Mindenféleségek továbbra is

Megfigyelések és történések.

Kezdjük talán a Verrazano híddal. Függőhíd ez is, mint az Erzsébet, csak a lépték más kicsit. Brooklyn minden szegletéből kiválóan látni. De ezt csak akkor látja be az ember, amikor már megtapasztalta az arányait.

A csöppség viszonylag közelről

Elmentünk futni múlt pénteken Norbival, és mivel ő cirka másfélszer gyorsabban fut nálam (mindig a teknős győz a végén, gyerekek), megállapodtunk, hogy elfut a hídig, és mikor látom, hogy már visszafele jön, sarkon fordulok én is, és cirka a kiindulópontnál ér be. A tervet tett követte, Norbi délre el, én komótosan poroszkál.
A híd egyre nagyobb lett. Tudtam, hogy sokkal nagyobb, mint amihez szokva vagyok, úgyhogy trappoltam tovább.
A híd meg csak nőtt.
Norbi már rég elveszett szem elől, alkonyodott is, amikor még kevésbé látok, mint napvilágnál, szóval kezdtem izgulni, hogy esetleg már el is futott mellettem, csak nem vettem észre.
A híd meg csak nőtt.
Az órám gps-sel szerelt, méri a távolságot is, és már egy kilométerre voltam attól a ponttól, ahonnét úgy nézett ki, mintha már mindjárt ott lennék a híd alatt. És Norbi még mindig sehol. A híd meg, ugye, mint a dudva.

Ugyanaz, ugyanonnét, csak a lábikója

Két és fél kilométernél kapituláltam. Visszafordultam, mondván Norbi nagyfiú, majd utolér. (Utol is ért, 800 méterre a kiindulási ponttól.)
Akkor voltam durván egy kilométerre a hídtól, mint kiszámoltuk hazafele menet.

És igen, Verrazano. Megnéztem. Akiről elnevezték, az Verrazzano. Elírták, hát istenkém. Előfordul.

Errefelé gyakran vannak események. Ilyen felvonulás, olyan fesztivál, minden hétvégére jut valami. Habozás nélkül lezárják a fő közlekedési útvonalakat, senkinek szava nincs. (Van, valószínűleg, csak halkan mormolják és messze a rendezvénytől.) Múlt előtti hétvégén volt a szeptember 11-i emlékfutás, múlt hétvégén a Ragamuffin Festival (elő-Halloween, gyerekek beöltöznek, meg voltak mindenféle csoportos felvonulások is).

Skótdudások nélkül nem fesztivál a fesztivál

Három  hete meg edzésre- és ről battyogva észrevettem, hogy mutatványosok nőttek a 85. utca környékére. Ringlispíl, effélék. Na, mondok Norbinak, erre elmegyünk. Elmentünk. Nem okozott csalódást.

Voltak eszközök, amikre fel lehet ülni, és akkor forognak saját- illetve egyéb tengelyek körül; dolgok, amiket meg lehetett venni; dolgok, amiket meg lehet enni; de legfőképp dolgok, amikkel lőni lehet.

Ez például olyan, amire fel lehet ülni

Ez is olyan, bár én nem tenném

Az egészen szelídtől (labdával leverni 3 tejesüveget egy kishordóról) kezdve a komplikálton (pingponglabdákat hajigálni, hogy visszapattanva üvegpoharakba essenek; x találat után kapsz egy aranyhalat, sok x találat után egy hatalmas aranyhalat) keresztül a baljóslatún (Whack-a-Mole, gumikalapáccsal fejbesomni az időnként feltűnő állatkákat) át a félelmetesig (célbelövés lég-géppuskával).

Pusztuljon a vörös csillag!

Mondom géppuska

Volt rettentő jóillatú kaja is, amihez azért nem jutottunk hozzá, mert nem voltunk nagyon éhesek, és így nem volt kedvünk átverekedni magunkat a kajáért tolongó tömegen. Nem szombat este kell ilyen helyre menni, az tény.
A sarki iskola tornaterme nyitva volt, benne nagy vásár, mindenféle pólókat, ékszereket, játékokat és vallási témájú könyveket lehetett kapni, valamint fura nevű, de ritka jól kinéző sült gömböcöket, amiket mézzel öntöttek nyakon.
Kikövetkeztettük, hogy ez valami görög fesztivál lesz, és végül fel is fedeztük két céllövölde közt a kifeszített molinót, miszerint egy Görög Kulturális Fesztivál ez itten.

Körbenézésen kívül nem maradtunk sokáig - vásári mütyüröket nem akartunk nyerni, kajához nem fértünk hozzá, és durranós izéket durrantgattak a gyerekek, én meg félek a hirtelen hangos zajoktól.

Most hétvégén Halloween-előkészület lesz valahol nem messze, oda is elmegyünk.

Aztán meg az autók és vezetőik.
Az egy dolog, hogy a legkisebb autó is tíz százalékkal nagyobb, mint európai megfelelőik; de igen nagy százalékuk viseli magán ütközetek nyomát. Nem azt mondom, hogy rosszabbul vezetnek itt a népek, inkább az lehet a dolog hátterében, hogy szűkösek az utak az autók méretéhez képest.
Az sem növelte a beléjük vetett bizalmat persze, hogy első brooklyni hetemen a fülem hallatára csapott el egy gyalogost egy SUV. Szerencsétlen nőcinek zöldet mutatott a lámpa, a SUV meg két piroson haladt át, hogy koppanjon. Eddig is gondosan körbenéztem mindkét irányba átkelés előtt, ezután már hülyén se érzem magam miatta.
A csaj amúgy túlélte. Felkelni nem akaródzott neki egy próbálkozás után, ami érthető, de hívtak hozzá mentőt, amit már nem vártam meg.
A piros és a zöld itt inkább jelzésértékű, mint tényleges szabály. Én, aki Budapesten türelmesen megvártam, míg zöldre vált az egészen jelentéktelen és teljesen kihalt mellékutca lámpája, itt a legnagyobb lelki nyugalommal kelek át a piroson. Túlélésre hajtok, na. Túlságosan sokat javult a budapesti közlekedési morál az utóbbi időkben, átengednek a járdán az autósok. Lássuk be: elpuhultam. Itt vissza fogok edződni.

És ez egy kiváló átvezetés a következő bejegyzéshez.