Legyenek dolgok - 1. rész

Vissai egy ideje már adott hozzáférést a bloghoz, mivel állítólag hangos tömegek követelték, hogy én is írjak bejegyzéseket. Nos némi lelki tuning után íme az első:
Miután aláírtuk a lakás bérleti szerződését a legsürgősebb dolog a szolgáltatókkal történő szerződéskötés volt, hogy mire beköltözünk, addigra legyen mivel meleg vizet készíteni, estébé. A dolog nem volt teljesen zökkenőmentes, bár túlságosan nehéz sem. Indulás előtt Vissai gyakran mondogatta, hogy "majd meglátod, Amerikában milyen jól működnek a szolgáltatások! Ahhoz nagyon értenek." Megláttam.

Legyen hitelkártyánk

Ez a téma nem tartozik közvetlenül a lakáshoz kötődő szolgáltatásokhoz, egy kicsit korábban is történt és már Vissai is kitért rá érintőlegesen, viszont fontos lesz a továbbiak megértéséhez, ezért idézzük fel egy kicsit, mi is történt augusztus közepén:

Miután megkaptuk a Social Security Numbert (aka SSN, aka TB-szám) első utunk a bankba vezetett, hogy hitelkártyát igényeljünk, mivel azt hamar megtanultuk, hogy hiteltörténet nélkül itt nem ember az ember. Jó Josénk regisztrálta is az igényünket, majd másnap felhívott telefonon, jól látja -e, hogy az én SSN számomon van egy bejegyzett jelzálog hitel? Ezt még háromszor megkérdezte mivel nem kapott választ. Én ugyanis éppen a "mortgage" szó jelentését szótáraztam, hátha van valami másik jelentése amit nem ismerek. Nem találtam semmi ilyesmit, ezért hosszú Ő-zések után (brain.reboot) nagy nehezen kinyögtem, hogy itt valami tévedés lesz, nekem egészen biztosan nincs semmilyen hitelem, ha másért nem, azért, mert kábé egy napja van SSN számom. Szerintem elég nagy mutatvány lett volna ennyi idő alatt házat venni hitelre. Ez őt is meggyőzte, kért egy kis időt amíg rendbe teszi a dolgokat, és megkért, hogy másnap Vissaival kéz a kézben jelenjünk meg a bankfiókban egy találkozóra. Az aznapi gyorsmeetingen azt hiszem mi voltunk a fő téma, mert másnap José azzal fogadott minket, hogy a kollégáival mindent megbeszéltek, el van sikálva a félreértés. Ráadásul egészen "véletlenül" még a bankfiók igazgatója is éppen akkor sétált el arra és ránk köszönt, bemutatkoztunk egymásnak nagyokat mosolyogtunk. Aláírtuk az igénylőlapokat, elbúcsúztunk Josétól és cirka két hét elteltével lett hitelkártyánk. El tudtuk kezdeni építeni a hitelünket.

Utólag annyit sikerült összetenni, hogy mivel az SSN egy mindössze kilenc számjegyű azonosító, valószínűleg újrahasznosítják őket, ebből adódhatott a félreértés. Ami viszont biztos, hiába kellett az SSN igénylésekor igazolni a személyazonosságunkat, az azonosítókat amiket akkor be tudtunk mutatni, (útlevél, vízum) azokat nem kötik össze az SSN számmal, ezért az a szám akárkié is lehet. Az SSN számhoz kizárólag a jogosítvány kötik hozzá, mint személyi azonosító kártyát. Amíg nincs jogosítványunk, addig az SSN számot nem tekintik hiteles azonosítónak, mert ha lekérik, nem látnak mellette semmilyen személyi okmányt. Nos ezen kis bevezető után lássuk hogyan lett villany a lakásban.

"És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság."

Isten világosságért felelős New York-i helytartóját ConEdisonnak hívják. Ez, Istennel ellentétben egy véresen profitorientált cég. A céges folyamataikat nyilván a végletekig kicentizték. Erről előéletemből kifolyólag az ügyfélszolgálatuk működésén keresztül könnyen meg is bizonyosodtam:

- új ügyfélnek gyakorlatilag bármilyen ügyintézés kizárólag a telefonos ügyfélszolgálaton keresztül lehetséges
- a telefonos ügyfélszolgálat minden olyan technológiával meg van tűzdelve, ami Magyarországon eladhatatlan volt (pl beszédfelismerő automata)
- a csúcstechnika itt is azt a célt szolgálja, nehogy véletlenül sikerüljön az ügyfélnek operátorhoz jutni (kevesebb élő munkaerő)
- az én problémámat (új szolgáltatás indítása) természetesen kizárólag élő operátor volt képes kezelni
- "hívása fontos számunkra, a várható várakozási idő legalább 25 perc"

A legalább huszonöt perc várakozási idő elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam a letargián, amit az okozott, hogy az angol nyelvű beszédfelimerő még a számokat sem volt hajlandó felismerni tőlem.
Miután María felvette a telefont mondtam neki, hogy ki vagyok, új ügyfélként új szolgáltatást szeretnék kérni ezen és ezen a címen. María kérte az SSN számomat, majd miután megadtam, közölte, hogy ez így nem lesz jó, mert az SSN szám alapján nem tud beazonosítani. A szolgáltatási kérelmemet rögzítik, kapok ügyfélszámot is, de öt napon belül küldjem el valamilyen fényképes igazolványom másolatát az ilyen problémákkal foglalkozó csoport email címére. Ők hitelesítik az adataimat és engedélyezik a szolgáltatás elindítását. Amennyiben öt napon belül ezt nem teszem meg, az igényemet semmisnek tekintik.
Mondom, minden rendben lesz, amint letettük a telefont, azonnal el fogom küldeni a kért dolgokat, köszönöm szépen. Elbúcsúztunk egymástól, majd María átkapcsolt a Time Warner Cable ügyintézőjéhez, aki megbombázott egy szerinte nagyon előnyös ajánlattal, amit köszönettel visszautasítottam. (erről majd később részletesen).
A hívás végén azonnal el is küldtem a kért igazolványok másolatát a megadott email címre, ahonnan semmilyen visszaigazolás nem érkezett az email fogadásának tényéről. Ezen a ponton a gyanú lángja elkezdett pislákolni a lelkemben. Gyakorlott Contact Center építő lévén tudom, hogy hivatalos email címekről kulturáltabb ügyfélszolgálatok minden esetben küldenek valamilyen visszaigazolást már az email beérkezésekor, hogy az ügyfél tudja, a kérése megérkezett a megfelelő helyre. Mivel innen a világon semmi nem jött, két dolgot tudtam elképzelni:

- ez nem egy kulturált ügyfélszolgálat
- az emailem egy informatikai fekete lyukban landolt, amivel senki nem foglalkozik a ConEdnél

Vártam néhány napot, hittem a rendszer működésében, de mivel továbra sem érkezett semmilyen reakció és már Vissai is nyűgös volt a dolog miatt, újra felhívtam őket, hogy érdeklődjek az ügyünk felől. Azt mondták ők ebben nem tudnak segíteni, írjak érdeklődő emailt ugyanarra a címre. Írtam emailt ugyanarra a címre, onnan azonban továbbra sem jött kifelé semmilyen kommunikáció.
A beköltözés előtt két nappal már nagyon aggódtunk, ezért úgy döntöttünk elmegyek egy személyes ügyfélszolgálatra, mert némi nyomozás után kiderült, hogy az is van ám, csak megpróbálják onnan minden eszközzel kiterelni az ügyfeleket. Megnéztük, van öt (azaz 5db) személyes ügyfélszolgálat a 19 millió lakosra. Na, gondoltam, ez egy hosszú nap lesz, úgyhogy egy elektromos könyvvel a zsákomban felkerestem a brooklyni irodát. Az ügyfélszolgálati iroda a ConEdison székházának földszintjén található benne összesen két pulttal, érkezésem pillanatában mintegy nulla darab ügyféllel és négy unatkozó alkalmazottal. Széles mosollyal az arcomon húztam egy számot, az egyik ügyintéző pedig megkönyebbülten (végre van mit csinálni) azonnal szólított.
A hölgy végighallgatott, majd nagyon kedvesen (itt minden ügyintéző mindig nagyon kedves) sűrű elnézések között elmagyarázta, hogy a problémámat csak és kizárólag az a bizonyos csoport tudja megoldani akik eddig is tojtak a fejemre. Amit fel tudott ajánlani, az annyi volt, hogy ő is elküldte az igazolványaimat ugyanarra az email címre sok felkiáltójellel és annyi megjegyzéssel, hogy hát sürgős lenne a dolog. Én kissé csalódottan elbúcsúztam tőle, azonban a belső címről küldött email megtehette a hatását, mert másnap - a beköltözés reggelén - kaptam egy emailt, amiben a ConEdison üdvözölt az ügyfelei között. Gyorsan elkocogtam az online ügyfélszolgálatra ahol már a Maríától kapott ügyfélszám is működött.
Innentől kezdve minden kifogástalan. Az online ügyfélszolgálaton keresztül mindent el lehet intézni, amit el tudok képzelni (számlakezelés, automatikus számlafizetés beállítása, soron kívüli leolvasás intézése, szolgáltatás átmozgatása új címre, szolgáltatás megszüntetése, stb...)
De ami legfontosabb, be tudjuk kapcsolni az elektromos dolgainkat és esténként is lőn világosság.

folyt.köv.

Mókus Hírek

Új rovat a blog életében

Mikor ideköltöztünk, örömmel figyeltük, ahogy mászkál a mókus oda-vissza az ablak előtt, bolyhos farkincája fel-le ugrál. Fényképeztük, amikor csak tudtuk, amikor meg nem, az ablak előtt állva olvadoztunk.

Nyilván tudtuk, hogy VÖRÖS MÓKUS!!!, rendszeresen néztük a vonatkozó dokumentumfilmet, de ez egy szürke mókus volt.

Aztán rájöttünk, hogy több mókus van a környéken, szám szerint sok. Fából is pont sok van, adja magát a feltevés, hogy minden fára jut egy mókus. De még mindig nem gyanakodtunk.

Ahogy feltűnt, hogy nem is egy mókus szaladgál oda-vissza az ablak előtt, hanem váltják egymást; illetve hogy odafele és visszafele is van földimogyoró a foga közt, kezdtünk kevésbé olvadozni.

Ún. "odafele" mókus

 Aztán egy reggel, ahogy pirítottam a bagelt, a fél kilences mókus megállt és erősen a szemembe nézett. Foga közt földimogyoró, és majd' fél percig csak nézett. Éreztem, hogy engem épp felmérettetnek. Nem adta jelét se tetszésének, se nemtetszésének, de másnap reggel félig rágott mogyoró jelent meg a hátsó ajtó előtt - tudták, hogy arra járok biciklivel edzésre, oda tették a lófejet.

Eddig Norbi paranoiának könyvelte el a megfigyeléseimet, ám a minap észrevette, hogy az utcán átszaladó, majd a kerítés alatt magát átszuszakoló mókus háta rozsdás. Egyből tudta, mit jelent ez - kopik a festék, tehát VÖRÖS MÓKUS!!!

Kezdtük összerakni a részleteket.

• A mókus hullámmozgással halad, azaz részecske.
• Mei-éktől tudjuk, hogy a makk olyan nekik, mint embernek a kokain.
• Oda- és visszafele is földimogyoró van a foguk közt.
• A mögöttünk levő házban élő nő eteti őket.
• Mei mindig lehalkítja a hangját, ha a mókusokról, vagy az őket etető nőről beszél.

Csak egy következtetés marad: egy mókusokból álló kábítószercsempész banda területének kellős közepén lakunk. A banda főnöke a mögöttünk levő házban lakó nő, aki földimogyoróhéjba rejti a makkszemeket, amiket aztán a mókusok szállítanak a végfelhasználókhoz.

Nem tudjuk, mi történt azokkal, akik előttünk itt laktak. Talán ők is rájöttek minderre, talán a hatóságokhoz akartak fordulni... Mi nem követjük el ezt a hibát. Így is elég veszélybe sodortuk magunkat a fényképekkel.

Edződés

Ha már úgyis ez a téma...

Na és ha már edzés.
Az első hónapban elvoltam az ideiglenes lak edzőtermében. Reggelente lekocogtam a negyedikre, ahol volt a kicsit kopottasnak tűnő terem (valójában rendes gépek vannak ott, jól fel van szerelve a maga módján. Egyenes rúd az nincs, minden egyéb volt), és megküzdöttem a reggeli csúcsforgalommal: általában egy nyugdíjasszerű pár nézte a híreket biciklizés közben, velük a második héten már szégyenlős biccentéseket váltottunk; aztán volt a szórakozott csajszi, aki húsz perc elliptikusozás után vette észre, hogy nincs bedugva a füles dugója a telefonba; az ázsiai jellegű csajszi, aki időnként mezítláb tolta a futógépen, és többször volt olyan, hogy ott volt, mikor jöttem, és még mindig futott, mikor már mentem; a gyúrós csávó, aki rendesen, odafigyelve edzett, és egyszer elismerően nyilatkozott az én edzésemről is; és persze a kedvencem, a szürke mackós hipsztersrác, aki a tankönyvben leírtak szerint tolta: bejött, kétszer körzött a vállával, előszedte a második legnehezebb kézisúlyzót, csinált vele három-négy tolást, aztán szelfi, és már ott se volt.

Megj.: Nyilván figyelem a népeket egy ilyen kis kihasználtságú teremben, és mindig úgy helyezkedek, hogy lássam, ha valaki épp a hátam mögé oson egy 45 fontos súlyzóval. Túlélésre hajtok, mindig mondom. Az, hogy érdekes embereket látok, már más kérdés.

Aztán ahogy brooklyniak lettünk, más után kellett nézni. Adta magát az iroda alagsorában üzemelő terem, ahol a céges bérlettel gyakorlatilag havi három szem mogyoróért lehet járni. A nehézséget az jelentette, hogy nem voltam rajta a Listán, és csak annak jár a tökócsó bérlet, aki rajta van. Mindegy, volt itt is próbalehetőség, úgyhogy vittem a cuccot és edzettem egy jót, na meg intézkedtem, hogy rákerüljek a Listára.
Csupán két apróság árnyalta a képet: elfelejtettem papucsot vinni, és elfelejtettek szólni, hogy saját lakat kell hozni a szekrényekhez. Így történt, hogy a hátizsákommal édes kettesben zuhanyoztam, az edzőcipő támogatásával.

Hogy végül nem ebben a teremben kötöttem ki, az a helyi crossfit box bűne (és hogy sokáig tartott a Listára kerülés). Még Bépesten nézegettem, hogy ha Bay Ridge-be költözünk, milyen opciók vannak, és ráakadtam a fantáziadúsan Bay Ridge Crossfit névre hallgató egységre. Próbaóra csak szombatonként van, az első szombaton a Color Run volt, úgyhogy szeptember tizedikén jelentem meg, tudatlanságot színlelve (egy ingyen edzést akartam, olyan nagy bűn az?).
Ismerem én az etikettet, volt nálam minden. Edzőruha, papucs, zuhanyzós- és edzős törülköző, kesztyű, csak edzésre használt cipő, Polar kütyü, kulacs.
A terem viszont egyetlen luk. Három méter széles, húsz méter hosszú. Az oldalfalak mentén evezőgépek, rudak, egyéb kütyük; a végén egy tágas vécé, mellette súlyzókorongok (vagy mi a tök annak a neve, amit a rúd két végére rak az ember, hogy nehéz legyen), és ennyi.
Átöltöztem a vécében, aztán kezdődött is az óra: fejtágító a crossfit jóságáról pár szóban, nyúlfarknyi edzés, aztán mehettünk is isten hírével.
Mivel piciny a terem, amikor futni kell, azt odakint intézzük, úgyhogy a csak edzős, "tiszta" cipőm azóta elhagyatva hever.

(A szerk. megjegyzése: épp hazafele megyek a metrón, és bizony beültem két amúgy se nádszál alkat közé harmadiknak, hogy tudjak blogolni. Most, hogy leszállt a bal oldali nádszál, átcsúsztam a bal oldali ülésre, hogy a jobb oldali szomszéd érezze, hogy nem közeledési szándékból préselődtem hozzá öt hosszú megállón keresztül. Etikett, az van.)

Nyilván tudtam, hogy én ezt akarom, csak az volt a kérdés, hogy melyik bérletopciót választom: a tízalkalmast á 125 dollár, vagy a havit 185-ért.
Közben már több megközelítésben is levezettem a feladatot, és mindig ugyanarra jutottam.

Feladat Hű Olvasóimnak: melyik mikor éri meg jobban?
Háttérinformációk: a tízalkalmas a vételtől fél évig felhasználható, naponta többszöri belépésre is feljogosít, de tételezzük fel, hogy napi max egyszer járok edzésre. A havival is be lehet menni naponta többször, de lásd fentiek; érvényessége a hónap x. napjától a következő hónap x. napjáig tart.

A helyes megfejtők közt kisorsolunk egy éves előfizetést a blogra, valamint egy iható New York-i kávét, ha valaha találok olyat. A játékban nem vehetnek részt azok, akiknek már lukat beszéltem erről a hasába múlt pénteken.

Azóta is járok szorgosan, ma például olyat csináltam, amit még soha: 30 db Box Jump, azaz felugrás egy húsz hüvelyk magas dobozra. Jó dolog ez a crossfit. És én nem leszek olyan, mint a crossfitesek, akik csak a crossfitről tudnak beszélni! Ugye, Norbi? A múlt héten is beszéltünk másról egyszer.

Szóval beszéljünk akkor a crossfitről.

Eddig akárhány súlyzós blogot olvastam, mind kitért pár bejegyzés erejéig a crossfitre, jellemzően azt hangoztatva, hogy sérülésveszélyes, és idióta gyakorlatok vannak benne, és hogy az edzők kutyaütők.

Ugyanezeken a blogokon szoktak olyan bejegyzések is lenni, amik azt tárgyalják, hogyan emeljük meg testsúlyunk háromszorosát tricepszből, illetve elnéző bejegyzések a különböző szteroidok és effélék használatáról, egyfajta férfias összekacsintással, hogy naná hogy használják sokan (mi persze sosenem!), minek tagadni, ugye, de hát attól lesz ilyen szép izmos.
Az ilyeneket olvasva általában bánatosan sóhajtok és tovagörgetek, vagy kipufogom magam Norbinak. Jó hallgatóság, mindig elmesélem neki, mi volt aznap az edzésen - ő pedig minden edzés előtt figyelmeztet, hogy "aztán óvatosan". És óvatos is vagyok. Még hogy sérülésveszély... Ha nekimegy az ember ész nélkül a feladatnak, jó eséllyel fájni fog. Súlyokkal végzett, akár saját testsúlyos feladatnál oda kell figyelni, be kell gyakorolni a helyes mozdulatot, ennyi.

A gyakorlatok közt nem végeztem még olyat, ami hülyeség lenne (a blogokban is általában valami idiótáról készült videókat szoktak mutogatni, aki a fülével próbálja működtetni a a lábtolót, vagy nyolcvankilós önsúllyal ugrik háromszáz kiló alá). Emelni kell dolgokat, időnként labdát dobálni, felugrálni dobozra vagy ugrókötelezni, futni, fekvőtámaszozni, húzódzkodni... egyik sem ördögtől való (bár mi tagadás, az ötvenedik ismétlésnél már kezdhet annak tűnni).

Az edzők... na abból van mindenütt mindenféle. Van, aki elvégzi a tanfolyamot, és utánaolvas, netán egyetemet is végzett, ahol az anatómia legapróbb részleteit is megismerte; karvalyként figyeli edzettjeit, szól, ha nem jót lát és megmutatja vagy elmagyarázza, hogyan kell jól csinálni - és persze van az a típus is, aki az "emelgessél nagy súlyokat, azt' erősödöl" elvet terjeszti, és ezen túl nem sokkal járul hozzá az óra folyásához. Voltam ilyennél és olyannál is. A tárgyi tudásukat saját jártasság híján nem tudom teljes pontossággal megítélni, de ha valaki elmagyarázza, hogy ez az izom hogyan tapad melyik csonthoz, vagy ha levezeti szépen ott helyben a táblán, hogy azért nem jó rugózva csinálni az adott gyakorlatot, mert bár kényelmesnek érződik, ennyi és ennyi terhelést jelent az ízületeknek, akkor hajlamos vagyok feltételezni, hogy sejti, miről beszél. Itt szerintem inkább a technikához értenek az edzők, ahhoz viszont igen. (Lehet, hogy anatómiához is, csak arról nincs szó). Fene hitte volna, hogy fogok én harminc kilóval szakítani, vagy harmincszor felugrani egy több, mint 50 centi magas fadobozra, erre tessék. Elmagyarázta az egyik, mit hogyan kéne, és addig igazgatott meg magyarázott, míg az alapmozdulat már ment üresjáratban és egy icipici súllyal; a következő tovább finomított, és felhívta a figyelmemet a beleguggolás fontosságára, így már ment nagyobb súllyal is, mert szinte ugrik az magától, ha jó a technika. (Oké, ez a "magától" enyhe túlzás.) A dobozra ugráshoz megnéztem önszorgalomból egy videót, aztán már csak a biztatás kellett a mai edzőtől, hogy persze hogy meg tudom csinálni. Meg is csináltam. Erősen koncentráltam minden ugrás előtt, mert a távolságokat csak tapasztalati úton érzékelem, és ha nem figyelek, előfordulhat, hogy túl alacsonyra ugrok, és persze be voltam tojva végig, de akkor is megcsináltam.

Na jó, mára ennyit a crossfitről. Legközelebb elmesélem, milyen volt ötven fekvőtámaszt csinálni.

Amúgy az benne az egyik legjobb, hogy ma mondjuk megcsináltam a 6x3 guggolást 95 fonttal, míg egy másik csaj 225 fonttal tettel ugyanezt, de gond ez? Nem. Annyival csináltam, amennyivel én akkor épp úgy gondoltam, hogy meg tudom csinálni (az egyéni maximum 85%-a volt az előírás, és fene tudja, mennyi a maximumom - itt nem kell felemelni guggoláshoz a súlyt, ami megnöveli a hatósugaramat). Nem tudok felhúzódzkodást csinálni? Sebaj, csinálok helyette ring row-t (olyan, mint a TRX-es evezés, csak gyűrűn), és idővel fogok tudni húzódzkodni is.

És odajönnek bemutatkozni a többiek, nem mind, de azért elegen.

Szóval ennyit mára a crossfitről.

Mindenféleségek továbbra is

Megfigyelések és történések.

Kezdjük talán a Verrazano híddal. Függőhíd ez is, mint az Erzsébet, csak a lépték más kicsit. Brooklyn minden szegletéből kiválóan látni. De ezt csak akkor látja be az ember, amikor már megtapasztalta az arányait.

A csöppség viszonylag közelről

Elmentünk futni múlt pénteken Norbival, és mivel ő cirka másfélszer gyorsabban fut nálam (mindig a teknős győz a végén, gyerekek), megállapodtunk, hogy elfut a hídig, és mikor látom, hogy már visszafele jön, sarkon fordulok én is, és cirka a kiindulópontnál ér be. A tervet tett követte, Norbi délre el, én komótosan poroszkál.
A híd egyre nagyobb lett. Tudtam, hogy sokkal nagyobb, mint amihez szokva vagyok, úgyhogy trappoltam tovább.
A híd meg csak nőtt.
Norbi már rég elveszett szem elől, alkonyodott is, amikor még kevésbé látok, mint napvilágnál, szóval kezdtem izgulni, hogy esetleg már el is futott mellettem, csak nem vettem észre.
A híd meg csak nőtt.
Az órám gps-sel szerelt, méri a távolságot is, és már egy kilométerre voltam attól a ponttól, ahonnét úgy nézett ki, mintha már mindjárt ott lennék a híd alatt. És Norbi még mindig sehol. A híd meg, ugye, mint a dudva.

Ugyanaz, ugyanonnét, csak a lábikója

Két és fél kilométernél kapituláltam. Visszafordultam, mondván Norbi nagyfiú, majd utolér. (Utol is ért, 800 méterre a kiindulási ponttól.)
Akkor voltam durván egy kilométerre a hídtól, mint kiszámoltuk hazafele menet.

És igen, Verrazano. Megnéztem. Akiről elnevezték, az Verrazzano. Elírták, hát istenkém. Előfordul.

Errefelé gyakran vannak események. Ilyen felvonulás, olyan fesztivál, minden hétvégére jut valami. Habozás nélkül lezárják a fő közlekedési útvonalakat, senkinek szava nincs. (Van, valószínűleg, csak halkan mormolják és messze a rendezvénytől.) Múlt előtti hétvégén volt a szeptember 11-i emlékfutás, múlt hétvégén a Ragamuffin Festival (elő-Halloween, gyerekek beöltöznek, meg voltak mindenféle csoportos felvonulások is).

Skótdudások nélkül nem fesztivál a fesztivál

Három  hete meg edzésre- és ről battyogva észrevettem, hogy mutatványosok nőttek a 85. utca környékére. Ringlispíl, effélék. Na, mondok Norbinak, erre elmegyünk. Elmentünk. Nem okozott csalódást.

Voltak eszközök, amikre fel lehet ülni, és akkor forognak saját- illetve egyéb tengelyek körül; dolgok, amiket meg lehetett venni; dolgok, amiket meg lehet enni; de legfőképp dolgok, amikkel lőni lehet.

Ez például olyan, amire fel lehet ülni

Ez is olyan, bár én nem tenném

Az egészen szelídtől (labdával leverni 3 tejesüveget egy kishordóról) kezdve a komplikálton (pingponglabdákat hajigálni, hogy visszapattanva üvegpoharakba essenek; x találat után kapsz egy aranyhalat, sok x találat után egy hatalmas aranyhalat) keresztül a baljóslatún (Whack-a-Mole, gumikalapáccsal fejbesomni az időnként feltűnő állatkákat) át a félelmetesig (célbelövés lég-géppuskával).

Pusztuljon a vörös csillag!

Mondom géppuska

Volt rettentő jóillatú kaja is, amihez azért nem jutottunk hozzá, mert nem voltunk nagyon éhesek, és így nem volt kedvünk átverekedni magunkat a kajáért tolongó tömegen. Nem szombat este kell ilyen helyre menni, az tény.
A sarki iskola tornaterme nyitva volt, benne nagy vásár, mindenféle pólókat, ékszereket, játékokat és vallási témájú könyveket lehetett kapni, valamint fura nevű, de ritka jól kinéző sült gömböcöket, amiket mézzel öntöttek nyakon.
Kikövetkeztettük, hogy ez valami görög fesztivál lesz, és végül fel is fedeztük két céllövölde közt a kifeszített molinót, miszerint egy Görög Kulturális Fesztivál ez itten.

Körbenézésen kívül nem maradtunk sokáig - vásári mütyüröket nem akartunk nyerni, kajához nem fértünk hozzá, és durranós izéket durrantgattak a gyerekek, én meg félek a hirtelen hangos zajoktól.

Most hétvégén Halloween-előkészület lesz valahol nem messze, oda is elmegyünk.

Aztán meg az autók és vezetőik.
Az egy dolog, hogy a legkisebb autó is tíz százalékkal nagyobb, mint európai megfelelőik; de igen nagy százalékuk viseli magán ütközetek nyomát. Nem azt mondom, hogy rosszabbul vezetnek itt a népek, inkább az lehet a dolog hátterében, hogy szűkösek az utak az autók méretéhez képest.
Az sem növelte a beléjük vetett bizalmat persze, hogy első brooklyni hetemen a fülem hallatára csapott el egy gyalogost egy SUV. Szerencsétlen nőcinek zöldet mutatott a lámpa, a SUV meg két piroson haladt át, hogy koppanjon. Eddig is gondosan körbenéztem mindkét irányba átkelés előtt, ezután már hülyén se érzem magam miatta.
A csaj amúgy túlélte. Felkelni nem akaródzott neki egy próbálkozás után, ami érthető, de hívtak hozzá mentőt, amit már nem vártam meg.
A piros és a zöld itt inkább jelzésértékű, mint tényleges szabály. Én, aki Budapesten türelmesen megvártam, míg zöldre vált az egészen jelentéktelen és teljesen kihalt mellékutca lámpája, itt a legnagyobb lelki nyugalommal kelek át a piroson. Túlélésre hajtok, na. Túlságosan sokat javult a budapesti közlekedési morál az utóbbi időkben, átengednek a járdán az autósok. Lássuk be: elpuhultam. Itt vissza fogok edződni.

És ez egy kiváló átvezetés a következő bejegyzéshez.