2016. május 8., vasárnap

A nap, amikor hazajöttünk

Két nappal a tervezett előtt.

Az elmúlt emelkedők nyomot hagytak Norbi térdén, ezért egészségügyi okokból úgy döntöttünk, hogy az utolsó 150km-t kihagyjuk. Jobb helyszínt erre nem is választhattunk volna: a Regensburg Hbf ott volt alig 10.5km-re a szállástól, jobbára lejtőkön keresztül.
Megreggeliztünk, felöltöztünk, összekészülődtünk, aztán szóltam a reggeli recepciós hölgynek (törékeny, ősz hajú), hogy akkor kivennénk a bicikliket a garázsból. Bólogatott és eltűnt, aztán kulcscsörgést hallottam - feltételeztem, hogy megy kinyitni a garázsajtót. Mi mást gondoltam volna?
(A németek [angol]nyelvtudását a tapasztaltak alapján nem tudom megerősíteni. Minden valószínűség szerint ha az életük múlna rajta, beszélnének angolul, de velünk valamiért nagyon kevesen tették. Talán mert valamennyi nyomot hagyott bennem a némettanulás, és alapszinten elgagyogok, bizonyos helyzetekben még udvarias is tudok lenni a sima "kérem-köszönöm" pároson felül is.)
Vártunk, vártunk... a garázskapu csak nem nyílt, úgyhogy felmentem még egyszer a recepcióra. A néni sehol. Vártunk tovább.
Pár perc múlva megjelent a néni a lépcső tetején, Norbi biciklijével a kezében. BAAASSZUS! - így én, és rohantam fel. Sűrű elnézéskérések közepette mondtam a hölgynek, hogy ha tudtam volna, mentünk volna felhozni a bicikliket, csak hát az ajtóra vártunk - nem tudom, hallotta-e, túlságosan elfoglalta, hogy elnézést kérjen tőlem, amiért ennyi időbe telt felhozni a biciklit... Nem tudta kinyitni a garázsajtót. Végül is csak három szűk lépcsőfordulón kellett felvonszolni a járgányokat. Senki hibája nem volt, mégis égett az arcom rendesen.

Na EZ P+R
Napsugár, madárcsicser, elgurultunk a főpályaudvarig. Megkérdeztem a helyi információt, hogyan juthat el két felnőtt és két bicikli Budapestre - megmondta, kinyomtatta, és útbaigazított a jegyiroda felé. Ott megint olyan volt, hogy ha kicsit is érzékenyebb hangulatban vagyok, sírva ölelgetem Frau Poltmant (a jegyárus hölgyet). Odaadtam a kinyomtatott útitervet (két átszállás, a vége RailJet), összekattintgatta a jegyeket, foglalt a bicikliknek is helyet, elmagyarázta, a nyolc kinyomtatott jegy közül melyik mire való... Ehh. Hülye németek.* Elsőként fogja a falhoz állítani őket a forradalom, meglássátok.
Az egész pakk pont kétszer annyiba került, mint jó Tiborunk - másrészt viszont pont olyan gyors volt (ha rövidebb az átszállás Salzburgban, még rövidebb is lett volna), sokkal kényelmesebb, és nem utolsósorban biztonságosabb is. (Egyszer odaúton arra ébredtem, hogy egy hirtelen előző kamion hátulja mintegy 5 centire van az autó elejétől... A vonat méltó ellenfele a kamionnak, én csak ennyit mondok.)

*Viszonyításképpen: tavaly Drezdából mentünk Prágába. A biciklijegyeket Budapest-Drezda, illetve Prága-Budapest viszonylatban Anna vette meg a MÁV egyik viszonylag nagyobb pályaudvarán (Kelenföldi). Nem kellett átszállni, ismertük a járatszámot, kétszer négy tökugyanolyan jegy kellett volna - és a jegyárus nő először azt mondta Annának, hogy inkább másutt vegye meg, mert neki erre nincs ideje (kedve); aztán meg bő egy órát elszöszmötölt a jegyek megírásával. (Igen, írásával. Kézzel.) Még jó, hogy Anna a határozott és kitartó fajta,

Szóval kezemben egy papírköteggel visszamentem a Biciklik Őrizőjéhez. A vonat 11:46-kor indult Regensburg 4-es vágányáról; 12:25-kor érkezik Landshut 6-os vágányára, ahol 12 percünk van, hogy átérjünk az 1-es vágányra, ahonnét 12:37-kor indul Salzburg Hbf felé egy helyi járat, ami 14:53-kor érkezik a 4-es vágányra. Ott felpattanunk a 6DF vágányról 16:08-kor induló RailJetre, és 21:19-kor megérkezünk Budapest-Keletibe. (Vegyük észre, hogy csak itt nincs vágányszám. És mint arra Salzburgban rájöttem, a 6DF azt jelenti, hogy a 6-os vágány D-F szekciójában lesz a vonat. Még azt is kiírták, hogy a biciklitárolós kocsi hol lesz.)

A 12 perces átszállás rövidkének tűnt, az út ezen része miatt izgultam nagyon, de cirka 3 perc alatt abszolváltuk a távot biciklifelrakással együtt. Még jó, hogy ilyen gyorsak voltunk, mert a névleg 6 biciklihelyre összesen 8 bicikli érkezett. Mi voltunk az elsők, nekünk jó kényelmes hely jutott; persze a többiek is befértek. A RailJeten, ahol a 143-144-es helyek voltak a biciklinek fenntartva, egy korábban felszállt montis úr az egyik helyünkre akasztotta a biciklijét, de mikor látta, hogy oda szeretnénk telepedni, jött és átakasztotta máshova.

A kultúrsokk fordítva is működik. Amint átléptük a határt Hegyeshalomnál, visszazökkentünk a német álomvilágból a magyar rögvalóságba. Addig azt mondta be a géphang, hogy üdvözölnek az ÖBB járatán, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak; valamint kellemes utazást kívánnak. Hegyeshalom után: üdvözölnek az ÖBB járatán, ez egy nemdohányzó járat, kérjük, vigyázzanak értékeikre, van kaja a a vendéglőkocsiban, amit akár az üléshez is szállítanak. Hasonlít, valahogy mégsem ugyanaz. (A regensburgi pályaudvaron csak jelképesen volt lelakatolva egyik-másik bicikli egy befőttesgumival, a többség csak úgy oda volt rakva. A túra közben mi kezdtük hülyén érezni magunkat, mikor éjszakára odalakatoltuk valami kellően mozdíthatatlan tereptárgyhoz a bicikliket a szuperbiztonságos lakatokkal.)

21:20-kor érkeztünk meg a Keletibe, ahol balzsamosan meleg idő fogadott; valamivel tíz előtt már otthon is voltunk.

Alapvetően bízom embertársaimban, miért is ne tenném. Norbi is embertársam, és a térdét szinte a sajátomnak érzem. De amikor megálltunk a kapu előtt, és halkan megjegyezte, hogy pont 444 kilométert tettünk meg a túra során... Nem, nem, biztos véletlen. Ilyet még tervezni se lehet. Ugye? Ugye?

A netről.
Erősen hálózatfüggők vagyunk mindketten, kigondoltuk jóelőre tehát, hogyan lesz internetünk. Volt egy német SIM-kártyánk, feltöltős, na majd arra töltünk fel.
Nem nyert: a kártya, bár tavaly júliusban volt utoljára használatban, közben lejárt.
Sebaj, Norbi pár sikertelen próbálkozás (Lidl, Aldi) vett egy Eplus-os Whatsapp kártyát, hogy majd azzal jól netezünk. (A többihez mindenképp adni akartak egy internetsticket is sok pénzért.)
Ez se nyert: aktiválni kellett volna a kártyát, az erre a célra szolgáló weboldal azonban nem működött (napokig); telefonon nagy nehezen elnavigáltam az "ügyintézőnk jelentkezéséig kérjük szíves türelmét" menüpontig, azonban 75Ft/perc árért úgy gondoltam, inkább nem várom ki a minimum 5 perces várakozási időt (annyit ígért); végül emilt küldtem, amire aznap reggel válaszoltak, hogy indultunk haza. 
Ez természetesen csak egy tapasztalat, mindenesetre a pár évvel ezelőttivel összeadva az a kép rajzolódik ki előttem, hogy Németországban nem feltétlenül triviális telefonos internetet intézni odalátogatóknak. Ha nem lett volna a (lejárt) SIM kártya, jobban utánanéztünk volna, de mivel ebben bíztunk, nem tettük.
A jó hír, hogy a legtöbb szálláson volt wifi, és mint rájöttünk, elvagyunk mi ennyivel is. Alighanem erősítettük a "mai fiatalok" sztereotípiát, amennyiben vacsora közben jobbára a telefonunkat nyomkodtuk ahelyett, hogy egymással beszélgettünk volna - azt bezzeg senki nem látta, hogy napközben a telefonok elfeledve pihentek különböző zsebeinkben.

A nyugdíjasok.
Kezdődött az egész az első esti kocsmás élménnyel. Bementünk ugye a szomszéd ivóba, ahol teljesen olyan volt, mintha valami zártkörű rendezvény lett volna, osztálytalálkozó vagy efféle. Azért bementünk, mert a fázás az fázás, és végül kiszolgáltak minket minden fakszni nélkül. Míg jól megérdemelt Obstwasserünket (~pálinka) iszogattuk, szólt a Német Örökzöld egy DJ jóvoltából, és a másik teremben ropták a nénik és bácsik ezerrel. Az ivó részben pedig sörözgettek, iszogattak, beszélgettek. Nem tudom, ez egy átlagos szombat este volt-e, de lehet, hogy igen.
Aztán jöttek szembe a biciklisták. Nem voltak tömve az utak, az tény (nagyon szezon eleje volt), aki viszont jött szembe, annak durván 90%-a nyugdíjas pár vagy csoport volt. Elment mellettünk vagy szembe időnként egy-két korunkbeli vagy fiatalabb is, nem az volt azonban a tipikus.
És a nordic walkerek! Időjárás ide, szél oda, alig lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne egy nordic walkert találjon el vele az ember. (Jó, esőben kevesebben voltak.)
Na meg a kutyások. Egyrészt, ha találkoztunk útközben egy-egy ebbel, a gazdája odahívta magához, vagy egy esetben a "feküdj" vezényszót alkalmazva tette mozdulatlanná a kutyát a bicikliút mentén. Ez nekem, aki még mindig bizonyos óvatossággal közelít a kutyákhoz, tetszett.
Másrészt, ha két falu közt, a senkiföldjén találkozom kutyáját sétáltató emberrel, akaratlanul is elkezdek számolgatni. Egyik falu 3km ide, a másik 2km. Autó sehol a környéken, Azaz a gazdi sétál 4-6km-t a kutyájával. Hm, hm. Ha kutyaként születek újjá, Németország Duna-vidékén szeretnék kikötni.
Mindenesetre jó látni, hogy lehet jól is nyugdíjasnak lenni. Oké, idehaza is változnak az idők, csak nem ennyire - itt még mindig mintha véget érne az élet 65 év fölött.

A bőrnadrágok napja.
Május 5-én Németország testületileg ünnepelte Krisztus mennybemenetelét. Amit mi ebből láttunk, az az volt, hogy rengeteg ember jött velünk szembe a helyes kis bőrnadrágban, kék-fehér kiskockás ingben és többnyire az elmaradhatatlan üveg sörrel. Például mikor épp Kelheim felsőn toltuk a bringákat, jött szembe egy húszfős társaság, kora húszas éveikben levő fiúk. Mindegyiken a bőrnaci (térdig érő, ha eddig nem említettem volna) és valami helyi focicsapat egyenpólója; a menet elején kiskocsiban húzta maga után a láda söröket két srác. A ládában volt még hely egy bömbi magnónak is, amiből üvöltött a zene - de nem ám a kotonájdzsó meg a mostani megfelelőik, hanem a Német Örökzöld.


A lányokon/nőkön is bőrnaci volt, vagy népviselet-jellegű szoknya, köténnyel, mellénnyel, ahogy kell - náluk kevesebb volt a sör.
Kérdem én, elképzelhető lenne ez itt? Hogy mondjuk augusztus 20-án népviseletbe öltözik az ország jó része és teli tüdőből zengjük együtt a magnóból áradó Katona Klári-dalokat? Bárcsak, bárcsak.

És most jön a Képek, Amiket Máshova Nem Tudtam Elsütni rész.

Láttunk tehénkéket, pacikat, nyuszikat, juhokat, kecskéket, bárányokat, őzikéket, bivalyokat, ludakat, csirkéket, kacsákokat és hattyúkat. A kecskék közt volt egy csapat, ami deréktájig fekete volt, onnét meg fehér. (Ha nem látszana elég jól a képen...)



A Duna forrásától (azaz a Dunát alkotó két kisfolyó találkozásától) nem messze láttam meg ezt véletlenül:



Kicsiny fahíd, random bicikliturista nénivel for scale

Hattyúk-öttyúk
Ezt azoknak, akik hisznek az összeesküvés-elméletekben
A közelben van egy Airbus-gyár

Ezt meg csak úgy

Teljes táv: 444km (sok-sok heggyel)
Nem tudom még, hova megyünk legközelebb, de az biztos, hogy lapos hely lesz.

2016. május 6., péntek

A nap, ami majdnem hosszabb lett

Sokkal hosszabb.

Csodásan indult a reggel. Azt hámoztuk ki a fogadós bácsi szavaiból, hogy bár fél nyolctól lenne reggeli, az lenne az igazi, ha nyolckor jelennénk meg. Velünk lehet beszélni, fél nyolcig durmoltunk, aztán kaja.

A bicikliút ott vezetett a háztól pár méterre (már ha az ember tudta, hogy hol kell jobbra fordulni, és Norbi persze tudta). Az első tíz-tizenöt km földúton vezetett, de ez a jobb fajtából való földút volt, kevés murvával.

Közkívánatra: a gyorsulási verseny győztese

Egy ideig a Duna menti töltésen vezetett, végre láttam a folyót kéken is. Láttunk mezőn szaladgáló, hosszúfülű barna nyuszikat is.

És tényleg kék! 

Úgy vártuk ezt a napot, mint kisgyerek a sóska után a csokitortát. Mert ez egy Rövid Táv volt, alig 70km. Maximum 75, gyerekjáték.

Nem volt persze kolbászból fonva az útmenti kerítés itt se. A töltés tetején játéka voltunk minden szélnek, abból meg volt rendesen, főleg a szembe fajtából. Sík terepen tekertünk volna 23-25km/h-val, így lett belőle 16-18. Még így is faltuk a távot.

Aztán jött az, ami Kelheimi Dilemma néven fog bevonulni a történelemkönyvekbe.
Jobbra derekas emelkedő, balra hajó - merre menjünk?



Valami népünnepély volt aznap, tele volt a környék tiroli bőrnadrágos, kezében sörösüveget szorongató emberekkel. A kompon egy egész rezesbandával utaztunk, akik nem tétlenkedtek, játszották a német örökzöldekeket.

A történelemkönyvek kárörvendően fogják említeni, hogy a komp után derekas emelkedő jött. Aztán egy hegy, a fenyőtűkkel szórt földút fajtából. Azaz jól át lettünk verve.

Mindezt ezért. 

A hegytető után igen meredek szerpentin vezetett Kelheimbe. Ezen Norbi vígan lekanyargott, én valamivel óvatosabban követtem, tényleg csak a feltétlenül szükséges mennyiségű szűköléssel körítve.

Oda a mélybe mentünk

Megálltunk ebédelni egy pizzériában. Már 58km-nél jártunk, enyhült a szembeszél, miért ne tettük volna?





Amikor azonban indultunk tovább, Norbi ijesztő táblát látott: Regensburg 39km. A szállás Regensburg előtt volt egy kicsivel, Sinzing településen, úgyhogy itt megtorpantunk pár percre. Norbi homlokán megjelentek az "Újratervezés" ráncai; végül talált egy 15km-es útvonalat, ami csak két hegyen vezetett át. Azokon meg rutinosan kelünk már át - amíg lehet, tekerünk, aztán feltoljuk a maradékon, nincs itt semmi probléma. És huszonnégy kilométerrel rövidebb.

Az út vége felé lett volna még egy kompozás, de mivel az északi oldalon haladtunk, ezt kihagytuk (és én is az itt elhelyezhető szóviccet, nem kell megköszönni), helyette egy lezárt vasúti átkelőn keltünk át.

A szállás egész jó; kifogytak a sima szobából, ezért upgrade-eltek minket eggyel jobbra, és életemben először vízágyban aludtam. Wifi is lenne, csak valami bibi van vele, tegnap este óra nem lehet csatlakozni. Nagy a kísértés, hogy ráugorjak az ágyra, hogy megnézzem, Norbi milyen magasra repülne, de ellenállok. Egyelőre. Hadd aludjon.

Táv: 74.6 km, három hegy

2016. május 5., csütörtök

A nap, ami egész rendben volt

Az első nap, amikor az előirányzat és a tejesített táv majdnem megegyezett.

Reggel döbbenetesen korán indultunk: már fél kilenc után valamivel úton voltunk. Az elején megálltunk itt-ott, viszont haladtunk is rendesen.

Csapatmunka, gondolom

Májusfa

Májusfa rengeteg van most errefelé. Egyiken-másikon név is van, vagy sok kis zászló. Ennyit a helyi népszokásokról.

Donauwörth történelmi belvárosában áthaladtunk a helyi piacon - két zöldséges és egy narancslé-facsaró versengett az ügyfelek kegyeiért, na meg egy sajt- és tejtermék-árus (boldogok a sajtkészítők). Meg kellett volna állni fényképezni, de én is csak annyit tudok mondani, mint az egyszeri takarítónő - jobbra fal, balra fal, előttem meg lejtő.

Rövid Dunapart után jöttek a nagy amplitúdójú hepék és hupák. Általában a biciklisekre nézve jóindulatúan van tervezve és felépítve minden, de valami perverz oknál fogva a legtöbb jól kiérdemelt lejtő vagy éles kanyarban, vagy betonfalban végződik.

Harminc km körül megálltunk ebédelni egy steakházban Marxheim virágzó metropoliszában.

Ez csak úgy volt ott

Krumplis tótok is vannak az őseim közt, nem csak pockok, a sajttal töltött krumpli nyilvánvaló választás volt.

A tyúk hozzájárult

Norbi gondolkodott kicsit, hogy elfogyaszt-e egy steaket, de a választék 600 grammnál kezdődött, és bár az én szememben ő egy tigris, ez még neki is sok lett volna - a sajtos tészta sült hagymával azonban minden nagymacska kedvence.
Almás pite nélkül pedig nem telhet el nap.



Ezután jött a napi kötelező hegy teljesítése. Festői táj, vörösesbarna fenyőtűkkel megszórt erdei ösvény, a mélyben folydogáló Duna, a motoros is pont a "motorral behajtani tilos" tábla mellett zúgott el mellettünk, ahogy toltuk felfele a járgányokat. A végén lejtő volt, meg viszonylag sík szakasz, ahol hasítottunk.

Itt még nem sejtettük, hogy eltévedtünk. Valamint kacsák. 

Egy kicsit eltévedtünk Neuburgban. Nem táblázták ki rendesen a Donauradweget, valahol egyenesen mentünk egy jobbkanyar helyett, és így egyenesen Ingolstadt felé mentünk, Neuburg belvárosának és rengeteg, minden bizonnyal gyönyörű templomának megtekintése helyett. Sűrűn záporzó könnyeink áztatták az Ingolstadt felé vezető, mintegy öt kilométerrel rövidebb utat.

Itt álltunk meg először sírni

Technikai okokból megálltunk az SC Irgertsheim focipályájának sörözőjében, ahol mit ád az ég, vécé is volt. Itt a megye nyolcas csapatoknak is olyan focipályájuk van, hogy ihaj, és a gyep olyan zöld, hogy a brit királynő főkertésze is elmorzsolna pár férfias könnycseppet.

Ingolstadtban is van belváros, egész pofás méghozzá. Macskaköves, az igaz, de a jó fajta. És itt is beigazolódott, hogy ha tíz másodpercnél tovább áll egy helyben az ember térképet nézve, azonnal lecsap rá egy helyi, hogy segíthet-e.

A napi kiciócó hely beváltotta a hozzá fűzött reményeket: tiszta, jól felszerelt, wifi included, reggeli szintén.
Azt nem értem mondjuk, hogy miből élnek ezek a helyek. Eddig szinte mindegyikben csak mi voltunk, esetleg még valaki. De talán ha beindul a szezon.

Felhajtottunk egy sört (én voltam a felbujtó), aztán fogmosáspizsikóma.

Táv: 88.6 km, egy hegy

2016. május 4., szerda

A nap, ami rövidebb volt

Teljesen véletlenül. Becsszó.

Elhatároztuk, hogy nagyon korán indulunk, mert akkor hamarabb érünk oda, és mennyire jó lesz az. Az előző napokon fél tízkor, illetve háromnegyed tízkor sikerült útra kelni, így javulásnak számított, hogy huszonkét perccel kilenc után már elhagytuk a helyi bankszektor epicentrumát.

Az elején kanyarogtunk kicsit, de csak kijutottunk a megfelelő útra (például egy random, robogókat áruló nőnek köszönhetően, aki rutinosan elmondta, hogy hol balra és hol jobbra). Teljesen jól haladtunk, az első óra alatt lenyomtunk húsz kilométert - akkor pont szembejött egy Müller, azt pedig nem hagyhattuk ki.
Norbi kint maradt biciklire vigyázni és varázskoktélt kotyvasztani, én bementem mindenféle nagyon fontos dolgokért, amik egy részéről kiderült, hogy lóbalzsam (őszintén: mindenki tudja, hogy ez emberre is alkalmazható?), aztán gurultunk tovább.


A Duna, már egész nagy korában

Ulm előtt kicsivel egy útlezárás fogadott minket. Gyalogos is volt piros karikában, innét tudtuk, hogy komoly a dolog. Mellékeltek hozzá elterelés-térképet is, hogy merre mehetünk körbe. Ezt jó pár percig tanulmányoztuk (nekem például szokatlan, ha a Duna északra folyik, úgyhogy azt hittem, mi a jobb felső csücsökben vagyunk, de Norbi tudta a tutit, hogy a bal alsóban), aztán elindultunk a javasolt útvonalon.

Az első kanyarnál rögtön egy jó nagy sárga tábla fogadott minket, mondván "U -->" (Umleitung jobbra). És egyre csak jelentek meg ezek a táblák, esélyt sem adtak eltévedni.
Az se segített, hogy találkoztunk egy cirka húszfős nyugdíjascsoporttal, akik szintén arra tartottak.

Itt szeretném elmagyarázni, hogyan is jutottam el az első napon a hét kilométeres emelkedő tetejére. "De hiszen - így Hű Olvasóm - totál ki volt merülve, fájt mindenütt, hideg volt és még esett is időnként, hát hogy nem adta fel Gutensteinben?"

Először is, a pajta eresze alatt töltött idő során én igenis hogy felvetettem, hogy hagyjuk veszni a magaslati szállást. (Nem hoztam szóba, hogy Norbi ősei közt számos hegyizerge akadhat, és alighanem ezért is találta ezt a szállást, de igazságtalan, ha engem is bele akar ebbe rángatni, az én őseim közt tisztes lajhárok és kimondottan tengerszinten élő mezei pockok vannak, de azért szerintem ott volt ez is a sorok közt.)
Norbi ezt figyelmen kívül hagyta, és aztán csak úgy történtek a dolgok, és egyszercsak már ott voltunk. De biztos nem jutottunk volna el odáig, ha nem lettek volna Norbi egészen rémes szóviccei. Többször gondoltam rá, hogy én akkor itt most kiszállok, ások magamnak egy kényelmes lyukat az út mentén és új életet kezdek, de nem lehetett, mert Norbi elsütött még egy rémes szóviccet, és azzal átlendített a holtponton.

Ezek nagy részét elfelejtettem, mert a jól működő párkapcsolatok nem maguktól működnek jól, de egyre emlékszem. És ennél még csak a közelében se voltam semmiféle holtpontnak.

Mikor beértünk Ulmba, Norbi kijelentette, hogy ez micsoda Ulmleitung volt.

Szóval Ulm. A város, ahol a folyó mellett egy nyomorult sörözde sincs. Végiggurultunk a parton és ki a városból.

Egy idő múlva feltűnt egy útszéli pizzéria, ami ugyan zárva volt, de egy arra járó hölgy útbaigazított egy közeli étteremig.
A napi menü XLL Schnitzel volt, egész potom pénzét, be is toltunk egyet fejenként.



Utána jött a baj: ezzel lekanyarodtunk a partról, ahol a 6-os Eurosztráda (vagy mifene) vonalát követtük, ami egyben a Donauradwanderweg is, és innét kezdve az útjelző nyilak a 8-as útra akartak minket terelni. Az is biztos szép helyekre vitt volna minket, nem kérdés, de mi már úgy hozzászoktunk a 6-oshoz. Elsőre le tudtam írni az út nevét például, ami azért dicséretes.

Nem volt más választás sajnos, menni kellett, amerre a nyilak mutatták.
Az ég alja meg kezdett sötétedni.
Az időjárás-előrejelzés előző nap 30% esélyt adott az esőnek, reggel meg ugye a kapzsi hotel miatt nem tudtuk megnézni (az Eplus nevű szolgáltató is vastagon benne van amúgy; róluk majd később), de abból ítélve, ahogy az addig barátságos bárányfelhők sötétszürke viharfelhővé álltak össze, arra a következtetésre jutottunk, hogy az eső valószínűsége a 100%-hoz állhat közelebb.



Nem akarok mindent a szurkolótáborra kenni, de tény, hogy pont akkor bukkantunk fel egy vasúti aluljáró másik oldalán, mikor az első esőcseppek megérkeztek. Úgy gondoltuk, inkább az aluljáróban várjuk ki, míg átvonul felettünk a vihar.
Egypár arra járó biciklista is így gondolta, végül már féltucatnyian álltunk az aluljáró nyílásainál. Mi egy barátságos hölggyel elegyedtünk szóba (mert ő érkezett utánunk rögtön, és én mondtam neki, hogy talán várnia kéne, durvának ígérkezik az eső), és ugyan annyit beszélt angolul, mint mi ketten együtt németül, felajánlotta, hogy megnézi a telefonján, mi vár ránk időjárásügyben az út hátralevő részében.
Ezen a ponton Norbira hagytam a társalgást, mert elmentem lefényképezni a jégdarabokat. Amik estek. Eső helyett. Május elején.

Jégeső (részlet)


Mikor elállt az eső és elpályázott mindenki más, Norbi vázolta az alternatív utat Höchstädtba: bicaj a következő vasútállomásig, aztán vonat. Nem kellett kétszer mondania.

Szemerkélő esőben vágtáztunk a következő településig, vettünk jegyet, felszálltunk a vonatra, ami helyenként 159km/h sebességgel száguldott, és már ott is voltunk a célvárosban. Két kilométer gurulás után meg a szálláson.
Ez is az az olcsó, gagyi típusú szállás, ami kétszer annyit nyújt, mint amire számít az ember, mert csak.

Többek közt egy kis étterem is volt a másik oldalán, ahol olyan paradicsomlevest, "Berg" pizzát és házi elgondolásból készült rebarbarás desszert ettünk, hogy a szuperlatívuszok is csak szerényen összehúzzák magukat.
A szakács és egyben felszolgáló egy ősz hajú, vélhetően olasz származású hölgy volt, egyben a desszert értelmi szerzője. Oké, az italokat elfelejtette kihozni, de kaptunk rettentő finom mini pizzakenyereket is a leveshez!






Mikor fizetésre került a sor, hozta a kis jegyzetfüzetet és összeszámolta, hogy akkor ennyi meg annyi, marad a kettő, meg kétszer nyolc, és akkor az ennyi. Kifizettük, nem szeretek ilyenkor akadékoskodni. Mikor elment, akkor azért átszámoltuk még egyszer, és bizony: összeadásnál a kettő az maradt.
Odamentünk a pulthoz, mondtuk neki, hogy apró kis hiba, és adtunk még két eurót. Nagyon örült, tán meg is hatódott kicsit.
Így mulatunk mi, kérem.

A többi a szokásos - pizsi, fogmosás, kóma.

Táv: 57km (90 helyett)

Madárcsicser

Avagy nektek miért legyen jó? 

Ma ezek ragadtak be a belső lemezjátszómon:

e

emez itten

Na meg ez

Kilométereken keresztül. Emelkedőn fel, lejtőn le.

2016. május 3., kedd

A nap, amikor kisütött a nap

Mert itt ilyen is van ám!

Brigel-Hofban diszkrét madárcsicser volt csak reggel, kevésbé diszkrét napsütéssel körítve. Utóbbi nem is nagyon tűnt el a nap során.

Leugrabugráltunk reggelizni (azaz óvatosan lebicegtünk), és egy, csak az előző esti vacsorához fogható reggelit fogyasztottunk el. Közben volt egy kis pszichológiai tréning is: átismételtük az aznapi távot (alig 80 km), az időjárás-előrejelzést (napos, helyenként felhőkkel, északkeleti szél, NULLA százalék esély esőre), így reggeli után egész vidáman szedelőzködtünk össze.

Jótanács1: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk alsóneműt a biciklisnadrág alá.
Jótanács2: hosszútávú biciklizéshez SOHA ne vegyünk másik biciklisnadrágot a biciklisnadrág fölé.
(Bár azt mondhatnám, hogy nem saját tapasztalatból tudom.)


A táltos paripák (mesterségesen hozzáadott sár nélkül)


A kevéssé délceg indulást négy kilométeres lefele döngetés követte - na ja, ahol tegnap feltoltuk, ott most sokkal kellemesebb volt. Utána viszonylag sima utunk volt. Az elején megálltunk pár kilométerenként - először Sigmaringen belvárosában, ahol szétesőfélben levő cipőmet cseréltem le, valamint mindenféle kencéket, csokikat és SIM-kártyákat szereztünk be; aztán egyszer külső biciklisnadrágot igazgatni; végül a külső biciklisnadrágot levenni. (Lásd még: Jótanács2)
Kényelmes, és nem látszik rajta a sár

Ötven kilométernél megálltunk tápolni Riedlingenben. A helyi gyrosos nem hasonlít a Haller utcaira. Itt le lehetett ülni, tiszta minden, a pult mögött 24 colos monitorokon a választék, szóval kicsit hiányzott az a hátborzongató izgalom, ami otthon tölt el (hogy a csirke nem sült át teljesen, és talán ez az utolsó, mielőtt elvisz valami exotikus vírus).

Ahogy gurultunk ki a városból, egy tábla közölte velünk, hogy esti célunk, Ehingen 39 km-re van. Mivel azt hittük addig, hogy csak harmincra, nem lettünk erről boldogok.
Harcedzett kerékpárosok vagyunk azonban, nyugodtan fogadtuk a hírt. Ahogy a bő fél kilométer hosszú 20%-os emelkedőt is.

Annak a végén egy olyan biciklis pihenő várt, ami olyan teljesen németes. Fedett, párnázott pad, ivóvíz, ami csak kell. Ingyen, csak úgy.
Útközben sokszor emlegetjük a hanyatló Nyugat élhetetlen szokásait. Bemondják a megállókat? Javítják a kátyúkat? Egyben vannak a dolgok, rendesen karban van tartva minden? Kedvesen szolgálnak ki, köszönnek meg udvariasak és még segítőkészek is? EZEKNEK SEMMI SE SZENT?!
Ez a pihenő volt az utolsó csapás, itt levettük a németekről a kezünket.

Datthaus, a világ szégyenfoltja és egy elégedett biciklis

Sebaj, tekertünk bőszen. A reggeli szembeszél elmúlt, és ha volt is olyan szakasz, ahol tízzel poroszkáltunk a teljesen sík terepen, Ehingenbe akkor is huszonöttel száguldottunk be.

Simán megtaláltuk a szállást. (Nem tudom, miért jelzem ezt külön. Nyilván megtaláljuk. Norbin több GPS-es kütyü lóg, és beépített iránytűje is van.) Szokásos puritán választásainkhoz képest ez a luxuskategória volt - már ár alapján. Wifi az ugyanis nem volt. Egyébként nem volt vele sok baj: a szoba tiszta volt, ha kicsit kopottas is; volt melegvíz; egy olyan édes kis lapostévé volt, amilyet még nem is láttam; a szomszédot csak akkor hallottuk kristálytisztán, ha beszélt vagy zajt csapott; és volt bundás almájuk. De a wifi... Oké, volt eszközönként két óra ingyen, de az kutyafüle. Nem értem, miért tudnak a kétcsillagos helyek kapásból ingyen wifit adni, még kérni se kell időnként, míg a sokba kerülő többcsillagos helyek miért ragaszkodnak ehhez a kőkorszaki nézethez, hogy ebből van a bevétel.
Hát belőlünk nem lett. Sőt, reggelinél direkt lenyúltam három mini-Nutellát, tiltakozásom jeléül. (A reggeli sem volt nagy szám. Fél nyolckor teljesen lepusztított volt szinte minden a svédasztalon, eszükbe nem jutott volna utántölteni, pedig jöttek még utánunk.)

Bosszúm utolér, gaz hotel!


Táv: 90.5km (ebből 500 méter parkolóhely keresése a mélygarázsban)

2016. május 2., hétfő

A nap, ami nem volt olyan nagyon jó

Ennél már csak jobb lehet.

Engem ötkor keltettek a madarak, Norbi valahogy kihúzta nyolcig. Reggelit itt nem kaptunk, táplálékul szolgált a tegnapról maradt szendvics (fejenként egy), a kiváló minőségű wifiből pár korty, na meg a tegnap észrevett, de fáradtság miatt el nem fogyasztott ajándék csoki az éjjeliszekrényen. Valamint hozzáférést kaptunk a teakonyhához - na ilyet még nem láttam: minden, ami teához vagy kávéhoz kell, valamint étvágygerjesztő dobozkákban müzliszeletek, illetve kerek kekszek.




Mire összeszedtük magunkat, már a reggel szemerkélő eső is elállt. A becsült táv a célig potom 100 km, mi az nekünk?

Az első 20 km eseménytelenül telt, talán ha egy kis hátszél volt, más semmi. Csak olyan lassan telt.

Mi láttuk a Dunát, mikor még iiiilyen kicsi volt

Alig ismerni rá


A harmincadik km körül gondoltuk úgy, hogy beülünk valahova tápolni - addigra kezdtek sokasodni a baljós előjelek, úgyismint szivatós emelkedők (a lejtőkön viszont fékezni kellett, mert vizes volt az út és élesek a kanyarok), sötétedő égalja, az egyre csak felettünk köröző keselyűk...

Németországban az ember nyilván egy ázsiai étterembe ül be vasárnap délben, és ott mást nem is rendelhet, mint paradicsomkrémlevest, rántott csirkés gyerekmenüt (sült krumplival), valamint almás pitét. (Jó, Norbi odavan a helyi étkekért, ő sült banánt kért.)




Bízva többfős szurkolótáborunk csijében nekivágtunk a maradék 70 km-nek. Amiből az utolsó 7 hegynek fel, mert csak ott volt szállás. (Erről tudtam, Norbi szólt már tervezéskor, de teljesen más egy kényelmes kanapén heverve erre gondolni, mint amikor ott magasodik az ember előtt egy cakkos élű hegy.)

Ez nem az, de ez is akkora


De ez még messze volt.

Arra gondol ugye az ember, hogy ha a Duna mentén futó bicikliúton megy, nemigen lesznek durva emelkedők. Szelíd lankák, finoman tagolt kaptatók, azok talán - épp csak hogy őszintén mondhassa az ember utána, hogy nem lejtő volt végig.
Ezzel szemben az első nap végén a különböző szerkezeteink 1200, illetve 2200 méter szintemelkedést jeleztek (utóbbi lehet, hogy a csökkenést is számolta).
Szurkolóink varázsereje fél háromig tartott, akkor elkapott minket egy jó kis zápor - nem javított a közérzetemen, de nem is rontott rajta sokat. Elállt tíz perccel később, túléltük.

Hadd ejtsek azonban pár szót a német bicikliutakról.

Amikor van, egész jó, jellemzően tükörsima. Időnként kicsit göcsörtös és huppanós, de nem ez az általános.
Hanem elég sok a murvás földút is. Ezek is viszonylag simák és kevéssé ráznak - ha éppen szárazak. Eső után nem azok.

A biciklizőizmaim (lásd még: fenék) egészen különös áriákat daloltak a hetvenedik kilométer tájékán, ahol szurkolóinknak hála egy pajtához közel kapott el minket egy jóféle nyári zivatar, de egy olyan ám, hogy a szemközti hegyet is alig láttuk.
A pajta tulajdonosa épp akkor jött meglátogatni az állatkákat (tehén, kecske, ló)a jó kis terepjárójában, váltottunk pár szót (miután közöltem vele, hogy csak egy kicsi németet tudok, lassabban beszélt ékes dél-németországi tájszólásában). Megtárgyaltuk az időjárást, valamint a célig vezető út hosszát, aztán benézett az állataihoz, és elhajtott a terepjárójával. Amivel minket is elvihetett volna, de nem tette!

Nemsokára elállt az eső és mentünk tovább. Sík terepen kemény gyökkettővel döngettünk, kemény csávók vagyunk, ugyebár. Még húsz kilométer volt hátra, a lelkesedés az egekben, izomerő nulla.

Ez még azelőtt készült

Mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Gutenstein, ahol jobbra kellett volna kanyarodni a szálláshoz vezető utolsó hét kilométerre, csak a mesében létezik, hirtelen feltűnt a "Gutenstein emitten" tábla. Ott megálltunk térképet nézni, mert 90 km után nagyon nem akartunk az utolsó nyolcon eltévedni.
Becéloztuk a következő hidat, ott be jobbra és egyenesen hegynek fel - az első kupac ház már a cél.

Az elméletet követte a gyakorlat. Híd, jobbra, uccu neki - itt kezdődtek a gondok.
Azt hiszem, még nem említtetem, hogy az eső kihozta az éticsigák kalandvágyát: egész nap a bicikliúton krosszoló jószágokat kerülgettem.

Ahogy tekertünk fölfele bőszen, egyik szem a kilométerórán (nehogy túllépjük a sebességkorlátozást), a másik az úton (csigák hussannak át előttük), ráébredtem, hogy 5.2 km/h sebességgel gyalogolni is tudok.
Norbi egyetértett a meglátással. Úgyhogy leszálltunk és toltuk az utolsó két kilométeren.

A legvégén, mikor már majdnem sík vitt a terep és már látszott a Brigel-Hof (szállás) teteje, a maradék méltóságunkba kapaszkodva visszaszálltunk a biciklire, hogy azt a látszatot keltsük, hogy végig tekertünk. Gyerekes, tudom, és szerencse, hogy nem volt erős szél, mert az visszafújt volna.

Bevonszoltuk magunkat, egy kedves hölgy fogadott. Vele is eltársalogtunk, természetesen németül. Megkérdeztem, hogy a konyha még működik-e - sajnos nem, de pár kilométerre van egy falu, ahol lehet enni. Kitaláltuk, hogy Gutensteinre gondol, és alighanem olyan szinkronban jelent meg az arcunkon a végső megadás kifejezése, hogy megkérdezte, hogy hideg étel is megteszi-e. Há' hogy a rákba ne! - így én.

Felmentünk a szobába, zuhany, civilbe öltözés, aztán le a reggelizőszobába, és ott olyan isteni tápot költöttünk el, hogy könny szökik a szemembe még most is (egy nappal később). Zsemlék, felvágott, sajt, reszelt répa, paradicsom, uborka - és egy bödön gyümölcstea, amiből három bögrényit toltam be, arcomon üdvözült mosollyal.

Az ízeltes vacsora fő szponzora


Föl a szobába, fogmosás, pizsi, blogolás, kóma.

Táv: 98km

Az idő természete

Nem fogok filozofálgatni. Még.

Oszkárral mentünk Budapestről Ulmig. Mehettünk volna vonattal is - kicsit többe kerül, négyszer kell átszállni és az egyik átszállásra 12 perc lett volna, ha a MÁV időben érkezik Bécsbe. Úgyhogy Oszkár.

A nekünk kiosztott autó Tibor vezényletével érkezett, és először úgy volt, hogy hajnali 4:50-kor vesz fel minket a Keletiben. Pár nappal indulás előtt telefonált, hogy inkább 3:40. Hajnali. Vagyis késő éjjel. Nézőpont kérdése.
Mi az optimista hozzáállást választottuk: összecsomagoltunk este, beállítottam az ébresztőórát 2:40-re (fél három helyett, mert van nekem szívem, ott aludt mellettem), és negyed tizenegy körül sikerült is elszenderedni.

2:34-kor közös megegyezéssel felkeltünk, összekaptuk magunkat és elindultunk. Na és itt jött az ámulat: az összes jelzőlámpa sárgán villogott, sehol egy autó - hasítottunk a Dózsa György útig, ahol már azért volt pár jármű rajtunk kívül is. Na de 3:14-kor indultunk (a lakásból) és 3:39-re oda is értünk, ilyen még soha.

A pályaudvar környékén az idő másik végét megfogó népek tobzódtak - a hajnali háromnegyed négy nekünk korai volt, nekik már kicsit talán késő - de teljesen jólnevelten csak egymás közt ordítoztak.

Norbi felhívta Tibort, hogy egész pontosan melyik parkolóra is gondolt? Gyorsan tisztázták, hogy a Keleti az nem a Nyugati, és pár perc múlva meg is jelent a minibusz. Jó Tiborunk erősen csóválta a fejét, mikor meglátta a két biciklit, amin meglepődtem, mert Norbi azoknak is foglalt helyet. Szerencsére nem kellett erre emlékeztetni, mert kipakolta a többi csomagot és berakta a bicikliket a csomagtér végébe, aztán a többit vissza, pár perc alatt. Simán elfért minden. Aztán, már az úton, rájöttem, hogy Tibor mindenre azt mondja, hogy nem fog menni, mert ő ez a fajta. Amúgy kenyérre lehet kenni, csak jól titkolja. Szinte mindenki visszatérő utasa volt, és ugyanúgy beszélt velük is: csípőből küldött el mindenkit mindenért a francba.

Az utazóközönség miatt aggódtam a leginkább, de azért se kellett volna. Nem ugyanabból a kultúrkörből származtunk, az tény, de legtöbbjükkel 11 órát voltunk egy légtérben, és nem lett rossz véleményünk egymásról. Rendben, nem egyezik a véleményünk ebben-abban, de ez minden. (És az út nagy részét alvással töltöttem.)

Negyed háromkor érkeztünk meg Ulmba - a könnyes búcsú elmaradt - ahol először is elmentünk vécézni (Norbi nekem adta az utolsó 50 centes érmét, hát milyen már; aztán elment váltani), majd nekiláttunk a jegyvásárlásnak. Sima liba volt, második nekifutásra biciklijegyet is sikerült. (Megj.: nem Flexpreis kellett volna, mert tudtuk, hogy melyik vonattal megyünk.)

Egy órás várakozás után befutott az IRE3211. Norbi már meg is rohamozta volna, de én visszatartottam. Nekünk az IRE3214 kellett ugyanis. Rendben, ugyanazon a vágányon állt, ugyanaz volt az induló állomása, mint a mienk célállomása, de mi van, ha garázsmenet? Vagy egyszer csak rájön, hogy ő az RE2546? Szóval kivártam.
Természetesen az volt az a vonat. Felszálltunk, biciklistül, aztán eseménytelen vonatút következett Donaueschingen állomásig.

Ott viszont kezdődtek az izgalmak. A szállás ugyanis Bad Dürrheimben volt, 7 (értsd: 12) kilométerre. Ami önmagában nem baj, csak aztán elkezdett esni az eső. És fújni a szél. (Szembe, nyilván szembe. Hova máshova?) Akkora villámok csapkodtak, hogy ha kicsivel kevésbé esik az eső és fúj a szél, megszeppentem volna.

Azért megérkeztünk a célhelyre. Az utcatáblák, illetve a házszámozás nincs teljesen kidolgozva ezen a településen, így először túlmentünk egy kilométernyivel, aztán száz méterrel visszafele; végül leszűkítettük a lehetséges házakat egy négyes csoportra. Norbi bekopogott az egyik esélyesnél, ott közölték vele, hogy a "crazy place" a mellettük levő. Tény, hogy ha jobban megnézte az ember, ki volt írva a hely neve. Egészen kicsi betűkkel, egy fa takarásában, öt méter magasan logó táblán.

Sebaj, beengedtek, megkaptuk a szobát, innét nyert ügy volt.
Átöltöztünk civilbe és visszamentünk a szomszédba, ahol valamiféle kocsma volt, a kultúr fajtából. Kedvem támadt egy kis lélekerősítő fogyasztására ugyanis.
A hely tömve volt, és Norbi megfigyelése szerint nem volt ott senki, akinek ne lehettünk volna a gyereke, már kor alapján. Meg is ijedtünk, hogy hátha zártkörű buliba cseppentünk; de gondoltam, egy sört meg egy páleszt csak kapunk, még ha valaki aranylakodalma van is. Így is lett. Kaptunk kacsintós "gyümölcslevet" (Obstwasser), ami felvizezett pálinkákra emlékeztetett, viszont a sörrel, a fél hármas keléssel és a 17 órás utazással együtt megtette a hatását.
Visszaszaladtunk a szállásra (közben úgy istenigazában eleredt az eső), zuhany, fogmosás, kóma.

Rendszerint leteszem a fejem a párnára, aztán megszólal az ébresztőóra. Ott viszont hajnali ötkor kipattant a szememből az álom, mert a környéken lakó madarak vasárnap hajnalban akarták megbeszélni a friss híreket. Pedig a paplan az egy olyan volt, olyan finom puha és meleg, hogy ha a madarak nincsenek, még mindig ott vagyok alatta.