2016. augusztus 30., kedd

A Lenwich

Közkívánatra. 

American, marble rye kenyéren

2016. augusztus 29., hétfő

Mindenféle

Avagy ez-az magyar szemmel.

A reklámok.
Először is, RENGETEGEN vannak. Inkább a reklámözönt szakítja meg időnként a film, mint fordítva. Itt egy 90 perces film valóban egész estés.
A reklámok közt viszont akadnak igazi gyöngyszemek. Emlékszünk ugye Klapka úr gyermekien ártatlan hirdetésére - az ilyen gyakori itt. Nem csak a nagy gyártók hirdetnek, hanem John Q is, aki piacra dobott egy újfajta szuper párnát, és felszólít, hogy vedd meg, és próbáld ki. Ha harminc napon belül nem győz meg, visszaküldöd, ő visszaküldi az árát, és legjobb pajtásokként váltok el. Kis családi vállalkozások tolják az ilyeneket, a főbb csatornákon is. Tetszik.

.hu leggyakrabban körömgomba volt meg aszpirin meg megfázásra orrcsepp és forró vízben oldódó és ilyesmik; itt inkább az étel a hirdetések fő témája. Kaja, amiből sokat kapsz és olcsón. Vagy éttermek, ahol megkapod ezt.
Második helyen az autóhirdetések vannak egyéni, nem reprezentatív felmérésem szerint. Meglepően olcsó az a fajta, amihez szokva vagyok (és Norbi azt mondja, itt a fullextra az alap). Azt viszont nem értem, hogy miért kell kiárusítani a 2016-os modelleket. Mit tud a 2017-es, amitől már ciki s tavalyit venni? (Az egyikben van beépített porszívó, az mondjuk érthető.)

A kaja.
Sikertörténetnek könyvelem el, hogy már itt vagyunk bő három hete, és még nem híztunk el. Ételt a legegyszerűbb venni itt.* Bemész egy szendvicseket is árusító helyre (nekem pölö a Lenwich a kedvencem, mondjuk a lenti kép pont nem az ő termékükről készült), kérsz mondjuk egy Italian szendvicset. Kajatípustól függően feltesznek pár kérdést (bagelt a legbonyolultabb venni: milyen bagelt? , pirítva?, milyen töltelékkel?, itt vagy elviszed?, kérsz hozzá valamit, kávét például?, mekkorát? hány cukorral?; és az ebben a gonosz, hogy reggel még nincs erre felkészülve az ember intellektuálisan. Én meg ráadásul abban a világban nőttem fel, ahol bementem a boltba, hogy vegyek egy kiló kenyeret, tíz deka párizsit és egy liter tejet, és pontosan azt is vettem, mert egyfajta kenyér volt, A kenyér, meg A zacskós tej, meg A párizsi, és mikor megjelent a SAJTOS párizsi, az egzotikum volt, amivel nem győztem betelni. Most, felnőtt fejjel úgy okoztam meglepetést a kínainál, hogy egyszer nem szezámos csirkét kértem, hanem szecsuánit - simán beütötte a szezámost, és mikor szóltam, hogy az olcsóbb, legyintett. Na de kicsit elkalandoztam), milyen kenyéren, mi a neved (feladtam, June néven futok), aztán egy-két perc várakozás után szólítanak és a kezedbe nyomnak egy csomagot. A csomag mélyén ott lapul a szendvics. A kibontása eltart egy darabig, mert a szendvics alufóliában van, az meg külön jó vastag papírban, és befőttesgumit is tesznek rá, nehogy szétessen. Ahogy lefejted a rétegeket, előbukkan a szendvics, szépen kettévágva. Ez két okból jó: látod, hogy mi van benne, és félre tudod tenni a másik felét uzsonnára.

Az átlag szendvics

Nagyon megpakolják itt a szendvicseket. Nem ám az a szenya, hogy kapod a másnapos kiflit, benne egy késhegy vajjal, vékony szelet sonkával meg egy szelet retekkel. Neeeeem. Itt mindegyiket úgy készítik, mintha aznap jönnél először, és biztosak akarnának lenni benne, hogy holnap is visszajössz. (Rád nézek, Mlinar! Norbi pedig rád, Béla Büfé!)
Az igaz, hogy nyolc dollár, viszont ebből elketyegek estig.

*Egyszerű abban az értelemben, hogy kétlépésenként van egy kajálda, és mind ég a vágytól, hogy megetessen. Hogy a választék és a kombinációk száma túl sok a magamfajta, döntéshozatalilag kihívások elé állított egyénnek, az már egyéni szoc probléma.

A kávé. 
Vagy amit itt annak titulálnak. Nem vagyok én egy válogatós fajta kávék terén (nem, tényleg. Budapesten pontosan egy fajta kávét ittam meg, az nem válogatósság, az egyértelműség), megiszom én a helyi löttyöt is, de tudom, hogy szörnyű.

Ennél például ittam már rosszabbat is, azt is New York-ban

A céges kávé- és teaautomata abban különleges, hogy ott a tea is rémes; viszont egy Youtube videó segítségével sikerült kitalálni, hogyan lehet cappuccinót készíteni vele, azóta viszonylag elvagyok. Reggel kotyvasztunk itthon valamit a Nescafé helyi termékeiből, bent meg ezt a főzetet.
A szerda reggel ijesztően indult, pont mikor betértem a reggeli löketért, tépte le egy csávó az automata előlapját (abba kell tenni a kávécsomagokat; neki nem sikerült, és mikor próbálta visszanyerni a csomagot, az előlap a kezében maradt), és egy ideig úgy tűnt, le kell mennem a Starbucks-ba, amit nem szerettem volna olyan nagyon. Szerencsére összefutottam a már említett kedvenc ED-vel, aki, látva kontrollálhatatlan kézremegésemet, illetve viaszosan fehér arcomat, elvezetett a Szükség Konyhájáig. Csak a beavatottak ismerik, igen eldugott hely, és ott is van kávégép. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Otthon, édes otthon

Spoiler alert: van lakás.

Másnap volt egy körünk a HSBC-ben, felmarkoltunk egypár certified csekket. Gondolom, ez nagyjából annyi, hogy a bank megnézi, hogy van-e annyi a számlán, talán még zárolja is. Alig fél óra volt az öt csekk beszerzése, és csak kettőt nyomtattak fordítva, biztos menni fog így is az elszámolás. Totál rendben van a bankrendszer, hitelkártyánk is van már egy hete, csak nem kaptuk még meg. (Talán soha nem is fogjuk. Kezdem feladni a reményt. Norbi SSN-jével (TAJ szám) van valami gubanc, talán amiatt késlekedik a kártya, vagy csak megint elakadt az ügyintézés valami láthatatlan akadályban, ami csak akkor derül ki, ha bemegyünk és rákérdezünk (a címváltozás ott akadt el, hogy vissza akartak hívni hétköznap munkaidőben azon a telefonszámon, amiről jól érthetően megmondtam nekik, hogy vezetékes szám, nem vagyok rajta elérhető hétközben, főleg nem munkaidőben). )
A debit kártya gyakorlatilag nudlira elég, csak nagyobb boltokban lehet használni, ahol a kártyaolvasónál lehet választani, hogy debit vagy credit. Veszek majd fel vele pénzt, akkor legalább tudok ebédelni jövő héten. (OTP, ha hallod: sokan szidnak, talán okkal, de működsz. Szeretlek.*)

*Még mindig a lakossági részt.

Szóval, certified csekkek, másnap (csütörtök) este hat óra. Jelenlevők: Mei (tulaj), Derek (élettárs), Pat, Carmel, Norbi, én, tollak, másolatok a bérleti szerződésből, kiegészítésekből, szemétdobozolási segédletekből.

Sikeresen aláírtuk a papírokat úgy, hogy az egyiknél az lett beikszelve, hogy van tíz éven aluli gyermekünk (nincs), még mindig nem tudom, hogyan, totál úgy rémlik, hogy a legelső rubrika volt a "nincs". Javítjuk vagy rácsot szerelünk az ablakokra. (Az ugyanis kell tíz év alatti gyermek esetén.)

Az alap szerződés kezelte az alap dolgokat, úgyismint viselkedjünk, fizessünk időben, tartsunk rendet, estébé; aztán jöttek a kiegészítők, amiben Mei kijelentette, hogy legjobb tudomása szerint nincs bed bug (poloska) a lakásban, ólom még kevésbé; végül még egy adag kiegészítő, ami már ránk vonatkozik: csak Scott vécépapírt használunk, nem dobunk higiéniai termékeket a vécébe, a látogatókra engedélyt kérünk, újrahasznosítunk de nagyon, nem tisztítjuk vegyszerrel a lefolyót, és ha mégis, fizetjük a javítást - ilyenek, egyik se betarthatatlan. Oké, még nem laktam úgy bérleményben, hogy fölöttem lakott a tulaj, de alapvetően rendes népek vagyunk. Norbinak nehézséget fog jelenteni az a kikötés, hogy csak Derek szerelhet és javíthat, de ki tudja, ha Derek látja, hogy milyen penge fúrói vannak és megnézi, milyen ügyesen fúr és farag és javít, idővel kaphatunk felmentést.

Mei még okozhat meglepetéseket. Elénk tárta ezt a jókora csokor szabályt és megkötést, aztán meg kiderült, hogy rendelt nekünk az Amazonról mini komposztálót, amibe az ételmaradék típusú hulladékot tudjuk gyűjteni, és ott hagyja a kicsi, ám hangos ventillátort, míg be nem szerzünk egyet magunknak, és majd vesz speckó fatisztító cuccot, hogy tudjuk mivel tisztítani a konyhai szekrényeket. Hm. És a kulcsok...

Ezt így kaptuk

Aláírás megtörtént, utána locsi-fecsi, aztán elköszöntünk. Első utunk Petihez vezetett, ő már három éve van itt, hatalmas adag tanáccsal látott el már költözés előtt is, és azóta is rámcsipogott párszor; mondta, hogy ha aláírtunk, csörögjek rá. Megtörtént, felugrottunk, söröztünk egyet, valamint megtekintettük az új robotját (amit a lánya kapott a szülinapjára... Gondolom, nem kell ezt tovább magyarázni), kaptunk még egypár tippet, aztán hazazúztunk. Mi tagadás, este tízkor már akadnak érdekes figurák az utcán.

Otthon zuhcsi, pizsi, durmolás. Rég aludtam ilyen jól.

2016. augusztus 24., szerda

Lakáshegyek

A lakáskeresés, ha nem vigyáz az ember, függőséget okoz. 

Önjáró üzemmódba kapcsolva tekintettünk volna meg egy lakást a hétvégén, de a körülmények szerencsés összjátéka folytán pont indulás előtt fél órával tört ki egy derekas méretű outage az egyik támogatott rendszeren. Ugyan én magam tevőlegesen nem vettem részt a javításban, erkölcsi támogatást nyújtottam a megfáradt csapattagnak, valamint annyi ötletet szórtam rá, amiből egyet alighanem már önvédelemből is hasznosított, így vasárnap reggelre nagyjából megoldódott az eset. Hiába, a jó manager...

Visszatérve a lakástémára: azért bizonyult szerencsésnek, hogy párszáz user ideiglenesen boldogtalan volt, mert mikor indultunk volna Bay Ridge-be, eleredt az eső. És errefele nem cicózik a csapadék, sőt kimondottan bináris. (Jó, van egy köztes állapot, mikor egyszerűen csak 110% a páratartalom.) A "light rain" annyit jelent, hogy az átlagos úszó kimerészkedhet az utcára.

Norbi megszemlélte a minket a világ többi részétől elválasztó esőfalat, majd felhívta a célba vett lakás ügynökét, hogy mosógép van-e a lakban. Nem volt, sőt, a házban se.

Ez egy európai számára teljesen érthetetlen. Igen kevés New York-i lakásban van mosógép. Ahol van, ott mosógép-szárító kombó van; jó cucc a szárító, most már tudom. A legtöbb helyen azonban nincs ilyen luxuscikk, a lakók vagy a ház alagsorában található mosodába mennek, vagy, ha az sincs, akkor a ruhatisztítóra bízzák a dolgot. Tökélyre van fejlesztve a dolog, nyilván, hiszen Amerika: elviszik a cuccot, vissza is hozzák, vasalva, hajtogatva, amikor és ahova kéred... De engem nem visz rá a lélek, hogy a ruháimat idegenre bízzam. Prüdéria vagy gyakorlatiasság vagy a skót vér, esetleg ezek keveréke, de akkor se.

A házközponti mosodának még van valami romantikája: lekocog az embert a kosár ruhával, mosószerrel, találkozik szomszédaival, megbeszélik a közelmúlt eseményeit, vagy csak olvasnak, míg lejár a szárító... el tudtam képzelni magam, ahogy ezt teszem. Lehet, hogy szegényes a fantáziám, azt viszont nem láttam magam előtt, hogy bezsákolom a szennyest és kirakom az ajtó elé, vagy leadom a tisztítóban, ahol feszélyezett mosollyal felveszem aznap este vagy másnap este. Oké, most így leírva el tudom képzelni, csak nem életszerű.

Szóval a szombatra kitűzött helyen nem volt semmilyen mosási lehetőség, ezért idejekorán lemondtuk, és figyeltük, ahogy kiürült a Times Square. Igazán, ezek a mai turisták cukorból vannak.

Hogy mégse üljünk otthon egész nap, elmentünk a legközelebbi Taco Bellbe, mert olyanban még nem voltunk, éhesek viszont igen, és láttuk a televízióban, hogy tökócsóér' vágják az emberhez a tacót.

Eltalpaltunk a Madison Square Garden után két sarokra, ahol magunkba tömtük a helyi különlegességeket (egész oké volt, bár maga a hely szerintem egy edzett Köjál ellenőrt is szipogásra késztetett volna).

Tele hassal bohóságokat tesz az ember. Van, aki felteszi az utolsó zsetonját is a huszonhármasra, más megveszi azt a nagyon vágyott dolgot, amire már nagyon rég vágyik, mi történetesen moziba mentünk és megnéztük a Suicide Squadot.

Vasárnapra megbeszéltük az odavalósi ügynökkel, hogy megnézzük még egyszer a kicsit sötét lakást, hogy napvilágnál is olyan sötét-e. Ő maga nem ért rá, de megbeszélte a portással, hogy megkapjuk a kulcsot. Odamentünk, megnéztük, és valóban nem az a homályos barlang volt, amire emlékeztem, azonban legutóbbi ottjártunk óta az egyik, falba épített légkondi alatt lehullott a vakolat, és ami nem hullott le, az se nézett ki valami jól. Ez a látvány okozhatta a lehullott vakolattól kicsit odébb heverésző csótány halálát is; de, mivel elképzelhetőnek tartottuk, hogy csak alszik, inkább kiosontunk lábujjhegyen.

Kezdett kétségbeejtő lenni a helyzet. Amelyik lakás jó lenne nekünk és szeretjük is (az üvegház), nem rendelkezik még lakhatási engedéllyel. Amelyiket ki is adnák nekünk, eggyel több döglött csótányt tartalmaz az ideálisnál, és lássuk be: ami kinyír egy csótányt, az velünk is hamar végezne.

Ekkor jött Pat. Megkérdezte, megnéznénk-e azt a lakást, ami abban a házban van, ahol ő is lakik. Habozott megmutatni nekünk, mert a konyhája rémes, de mivel amúgy rendes hely... Persze, megnézzük.

Ahhoz képest, amire felkészített minket, egy gourmet-konyha várt ránk. Nem egy Ikea-remekmű, valóban, sőt, a hetvenes évek dereka is elégedetten csettintett volna a design láttán, ezt leszámítva viszont nem volt vele gond. A lakás többi része is jól nézett ki, szép fürdőszobával, így jeleztük,  hogy ha elérhető árba kerül a lakás, akár érdekelhetne is minket. Pat megnyugtatott, hogy utánanéz.

Mély elkeseredésemben ismét elkezdtem bóklászni a Trulia hasábjain. Hozzáadtam a "washer" kulcsszót a kereséshez, hogy így szűkítsem a találatok számát, erre előbukkant egy kupac szóba jöhető lakás Bay Ridge északnyugati csücskénél. Lecsaptam rögtön háromra, és még aznap este leleveleztük az ügynökkel (Hannah), hogy nem hétfőn, hanem kedden, de megnézzük az egyiket, a másik négy már elkelt (wtf, akkor miért nem veszi le?).

A hétfő estét az Upper East Side-on töltöttük. Ray, az aktuális ügynök spirituális vezetőnkként lent maradt a furgonjában, míg mi megtekintettük a lakot. Így visszagondolva nem emlékszem ennél kisebb megtekintett lakásra, de otthonos volt, és két szoba méretű hálószobával rendelkezett. (Itt a költészet és az ingatlanpiac kéz a kézben jár. Volt már olyan luk, ami 3x2 méteres területének dacára szobaként volt aposztrofálva, bár nyilvánvaló volt, hogy eredeti szerepe előszoba volt a kerti bejárat és a nappali közt. A queen size bedroom az magyar viszonylatban tkp a félszoba, a king size az, amibe befér egy dupla ágy, még ha szűkösen is. A full bedroom és társai az, ahol már mozogni is lehet.)
Itt is a mosoda lett a szűkítő tényező: a földszinti helyiségben 1, azaz egy darab mosó- és szárítógép dolgozott szorgosan, előtte szépen sorban sorakoztak a további zsák mosnivalók. Itt bizony születni kell a mosásra, csak úgy ötletszerűen nem megy. Váltottunk pár szót az esti fuvallatban is enyhe alkoholgőzt árasztó Rayjel, majd búcsút intettünk.
Megéhezvén betértünk a Midnight Diner nevű helyre, ami pont olyan volt, amilyennek az én turistalelkem elképzeli a dinereket. És itt egy szó nélkül leraktak elénk egy-egy pohár vizet, és csak utána kérdezték meg, hogy mit ennénk. Dicséretes.

Pat, akiről már-már azt hittük, hogy lemondott rólunk, küldött három új helyet, megbeszéltük, hogy kedden talizunk vele és Carmela nevű kollégájával. Kicsit átszerveztük az estét, hogy Hannah-hoz is odaérjünk, aztán repeső szívvel vártunk.
Az első két lakás az itt gyakori egy ház alsó és felső szintje volt, egyik szebb, mint a másik. Frissen felújítva, baba konyhai felszereléssel, rengeteg gardróbbal - de mosógép sehol. Tudtam, hogy fölösleges, de azért rákérdeztem. A tulaj, a tulaj ügynöke és Pat egymás szájából kapkodva a szavakat magyarázták, hogy a mosószolgáltatás mennyire egyszerű és nagyszerű és kényelmes. Én angyali mosollyal bólogattam, és mentünk a következő, azaz harmadik házhoz.


Carmela kicsit le volt konyulva, mert olyan sorrendben szerette volna mutatni a lakásokat, ahogy ő azt elgondolta: a kicsit gagyitól a töktuti felé haladva. De profi ő is, úgyhogy a konyulást is csak onnét tudjuk, hogy Pat mondta, míg megvártuk,  hogy Carmela leparkoljon.
Ez is egy kétszintes ház alsó szintje volt, közepesen gázul kinéző homlokzattal, úgyhogy összeszorult a szívem. Belépve azonban!

Eléggé szagvezérelt vagyok, és eddig csak egy-két lakás volt, ami nem volt kimondottan büdös. Itt viszont teafaillat fogadott (most már tudom, hogy a falfesték szaga volt), tehát jól indult nálam a hely. A konyha nyitott, elég sok felülettel; a nappali oké, az egyik hálószoba oké, a fürdő is rendben van, a másik háló is, a hátsó kijárat... hát, az egy hátsó kijárat, a garázs meg.... AZ EGY MOSÓGÉP!
Bizony, mosógép a garázsban. Voltak ott biciklik is meg mindenféle kütyü, amiről mondták, hogy az a tulajé, és hogy csak mosni szabad bejárni a garázsba, de az egy mosógép! És csak a mienk! Szárítóval meg minden!

Norbi finoman visszahúzott a lakásba, hogy folytassuk a körbenézést. Lemérte a nappalit, hogy befér-e a kanapé, meg egyéb ilyen gyakorlatias dolgokat tett, de mosógép! akkor én már tudtam, hogy akarjuk a helyet.
A két ügynök összeszokott párosként diskurált, míg mi ott magunkban szöszöltünk, aztán odamentem és megjegyeztem, hogy ha a fejem körül repkedő szívecskék nem lenne elég jelzés, akkor mondom külön, hogy szeretnénk ezt a lakást. Rákérdeztünk, hogy tud-e a tulaj a helyzetünkről, és ugyan még nem, de aligha lesz baj; Carmela majd rákérdez, és visszaszól.
(Az a tipikus, hogy a bérleti díjban a fűtés és a melegvíz benne van, a lakó az áramot és a főzéshez használt gázt fizeti. Itt semmi nincs az árban, de úgy gondoljuk, hogy így is rendben lesz. Pár hónap múlva már tudunk majd nyilatkozni, hogy igazunk volt-e.)

Nyugalmat erőltetve magunkra átmentünk a Hannah-val esedékes találkozó helyszínére. Míg vártunk, megcsípett egy szúnyog. Épp csak megkóstolt, mielőtt agyoncsaptam, mégis csészealjnyi duzzanat nőtt a kézfejemre. A helyi fauna nem tréfál.

Érkezett Hannah, vidáman felugráltunk a másodikra a landlord társaságában. A család még ott volt, bár sokasodtak a bőröndök a nappaliban; persze, nézzünk csak körül, így Hannah. Én nem érzem jól magam ilyenkor, mindig megkérdezem a háziakat is külön, mert hát az ő otthonukban tapodok épp - mondta a hölgy, hogy persze.
Ez a lakás a határozottan esélyes kategória volt. Nem két, hanem három hálószobás, kiváló állapotban, mosógép-szárító beépítve, légkondi, plafonba épített hangszórók - az egyetlen hibája igazából az volt, hogy a másik után láttuk. Oké, meg a környék - ez Bay Ridge úgymond "érdekes" környéke, kicsit zajos, és fura figurák mászkálnak mindenfele. (A másik a 76. utcában van, ahol a legnagyobb zajt a kabócák csapják.) Feltettünk a szokásos kérdéseket, és kiderült, hogy ez a hely még olcsóbb is, mint a másik. Megbeszéltük, hogy Hannah utánanéz, hogy hiteltörténet nélkül szóba jöhetünk-e, biztosítottuk egymást, hogy holnap beszélünk, aztán ő jobbra, mi balra el; csak mi három lépés után visszafordultunk, mert igazából mi is jobbra mentünk.

Pár méter után csörgött Norbi telefonja: Pat volt az. Carmela beszélt tulajjal, tulaj kéthavi bérleti díjat kér, egyhavi kauciót, Norbi akkor kerül a szerződésre, amikor már van munkája, és holnap este interjú, mert a tulaj látni szeretne minket, mielőtt dönt. Ilyen messzire még egy lakással se jutottunk, izgatott is lettem jócskán, alig győztem Norbit nyugtatni.

Pat emilben instruált, hogy mit hozzunk - magyarországi számlakivonatot, hogy látsszon, milyen vastagok vagyunk; referenciát a Bay Ridge-i kollégámtól, hogy milyen jófej vagyok, valamint a társadalom erkölcsi alapköve; a fizetési papírom másolatát, valamint az itteni bankszámla egyenlegét.
Nem cicóztam, egyből megkérdeztem másnap a kedvenc ED-met, hogy szokott-e referenciát írni landlordoknak. "Miért, kell?" Ja, így én. "E-mail jó lesz?" Ja, így én. "Say no more." Mire visszaértem az asztalomhoz, ott várt a levél. Alapkő, erkölcsi: pipa.

Általában a pontosság mintapéldányai vagyunk, ezért engem bántott, hogy amikor Pattel volt randink, mindig késtünk. Kicsit pirultam, mikor azt a részt olvastam a levelében, hogy tudja, hogy nem kell szólni, mert magunktól is időben indulnánk el, mert ez egy olyan találkozó, amiről nem akarunk elkésni. Értsd: "most az egyszer ne késsetek!"
Tudtam, hogy igaza van. Máskor bő húsz perc ráhagyással indultam, amit az R metró általában gúnyosan kikacagott, megrágott és kiköpött. Most másfél órával a találkozó előtt indultam, hogy ha kell, gyalog is odaérjek.
Az R metró menetrend szerint, az újabb fajta kocsival érkezett, rekordidő alatt teljesítve a Whitehall-77 Street távot. Ahogy kihajtott az állomásról, esküszöm, hogy hallottam a rosszindulatú röhögést.

A találkozóig hátralevő röpke egy óra egy részét a helyi látványosságok megtekintésével töltöttem. Norbi mindig noszogat, hogy turistáskodjak már egy kicsit, hát most megtettem: elmentem a 77. utcai "Sleeping Dragon" Pokégymhez, és jól legyőztem az ott állomásozó trainert. Kétszer.

Lassan befutott Norbi is, így átvonultunk a célhoz legközelebbi sarokra, ahol feltűnés nélkül* ácsorogtunk, míg idő nem lett.

*Az utcán levő népesség 66.66%-át alkotva ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Eljött a várva várt pillanat: a tulaj és élettársa megtekint minket. A tulaj egy ázsiai származású hölgy, a barátja egy ír csávó; kezet fogtunk, és kezdetét vette az interjú.

Gondolom, sokakban felmerült a kérdés, hogy miből is áll egy ilyen. Hát bennem is. Előző este gyakoroltuk a macskalépteket és a kommandós jelbeszédet, valamint az ötméretes felmosást, hátha lesz gyakorlati vizsga is; a biztonság kedvért megérdeklődtem Patnél,  vannak-e standard kérdések ilyenkor, netán tud-e adni egy tavalyi vizsgalapot. Megnyugtatott, hogy elég lesz, ha elmondjuk, hogy milyen rendes és tiszta bérlők vagyunk.

Erre nem került sor, a jellemünk, mint olyan, szóba se került. A második mondat a tulaj szájából az volt, hogy lesz itt nekünk egy kiülőnk, azt láttuk-e. Mondtam, hogy nem. Megnéztük. Aztán bementünk a lakásba, ott mutatták, hogy tegnap óta kifestették az egyik szobát; körbe akarunk-e nézni?, mondtam nem kell, már láttuk. Rátértünk a részletekre. Majd odaadja a napokat, hogy mikor melyik szemetet rakjuk ki, mert itt újrahasznosítás van, de nagyon. És kellenek a függönyök? Mert akkor itt hagyja, de ha nem, akkor legfeljebb elviszi. És ha valami elromlik, eszünkbe ne jusson megjavítani (itt Norbi kicsit elszontyolodott), a párja az építőiparban dolgozik, ő javít meg mindent.
Egyszóval nem volt itt semmi interjú, az első perctől úgy beszélt, mintha eldöntött ügy lenne. Részemről rendben volt ez.

Átadtuk az összes papírt - a magyar banki egyenleg láttán felszaladt a szemöldöke, de számítottam erre, és gyorsan megmutattam az enyémet, ahol ott volt dollárra átváltva, így helyre került a szemöldök.

Úgy volt, hogy szombaton írjuk alá a szerződést, de valahogy sikerült úgy manőverezni, hogy holnap, azaz csütörtökön lesz a nagy nap. Elmagyarázták, hogy milyen csekkeket kell hoznunk, milyen névre és méretben, valamint ezen a ponton került szóba az is, hogy milyen vécépapírt ne használjunk, illetve ha dugulás van, eszünkbe ne jusson vegyszert használni. Furák ezek az amerikaiak néha.
Azt is megbeszéltük, hogy a költözés elsején lesz.

Örömünket jól palástolva elbúcsúztunk, hogy akkor majd holnap, és útnak eredetünk.
Az első sarkon betértünk egy cukrászdába, ahol elfogyasztottunk egy sört (fejenként és belga import), valamint egy nutellás sajttortát, illetve egy baba rum nevű cuccot.

Megérkezett a második debit kártya, rögtön ki is próbáltuk: declined. De mivel Norbi indulás előtt kipróbálta őket, éltünk a gyanúperrel, hogy a kártyaolvasó kért olyat a kártyától, amit az nem tud. Ismét az OTP kártya sietett a megmentésünkre, mint már oly sokszor.

Hazafele menet bementünk az egyik helyi dm-szerűségbe, ott már tudtam debittel fizetni. Öröm, bódottág, kis üveg kéztisztító lötty. Most meg alvás, holnap nagy nap lesz.



2016. augusztus 20., szombat

Mindenféle apróságok

Avagy itt se minden és mindenki helikopter

Norbi komolyan fenyegetőzik egy metrós poszttal, így én csak ezt az egyet tenném ide: a Futár New York-i megfelelője.

Kognitív disszonancia á la MTA

Van, amiben ez az aprócska település nem muzsikál onnan jól, mint a magyar székesfőváros, és az egyik ilyen dolog a tömegközlekedés előrejelzése. A BKK Futár rögös indulása után bennem feltétel nélküli rajongójára akadt; volt olyan (csak egyszer!), hogy olyan elragadtatva néztem az appon a kis buszok haladását, hogy a tényleges busz csalódottan bezárta az ajtaját és elment nélkülem. Itt ilyen nem lesz.

Van egy MTA Transit nevű app, menetrenddel, forgalmi infókkal, és persze a hivatalos érkezési időkkel, amit aztán vagy tartanak a járatok, vagy nem. Ez a kijelző is olyasmi: büszkén hirdeti, hogy a Q (expressz) járat jön ide két perc múlva, miközben az ezt durván figyelmen kívül hagyó R épp befut.

Norbi szerint ezen a vonalon (Q/N/R) elég lerobbant kocsik vannak, én meg kétkedve hümmögök ilyenkor. Oké, ő már rostokolt húsz percet két megálló közt az alagútban, miközben MTA-s emberek szaladgáltak meg kiabáltak izgatottan, én meg nem. (A brooklyni 77. utca utáni részen a váltó vagy valami gyengélkedik.)

A műsor viszont egyértelműen jobb, mint odahaza. Szinte minden nap jön egy háromfős mexikói zenekar, vagy egyfős gitáros osztag, vagy egy rúdtáncos csapat, táncolnak/énekelnek/zenélnek valamit, aztán körbejárnak begyűjteni a pénzt. Eddig csak férfiakat láttam ebben a szakmában.

A kéregetők a metrón többségben jó hangosan bejelentik, hogy itt most kéregetés lesz. Eddigi tapasztalataim alapján a többség elmondja, hogy régebben azt hitte, aki kéreget, az egy szar alak, de azóta rájött, hogy nem is, és legyünk jófejek. Ezek közt is csak pasit láttam. Volt egy női kéregető, az csendben ment végig a kocsin, egy "éhes vagyok, adj pénzt" feliratú táblával.

Ennyit a metróról. A többit majd Norbi, aki napi négy-hat órákat tölt utazással.

Jöjjenek a kutyák.

Összesen ha ötöt láttam eddig. Ami nem baj, a kutya városban tartása elsősorban a gazdának jó, na meg a kutyakaka sem lepi el itt úgy az utcákat, mint Bpesten. (Itt az utca szélére kirakott műanyag szemeteszsákok lepik el, megadva a belváros nehezen szokható aromáját.)
De az egész kutyatéma egy szót se érdemelne, ha nem lőttem volna ezt a táblát.


Finom váltással: a vécék.
(A gyenge idegzetűek, valamint a fura alakok, akiket valamiért nem érdekel a vécék működését taglaló amatőr eszmefuttatás, ne olvassanak tovább.)

Magyarországon, és Európa általam bejárt részén gravitációs alapon működő vízátfolyásos vécék vannak (egy erre járó vécémérnök majd kijavít). Itt viszont az elsőre furcsa, viszont hatékonyabb és szemre víztakarékosabb részleges vákuum + vízöblítéses módszer van a legtöbb helyen. Azaz a vécécsésze a perem háromnegyedéig fel van töltve vízzel, abba alkot az ember, aztán a tartály oldalán levő kar meghúzásával az egész tartalom halk hörgés kíséretében leszippantódik, és friss adag víz tölti meg a csészét a háromnegyedéig.
Gyakorlatban nézve ez azt jelenti, hogy egyszer kell lehúzni a vécét per használat, és nincs cseppfelverődés. Egyáltalán. Vécékefét még nem is láttam, és a vécészagosító reklámok is mintha nemlétezőek lennének.

És ha már témánál vagyunk: a mai utolsó kép az amerikai Budweisert ábrázolja. Ezen van minden, ami Amerikát azzá teszi, ami.




2016. augusztus 19., péntek

Háztűznéző

A lakáskeresés rögös útja

Munka után, illetve időnként közben, folyt a lakásnézés. Pat az első néhány hely után belőtte, hogy mik a tényleges igényeink, és egy kivételtől eltekintve olyan helyeket mutatott, amik tényleg megfelelhettek volna. Mi is tanultunk, így aztán az első hét végére már önjáróak voltunk lakáskeresésben. Viszont Pat így is hasznosnak bizonyult: mikor találtunk egy érdekes lakást, de az ügynök nem vette fel, nem hívott vissza és a levelekre se válaszolt, megemlítettük neki és pár perccel később már volt is időpontunk a kéró megtekintésére. Hasznos jószág az ügynök, valóban.

Úgy néz ez ki itt, hogy keres az ember egy, a céljainak és pénzügyi lehetőségének megfelelő lakáshirdetést... Azaz sokat keres, mert ha egyesével csinálja, soha nem lesz lakása. Aztán nekilát telefonálni és emailezni, illetve igénybe veszi egy vagy több ingatlanügynök segítségét. Utóbbiból kétféle van: aki a landlordot képviseli és aki a bérlőt (a harmadik fajta pedig mindkettőt, azt viszont nem tudom, hogy az mire jó).
Eljut így az ember egy rakás lakásba, és egyre bölcsebb lesz. Megtanulja értékelni, ha valahol van mosógép, mert az nagyon kevés lakásban van (és az is amenity, azaz piros pont, ha a házban van mosószoba; ezekben általában feltölthető kártyákkal működtethető mosó- és szárítógépek vannak). A hideg-melegvíz a legtöbb helyen benne van a bérleti díjban, az áramot és a (csak főzéshez használt) gázt kell fizetni, meg az internet és tévét, nyilván.

Aztán megkerül a Lakás, amiről álmodott. Ki akarja venni. Hát persze hogy nem ilyen egyszerű.
Kitölti a jelentkezési nyomtatványt, ahol mindenre rákérdeznek, credit ratinget ellenőriznek, büntetlen előélet kell, referenciákat kell adni és persze befizetni a vissza nem térítendő jelenkezési díjat, ami fejenként 50-200 dollár közt van. Ezután elbírálják a jelentkezést, ha többen is vannak, és ha jól tudom, az se kapja vissza ezt a díjat, akit nem választanak.
A bérlet kezdetekor le kell perkálni három havi bérleti díjat - egy havi kaució, az első havi lakbér és az ügynök díja, ami legtöbbször egy havi bérleti díj (vagy az éves bérleti díj 8-12-15%-a). Van, ahol nincs ez a broker fee, ilyenkor a landlord fizeti az ügynököt.
Ez tehát az elmélet, de mi a gyakorlatot is kipróbáltuk.

Az első komolyan esélyes lakást már vasárnap megtaláltuk, ha jól emlékszem; csupa üveg, újépítésű, van benne mosógép és szárító, a konyhája csodás. Az első héten tettünk is rá ajánlatot. Mivel épp most kezdenek el mellé építeni egy másik épületet, amin nem mellesleg ott díszeleg egy, az azbeszt veszélyeire felhívó cetli, a kiírt árnál kevesebbet ajánlottunk, ám meglepetésre még mindig nem mondtak nemet. Mellesleg olyan új az épület, hogy lakhatási engedély sincs rá, és nem biztos, hogy lesz szeptember elejére.

Azért nézelődtünk tovább. Egypár helyen ott halt el a dolog, mikor elmagyaráztuk, vagy megpróbáltuk elmagyarázni, hogy nincs hitelelőéletünk. Volt, aki képtelen volt ezt feldolgozni, és még a harmadik iteráció után is hajtogatta, hogy akkor majd lefuttatják a credit checket rajtunk. De nincs olyanunk, értse már meg, öt napja vagyunk az országban. Ööööö... Ja, jó, érti. Szóval akkor ha jó a credit ratingünk, a tulaj biztos nem bánja...
Egy bizonyos ponton feladtuk.

Aztán ott volt Linda. A felejthetetlen.
Norbi Staten Island és Bay Ridge közt őrlődött, és végül talált egy házat, ami egész jól nézett ki. Felhívta a kapcsolódó ügynököt, elmagyarázta a helyzetet, és ezt ő részletesebben le tudja írni, de elmondásából úgy vettem ki, hogy a történet ezen tájékán kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Linda ugyanis leszögezte, hogy a tulaj nagyon ragaszkodik a credit checkhez, anélkül nem adja ki, de megkérdezi. Aztán elkezdte ötpercenként hívogatni Norbit, egyre durvuló feltételekkel. Megkérdezte többek közt a klasszikust is, ami nálunk már szállóige, hogy "how long do you intend to stay in our country". Ekkor én röhögőgörcsöt kaptam, Norbi kevésbé, na de nem engem DoS-olt Linda.
Megbeszéltek egy lakásnézést szombat kora hajnalra, ahova vinnünk kellett a kitöltött jelentkezési nyomtatványt, a vízum, az útlevél és mind az összes igazolványunk másolatát meg az eredetit, hogy keddre, mikor aláírjuk a szerződést, már meg tudja mutatni a tulajnak. A nyomtatványt elküldte, ki se nyomtattam (a húsz mezőből hármat tudtunk volna kitölteni, és tkp arra szolgált, hogy felhatalmazást ad, hogy ellenőrizzék a credit ratingünket, hogy rajta vagyunk-e a szexuális bűncselekményt elkövetők listáján, illetve büntetett-e az előéletünk; na meg elég biztos voltam benne, hogy nem lesz itt üzlet). Arra ez mindenképp jó lesz, hogy megnézzük, milyen is ez a Staten Island.

Odamentünk szépen időre, hajó, busz, séta, majd' fél órával korábban érkeztünk. Vártunk csendben, aztán megérkezett Linda, aki minden előítéletünket teljesítette.
Egy kőkorszaki, a harminc évvel ezelőtti fénykorában nagy és erős, most viszont lerobbant és romos autóban jött, a vezetőülést folyadékszerűen kitöltve. Ki se szállt, a szobafestőt küldte, hogy nyisson nekünk ajtót, és az autóból kiabálva instruálta.
A csávó elég barátságos volt, megmutatta, mi merre. A ház bejáratához lépcső vezett, odabent pedig még egy lépcső fel a lakószintre; egy újabb lépcső a felső szintre. Aztán két lépcső le az alagsorba/földszintre, ahonnan nézzük. Mire leértünk a földszintre, Linda is kievickélt az autóból a csöpp négyszáz fontos testével (ő a mozgásra szinte képtelen kövér kategória), és a kerítés mellett várt, mikor az alagsorral is végeztünk. Megvetését rosszul palástolva javasolta, hogy vegyük ki a házat most rögtön, mert több érdeklődő is van. (A ház már három hónapja várt bérlőre, és kétszer vitték lejjebb a bérleti díjat. Linda, Linda...) Udvariasan közöltük, hogy még inkább gondolkodnánk a dolgon, mire páratlan kedvességgel az arcunkba köpte, hogy márpedig ha ezt nem vesszük ki, mást úgyse fogunk kapni a mi helyzetünkben. Továbbra is udvariasan bólogattunk, hogy bizony, de akkor se mondunk most semmit, és elköszöntünk.

Ugyan eléggé nyomasztott, hogy esetleg igaza van, viszont Norbi is nyugtatgatott, meg ezen a némberen kívül senki mástól nem tapasztaltunk rosszindulatot, így folytattuk a keresést. (Azért annak örülök, hogy miattunk el kellett hagynia az odúját. Ha-ha, ezt neked, Linda!)

Egy kellemetlen tapasztalatunk volt még azóta. Pat mutatott egy lakást az Oliver Streeten, teljesen rendben volt. Tűrhető állapot, jó épületben, egész tágas, megfizethető, mosófelszerelés a házban, öt perc alatt döntöttünk, hogy kell. Elmagyaráztuk itt is az ügynöknek (egy másik Patnek - nem, ez nem típusnév, tényleg így hívták őt is; megbeszélték, hogy felezik a jutalékot), hogy mi így meg úgy vagyunk, ilyen papírokat tudunk villantani, tudjuk, hogy nem standard, de fizetünk kéthavi bérleti díjat előre, jószándékunk bizonyítására, elég-e így ez. Persze, így ő, tehát leperkáltuk a kétszer ötven dollár application fee-t (először csak ötvenet kért, én, a hülyeségig becsületes szóltam, hogy fejenként annyi... Valaki csapjon már fejbe, mikor ilyet csinálok), leadtuk a papírmunkát, és repeső szívvel távoztunk. Már el is terveztük, mit hova rakunk... Ehhh. Na de folytatom.

A következő napon sűrű levélváltás volt, címszavakban:
Fizetnénk-e háromhavit? - számoltunk, belefér.
De azért credit check az lesz! - fölösleges, nem lesz eredménye, hét napja vagyunk az országban.
De neki van egy cége Magyarországon, mit szólnánk hozzá, ha futtatna rajtunk ott egy credit checket? - ezen már csodálkoztam nagyon, de megírtam, hogy csak nyugodtan, ott nincs ilyen. Talán a Földhivatal szóba áll vele, de ennél messzebb nem jut. (Tudom, tudom. Norbi világosított fel, hogy nincs a csávónak cége .hu, csak kamuzik. A naivitás szócikke mellett az én képem van a szótárban.)
Fizessünk négyhavit! - számoltunk, hát tulajdonképpen belefér, és akkor sokáig nem kell erre költeni.
Négyhavi kauciót, nem bérleti díjat! - itt már az amúgy mindig korrekt Pat is mondta, hogy ez már több a soknál. A tulaj úgy gondolta, hogy fizetünk négyhavi kauciót, amiből az első év után visszakapunk egyhavit, a második év után még egyet...
Szegényes a szókincsem a bennem akkor dúló érzések leírására. A tehetetlen düh és a depresszióval fűszerezett csalódottság keveréke volt leginkább.
A száz dollárt leírtuk tanulópénznek, de a lakás elvesztésén túl engem nagyon bántott, hogy talpig becsületesen, minden információt előre közölve mentünk ebbe bele, és mégis.

Na de lakás az kell, folytattuk a keresést.
Norbi közben megnézte, amit az egyik kollégám mondott: egy Urby nevű frissen épült lakóparkot, ami a gazdag fiataloknak épült Staten Islanden. Ha rajta múlik, már aznap bekötözünk, és tény, hogy nagyrészt osztottam a véleményét. Ez ugyanis egy modern, szinte önellátó hely, jó elrendezéssel, érdekes és/vagy hasznos szolgáltatásokkal, mint például uszoda, időnként jógaóra a közös kertben, ahol egy saját gazda termel zöldségeket, amiket elad a ház lakóinak; közös főzőórák séf vezetésével a közös konyhában, víztisztító a földszinten; automata csomagtároló- és kiadó szerkezet... A jövő háza, a kicsit lepukkant semmiközepén, de hacsak agyon nem csapják az embert a HÉV-megálló és az autószerelő műhely közt, nincs baj.

Itt is problémába ütközött, hogy nincs itt múltunk. Kérdezték, hogy kezest tudunk-e jelölni; mondtam, hogy aligha. Hát, megnézik, mit tehetnek. Ennyiben maradtunk. (Azóta beszélt velük Norbi: elfogadják a rendelkezésre álló papírmunkát.)

Nézelődtünk tovább. Amiket láttunk még, és emlékszem is rá:
- a faborításos, sötét hely, ahol előtte nap bulizott valaki
- a sokgyerekes család még itt lakik (én nyolcat számoltam, Norbi szerint néhányat kétszer)
- a hárombejáratos (a fürdőszobába is nyílt bejárati ajtó... A leválasztott emeleti lakás szépségei)
- az a három, akik nem hívtak vissza
- a kicsit sötét és rácsos (ezt lehet, hogy megpróbáljuk kivenni, bár gyanúsan olcsó)
- a Starbucks feletti, ami kicsit kicsi és kicsit zajos, de C tervnek jó
- a Pat házában levő, amiben vannak érdekes megoldások, viszont elég drága
- meg az, ami két hálószobás, nappali nélkül

Elég kevésnek tűnik, pedig folyamatosan keresünk.

Most (péntek este) ott tartunk, hogy ha nem hallunk az üvegház felől valami biztatót, nekimegyünk a kicsit sötét rácsosnak. Szeptember elején már saját hely kell.
Ha az se sikerül, akkor se esik kétségbe. Egy céges összejövetelen találkoztam pár magyar kollégával, mondták, hogy nekik se volt egy leányálom az elején, de végül csak sikerült; az a kolléga pedig, aki eddig is sok tanáccsal, na meg egy mérőszalaggal segített minket, azt is megjegyezte, hogy ha nem sikerül lakást kivenni, akkor AirBnB. Ezzel megnyugtatott.
Most alszunk egyet, és meglátjuk, mit hoz a holnap.

Amúgy Pat valahogy visszaszerezte a 100 dollárt a másik Pattól - gondolom, az is rendes ember, csak a tulaj az idióta. Ez most nagy öröm, mert a HSBC letiltotta a bankkártyánkat, mondván elvesztek. Azok a kártyák, amik itt vannak a kezünkben. A pótlás szerdára várható. Nem, én se értem. Na majd folytatom. 

Az első hét

Tl;dr: Ez is megvolt.

Hétfőn mentem már dolgozni. Izgultam is emiatt rendesen. Voltam már itt, az igaz, de akkor még látogató voltam, meg egyszerű dolgozó, egy csomó span fogadott, akikkel már évek óta együtt dolgoztam, most viszont már officer vagyok, van egy rakás új ember, nem ismerem az erőviszonyokat, rémes vagyok irodai politikából, mi van, ha beszólok valakinek már az első napon?, és legfőképpen: JAJISTENKÉM MIT VEGYEK FEL?
Mert ugye egy szem bőrönddel jöttünk, és ami jó ötletnek tűnt irodai öltözetnek akkor, toprongynak látszott vasárnap este. Pláne hogy nem a tényleges irodában kezdtem reggel, hanem a főhadiszálláson, ahol fontos emberek vannak háromrészes öltönyben, és ahol Gucci ruciban lenni ciki.
Az első napon kezdés előtt papírmunka volt és ujjlenyomatvétel. A papírmunka az őrületbe kergetett: április óta naponta kaptam automatikus értesítőt, hogy töltsem ki az I-9-es nyomtatványt érkezés előtt, KÜLÖNBEN!
Ebben az az érdekes, hogy az I-9-es kitöltéséhez kell az I-294, amit a határ átlépésekor kap az ember. Mikor az automata értesítő helyett már egy igazi embertől kaptam morcos levelet, hogy töltsem már ki, rákérdeztem erre az apró bökkenőre, hogy ugyan mégis hogy, találjak ki magamnak egy zöldkártya-számot?
Ezen rágódott pár napig, aztán írta, hogy na jó, de csak akkor kezdhetek el dolgozni, ha kitöltöm, úgyhogy töltsem ki, amint tudom. KÜLÖNBEN!! Ráhagytam.
Az automatikus levelek persze folytatódtak.

Hű Olvasóim talán észrevették az előző előtti posztban a lista egyik elemét, na az volt ez. Szombaton valamikor bekúsztam a budapesti gépemre távolról és kitöltöttem azt a nyomorult nyomtatványt. Az egyik felét, a másikat a cégnek kell az első munkanap elején.

Reggel kivasaltam pár blúzt, öltözködési tanácsot kértem legfőbb tanácsadómtól, aztán erősen markolva az erre az irodára pont nem kalibrált belépőkártyámat nekivágtam a napnak.
A megadott irodában elhajtottak, mert az igaz, hogy csinálnak I-9 kitöltést és ujjlenyomatvételt, de nem nekem, mert ma csak gyakornokokat és a frissdiplomás program résztvevőit intézik, jöjjek vissza délután.
Aki ismer, tudja, hogy hülyét kapok, ha munkanapon nem hagynak dolgozni, úgyhogy egy velős "francokat" elmormolása után átmentem a másik irodába (a tényleges főirodába), elmagyaráztam, hogy mi az ábra, és simán megcsinálták a papírmunkát. Ujjlenyomatot viszont nem tudtak venni, úgyhogy visszaosontam az előző helyre, és egyszerűen kikerültem a pasit, aki az előbb elhajtott. (A pofátlanság fél egészség.)
A biztonsági személyzet is ráncolta kicsit a homlokát, hogy mit keresek én itt, nem vagyok kezdő, de azért mégis; van belépőm, csak nem működik...
Szép tágra nyitott szemmel, percenkénti húszas csapásszámmal pislogtam (annál több már gyanús), ártatlan mosoly - végül megesett rajtam a hölgy szíve és levette az ujjlenyomatot, még a kártyás embernek is átadott, hogy állítsa be a helyi jogosultságokat. Elég segítőkészek itt a népek, és nem kell sokat rimánkodni, egyszerűen csak elmondod, hogy mi van, aztán hagyod, hogy a lelkiismeretük elintézze a többit.

Papírmunka letudva, irány a munkavégzés tényleges helye. Tízre már ott is voltam, besuhantam a jó kis kártyával, és irány a 16. emelet. Ravasz róka voltam, tudtam, hogy itt bizonyos liftek csak bizonyos emeleteket szolgálnak ki, és egyből a jó lifthez mentem. Odafönt meg még egy térkép is volt a bejárat mellett, hogy ki hol ül. Ami nagyon jó, mert zegzugos az emelet nagyon. Tök jó ötlet az a térkép valóban, épp csak az "Ön most itt áll" hiányzott róla (juteszembe, holnap odarajzolom, ma is láttam egy eltévedt embert, szerintem már kedd óta bolyong).

Elkaptam egy arra kószáló helybelit, hogy merre van az a kék folt, ami a csapatomat jelöli, ő se tudta. Jóvan, akkor nekivágunk.
Gondosan olvasgattam a névtáblákat az asztalokon és az irodákon, egyik-másik ismerős volt, de nem volt bent senki, akit ismertem volna. Aztán egyszer csak előttem termett egy vékony pasi, headsettel a fején, hogy én vagyok-e én. Mondok jah, ő meg Paul lenne? Mondja jah. (Április óta hetente sok órát beszélgettünk telefonon is, IM-en is, de fénykép nincs róla és nem volt videókonferencia sem, úgyhogy akkor láttam először, és csak a hangjáról ismertem meg.)
Az egyik projektmenyus vette észre, hogy ott kolbászolok, és szólt neki, hogy alighanem én vagyok az.

Megmutatta az irodámat (értitek. Az irodámat. Nekem. Iroda. Hát heh), a konyhát, ahol kávét, teát és efféléket lehet vételezni, aztán hagyott békiben - azaz bejelentkeztem és két perccel később már úgy cseteltünk, mint mikor még Bépesten voltam.

Adott fél órát, aztán felmarkolt és körbevitt, részint hogy megmutassa, ki hol ül, részint meg hogy lássák a népek, hogy itt vagyok. Persze alig találtam vissza a helyemre, de kedden már jó tengerimalac módjára közlekedtem.

Amúgy semmi érdekes nem volt. Most nyár van, az emberek fele szabadságon, a másik fele meg azt gondolja, hogy akivel találkozni akar, az úgyis szabadságon van, így hát csak csordogálnak a dolgok. Unatkozni persze nem szoktam, mielőtt valaki aggódni kezdene; és nem mellesleg az asztalomnál ülve pont úgy érzékeli a Pokémon Go, mintha két Pokéstop közt lennék, és rendesen jönnek a Magikarpok is, tehát az unalmasabb meetingek is eltelnek valahogy.

2016. augusztus 17., szerda

Kalandozások a jet-legelőn

Norbi kiegészítései az első napokhoz. 

Disclaimer: a cím is az ő ötlete volt! - Vissai

Mielőtt elindultunk, a(z egyik) búcsúbulin határozottan kijelentettem, hogy idefelé nem lesz probléma a jetlag, hiszen ez csak olyan, mintha egy nap hat órával később feküdnénk le, mint általában. Mondom olyan lesz, mint egy hosszabb munkanap. Ezúton szeretném jelezni, hogy én ehhez a jetlag dologhoz a jelek szerint egyáltalán nem értek, de gyorsan tanulok.

Szóval az utazás és az azt követő napok: Indulás előtti este ugye sikerült kábé tizenegy körül beájulni az ágyba, reggel négykor ébresztő. Egy ideje nálam az ilyen felelőtlen viselkedés automatikus fejfájást (nem az egyszerű kezelhetőt, hanem azt a gonosz, migrénest) jelent. Adjuk ehhez hozzá a többszöri fel és leszállást a repülővel, amire alap esetben is fejfájással szoktam reagálni.

 ((fejfájás * fejfájás) * 10 óra repülés) = meg akarok halni

 És hiába próbáltam egyszerűsíteni az egyenletet a “hujj de jó, Amerikába megyünk” faktorral, mégsem lett jobb.
Naszóval megérkeztünk, fáradtak vagyunk, ami miatt hülyék is vagyunk, tehát semmilyen értelmes döntést nem tudunk meghozni a legegyszerűbb kérdésekben sem, mint például, hogy mit együnk vacsorára?

Miután elaludtunk, Vissai szerint én ötkor ébredtem. Ezen a ponton szeretnék visszakanyarodni a bevezetőben említett nagyképű kijelentésemhez, mert a karma gyorsan lecsapott rám. Én bizony minden igyekezetem ellenére már kettőkor ébren voltam. A fejfájás a régi, fáradtság a régi, mit tesz ilyenkor az utazó?
Először is kioson a vécére, amilyen halkan csak tud, nehogy felébressze élete párját. Közben behúzza maga mögött az ajtót, ami halk kattanással záródik, majd enyhe pánikba esve nyugtázza, hogy kizárta magát a hálószobából. (Naja. Valami mókás kedvű korábbi lakó vagy a takinéni úgy hagyta itt a hálószoba ajtót, hogy benyomta a fogantyún azt a kis gombot, ami automatikusan bekattintja a biztonsági zárat az ajtón.) Lábujjhegyen káromkodik egy cifrát, majd halkról indulva, egyre hangosabban kopogva zsolozsmázza, hogy “édesem kinyitnád az ajtót?”

Szóval alvás az első éjjel részemről nem nagyon volt. A jó hír az, hogy a második éjszakán már csak háromkor, a harmadikon négykor ébredtem fel. A sorminta mutatja, hogy a negyedik nap környékén már összetettebb feladatok elvégzésére is alkalmas voltam. Az addigi veszteséglista egy pánikszerűen megvásárolt telefon a Vissai által már említett LTE-incidens miatt.

2016. augusztus 14., vasárnap

Az első napok

Mármint mikor összefüggően tudtunk gondolkodni. 

Ez volt az első alkalom, hogy légkondis szobában aludtam, és bizony nem volt jó. Ha az embernek a takaró alól kilógó alkatrészei gondosan 72 fokra vannak hűtve (igen, Fahrenheit, mert nektek se legyen jó), akkor a takaró alatti részek ugyanúgy próbálják testhőmérsékletre melegíteni magukat, mint a kintiek. Az ember ilyenkor kicsomagolja magát, aztán fázik és visszacsomagol, aztán leizzad és kicsomagol... (Ördögi kör: lásd kör, ördögi.)

Vidám nap volt, mikor Norbi felfedezte, hogy a gombok ravasz nyomogatásával Off állapotba lehet helyezni az eszközt.

Off gomb nincs

Ezzel együtt sikerült majdnem kilencig szundikálni - legalábbis nekem; Norbi öt körül elkezdett olvasgatni.

A reggeli smink után már nagyobb céltudatossággal mentünk a Nagyvilágba, listát is írtunk meg minden.

A jó lista a hatékonyság alapja

Döbbenet, hogy mennyivel logikusabb gondolkodásra képes az ember, ha nem egy napi konstans és viszonylag aktív ébrenlét után kell túráztatnia megviselt agyát. Rögtön rájöttünk például, hogy előző napi bevásárlásunk, bár durva hibát nem tartalmazott, egy-két hiányosságot azonban nem orvosolt. Azaz nem volt mit enni otthon. Lementünk megint vásárolni, és vettünk olyan cuccokat is, hogy kenyér, meg tészta, meg szósz, meg sajt, még több tejföl, effélék. (Nyilván nem a Times Square melletti boltot kell alapvetésnek tekinteni, de itt a gyümölcs masszívan drága.)
Mivel elsősorban az a fontos, hogy telefonálni tudjunk, visszamentünk a T-Mobil boltba, ahol szerencsére élő zene már nem volt, Vesta viszont igen. Mondtam neki, hogy a telefonunkkal van a gond, és mégis elvisszük a kártyákat; örült. A boltot már egészen tuti számokkal hagytuk el - ha elsőre meg tudom jegyezni, az jó szám -, és következett a bank.

A HSBC külön fejezetet érdemelne, de próbálom besűríteni ide.
Elöljáróban: az OTP lakossági szakágával nemigen volt bajom. Internetes bankolással a legtöbb ügyet el tudtam intézni, és ha be kellett mennem ügyet intézni, jellemzően alig volt várakozási idő és az ügyintézők kedvesek voltak. Tudtam, hogy innét csak lejjebb lehet.

A HSBC az a bank, ahol külföldről is lehet számlát nyitni. Mire ideérünk, már lesz számla, debit- és credit card, átutalunk annyit, amennyi kell az induláshoz, jej! Francokat.
Az ügyintéző, akit kaptam, csak a Zootropolis lajháraihoz hasonlítható, csak távolról sem olyan rokonszenves. Állandó unszolással, sürgetéssel, a főnökéhez eszkalálással sikerült eljutni oda, hogy indulás előtt négy héttel ígéretet kaptam, hogy elküldik a kártyákat, a PIN kódot, illetve az internetes bejelentkezéshez szükséges jelszót. Ezek mind meg is jöttek, a jelszó kivételével. Ugye, épp csak a fontos rész hiányzik. Mert a debit kártya szép, aktiválni viszont csak Amerikában lehet; amíg nincs pénz a számlán, kezdeni se lehet vele semmit; és tekintve, hogy teljesen eltérő banki fogalmak vannak Európában és emitt, addig nem akaródzott nagyobb összeget útnak indítani, míg nem látjuk, hogy megérkezik-e. Egy kicsit átutaltunk, hátha, megnézni viszont nem tudtuk, hogy hol van.
Többször szoktam ennek a vagy végletesen lusta, vagy egyszerűen csak hasznavehetetlen ügyintézőnek, hogy helló, a kód az nagyon kéne. Jó, elküldik sms-ben. Nem küldték, megint szóltam, nem küldték, megint szóltam, nem küldték, aztán meg már azt mondtam, hogy ajóq, most már minek, holnap utazunk.

Szombaton felkaptam a telefont, és felhívtam a HSBC support vonalát, hátha ideadják a belépéshez szükséges jelszót telefonon. Spoiler alert: nem adták. Sikerült azonban címet módosítanom (2-3 business day az átfutási idő), amire kiküldik a jelszót (3-5 business day). Személyesen nem tesznek ilyet, hiába is megyek be a bankfiókba. SMS-ben se küldik el, csak ha már 75 napnál régebbi a számla, és bármilyen idegesítően lassú az ügyintézés, ott még nem tartunk.
Ezután a telefonos csóka nagy jóindulatúan mondta, hogy amúgy a címváltoztatást az internetes felületen is el tudtam volna végezni.
...
NEMMONDOD B+?!
Nyilván azért lógok a telefonon már fél órája, és veszem végig az összes lehetőséget, ahogy adatot lehet ügyféllel közölni, mert be tudok lépni!
Ööö igen, igen, érti, és hát majd ha legközelebb erre lesz szükség, azt már az interneten...

(Nem ordítottam vele, amúgy. A körülményekhez képest teljesen nyugodtan magyaráztam el, hol hibádzik az ötlete.)

Mivel már helyben voltunk, az egyenleget legalább meg tudtuk nézni a kártya automatába helyezésével. 0,0USD.

Otthon volt főzőcske, tévénézés, szabadfoglalkozás, aztán alvás, ahol én már a szokásos ébredést produkáltam, míg Norbi még mindig félúton volt London és New York közt.

Legalább volt telefonunk, amin elért minket Pat, az ingatlanügynök. Elregéltem neki már korábban, mit szeretnénk, és vasárnap egy kis csokor lakással várt minket, amiket meg is néztünk. Három típus volt: az apró és büdös, az apró, büdös és lepukkant, meg a hm-hm, ez nem nagyon vészes, csak el nem férünk benne.
(Spoiler alert#2: ma megnézzük még egyszer.)

Ezzel el is telt a vasárnap. Hétfőn várt az első munkanap, ami miatt persze hogy nem izgultam, nem vagyok az izgulós fajta.

2016. augusztus 6., szombat

Egyik lábam itt a másik

Egy hosszú, ám eseménytelen út krónikája

A hónapok óta tartó tervezgetés végül elérte azt a pontot, amikor ténylegesen át kell helyezni a súlypontot az óceán másik oldalára. Mind az összes készülődés ellenére volt még jó pár pont, ahol bukhatott volna az egész, ám (egyelőre legalábbis) nem tette.

0. kritikus pont: A beszállókártya

Kezdődött azzal, hogy 24 órával a járat indulása előtt lehet becsekkolni. Mivel Norbi épp a maradék szekrényeinket szerelte szét az öccsével akkortájt, megtettem helyette. Sima liba volt, katt-katt, még ablak melletti helyet is kapott a London-New York járaton. (Az én jó előre lefoglalt helyem meg, ugye, az ablaktól biztos távolságban.)
Aztán megpróbáltam magamat is becsekkolni, ami sikerült ugyan, de a beszállókártyát már nem akarta kiadni, mondván valami gond van a papírjaimmal. Aki ismer, tudja, milyen hideg fejű, nyugodt ember vagyok, aki nem rémül meg az első nehézségtől. (Értsd: az első rottyantás után nekiestem az internetnek, hogy ha van vízumom, akkor ugye nem kell ESTA. És nem kell.)

1. kritikus pont: Bőrőndpakolás

Úgy terveztem, hogy az utolsó budapesti munkanapomon, miután le kell adni mindent délután 4-kor, legkésőbb fél ötkor elindulok haza (mármint Érd-haza, mert Norbianyunál laktunk az utolsó két hétben), hétre már ott is vagyok és tudok csomagolni. Nem így lett.
A belépőkártyámat nem vették el, tehát maradt még másfél órám dolgozni, amit ki is használtam. Aztán szólt Norbi, hogy hatra tudnak jönni értem, és jöttek is - csak nem haza vittek, hanem vissza a lakásba, ahol a szekrény utolsó maradványait markolták fel.
Fél nyolcra értünk haza, szanaszéjjel minden, ekkor már kezdtem kicsit feszült lenni. Megvacsoráztunk, aztán végre nekiláttunk a pakolásnak.
Itt kezdődtek a bajok. 23 kg a súlykorlátozás per feladott bőrönd. (Megj.: azt, hogy két bőröndöt tudtunk volna feladni per fej, aznap délután tudtam meg. Addig úgy volt, hogy minimumeconomys osztályként csapkodni kell felszálláskor a karunkkal.) Próbáltuk a minimumra szorítani a cuccokat, de mivel költözéskor el kellett hozni a mosatlant, amit közben kimostunk, komoly esély volt rá, hogy túllépjük a korlátozást.
Fél 10-re kicentiztük a bőröndöket. Az egyik majdnem 23 kg volt, a másik picivel talán több, mint 23 - mivel egy hagyományos, analóg kismérleggel porcióztunk, ezen a ponton elmentünk aludni, mondván a reptéren megmérjük, és aszerint utópakolunk. Nyomás aludni.
(Elégedetten gratuláltunk egymásnak, hogy ahhoz képest, hogy éjjel 11-es fekvést tippeltünk, már 10-re ágyban vagyunk, aztán éjfélig fennmaradtunk. Tipikus.)

2. kritikus pont: Kijutás a reptérre

Habkönnyű álmunkat az ébresztőóra csicsergése szakította meg hajnali négykor. Itt kezdődött a második nehézség. Én úgy gondoltam, hogy ha nyolckor (7:55) indul a gép, akkor hatra kell kint lenni, de minek kicentizni, érjünk oda fél hatra; ahhoz meg fél ötkor el kéne indulni.
Norbiéknak (az öccse vitt ki) kicsit más az időérzéke. Például náluk a 8:08 már fél kilenc, ami nekem nyolc óra nyolc perc; tehát mikor háromnegyed ötkor még nem állt ki a kocsi a kertből, kicsit még feszültebb lettem. Láttam, ahogy lerobban a kocsi az M0 legelhagyatottabb szakaszán; felszántják az utat keresztbe, egy kilométer hosszan felújítás címszó alatt; leszáll egy ufó előttünk és felszólít, hogy vigyük a vezetőnkhöz - hogy csak a legvalószínűbbeket említsem - és a Norbicsalád nem osztotta ezen aggodalmaimat.

Nem történt meg egyik se. Fél hatra ott voltunk, könnyes búcsú Norbianyutól és Norbiöcstől, aztán elkezdtük keresni a mérleget. Norbi azt mondta előző nap, hogy mintha lenne valami mérleg, amin lehet ellenőrizni a bőröndöket, de ilyen nem volt. Gondoltam, feltesszük a csomagfeladó szalagra egy épp zárva levő check in-pultnál - a biztonság kedvéért megkérdeztem egy arra kószáló földi személyzettől, hogy lehet-e ilyet, és azt mondta, hogy igen. Mértünk.
A hagyományos kismérlegben egy patikamérleg szív dobogott: az egyik bőrönd 22.8kg volt, a másik 23.3kg.
Kiszedtünk belőle ezt-azt és a hátizsákokba pakoltuk. Azok úgyis olyan nehezek voltak már, hogy meg se kottyant plusz egy kiló.

3. kritikus pont: A beszállókártya (2. felvonás)

Mikor még nem írták ki, hogy melyik check in-pultnál leszünk, de láttam, hogy itt bizony bazi hosszú sorok kígyóznak zárt pultok előtt is, felmerült bennem a gondolat, hogy aligha jobban nem tudják nálunk a gyakori utazók, hogy hol lesz a Budapest-London járat, álljunk be az egyik valószínűsíthető sorba, nehogy lemaradjunk. Így is lett. Kiszúrtam a sort, ahol a legtöbben angolul beszéltek, és mit ád az ég, az volt az.
Norbi kiszúrta, hogy a priority check in-nél áll valami híres rocker (rocksztár, mondja Norbi, és a neve Yngwie J. Malmsteen), akit megpróbált lefényképezni. Ez a csávó azonban annyira profi rocker, hogy mindig elfordult, amikor Norbi kattintott volna. Egy félprofilból készült kép azért lett.

Amikor ránk került a sor, simán megkaptam a beszállókártyát. Sőt, a nagyon kedves beszállókártya-nyomtató ember azt mondta, hogy nem ülünk túl közel egymáshoz a New York-i járaton, megnézi, mit lehet tenni. Norbié volt a 33K, enyém a 36D; ez a kedves ember áttett a 33G-re, ami azért majdnem egymás mellett van.

Megreggeliztünk, aztán lementünk a szuvenírboltba (most nem részletezett okokból kellett nekem egy Budapestet jelképező hógömb). Csak bazi nagy darabok voltak, 21EUR-ért, úgyhogy megkérdeztem az eladóhölgyet, hogy kisebb nincs-e. Azt mondta, hogy van, de csak a másik boltjukban, majd menjünk arra az útlevélellenőrzés után.
Átmentünk a securityn (teljesen profik voltunk mindketten, kipakoltunk minden kütyüt, kaptam műanyag zacsit a folyadékokhoz), aztán megkerestük a boltot, ahol valóban volt aprócska hógömb. Lemeóztuk a parlamenteseket, volt egy, amiben egész derekas mennyiségű hó volt, potom 7EUR-ért. Ajicsomcsi, aztán ücsörgés a repülőre várva.

Sehol nem húztuk az időt, így meglepett kicsit, hogy épp csak rácsattantam az ingyenes wifire, és máris megkezdődött a beszállítás. Oké, a BA jellemzően időben szokott indulni. Most nem sikerült nekik - a pilóta gondosan elmagyarázta, hogy ők/mi készen állunk, de nincs üres hely az indulásra, így várnunk kell 8:05-ig. Sebaj, csak felszálltunk végül.
Eseménytelen repülőút, leszállás London Heathrow-n.



Nem kritikus pont: Átszállás a másik járatra

Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem én izgultam, hanem Norbi. Olyan még nem volt, hogy eltévedtem volna a Heathrow-n, és többszöri ottjártamkor megtanultam becsülni a britek csendes hatékonyságát. Egy percig nem nyugatanított, hogy átjutunk-e a 3-as terminálról az 5-ösre. Nyilván át is jutottunk, Busszal, kismetróval, nem volt semmi probléma.
Aztán jött itt is a becsekk, ahol közölték velem, hogy változás történt az ülésszámomban. Mielőtt mondhattam volna, hogy a budapesti becsekkolós ember ültetett át, kiderült, hogy upgradelve lettem Business Classra. Nagy durcásan elfogadtam.

A security check itt is olajozott gépezetként működött, egy csippantás nélkül átjutottunk rajta. Csak mivel már business class voltam, meg akartam találni a vonatkozó lounge-ot.
Megtaláltuk, és mivel az ajtónálló (-ülő) hölgy kedves volt, és mi is normálisak voltuk, besurranhattunk mindketten. Bedobtunk egy-egy banánt meg valami kisdobozos löttyöt, és mentünk is beszállni.



A járaton nem történt semmi váratlan. A légikísérők rendszeresen megjelentek, azt firtatva, hogy mit ennék vagy innék; amikor pedig nem ettem és ittam, pokrócba bugyolálva néztem a filmeket. Feltételezem, hogy Norbi is hasonlóképpen tett, csak őt ritkábban etették.

4. kritikus pont: Bejutni az Egyesült Államokba

Leszállás után jött a hosszú-hosszú sorbanállás. Másfél órányi araszolás után eljutottunk az útlevélellenőrzésig, ahol kaptunk pecsétet a vízumunkra. Eddig nem aggódtam, mert tudtam, hogy ezután jön a dolog neheze: felmarkolni a bőröndöket és átjutni a vámellenőrzésen, ahol minden bizonnyal három generációra visszamenőleg kikérdeznek családom múltjáról, mikroszkóppal vizsgálják át a bőröndök tartalmát és a vízum valódiságát. Némi magabiztosságot kölcsönzött a hátizsákban lapuló vaskos papírcsomó, amit a budapesti nagykövetségen kaptam, a vízumügyintézés során. Pecsét is volt rajta meg minden, hát melyik vámtisztet ne hatná meg egy pecsét? És mindezen tortúra végén vár a vágyott díj: az I-94-es szám, ami nélkül nem ember az ember.

Ehhez képest felmarkoltunk a bőröndöket, egy kissé unott arcú vámtiszt elvette a kitöltött vámnyilatkozatunkat, és intett, hogy menjünk a kijáraton kifele. WTF, így én.
Megkérdeztem egy egyenruhás alakot, akinél fizetni lehetett volna, ha van vámolnivalóm, hogy akkor most mi van? Mondta, hogy I-94-et már évek óta nem adnak, isten hozott New Yorkban, nyomás kifele, ne ácsorogjak, elállom az utat.
Megkérdeztem egy általános információs hölgyet is, aki pontosított: az I-94 létezik, csak teljesen elektromos formában, tehát letölteni le tudom, csak már nem nyomnak semmit a kezembe. Jajó.

Ezen a ponton bennem valami eltört kicsit. Annyit készültem erre a vízumvizsgálatra, erre megtörténik úgy, hogy észre se vettem. Jayne megértene. (Lásd: Firefly - Ariel)



Fogtunk egy taxit, és uzsgyi az ideiglenes szállásra.

Ugyan egy épülettel arrébb rakott ki a taxis, de csak kicsit kellett sétálni, és máris a megfelelő helyen voltunk, a Times Square majdnem kellős közepén.
A portásról természetesen kiderült, hogy magyar a felesége, és az Attila úton lakott egy ideig... Nem tudom, miért voltam meglepve kicsit, biztos a jetlag. Elmesélte, mi merre, aztán feljöttünk. Szép nagy lakás, itt-ott kicsit lepukkant, de összességében teljesen jó.

Elhatároztuk, hogy legalább este 8-ig fent leszünk, hogy gyorsabban átálljunk az itteni időre. Rövid csomagolást, pámpillázást követően tehát elindultunk, hogy szerezzünk SIM kártyát. Van itt egy T-Mobile üzlet körülbelül öt lépésre, oda bementünk - élő zenét szolgáltatott valami DJ, csak úgy mondom -, és Vesta gondjaira bíztuk magunkat (így hívják az egyik eladócsajszit). Azaz én Norbira bíztam magunkat és elkezdtem bóklászni a boltban.
Van eset, amikor a hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó együttes akarata sem vezet eredményre, ez is egy ilyen eset volt, Kaptunk SIM kártyákat, megegyeztünk az árban is, de csak nem akart LTE lenni a telefonokon. Mondtuk, hogy akár kompatibilitás is lehet, hogy nem ismeri a telefonunk az itteni frekvenciánkat, és elváltunk.
Volt még egy körünk egy közeli élelmiszerboltban. (Nagyon remélem, hogy vannak olcsóbb helyek is, mert ezt itt szerintem nem az olcsó fajta.) Beszereztünk minden fontos dolgot: chips, tejfölre emlékeztető dolog, 1 ampulla IPA sör, 4 db nektarin (amiért valami horribilis összeget fizettünk, valamit rosszul mért a pénztáros), tea, kávé, aztán vissza a szállásra, és megettük a csipszt.

Örömmel jelentem, hogy a tejfölkérdés megoldódni látszik. Ez a tejfölszerű cucc, amit vettünk, olyasmi, mint a Bakony tejföl otthon. Vigyorgó tehén van rajta, megáll benne a kanál, és tök finom.



Kipakoltunk a bőröndökből, aztán megnéztük a telefonokat: tényleg nem vagyunk kompatibilisek. Banyek. pedig hogy szeretem a Kisrókát (Wileyfox Swift). Nézegettük még, hogy milyen opcióink vannak, de mikor Norbi látta, hogy gyakrabban van csukva a szemem, mint nyitva, és átváltottam automata üzenetfogadó módra (mindenre azt dünnyögöm, hogy aha meg ühüm), elküldött fürdeni.

Zuhany, fogmosás, ágy. Kicsit nyomogattam még a telefonomat, szerintem úgy fél 11 körül nyomott el az álom.