolyi, egy kétdarabos rágó az Airwaves felajánlásában, és az obligát papírhegyek, hogy fizess elő a Futás magazinra, meg 20% kedvezmény a Nagyon Drága Hotel luxuscsomagjára, ha kedden és szerdán mész, és persze a kedvencem: az Intersport kuponja, ami vagy a verseny napján jár le, vagy két nappal előtte.

Itt nem volt célzacskó. Opcionálisan elvehettem egy érmet (naná hogy elvettem!), pár tasak további színes port, és ennyi. A célzónában meg volt egy színpad, tuctuc zene, körben meg termékminták. Proteinitalok, zuppa zöldteák, gyümölcssűrítmények, effélék. Illedelmesen elvettünk egyet innét, egyet onnét, és már mentünk is a buszhoz.
Ahol vártunk. És vártunk. A busz meg nem jött. Jött viszont egy csávó, kezében egy proteinitallal teli szatyor. Azt mondta, a proteinitalos ember személyesen adta neki a szatyrot, hogy többet tudjon vinni.
Nekem egy gyenge pontom van: az ingyen dolgok. (Persze, van több is, le lehet szállni rólam, jóvan?) Eddig csak néztem, ahogy a népek viszik a cuccokat dobozostul a parkolóba, de fegyelmeztem magam, mert Jólneveltség, Visszafogottság, Szerénység! Ám ekkor átszakadt a gát.
Norbival megegyeztünk, hogy ha jön a busz, hív; tájékoztattam egy, szintén a buszra váró csajt a haditervről (visszamegyünk, szerzünk szatyrot, felmarkolunk annyi cuccot, amennyit elbírunk, és vissza a buszmegállóba). Nem kellett kétszer mondani neki.

"A zsákmány", részlet. A ketchup és a Dr Pepper csak méretarányként van ott
Visszamentünk, szereztünk dobozt, megtöltöttük Dolgokkal, aztán uzsgyi vissza. Mivel Megan, a csaj kábé egy fejjel magasabb nálam, közben észrevett valamit: azért nem jön a busz, mert rossz helyen vártunk rá. A jófej rastahajú, érthetetlen kiejtésű fekete sofőrcsaj ugyanis jófej volt, és pont a rajtvonal mellett tett ki minket (volt valami zűr a bérelt buszokkal, épp csak odaértünk időben a rajthoz), ami viszont nem a kijelölt megálló. Átmentünk a megfelelő helyre, mind a tízen, és pár perccel később már úton voltunk a metró felé, ismét a jófej sofőrcsaj gondozásában. (Továbbra is rejtély, hogy a megkérdezett szervező miért mondta, hogy jó helyen várunk.)
Iskolabuszban utaztunk, igazi sárga buszban. Ölemben a zsákmány... Darabja 4 dollár, elhoztunk legalább egy tucattal, meg ittunk is egyet fejenként - boldog voltam.

2016. szeptember 10., szombat

Beköltöztünk

A szerk. megjegyzése: még épp elcsíptem a 07:08-as szürkemókust ma reggel.

Augusztus utolsó napján összecsomagoltuk a motyót, vagyis a nagy részét; elsején pedig felkeltünk jó korán, és a maradék kaja arcba tolása után elindultunk Brooklyn irányába.
Errefelé majdnem olyan ritka madár az akadálymentesített metróállomás, mint .hu; talán annyi a különbség, hogy ahol van lift, ott működik is.
Az R/N/Q metró 49. utcai állomásán nincs ilyen feature, lecűgöltük hát a jó meredek lépcsőn az egyenként negyedmázsás bőröndöket. Innét sima utunk volt, jött egy Q (az expressz), azzal elzúztunk a DeKalb Avenue-ig, ott szintbeli átszállás van az R-re, és pár állomás után már csak két lépcső várt ránk. Teljesen sima út volt, ötven perc alatt abszolváltuk kaputól kapuig (máskor 90-110 perc volt a jellemző).
Aztán vártunk. És vártunk. Illetve Norbi tett-vett, mert nem nagyon tud nyugton ülni, én meg bejelentkeztem a cégesbe, mert dolog az mindig van.
A költöztetők 9:30-10:30 közé ígérték magukat, és háromnegyed tizenegy után nem sokkal meg is érkeztek. Egy Cisco nevű korunkbeli, meg Rich, aki viszont inkább az az életkor és egészségi állapot, amikor az ember inkább kiveszi a kezéből a dobozt, hogy tessék leülni, hagyja ezt a butáskodást, kér egy teát inkább a bácsi?
De ezt osztották a költöztető cégnél, meg nem volt miben teát főzni vagy szervírozni, így lélekben vállat vontam, és reméltem, hogy ha össze is esik, nem a kedvenc bögréimet tartalmazó dobozzal a kezében teszi. (Igen, én egy ilyen kedves és együttérző lélek vagyok.)

133 csomag volt összesen, két pakolóra. Norbi orrcimpái remegtek, egész teste megfeszült, mint a vadat szimatoló nemes ebnek - ismerem a jeleket, ezért a fülébe súgtam, hogy ha akarja, kérdezze meg a rakodókat, hogy beszállhat-e. (A becsomagolásnál értésünkre adták, hogy csak ők csomagolhatnak, mi szépen leülünk, nem nyúlunk semmihez... MONDOM ÜL!)
Hogyismondjam... hagyták, hogy beszálljon.
Én a dobozjegyzéket pipáltam, illetve mondtam, hogy mi melyik helyiségbe menjen. Az ágyat és semmi mást a hálóba irányítottam, hogy legyen hely is összerakni; a konyhai cuccok a konyhába kerültek, minden más a másik hálóba, szóval nem volt ez kimondottan agysebészeti mutatvány, de valakinek ezt is meg kellett csinálnia.
A 28-as doboz kétszer sétált be, és a 114-es és 98-as dobozok is gyanúsan sokan voltak, de az össz darabszám nagyjából stimmelt, amúgy meg... A biciklik megvoltak, ami esetleg nincs, anélkül tudunk élni.

Kínálgattuk őket a sarki pizzéria remekével (bűnrossz volt, mellesleg), de alighanem a hosszú évek tapasztalata miatt amint aláírtam a megfelelő papírokat, már ott se voltak.

Nekiláttunk az ágynak: IKEA, így negyedórával később már tudtuk, hogy ágyban alszunk aznap éjjel. Utána mindenféle dobozok, meg összeraktuk a kanapét is nagyjából, hogy legyen hol nézni a tévé helyét, aztán Norbi felkerekedett az egyik kiürített bőrönddel, hogy elhozza a maradék cuccokat az ideiglenes szállásról és leadja a kulcsokat. Nekem addig be kellett szerezni zuhanyfüggönyt, vasalót, két elosztót és némi sütőtisztítót. Hoztam mindezen dolgokat, plusz kaját. Legszívesebben leültem volna utána pihenni, míg Norbi visszatér, de nem ment. Dobozoltam még egy kicsit, míg rá nem leltem az ágyneműre meg törülközőkre, felraktam a zuhanyfüggönyt, összeraktam rendesen a kanapét, takarítottam, szóval elment az idő.

Norbi hozta a maradékot, aztán letelepedtünk a kanapéra, és néztünk Netflixt, mert olyanunk már volt. Mikor már nagyon nehéz volt nyitva tartani a szemet, zuhany meg pizsi meg ágy.
Jó hangosak errefele a kabócák.

2016. szeptember 1., csütörtök

133 boxes on the wall

Take one down, open it up.
132 boxes on the wall...

Csendélet
Megérkeztek, behurcoltak mindent (ketten voltak összesen, Norbi is beszállt; én pipáltam a listát).
Közben rendeltem egy pizzát a sarki helyről. Lessons learned: Amerikában pizzából a legkisebbet kell rendelni. Bohó fejjel és korgó gyomorral bekattintottam a nyolcszeletest, erre jött egy szekérkeréknyi monstrum.

Méretarányként egy szabvány bögre

Ugyanitt kartondoboz és csomagolópapír nagy mennyiségben eladó.

Háziállatok

Vörös mókus! Vagyis szürke. 

Háziállatunk nem lehet, cserébe van.

A tettes iszkol a helyszínről

A bűnjel
Van egy macska is. Vagy kettő. Arról még csak olyan kép készült, hogy két fényes pötty a lépcső mögött.
Amúgy a költöztetőket várjuk.

2016. augusztus 30., kedd

A Lenwich

Közkívánatra. 

American, marble rye kenyéren

2016. augusztus 29., hétfő

Mindenféle

Avagy ez-az magyar szemmel.

A reklámok.
Először is, RENGETEGEN vannak. Inkább a reklámözönt szakítja meg időnként a film, mint fordítva. Itt egy 90 perces film valóban egész estés.
A reklámok közt viszont akadnak igazi gyöngyszemek. Emlékszünk ugye Klapka úr gyermekien ártatlan hirdetésére - az ilyen gyakori itt. Nem csak a nagy gyártók hirdetnek, hanem John Q is, aki piacra dobott egy újfajta szuper párnát, és felszólít, hogy vedd meg, és próbáld ki. Ha harminc napon belül nem győz meg, visszaküldöd, ő visszaküldi az árát, és legjobb pajtásokként váltok el. Kis családi vállalkozások tolják az ilyeneket, a főbb csatornákon is. Tetszik.

.hu leggyakrabban körömgomba volt meg aszpirin meg megfázásra orrcsepp és forró vízben oldódó és ilyesmik; itt inkább az étel a hirdetések fő témája. Kaja, amiből sokat kapsz és olcsón. Vagy éttermek, ahol megkapod ezt.
Második helyen az autóhirdetések vannak egyéni, nem reprezentatív felmérésem szerint. Meglepően olcsó az a fajta, amihez szokva vagyok (és Norbi azt mondja, itt a fullextra az alap). Azt viszont nem értem, hogy miért kell kiárusítani a 2016-os modelleket. Mit tud a 2017-es, amitől már ciki s tavalyit venni? (Az egyikben van beépített porszívó, az mondjuk érthető.)

A kaja.
Sikertörténetnek könyvelem el, hogy már itt vagyunk bő három hete, és még nem híztunk el. Ételt a legegyszerűbb venni itt.* Bemész egy szendvicseket is árusító helyre (nekem pölö a Lenwich a kedvencem, mondjuk a lenti kép pont nem az ő termékükről készült), kérsz mondjuk egy Italian szendvicset. Kajatípustól függően feltesznek pár kérdést (bagelt a legbonyolultabb venni: milyen bagelt? , pirítva?, milyen töltelékkel?, itt vagy elviszed?, kérsz hozzá valamit, kávét például?, mekkorát? hány cukorral?; és az ebben a gonosz, hogy reggel még nincs erre felkészülve az ember intellektuálisan. Én meg ráadásul abban a világban nőttem fel, ahol bementem a boltba, hogy vegyek egy kiló kenyeret, tíz deka párizsit és egy liter tejet, és pontosan azt is vettem, mert egyfajta kenyér volt, A kenyér, meg A zacskós tej, meg A párizsi, és mikor megjelent a SAJTOS párizsi, az egzotikum volt, amivel nem győztem betelni. Most, felnőtt fejjel úgy okoztam meglepetést a kínainál, hogy egyszer nem szezámos csirkét kértem, hanem szecsuánit - simán beütötte a szezámost, és mikor szóltam, hogy az olcsóbb, legyintett. Na de kicsit elkalandoztam), milyen kenyéren, mi a neved (feladtam, June néven futok), aztán egy-két perc várakozás után szólítanak és a kezedbe nyomnak egy csomagot. A csomag mélyén ott lapul a szendvics. A kibontása eltart egy darabig, mert a szendvics alufóliában van, az meg külön jó vastag papírban, és befőttesgumit is tesznek rá, nehogy szétessen. Ahogy lefejted a rétegeket, előbukkan a szendvics, szépen kettévágva. Ez két okból jó: látod, hogy mi van benne, és félre tudod tenni a másik felét uzsonnára.

Az átlag szendvics

Nagyon megpakolják itt a szendvicseket. Nem ám az a szenya, hogy kapod a másnapos kiflit, benne egy késhegy vajjal, vékony szelet sonkával meg egy szelet retekkel. Neeeeem. Itt mindegyiket úgy készítik, mintha aznap jönnél először, és biztosak akarnának lenni benne, hogy holnap is visszajössz. (Rád nézek, Mlinar! Norbi pedig rád, Béla Büfé!)
Az igaz, hogy nyolc dollár, viszont ebből elketyegek estig.

*Egyszerű abban az értelemben, hogy kétlépésenként van egy kajálda, és mind ég a vágytól, hogy megetessen. Hogy a választék és a kombinációk száma túl sok a magamfajta, döntéshozatalilag kihívások elé állított egyénnek, az már egyéni szoc probléma.

A kávé. 
Vagy amit itt annak titulálnak. Nem vagyok én egy válogatós fajta kávék terén (nem, tényleg. Budapesten pontosan egy fajta kávét ittam meg, az nem válogatósság, az egyértelműség), megiszom én a helyi löttyöt is, de tudom, hogy szörnyű.

Ennél például ittam már rosszabbat is, azt is New York-ban

A céges kávé- és teaautomata abban különleges, hogy ott a tea is rémes; viszont egy Youtube videó segítségével sikerült kitalálni, hogyan lehet cappuccinót készíteni vele, azóta viszonylag elvagyok. Reggel kotyvasztunk itthon valamit a Nescafé helyi termékeiből, bent meg ezt a főzetet.
A szerda reggel ijesztően indult, pont mikor betértem a reggeli löketért, tépte le egy csávó az automata előlapját (abba kell tenni a kávécsomagokat; neki nem sikerült, és mikor próbálta visszanyerni a csomagot, az előlap a kezében maradt), és egy ideig úgy tűnt, le kell mennem a Starbucks-ba, amit nem szerettem volna olyan nagyon. Szerencsére összefutottam a már említett kedvenc ED-vel, aki, látva kontrollálhatatlan kézremegésemet, illetve viaszosan fehér arcomat, elvezetett a Szükség Konyhájáig. Csak a beavatottak ismerik, igen eldugott hely, és ott is van kávégép. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Otthon, édes otthon

Spoiler alert: van lakás.

Másnap volt egy körünk a HSBC-ben, felmarkoltunk egypár certified csekket. Gondolom, ez nagyjából annyi, hogy a bank megnézi, hogy van-e annyi a számlán, talán még zárolja is. Alig fél óra volt az öt csekk beszerzése, és csak kettőt nyomtattak fordítva, biztos menni fog így is az elszámolás. Totál rendben van a bankrendszer, hitelkártyánk is van már egy hete, csak nem kaptuk még meg. (Talán soha nem is fogjuk. Kezdem feladni a reményt. Norbi SSN-jével (TAJ szám) van valami gubanc, talán amiatt késlekedik a kártya, vagy csak megint elakadt az ügyintézés valami láthatatlan akadályban, ami csak akkor derül ki, ha bemegyünk és rákérdezünk (a címváltozás ott akadt el, hogy vissza akartak hívni hétköznap munkaidőben azon a telefonszámon, amiről jól érthetően megmondtam nekik, hogy vezetékes szám, nem vagyok rajta elérhető hétközben, főleg nem munkaidőben). )
A debit kártya gyakorlatilag nudlira elég, csak nagyobb boltokban lehet használni, ahol a kártyaolvasónál lehet választani, hogy debit vagy credit. Veszek majd fel vele pénzt, akkor legalább tudok ebédelni jövő héten. (OTP, ha hallod: sokan szidnak, talán okkal, de működsz. Szeretlek.*)

*Még mindig a lakossági részt.

Szóval, certified csekkek, másnap (csütörtök) este hat óra. Jelenlevők: Mei (tulaj), Derek (élettárs), Pat, Carmel, Norbi, én, tollak, másolatok a bérleti szerződésből, kiegészítésekből, szemétdobozolási segédletekből.

Sikeresen aláírtuk a papírokat úgy, hogy az egyiknél az lett beikszelve, hogy van tíz éven aluli gyermekünk (nincs), még mindig nem tudom, hogyan, totál úgy rémlik, hogy a legelső rubrika volt a "nincs". Javítjuk vagy rácsot szerelünk az ablakokra. (Az ugyanis kell tíz év alatti gyermek esetén.)

Az alap szerződés kezelte az alap dolgokat, úgyismint viselkedjünk, fizessünk időben, tartsunk rendet, estébé; aztán jöttek a kiegészítők, amiben Mei kijelentette, hogy legjobb tudomása szerint nincs bed bug (poloska) a lakásban, ólom még kevésbé; végül még egy adag kiegészítő, ami már ránk vonatkozik: csak Scott vécépapírt használunk, nem dobunk higiéniai termékeket a vécébe, a látogatókra engedélyt kérünk, újrahasznosítunk de nagyon, nem tisztítjuk vegyszerrel a lefolyót, és ha mégis, fizetjük a javítást - ilyenek, egyik se betarthatatlan. Oké, még nem laktam úgy bérleményben, hogy fölöttem lakott a tulaj, de alapvetően rendes népek vagyunk. Norbinak nehézséget fog jelenteni az a kikötés, hogy csak Derek szerelhet és javíthat, de ki tudja, ha Derek látja, hogy milyen penge fúrói vannak és megnézi, milyen ügyesen fúr és farag és javít, idővel kaphatunk felmentést.

Mei még okozhat meglepetéseket. Elénk tárta ezt a jókora csokor szabályt és megkötést, aztán meg kiderült, hogy rendelt nekünk az Amazonról mini komposztálót, amibe az ételmaradék típusú hulladékot tudjuk gyűjteni, és ott hagyja a kicsi, ám hangos ventillátort, míg be nem szerzünk egyet magunknak, és majd vesz speckó fatisztító cuccot, hogy tudjuk mivel tisztítani a konyhai szekrényeket. Hm. És a kulcsok...

Ezt így kaptuk

Aláírás megtörtént, utána locsi-fecsi, aztán elköszöntünk. Első utunk Petihez vezetett, ő már három éve van itt, hatalmas adag tanáccsal látott el már költözés előtt is, és azóta is rámcsipogott párszor; mondta, hogy ha aláírtunk, csörögjek rá. Megtörtént, felugrottunk, söröztünk egyet, valamint megtekintettük az új robotját (amit a lánya kapott a szülinapjára... Gondolom, nem kell ezt tovább magyarázni), kaptunk még egypár tippet, aztán hazazúztunk. Mi tagadás, este tízkor már akadnak érdekes figurák az utcán.

Otthon zuhcsi, pizsi, durmolás. Rég aludtam ilyen jól.

2016. augusztus 24., szerda

Lakáshegyek

A lakáskeresés, ha nem vigyáz az ember, függőséget okoz. 

Önjáró üzemmódba kapcsolva tekintettünk volna meg egy lakást a hétvégén, de a körülmények szerencsés összjátéka folytán pont indulás előtt fél órával tört ki egy derekas méretű outage az egyik támogatott rendszeren. Ugyan én magam tevőlegesen nem vettem részt a javításban, erkölcsi támogatást nyújtottam a megfáradt csapattagnak, valamint annyi ötletet szórtam rá, amiből egyet alighanem már önvédelemből is hasznosított, így vasárnap reggelre nagyjából megoldódott az eset. Hiába, a jó manager...

Visszatérve a lakástémára: azért bizonyult szerencsésnek, hogy párszáz user ideiglenesen boldogtalan volt, mert mikor indultunk volna Bay Ridge-be, eleredt az eső. És errefele nem cicózik a csapadék, sőt kimondottan bináris. (Jó, van egy köztes állapot, mikor egyszerűen csak 110% a páratartalom.) A "light rain" annyit jelent, hogy az átlagos úszó kimerészkedhet az utcára.

Norbi megszemlélte a minket a világ többi részétől elválasztó esőfalat, majd felhívta a célba vett lakás ügynökét, hogy mosógép van-e a lakban. Nem volt, sőt, a házban se.

Ez egy európai számára teljesen érthetetlen. Igen kevés New York-i lakásban van mosógép. Ahol van, ott mosógép-szárító kombó van; jó cucc a szárító, most már tudom. A legtöbb helyen azonban nincs ilyen luxuscikk, a lakók vagy a ház alagsorában található mosodába mennek, vagy, ha az sincs, akkor a ruhatisztítóra bízzák a dolgot. Tökélyre van fejlesztve a dolog, nyilván, hiszen Amerika: elviszik a cuccot, vissza is hozzák, vasalva, hajtogatva, amikor és ahova kéred... De engem nem visz rá a lélek, hogy a ruháimat idegenre bízzam. Prüdéria vagy gyakorlatiasság vagy a skót vér, esetleg ezek keveréke, de akkor se.

A házközponti mosodának még van valami romantikája: lekocog az embert a kosár ruhával, mosószerrel, találkozik szomszédaival, megbeszélik a közelmúlt eseményeit, vagy csak olvasnak, míg lejár a szárító... el tudtam képzelni magam, ahogy ezt teszem. Lehet, hogy szegényes a fantáziám, azt viszont nem láttam magam előtt, hogy bezsákolom a szennyest és kirakom az ajtó elé, vagy leadom a tisztítóban, ahol feszélyezett mosollyal felveszem aznap este vagy másnap este. Oké, most így leírva el tudom képzelni, csak nem életszerű.

Szóval a szombatra kitűzött helyen nem volt semmilyen mosási lehetőség, ezért idejekorán lemondtuk, és figyeltük, ahogy kiürült a Times Square. Igazán, ezek a mai turisták cukorból vannak.

Hogy mégse üljünk otthon egész nap, elmentünk a legközelebbi Taco Bellbe, mert olyanban még nem voltunk, éhesek viszont igen, és láttuk a televízióban, hogy tökócsóér' vágják az emberhez a tacót.

Eltalpaltunk a Madison Square Garden után két sarokra, ahol magunkba tömtük a helyi különlegességeket (egész oké volt, bár maga a hely szerintem egy edzett Köjál ellenőrt is szipogásra késztetett volna).

Tele hassal bohóságokat tesz az ember. Van, aki felteszi az utolsó zsetonját is a huszonhármasra, más megveszi azt a nagyon vágyott dolgot, amire már nagyon rég vágyik, mi történetesen moziba mentünk és megnéztük a Suicide Squadot.

Vasárnapra megbeszéltük az odavalósi ügynökkel, hogy megnézzük még egyszer a kicsit sötét lakást, hogy napvilágnál is olyan sötét-e. Ő maga nem ért rá, de megbeszélte a portással, hogy megkapjuk a kulcsot. Odamentünk, megnéztük, és valóban nem az a homályos barlang volt, amire emlékeztem, azonban legutóbbi ottjártunk óta az egyik, falba épített légkondi alatt lehullott a vakolat, és ami nem hullott le, az se nézett ki valami jól. Ez a látvány okozhatta a lehullott vakolattól kicsit odébb heverésző csótány halálát is; de, mivel elképzelhetőnek tartottuk, hogy csak alszik, inkább kiosontunk lábujjhegyen.

Kezdett kétségbeejtő lenni a helyzet. Amelyik lakás jó lenne nekünk és szeretjük is (az üvegház), nem rendelkezik még lakhatási engedéllyel. Amelyiket ki is adnák nekünk, eggyel több döglött csótányt tartalmaz az ideálisnál, és lássuk be: ami kinyír egy csótányt, az velünk is hamar végezne.

Ekkor jött Pat. Megkérdezte, megnéznénk-e azt a lakást, ami abban a házban van, ahol ő is lakik. Habozott megmutatni nekünk, mert a konyhája rémes, de mivel amúgy rendes hely... Persze, megnézzük.

Ahhoz képest, amire felkészített minket, egy gourmet-konyha várt ránk. Nem egy Ikea-remekmű, valóban, sőt, a hetvenes évek dereka is elégedetten csettintett volna a design láttán, ezt leszámítva viszont nem volt vele gond. A lakás többi része is jól nézett ki, szép fürdőszobával, így jeleztük,  hogy ha elérhető árba kerül a lakás, akár érdekelhetne is minket. Pat megnyugtatott, hogy utánanéz.

Mély elkeseredésemben ismét elkezdtem bóklászni a Trulia hasábjain. Hozzáadtam a "washer" kulcsszót a kereséshez, hogy így szűkítsem a találatok számát, erre előbukkant egy kupac szóba jöhető lakás Bay Ridge északnyugati csücskénél. Lecsaptam rögtön háromra, és még aznap este leleveleztük az ügynökkel (Hannah), hogy nem hétfőn, hanem kedden, de megnézzük az egyiket, a másik négy már elkelt (wtf, akkor miért nem veszi le?).

A hétfő estét az Upper East Side-on töltöttük. Ray, az aktuális ügynök spirituális vezetőnkként lent maradt a furgonjában, míg mi megtekintettük a lakot. Így visszagondolva nem emlékszem ennél kisebb megtekintett lakásra, de otthonos volt, és két szoba méretű hálószobával rendelkezett. (Itt a költészet és az ingatlanpiac kéz a kézben jár. Volt már olyan luk, ami 3x2 méteres területének dacára szobaként volt aposztrofálva, bár nyilvánvaló volt, hogy eredeti szerepe előszoba volt a kerti bejárat és a nappali közt. A queen size bedroom az magyar viszonylatban tkp a félszoba, a king size az, amibe befér egy dupla ágy, még ha szűkösen is. A full bedroom és társai az, ahol már mozogni is lehet.)
Itt is a mosoda lett a szűkítő tényező: a földszinti helyiségben 1, azaz egy darab mosó- és szárítógép dolgozott szorgosan, előtte szépen sorban sorakoztak a további zsák mosnivalók. Itt bizony születni kell a mosásra, csak úgy ötletszerűen nem megy. Váltottunk pár szót az esti fuvallatban is enyhe alkoholgőzt árasztó Rayjel, majd búcsút intettünk.
Megéhezvén betértünk a Midnight Diner nevű helyre, ami pont olyan volt, amilyennek az én turistalelkem elképzeli a dinereket. És itt egy szó nélkül leraktak elénk egy-egy pohár vizet, és csak utána kérdezték meg, hogy mit ennénk. Dicséretes.

Pat, akiről már-már azt hittük, hogy lemondott rólunk, küldött három új helyet, megbeszéltük, hogy kedden talizunk vele és Carmela nevű kollégájával. Kicsit átszerveztük az estét, hogy Hannah-hoz is odaérjünk, aztán repeső szívvel vártunk.
Az első két lakás az itt gyakori egy ház alsó és felső szintje volt, egyik szebb, mint a másik. Frissen felújítva, baba konyhai felszereléssel, rengeteg gardróbbal - de mosógép sehol. Tudtam, hogy fölösleges, de azért rákérdeztem. A tulaj, a tulaj ügynöke és Pat egymás szájából kapkodva a szavakat magyarázták, hogy a mosószolgáltatás mennyire egyszerű és nagyszerű és kényelmes. Én angyali mosollyal bólogattam, és mentünk a következő, azaz harmadik házhoz.


Carmela kicsit le volt konyulva, mert olyan sorrendben szerette volna mutatni a lakásokat, ahogy ő azt elgondolta: a kicsit gagyitól a töktuti felé haladva. De profi ő is, úgyhogy a konyulást is csak onnét tudjuk, hogy Pat mondta, míg megvártuk,  hogy Carmela leparkoljon.
Ez is egy kétszintes ház alsó szintje volt, közepesen gázul kinéző homlokzattal, úgyhogy összeszorult a szívem. Belépve azonban!

Eléggé szagvezérelt vagyok, és eddig csak egy-két lakás volt, ami nem volt kimondottan büdös. Itt viszont teafaillat fogadott (most már tudom, hogy a falfesték szaga volt), tehát jól indult nálam a hely. A konyha nyitott, elég sok felülettel; a nappali oké, az egyik hálószoba oké, a fürdő is rendben van, a másik háló is, a hátsó kijárat... hát, az egy hátsó kijárat, a garázs meg.... AZ EGY MOSÓGÉP!
Bizony, mosógép a garázsban. Voltak ott biciklik is meg mindenféle kütyü, amiről mondták, hogy az a tulajé, és hogy csak mosni szabad bejárni a garázsba, de az egy mosógép! És csak a mienk! Szárítóval meg minden!

Norbi finoman visszahúzott a lakásba, hogy folytassuk a körbenézést. Lemérte a nappalit, hogy befér-e a kanapé, meg egyéb ilyen gyakorlatias dolgokat tett, de mosógép! akkor én már tudtam, hogy akarjuk a helyet.
A két ügynök összeszokott párosként diskurált, míg mi ott magunkban szöszöltünk, aztán odamentem és megjegyeztem, hogy ha a fejem körül repkedő szívecskék nem lenne elég jelzés, akkor mondom külön, hogy szeretnénk ezt a lakást. Rákérdeztünk, hogy tud-e a tulaj a helyzetünkről, és ugyan még nem, de aligha lesz baj; Carmela majd rákérdez, és visszaszól.
(Az a tipikus, hogy a bérleti díjban a fűtés és a melegvíz benne van, a lakó az áramot és a főzéshez használt gázt fizeti. Itt semmi nincs az árban, de úgy gondoljuk, hogy így is rendben lesz. Pár hónap múlva már tudunk majd nyilatkozni, hogy igazunk volt-e.)

Nyugalmat erőltetve magunkra átmentünk a Hannah-val esedékes találkozó helyszínére. Míg vártunk, megcsípett egy szúnyog. Épp csak megkóstolt, mielőtt agyoncsaptam, mégis csészealjnyi duzzanat nőtt a kézfejemre. A helyi fauna nem tréfál.

Érkezett Hannah, vidáman felugráltunk a másodikra a landlord társaságában. A család még ott volt, bár sokasodtak a bőröndök a nappaliban; persze, nézzünk csak körül, így Hannah. Én nem érzem jól magam ilyenkor, mindig megkérdezem a háziakat is külön, mert hát az ő otthonukban tapodok épp - mondta a hölgy, hogy persze.
Ez a lakás a határozottan esélyes kategória volt. Nem két, hanem három hálószobás, kiváló állapotban, mosógép-szárító beépítve, légkondi, plafonba épített hangszórók - az egyetlen hibája igazából az volt, hogy a másik után láttuk. Oké, meg a környék - ez Bay Ridge úgymond "érdekes" környéke, kicsit zajos, és fura figurák mászkálnak mindenfele. (A másik a 76. utcában van, ahol a legnagyobb zajt a kabócák csapják.) Feltettünk a szokásos kérdéseket, és kiderült, hogy ez a hely még olcsóbb is, mint a másik. Megbeszéltük, hogy Hannah utánanéz, hogy hiteltörténet nélkül szóba jöhetünk-e, biztosítottuk egymást, hogy holnap beszélünk, aztán ő jobbra, mi balra el; csak mi három lépés után visszafordultunk, mert igazából mi is jobbra mentünk.

Pár méter után csörgött Norbi telefonja: Pat volt az. Carmela beszélt tulajjal, tulaj kéthavi bérleti díjat kér, egyhavi kauciót, Norbi akkor kerül a szerződésre, amikor már van munkája, és holnap este interjú, mert a tulaj látni szeretne minket, mielőtt dönt. Ilyen messzire még egy lakással se jutottunk, izgatott is lettem jócskán, alig győztem Norbit nyugtatni.

Pat emilben instruált, hogy mit hozzunk - magyarországi számlakivonatot, hogy látsszon, milyen vastagok vagyunk; referenciát a Bay Ridge-i kollégámtól, hogy milyen jófej vagyok, valamint a társadalom erkölcsi alapköve; a fizetési papírom másolatát, valamint az itteni bankszámla egyenlegét.
Nem cicóztam, egyből megkérdeztem másnap a kedvenc ED-met, hogy szokott-e referenciát írni landlordoknak. "Miért, kell?" Ja, így én. "E-mail jó lesz?" Ja, így én. "Say no more." Mire visszaértem az asztalomhoz, ott várt a levél. Alapkő, erkölcsi: pipa.

Általában a pontosság mintapéldányai vagyunk, ezért engem bántott, hogy amikor Pattel volt randink, mindig késtünk. Kicsit pirultam, mikor azt a részt olvastam a levelében, hogy tudja, hogy nem kell szólni, mert magunktól is időben indulnánk el, mert ez egy olyan találkozó, amiről nem akarunk elkésni. Értsd: "most az egyszer ne késsetek!"
Tudtam, hogy igaza van. Máskor bő húsz perc ráhagyással indultam, amit az R metró általában gúnyosan kikacagott, megrágott és kiköpött. Most másfél órával a találkozó előtt indultam, hogy ha kell, gyalog is odaérjek.
Az R metró menetrend szerint, az újabb fajta kocsival érkezett, rekordidő alatt teljesítve a Whitehall-77 Street távot. Ahogy kihajtott az állomásról, esküszöm, hogy hallottam a rosszindulatú röhögést.

A találkozóig hátralevő röpke egy óra egy részét a helyi látványosságok megtekintésével töltöttem. Norbi mindig noszogat, hogy turistáskodjak már egy kicsit, hát most megtettem: elmentem a 77. utcai "Sleeping Dragon" Pokégymhez, és jól legyőztem az ott állomásozó trainert. Kétszer.

Lassan befutott Norbi is, így átvonultunk a célhoz legközelebbi sarokra, ahol feltűnés nélkül* ácsorogtunk, míg idő nem lett.

*Az utcán levő népesség 66.66%-át alkotva ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Eljött a várva várt pillanat: a tulaj és élettársa megtekint minket. A tulaj egy ázsiai származású hölgy, a barátja egy ír csávó; kezet fogtunk, és kezdetét vette az interjú.

Gondolom, sokakban felmerült a kérdés, hogy miből is áll egy ilyen. Hát bennem is. Előző este gyakoroltuk a macskalépteket és a kommandós jelbeszédet, valamint az ötméretes felmosást, hátha lesz gyakorlati vizsga is; a biztonság kedvért megérdeklődtem Patnél,  vannak-e standard kérdések ilyenkor, netán tud-e adni egy tavalyi vizsgalapot. Megnyugtatott, hogy elég lesz, ha elmondjuk, hogy milyen rendes és tiszta bérlők vagyunk.

Erre nem került sor, a jellemünk, mint olyan, szóba se került. A második mondat a tulaj szájából az volt, hogy lesz itt nekünk egy kiülőnk, azt láttuk-e. Mondtam, hogy nem. Megnéztük. Aztán bementünk a lakásba, ott mutatták, hogy tegnap óta kifestették az egyik szobát; körbe akarunk-e nézni?, mondtam nem kell, már láttuk. Rátértünk a részletekre. Majd odaadja a napokat, hogy mikor melyik szemetet rakjuk ki, mert itt újrahasznosítás van, de nagyon. És kellenek a függönyök? Mert akkor itt hagyja, de ha nem, akkor legfeljebb elviszi. És ha valami elromlik, eszünkbe ne jusson megjavítani (itt Norbi kicsit elszontyolodott), a párja az építőiparban dolgozik, ő javít meg mindent.
Egyszóval nem volt itt semmi interjú, az első perctől úgy beszélt, mintha eldöntött ügy lenne. Részemről rendben volt ez.

Átadtuk az összes papírt - a magyar banki egyenleg láttán felszaladt a szemöldöke, de számítottam erre, és gyorsan megmutattam az enyémet, ahol ott volt dollárra átváltva, így helyre került a szemöldök.

Úgy volt, hogy szombaton írjuk alá a szerződést, de valahogy sikerült úgy manőverezni, hogy holnap, azaz csütörtökön lesz a nagy nap. Elmagyarázták, hogy milyen csekkeket kell hoznunk, milyen névre és méretben, valamint ezen a ponton került szóba az is, hogy milyen vécépapírt ne használjunk, illetve ha dugulás van, eszünkbe ne jusson vegyszert használni. Furák ezek az amerikaiak néha.
Azt is megbeszéltük, hogy a költözés elsején lesz.

Örömünket jól palástolva elbúcsúztunk, hogy akkor majd holnap, és útnak eredetünk.
Az első sarkon betértünk egy cukrászdába, ahol elfogyasztottunk egy sört (fejenként és belga import), valamint egy nutellás sajttortát, illetve egy baba rum nevű cuccot.

Megérkezett a második debit kártya, rögtön ki is próbáltuk: declined. De mivel Norbi indulás előtt kipróbálta őket, éltünk a gyanúperrel, hogy a kártyaolvasó kért olyat a kártyától, amit az nem tud. Ismét az OTP kártya sietett a megmentésünkre, mint már oly sokszor.

Hazafele menet bementünk az egyik helyi dm-szerűségbe, ott már tudtam debittel fizetni. Öröm, bódottág, kis üveg kéztisztító lötty. Most meg alvás, holnap nagy nap lesz.



2016. augusztus 20., szombat

Mindenféle apróságok

Avagy itt se minden és mindenki helikopter

Norbi komolyan fenyegetőzik egy metrós poszttal, így én csak ezt az egyet tenném ide: a Futár New York-i megfelelője.

Kognitív disszonancia á la MTA

Van, amiben ez az aprócska település nem muzsikál onnan jól, mint a magyar székesfőváros, és az egyik ilyen dolog a tömegközlekedés előrejelzése. A BKK Futár rögös indulása után bennem feltétel nélküli rajongójára akadt; volt olyan (csak egyszer!), hogy olyan elragadtatva néztem az appon a kis buszok haladását, hogy a tényleges busz csalódottan bezárta az ajtaját és elment nélkülem. Itt ilyen nem lesz.

Van egy MTA Transit nevű app, menetrenddel, forgalmi infókkal, és persze a hivatalos érkezési időkkel, amit aztán vagy tartanak a járatok, vagy nem. Ez a kijelző is olyasmi: büszkén hirdeti, hogy a Q (expressz) járat jön ide két perc múlva, miközben az ezt durván figyelmen kívül hagyó R épp befut.

Norbi szerint ezen a vonalon (Q/N/R) elég lerobbant kocsik vannak, én meg kétkedve hümmögök ilyenkor. Oké, ő már rostokolt húsz percet két megálló közt az alagútban, miközben MTA-s emberek szaladgáltak meg kiabáltak izgatottan, én meg nem. (A brooklyni 77. utca utáni részen a váltó vagy valami gyengélkedik.)

A műsor viszont egyértelműen jobb, mint odahaza. Szinte minden nap jön egy háromfős mexikói zenekar, vagy egyfős gitáros osztag, vagy egy rúdtáncos csapat, táncolnak/énekelnek/zenélnek valamit, aztán körbejárnak begyűjteni a pénzt. Eddig csak férfiakat láttam ebben a szakmában.

A kéregetők a metrón többségben jó hangosan bejelentik, hogy itt most kéregetés lesz. Eddigi tapasztalataim alapján a többség elmondja, hogy régebben azt hitte, aki kéreget, az egy szar alak, de azóta rájött, hogy nem is, és legyünk jófejek. Ezek közt is csak pasit láttam. Volt egy női kéregető, az csendben ment végig a kocsin, egy "éhes vagyok, adj pénzt" feliratú táblával.

Ennyit a metróról. A többit majd Norbi, aki napi négy-hat órákat tölt utazással.

Jöjjenek a kutyák.

Összesen ha ötöt láttam eddig. Ami nem baj, a kutya városban tartása elsősorban a gazdának jó, na meg a kutyakaka sem lepi el itt úgy az utcákat, mint Bpesten. (Itt az utca szélére kirakott műanyag szemeteszsákok lepik el, megadva a belváros nehezen szokható aromáját.)
De az egész kutyatéma egy szót se érdemelne, ha nem lőttem volna ezt a táblát.


Finom váltással: a vécék.
(A gyenge idegzetűek, valamint a fura alakok, akiket valamiért nem érdekel a vécék működését taglaló amatőr eszmefuttatás, ne olvassanak tovább.)

Magyarországon, és Európa általam bejárt részén gravitációs alapon működő vízátfolyásos vécék vannak (egy erre járó vécémérnök majd kijavít). Itt viszont az elsőre furcsa, viszont hatékonyabb és szemre víztakarékosabb részleges vákuum + vízöblítéses módszer van a legtöbb helyen. Azaz a vécécsésze a perem háromnegyedéig fel van töltve vízzel, abba alkot az ember, aztán a tartály oldalán levő kar meghúzásával az egész tartalom halk hörgés kíséretében leszippantódik, és friss adag víz tölti meg a csészét a háromnegyedéig.
Gyakorlatban nézve ez azt jelenti, hogy egyszer kell lehúzni a vécét per használat, és nincs cseppfelverődés. Egyáltalán. Vécékefét még nem is láttam, és a vécészagosító reklámok is mintha nemlétezőek lennének.

És ha már témánál vagyunk: a mai utolsó kép az amerikai Budweisert ábrázolja. Ezen van minden, ami Amerikát azzá teszi, ami.




2016. augusztus 19., péntek

Háztűznéző

A lakáskeresés rögös útja

Munka után, illetve időnként közben, folyt a lakásnézés. Pat az első néhány hely után belőtte, hogy mik a tényleges igényeink, és egy kivételtől eltekintve olyan helyeket mutatott, amik tényleg megfelelhettek volna. Mi is tanultunk, így aztán az első hét végére már önjáróak voltunk lakáskeresésben. Viszont Pat így is hasznosnak bizonyult: mikor találtunk egy érdekes lakást, de az ügynök nem vette fel, nem hívott vissza és a levelekre se válaszolt, megemlítettük neki és pár perccel később már volt is időpontunk a kéró megtekintésére. Hasznos jószág az ügynök, valóban.

Úgy néz ez ki itt, hogy keres az ember egy, a céljainak és pénzügyi lehetőségének megfelelő lakáshirdetést... Azaz sokat keres, mert ha egyesével csinálja, soha nem lesz lakása. Aztán nekilát telefonálni és emailezni, illetve igénybe veszi egy vagy több ingatlanügynök segítségét. Utóbbiból kétféle van: aki a landlordot képviseli és aki a bérlőt (a harmadik fajta pedig mindkettőt, azt viszont nem tudom, hogy az mire jó).
Eljut így az ember egy rakás lakásba, és egyre bölcsebb lesz. Megtanulja értékelni, ha valahol van mosógép, mert az nagyon kevés lakásban van (és az is amenity, azaz piros pont, ha a házban van mosószoba; ezekben általában feltölthető kártyákkal működtethető mosó- és szárítógépek vannak). A hideg-melegvíz a legtöbb helyen benne van a bérleti díjban, az áramot és a (csak főzéshez használt) gázt kell fizetni, meg az internet és tévét, nyilván.

Aztán megkerül a Lakás, amiről álmodott. Ki akarja venni. Hát persze hogy nem ilyen egyszerű.
Kitölti a jelentkezési nyomtatványt, ahol mindenre rákérdeznek, credit ratinget ellenőriznek, büntetlen előélet kell, referenciákat kell adni és persze befizetni a vissza nem térítendő jelenkezési díjat, ami fejenként 50-200 dollár közt van. Ezután elbírálják a jelentkezést, ha többen is vannak, és ha jól tudom, az se kapja vissza ezt a díjat, akit nem választanak.
A bérlet kezdetekor le kell perkálni három havi bérleti díjat - egy havi kaució, az első havi lakbér és az ügynök díja, ami legtöbbször egy havi bérleti díj (vagy az éves bérleti díj 8-12-15%-a). Van, ahol nincs ez a broker fee, ilyenkor a landlord fizeti az ügynököt.
Ez tehát az elmélet, de mi a gyakorlatot is kipróbáltuk.

Az első komolyan esélyes lakást már vasárnap megtaláltuk, ha jól emlékszem; csupa üveg, újépítésű, van benne mosógép és szárító, a konyhája csodás. Az első héten tettünk is rá ajánlatot. Mivel épp most kezdenek el mellé építeni egy másik épületet, amin nem mellesleg ott díszeleg egy, az azbeszt veszélyeire felhívó cetli, a kiírt árnál kevesebbet ajánlottunk, ám meglepetésre még mindig nem mondtak nemet. Mellesleg olyan új az épület, hogy lakhatási engedély sincs rá, és nem biztos, hogy lesz szeptember elejére.

Azért nézelődtünk tovább. Egypár helyen ott halt el a dolog, mikor elmagyaráztuk, vagy megpróbáltuk elmagyarázni, hogy nincs hitelelőéletünk. Volt, aki képtelen volt ezt feldolgozni, és még a harmadik iteráció után is hajtogatta, hogy akkor majd lefuttatják a credit checket rajtunk. De nincs olyanunk, értse már meg, öt napja vagyunk az országban. Ööööö... Ja, jó, érti. Szóval akkor ha jó a credit ratingünk, a tulaj biztos nem bánja...
Egy bizonyos ponton feladtuk.

Aztán ott volt Linda. A felejthetetlen.
Norbi Staten Island és Bay Ridge közt őrlődött, és végül talált egy házat, ami egész jól nézett ki. Felhívta a kapcsolódó ügynököt, elmagyarázta a helyzetet, és ezt ő részletesebben le tudja írni, de elmondásából úgy vettem ki, hogy a történet ezen tájékán kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Linda ugyanis leszögezte, hogy a tulaj nagyon ragaszkodik a credit checkhez, anélkül nem adja ki, de megkérdezi. Aztán elkezdte ötpercenként hívogatni Norbit, egyre durvuló feltételekkel. Megkérdezte többek közt a klasszikust is, ami nálunk már szállóige, hogy "how long do you intend to stay in our country". Ekkor én röhögőgörcsöt kaptam, Norbi kevésbé, na de nem engem DoS-olt Linda.
Megbeszéltek egy lakásnézést szombat kora hajnalra, ahova vinnünk kellett a kitöltött jelentkezési nyomtatványt, a vízum, az útlevél és mind az összes igazolványunk másolatát meg az eredetit, hogy keddre, mikor aláírjuk a szerződést, már meg tudja mutatni a tulajnak. A nyomtatványt elküldte, ki se nyomtattam (a húsz mezőből hármat tudtunk volna kitölteni, és tkp arra szolgált, hogy felhatalmazást ad, hogy ellenőrizzék a credit ratingünket, hogy rajta vagyunk-e a szexuális bűncselekményt elkövetők listáján, illetve büntetett-e az előéletünk; na meg elég biztos voltam benne, hogy nem lesz itt üzlet). Arra ez mindenképp jó lesz, hogy megnézzük, milyen is ez a Staten Island.

Odamentünk szépen időre, hajó, busz, séta, majd' fél órával korábban érkeztünk. Vártunk csendben, aztán megérkezett Linda, aki minden előítéletünket teljesítette.
Egy kőkorszaki, a harminc évvel ezelőtti fénykorában nagy és erős, most viszont lerobbant és romos autóban jött, a vezetőülést folyadékszerűen kitöltve. Ki se szállt, a szobafestőt küldte, hogy nyisson nekünk ajtót, és az autóból kiabálva instruálta.
A csávó elég barátságos volt, megmutatta, mi merre. A ház bejáratához lépcső vezett, odabent pedig még egy lépcső fel a lakószintre; egy újabb lépcső a felső szintre. Aztán két lépcső le az alagsorba/földszintre, ahonnan nézzük. Mire leértünk a földszintre, Linda is kievickélt az autóból a csöpp négyszáz fontos testével (ő a mozgásra szinte képtelen kövér kategória), és a kerítés mellett várt, mikor az alagsorral is végeztünk. Megvetését rosszul palástolva javasolta, hogy vegyük ki a házat most rögtön, mert több érdeklődő is van. (A ház már három hónapja várt bérlőre, és kétszer vitték lejjebb a bérleti díjat. Linda, Linda...) Udvariasan közöltük, hogy még inkább gondolkodnánk a dolgon, mire páratlan kedvességgel az arcunkba köpte, hogy márpedig ha ezt nem vesszük ki, mást úgyse fogunk kapni a mi helyzetünkben. Továbbra is udvariasan bólogattunk, hogy bizony, de akkor se mondunk most semmit, és elköszöntünk.

Ugyan eléggé nyomasztott, hogy esetleg igaza van, viszont Norbi is nyugtatgatott, meg ezen a némberen kívül senki mástól nem tapasztaltunk rosszindulatot, így folytattuk a keresést. (Azért annak örülök, hogy miattunk el kellett hagynia az odúját. Ha-ha, ezt neked, Linda!)

Egy kellemetlen tapasztalatunk volt még azóta. Pat mutatott egy lakást az Oliver Streeten, teljesen rendben volt. Tűrhető állapot, jó épületben, egész tágas, megfizethető, mosófelszerelés a házban, öt perc alatt döntöttünk, hogy kell. Elmagyaráztuk itt is az ügynöknek (egy másik Patnek - nem, ez nem típusnév, tényleg így hívták őt is; megbeszélték, hogy felezik a jutalékot), hogy mi így meg úgy vagyunk, ilyen papírokat tudunk villantani, tudjuk, hogy nem standard, de fizetünk kéthavi bérleti díjat előre, jószándékunk bizonyítására, elég-e így ez. Persze, így ő, tehát leperkáltuk a kétszer ötven dollár application fee-t (először csak ötvenet kért, én, a hülyeségig becsületes szóltam, hogy fejenként annyi... Valaki csapjon már fejbe, mikor ilyet csinálok), leadtuk a papírmunkát, és repeső szívvel távoztunk. Már el is terveztük, mit hova rakunk... Ehhh. Na de folytatom.

A következő napon sűrű levélváltás volt, címszavakban:
Fizetnénk-e háromhavit? - számoltunk, belefér.
De azért credit check az lesz! - fölösleges, nem lesz eredménye, hét napja vagyunk az országban.
De neki van egy cége Magyarországon, mit szólnánk hozzá, ha futtatna rajtunk ott egy credit checket? - ezen már csodálkoztam nagyon, de megírtam, hogy csak nyugodtan, ott nincs ilyen. Talán a Földhivatal szóba áll vele, de ennél messzebb nem jut. (Tudom, tudom. Norbi világosított fel, hogy nincs a csávónak cége .hu, csak kamuzik. A naivitás szócikke mellett az én képem van a szótárban.)
Fizessünk négyhavit! - számoltunk, hát tulajdonképpen belefér, és akkor sokáig nem kell erre költeni.
Négyhavi kauciót, nem bérleti díjat! - itt már az amúgy mindig korrekt Pat is mondta, hogy ez már több a soknál. A tulaj úgy gondolta, hogy fizetünk négyhavi kauciót, amiből az első év után visszakapunk egyhavit, a második év után még egyet...
Szegényes a szókincsem a bennem akkor dúló érzések leírására. A tehetetlen düh és a depresszióval fűszerezett csalódottság keveréke volt leginkább.
A száz dollárt leírtuk tanulópénznek, de a lakás elvesztésén túl engem nagyon bántott, hogy talpig becsületesen, minden információt előre közölve mentünk ebbe bele, és mégis.

Na de lakás az kell, folytattuk a keresést.
Norbi közben megnézte, amit az egyik kollégám mondott: egy Urby nevű frissen épült lakóparkot, ami a gazdag fiataloknak épült Staten Islanden. Ha rajta múlik, már aznap bekötözünk, és tény, hogy nagyrészt osztottam a véleményét. Ez ugyanis egy modern, szinte önellátó hely, jó elrendezéssel, érdekes és/vagy hasznos szolgáltatásokkal, mint például uszoda, időnként jógaóra a közös kertben, ahol egy saját gazda termel zöldségeket, amiket elad a ház lakóinak; közös főzőórák séf vezetésével a közös konyhában, víztisztító a földszinten; automata csomagtároló- és kiadó szerkezet... A jövő háza, a kicsit lepukkant semmiközepén, de hacsak agyon nem csapják az embert a HÉV-megálló és az autószerelő műhely közt, nincs baj.

Itt is problémába ütközött, hogy nincs itt múltunk. Kérdezték, hogy kezest tudunk-e jelölni; mondtam, hogy aligha. Hát, megnézik, mit tehetnek. Ennyiben maradtunk. (Azóta beszélt velük Norbi: elfogadják a rendelkezésre álló papírmunkát.)

Nézelődtünk tovább. Amiket láttunk még, és emlékszem is rá:
- a faborításos, sötét hely, ahol előtte nap bulizott valaki
- a sokgyerekes család még itt lakik (én nyolcat számoltam, Norbi szerint néhányat kétszer)
- a hárombejáratos (a fürdőszobába is nyílt bejárati ajtó... A leválasztott emeleti lakás szépségei)
- az a három, akik nem hívtak vissza
- a kicsit sötét és rácsos (ezt lehet, hogy megpróbáljuk kivenni, bár gyanúsan olcsó)
- a Starbucks feletti, ami kicsit kicsi és kicsit zajos, de C tervnek jó
- a Pat házában levő, amiben vannak érdekes megoldások, viszont elég drága
- meg az, ami két hálószobás, nappali nélkül

Elég kevésnek tűnik, pedig folyamatosan keresünk.

Most (péntek este) ott tartunk, hogy ha nem hallunk az üvegház felől valami biztatót, nekimegyünk a kicsit sötét rácsosnak. Szeptember elején már saját hely kell.
Ha az se sikerül, akkor se esik kétségbe. Egy céges összejövetelen találkoztam pár magyar kollégával, mondták, hogy nekik se volt egy leányálom az elején, de végül csak sikerült; az a kolléga pedig, aki eddig is sok tanáccsal, na meg egy mérőszalaggal segített minket, azt is megjegyezte, hogy ha nem sikerül lakást kivenni, akkor AirBnB. Ezzel megnyugtatott.
Most alszunk egyet, és meglátjuk, mit hoz a holnap.

Amúgy Pat valahogy visszaszerezte a 100 dollárt a másik Pattól - gondolom, az is rendes ember, csak a tulaj az idióta. Ez most nagy öröm, mert a HSBC letiltotta a bankkártyánkat, mondván elvesztek. Azok a kártyák, amik itt vannak a kezünkben. A pótlás szerdára várható. Nem, én se értem. Na majd folytatom.