Mindig a teknős győz a végén.
Szögezzük le: soha nem voltam egy gazella. Se nyúl, se gepárd. Általános iskolában a 2800 méteres versenyen másodikként értem a célba, azaz a célt megelőző ötven méteres “előzni tilos” zónába, ahol beelőzött valami gonosz csaj, és mikor visszaelőztem, engem szidtak le, így lettem harmadik, de már alig emlékszem rá, nem is fáj, és amúgy meg a harmadik díj egy tábla mogyorós csoki volt, a második díj meg egy könyv, amit már megnyertem korábban, szóval háhahá, úgy kell neked, gonosz csaj!
Elvoltam sokáig futás nélkül. Úrihölgy nem fut tömegközlekedés után, meg az összes többi ilyen. Norbi elkezdett futni, neki jól is ment; időnként én is mentem vele, elegáns kocogást vad zihálással keverve. Még voltak a céges maraton- és félmaratonváltók, ahol jobb meggyőződésem ellenére bevállaltam egy-egy 7km-es szakaszt, miután tájékoztattam mindenkit, hogy lassú vagyok, sőt, nem tudják, mi a lassú, míg engem nem láttak futni, amúgy meg 5 kilométerre vagyok kalibrálva, afölött minden lépés ajándék. Nem baj, mondták, az ember magának fut, nem a versenynek (aztán futották a jó kis hat perces kilométereket, ami nekem csak álom). Minden egyes ilyen verseny első kilométerén megállapítottam, hogy “á, ez nem is rossz”. A harmadik körül örömmel konstatáltam, hogy jé, nem is vagyok még kimerült, megy ez. A negyedik után jött a lejtmenet: miért ilyen lassú ez, ez a pasi már harmadjára nyargal el mellettem, jó hogy, félmaratont fut, én meg már a fél világot átfutottam, HOGYHOGY CSAK AZ ÖTÖDIK KILOMÉTER, ez már legalább a huszadik, elszúrták a km-jelzők kirakását MÁR MEGINT, átkerültem a maratoni pályára, nekem végem, az is hülye, aki fut, én ki nem bírom a maradékot, belegyalogolok kicsit, de már az utolsó másfél kilométer, itt már ne, engem úgy kaparjanak el az út mellett, inkább halál, mint a szégyen!, de alig kapok levegőt, soha többé ilyen hülyeséget, maradok a súlyoknál…
Aztán persze mindig ott voltam a következőn, ha adtak befutóérmet, vagy ha nem adtak, de kellett még egy ember a váltóba.
Aztán New York, CrossFit, öröm, boldogság. Kettlebell, kézisúlyzó, deadlift, dobozra ugrás, burpee, móka és kacagás.
Aztán jött Tommy (tulaj/vezető edző) az újítással, hogy fussunk bemelegítésnek kétszáz métert. Az csak az ügyvédi tábláig van, belefér.
Máskor már négyszáz méter volt, ami a kék házig tart még vissza. Jó, rendben, bemelegítés, belefér.
Később rátett még egy lapáttal: minden kör ugri-bugri közt 400 méter futás. És persze ott volt a Murph is, ami igazából egy futásszendvics: egy mérföld futás után húzódzkodás (sok) meg fekvőtámasz (sokabb) meg guggolás (legsokabb), aztán még egy mérföld futás. De megcsináltam.
Ami viszont a törést okozta a lelkemben, az ezután jött.
Tíz perc alatt egy mérföld futás, a fennmaradó időben evezés; aztán nyolc perc alatt 1200 méter futás és a maradék időben deadlift, és ezen a ponton abbahagytam az olvasást, mert tőrként hasított belém a felismerés, hogy a leggyorsabb időm egy mérföldön a 11 percet felülről súrolja. Mivel jellemzően 7 és fél perces kilométereket futok, mikor jó napom van és hátulról fúj a szél, a második kör pusztán elméleti síkon teljesíthető, de hogy az után én nem fogok deadliftelni, az hétszentség. Úgyhogy erre az órára nem mentem el.
Viszont megérlelődött bennem az elhatározás, hogy tennem kell valamit, mert az nem járja, hogy mindig az utolsók közt kullogok. Egy vissai igenis hogy legyen a középmezőny alsó felében, a kutyafáját!
A Polarnak van futóprogramja, amit egyszer régen körbeszimatoltam, de csak módjával, mert ugye nekem a futás az nem téma. Most megnéztem alaposan. Jól kigondoltam, hogy akkor hetente két futás, két crossfit, max három, jó lesz ez. Az 5 kilométeres terv nekem túl kis hal volt, most minek edzzek arra, amit már le tudok futni, a félmaraton nem normális embernek való (bocs, Norbi), nekem a 10km lesz a cél. Beikszeltem, hogy hetente négyszer szoktam edzeni, kattintgattam még egy kis ezt és azt, például hogy minek nekem cross training (keresztedzés, mert nem csak futásból él az ember), hát csinálom én azt külön, és hasraütéses jelleggel beállítottam, hogy szeptember 30-án lesz a Nagy Nap, az állítólagos verseny, amire készülök. (Igazából nem volt semmilyen verseny ám! Azt csak úgy kitaláltam.)
Hát nem heti három futást tett be? Sebaj, gondoltam, az egyik úgyis egy kis rövidecske, egy félórás semmiség, felkelek 5-kor, futok kicsit, és utána megyek crossfitre, semmi probléma.
Olyan dolgok voltak ebben az edzésprogramban, amikről korábban borzongva olvastam a paplan alatt, zseblámpa fényénél. Interval futás, például. Bemelegítés tíz perc, három perc gyors vágta, két perc vágta, aztán még három kör ebből, és 5 perc levezetés. Meg az úgynevezett “Medium Run”, ami bemelegítés után harmin-negyven perc futás. Ezt egészíti ki az időnkénti “Easy Jog”.
A harmadik héten eszméletem rá, mibe is vágtam valójában: akkor jött be a képbe a “Long Run”, ami nevével ellentétben egy hosszú futás. 80 perc egyben. Néha 85. Ja igen, ettől kezdve heti négy futás lett, amit azért kissé nehéz volt beilleszteni a crossfit órák közé.
Végül az ötödik vagy hatodik héten érkezett meg a “Tempo Run”, ami bemelegítés után húsz-harminc perc vágta. És persze itt már nem lehetett abbahagyni. Ha az ember lefutott négy intervalt, és két long runt, azt már nem lehet semmissé tenni. Az befektetés. Az kötelez.
A crossfit így egyelőre ugrott. (Ebben kis segítségemre volt az is, hogy árat is emeltek, meg be is alig lehetett férni időnként.)
Június közepén kezdtem, és egészen szorgos voltam. Időnként kimaradt egy-két futás, ha mondjuk az özönvízszerű esőzés miatt inkább úszás lett volna, és hiába halasztottam el, ott várt a többi futás a hét többi napján, és lelkesedés ide, gyorsulási vágy oda, a franc fog lefutni egy medium és egy interval runt egy napon, pláne ha vasárnap ott a long run. És nyár kellős közepén támadt a csodás ötletem, hogy futni kezdek, nyáron meg meleg van, meg pára. Volt olyan nap is, amikor egészségügyi okból úgy döntöttem, hogy ezt most inkább nem (reggel hatkor volt 80 fok), illetve volt egy egész hetes dádhám, na akkor se futottam, mer’ teljesen lökött azért nem vagyok.
Azért futottam rendesen, és időnként büszkén néztem az eredményeket az órán (Polar M430), hogy na, na most, most tényleg alig érintette a lábam a földet, lobogott a hajam a menetszélben, sajtért szaladó patkányokat előztem le, a kilométerenkénti időm biztos tök gyors lesz!
Hát nem lett.
Volt olyan a gyorsabb futásoknál, hogy az átlagidőm lement 7 perc alá, de egyrészt nem mindig, másrészt nem konzisztensen egy-egy futás alatt. Ez eléggé idegesített. Hát nem futok le mindent, ahogy kell? Nem tartom be a pulzuszónákat?
(pulzus-zóna a gyorsolvasóknak) Talán nem akciósan vettem a futónadrágokat? De igen, de igen, háromszor is de igen!
Kezdtem elkeseredni.
Ez a Polar-féle futóprogram mindenféle részeredményekkel is szolgál. Például a
running index, ami a saját találmányuk, megmondja, mennyire vagy jó futó. Rám például már a kezdetek kezdetétől azt mondta, hogy nemem/korom szerint jó vagyok (40 fölött picivel), aztán ez szépen apránként emelkedett, és a program végére stabilan tartottam az 50-51-es indexet, ami az “elite”.
Ez az index megjósolja azt is, hogy mennyi idő alatt tud a delikvens lefutni x távot; ez alapján nekem a tíz kilométer először 1 óra 5 perc, később már 54 perc alatt lett volna teljesíthető. Kacagott a vakbelem.
Az egyik hosszú futás alatt lefutottam a 10 kilométert, de 1 óra 24 perc volt. Másodjára is 1 óra 17. Az meg elég távol van a jóslattól, a programnak meg már mindjárt vége.
A nagy elszontyolodásban hirtelen helyükre pattantak a dolgok:
lefutottam tíz kilométert. Nem is egyszer. Csak úgy. Egyikbe se haltam bele. Oké, nem gyorsultam szinte semmit, de a hatótávom majd’ a duplájára nőtt! Hohohó! Mindig a teknős győz a végén!
Ezek után jött el szeptember 28-a (kanadai hosszúhétvége miatt előrehoztam), a Dicsőséges Tízkilométer Napja. Reggel felkeltem, kiskulacs, melegítés, futás. A nyolcadik kilométernél tartott öndiagnosztika szerint nem fájt semmim, az összes rendszer kielégítően működött (még az oxigénellátó is, pedig az szokott lenni a szűk keresztmetszet); amikor pedig a kilencedik kilométert zümmögte az óra, akkor tudtam, hogy már csak egy kilométer van hátra, és még mindig kiváló erőben vagyok.
Úgyhogy megadtam a módját: vágtáztam egyet a végén, és még így is mintaszerűen fejeztem be, azaz tudtam volna még tovább futni. Ugráltam is kicsit örömömben ott a parkban, mielőtt rávetettem magam minden idők legjobb ivókútjára (kissé elfogult vagyok).
A hét további részét Kanadában töltöttük, ami három pihenőnapot jelentett. Mire visszaértünk, már összekattintgattam a következő edzéstervet. A 10 kilométerest nincs értelme még egyszer megcsinálni (jó, van, de nem fogom), innét már előre vezet az út, ahol a következő állomás a 21km.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy le is futom, csak hogy az edzésprogram eköré szerveződik. Pánikra semmi ok.
Rögtön az első futás egy órás volt ma reggel, hát a kutyafáját; és rögtön Medium Run, mert a hétfőt laza vágtával kell kezdeni, ugyebár. De lefutottam. Aztán nyújtás, kávé, zuhany, ruha, dolgozás. Sima hétfő reggel. Semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.
Most benthagytam az erősítő gyakorlatokat, mert miért ne, így azért egy picivel tömöttebb a program: minden napra van valami, bár szerencsére a többség az ilyen-olyan gimnasztika meg törzsizom-erősítés.
Meséltem már a könyvtárról? Brooklyn Public Library, ingyen minden helyi lakosnak és itt dolgozónak, tele e-bookokkal és audiobookokkal. Utóbbiakat eddig nemigen vettem igénybe, de támadt egy sugallatom, és letöltöttem Agatha Christie-től a Titokzatos Mr. Quin-t. Az első fejezetet tudtam követni, és a másodikban is már lelőttek valakit, van remény.
