Hogy is kerültem ide? (4. rész)

Másnap (most már szerdát írunk) reggel megint hajnali hétkor kukorékolt a Tell Vilmos nyitány. Az volt az eredeti terv, hogy kora reggel elindulunk Hannover irányába, merthogy 11-re jön a T-Com embere, internet bekötni. A múlt héten az Elpet felhívta azonban helyi idő szerint reggel kilenckor a T-Com egyik embere, hogy hoppá, 31-én mégsem tudnak menni, mit szólna inkább április 6-hoz? (A két dátum közt feltűnően sok húsvét, nagypéntek és ilyesmi volt.) Az Elp akkor épp Houstonban volt, mármint az amerikaiban, ahol minimum hat órával korábban van, így újfent nőtt egyet a szememben (én ilyen esetben mindenre bólogatok, beleegyezően mormogok valami érthetetlent, aztán később teljesen őszintén tagadom le, hogy engem bárki is hívott volna). Nem csak hogy emlékezett a telefonhívás tényére, de még arra is, hogy miről volt szó!

A hamburgi kuckó (előző bejegyzésben említett) méretéből kifolyólag olyan luxucikkekre, hogy zuhanyzó, már nincs hely. Van egy darab vécé, valamint egy hozzá színben passzoló mosdókagyló. Tudom, én még a jég hátán is, és itt legalább van melegvíz.

A hirtelen nyakunkba szakadt szabadidőt minél jobban kihasználandó elporzottunk az Elp cégéhez, ahol volt főnöke (aki egyben az én volt főnököm is) nyugdíjba menése előtti utolsó napját töltötte. Partit rendeztek a tiszteletére, izgis szendvicsekkel, rettentő kalóriadúsnak tűnő desszertekkel, és természetesen alkoholmentes italokkal. A magam részéről elfogyasztottam egy lazacos (?) szendvicset, mert bár nagy tisztelője vagyok a halaknak, előbb-utóbb hozzá kell már szoknom. (Azért koncentrálok ennyire a táplálékokra, mert a parti másik fele beszédekből állt, ékes német nyelven, aminek megértésére jelenlegi némettudásommal esélyem se volt.)

Aztán következett a második felvonás, a Kötetlen Beszélgetés. Rendben, ismertem ott jó néhány embert, legtöbbjüknek még a neve is az eszembe jutott (ami nagy szó nálam), de a laza csevej még mindig nem az erősségem. Évek óta nem találkoztam velük, már nem is ennél a cégnél dolgozok, más korosztály, eltérő érdeklődési kör, miről tudnék beszélni velük? Valahogy azért túljutottam ezen is (vezérfonálként felidéztem a My Fair Lady vonatkozó jelenetét) és végre elindultunk Hannover irányába az autópályán.

Körülbelül kétszáz méter megtétele után hatalmas dugóba keveredtünk - valami baleset lehetett előttünk. Abban bízva, hogy senkinek nem esett baja, el is szundítottam.
Arra ébredtem, hogy rettentő hangos a huzat a kocsiban. De nem volt ablak nyitva. Nem sokkal később rájöttem, hogy akkor most mégis hogyisvanez. Az a, már sokak által megénekelt jelenség állt elő, ami akkor jelenik meg előállítva, ha az autó 180km/h sebességgel döcög. És ez Németországban nem ritka. Merthogy sebességkorlátozás az nincs. Mármint, hacsak másképp nincs rendelve, annyival mégy, amennyivel jónak látod.
Szerencsére fejben tartottam Miss Marple vezérelvét is, miszerint egy úrihölgy soha nem lepődik meg semmin, így csendben maradtam (bár belül kicsit sikoltoztam) és csak néztem az elsuhanó tájat. Azért ehhez is hozzá lehet szokni, és néha lelassítottunk 160 alá.

Feltett szándékom volt az út minden lényeges pillanatának megörökítése, de sajnos nem ismertem fel a Hannover befújt táblát időben (3 kilométerrel korábban kellett volna - biztos van valami trükk, hogy hogyan készítsen pengeéles képet az ember kis Olympusával egy 150-nel robogó autóból, nekem csak a sportfelvétel-nincs vaku-makró[közeli felvétel] beállítások jöttek össze, azt viszont jóval előre el kell kezdeni nyomogatni, hogy kép is legyen belőle). Láttunk például kisebb-nagyobb csordányi szélerőművet is, de azok mellett is túl gyorsan mentünk el ahhoz, hogy rendes képet tudjak készíteni. (Sokáig gondolkodtam a képek letöltésekor, hogy mi a fenének készítettem annyi képet út menti fákról. Aztán eszembe jutott.)

Ezek ketten pont jókor mentek el mellettünk