B. vissai

Vajon mit takar a b? Kiderül mai történetünkből.

Elvoltunk soppingolni barátnéval - egy kis ez, egy kis az, blúzok, kardigánok, miegyéb, és mivel most kezdődik a szívecskés alsók vadászidénye*, mondok, toppanjunk be az Intimissibe. Betoppantunk, körbenéztünk, sehol egy említésre érdemes darab, ámde itt van a Tezenis rögtön mellette, és tavaly ott volt tökjó, kukkantsunk be oda is. Így is lett. Körbenéztünk, ki-ki megtalálta a lelki társát, én speciel egy piros pizsinacit (itt se volt rendes szívecskés alsó). Aztán mivel ez volt a nap záróakkordja, összegyűltünk hármasban (barátosné, Mr. barátosné és én) az egyik kinti padnál, és nekiláttam elővenni a táskámból a sálat meg a sapit, mert ugye kissé hűvös van. És mi figyel a táskám szíjáról? Egy harisnya. Becsomagolva meg minden.

Enyhe szívroham, "ez mióta lóg rajtam?" firtatása, majd a cégjelzés megtekintése után  megkönnyebbülés, hogy csak a Tezenis óta. Rövid töprengés után eldöntöttem, hogy visszaviszem, mert ha le is tartóztatnak, csak ki tudom dumálni magam, hogy ha olyan zseniális mesterbűnöző vagyok, hogy észrevétlenül kisétálok a boltból ezzel a hatalmas értéket (995HUF) képviselő ruhaneművel, csak nem vagyok olyan szánalmas, hogy vissza is viszem. (Kivéve ha hencegni akarok zsenialitásommal, de mint azt az Evil Overlordság 6. pontja kimondja, ez nem jó ötlet.)

Visszavittem, örültek, senki nem akart letartóztatni, szívélyes búcsú, örülés, ismét távozás, elbúcsúzás Mr. és Mrs. barátosnétól, majd a villamos felé menet bekanyarodás a Tezenisbe, hogy ha ennyire jönni akar velem ez a kedves harisnya, hát jöjjön, és jól megvettem. Nem röhögtek kicsit se, mikor mondtam, hogy ez égi jel volt. A Tezenisben kedvesek az eladók, úgy tűnik.

No tehát akkor. Mai rejtvényünk: vissai kissé b_ _ _ _, de azért mi sz_ _ _ _ _ _ _.

*Kevésbé ismert hobbijaim egyike a szívecskés alsók vásárlása.

Közgyűlés

Minden társasház kihagyhatatlan kelléke, egyben sok mulatság forrása.

Ez a mai nekem már a harmadik, egyben a leghosszabb is volt. Hattól tizenegyig ott ültem és csak néztem, kikkel élek egy fedél alatt (de szerencsére külön lakásban.) Hülye fejjel bevállaltam, hogy majd én leszek az egyik lakó, aki tanúsítja, hogy a jegyzőkönyv a valóságnak megfelel - tettem ezt abban a tudatban, hogy az első kettő az két-, ill. két és fél órás volt, és most ráadásul volt ülőhelyem is. Az a sok boldog ember, akik leléptek este kilenckor... és én nem mehettem velük.

A többséggel azért nincs nagy baj szerencsére. Van egy rettentő hangos ember, mikor elsuttogta magát ott mellettem, azt hittem, robbantanak; na ő egyszer még fel is emelte a hangját, hogy felhívja magára a figyelmet (sikerült neki, maradjunk ennyiben). Ott volt persze a rettentő jófej is, aki sorra gyártotta a poénokat mindenről, pedig úgy egyébként józan meglátásai voltak. És természetesen tiszteletét tette az elengedhetetlen kötözködő, valamint a minden-legyen-úgy-ahogy-én-akarom és az ő hű párja, a beperellek-jól-aztán-csak-nézhetsz.

Hát ő nem akarja, hogy ki legyen építve a belső kert, jelentette ki az akaratos (és igen ostoba) nőszemély. Jó, mondta a mellettem ülő józan hölgy, erre van a szavazata, szavazzon nemmel a javaslatra. De ő nem akarja, mert ez hülyeség, és nem érti, hogy más miért akarja ezt, hiszen ő tudja, hogy ez hülyeség.

Tizenvalahány lakó együttes magyarázata nem volt elég neki, hogy felfogja a szavazás lényegét. Jó, mikor ő járt iskolába, a demokrácia még nem volt tananyag, és itt egyébként is beleszámít a tulajdoni hányad, és az úgy már bonyolult. Csak hát olyan fájdalmas, mikor egy ember nyílt színen csinál komplett idiótát magából. Én tényleg próbáltam végig komoly maradni és nem figyelni a mögöttem ülő tréfahadosztályra, de mikor este fél tizenegykor ez az észkombájn sokadik javaslataként kijelentette, hogy a külsős garázshasználókat ki kell tiltani a garázsból (értsd: akik az egyik lakó kocsibeállóját használják, azokat ne engedjük be a garázsba - logikus), mert használják a villanyt és ott mossák a kocsijukat, meg ott szerelik órák hosszat, már nem bírtam tovább.

Próbáltam úrihölgy maradni, de egy-két halk vinnyogás még így is kicsúszhatott - szerencsére a matróna nem hallotta meg, mert akkor épp azért panaszkodott, hogy miért neki kell kifizetnie a fűtés díjánál a melegvíz utáni hőveszteséget, ha nem is használ melegvizet (mert neki bojlere van) - hogy esetleg a fűtés is gázzal gyártott meleg vízzel történik, az valahogy nem jutott el a tudatáig, pedig sokan megpróbálták neki elmagyarázni. 

Remélhetőleg megnyugtatóan hatott rá, hogy a férje (vagy kicsodája), aki egészen addig nagyon kellemesen végigszundikálta a közgyűlést, ezen a ponton felébredt és bejelentette, hogy beperli a házat, ha nem a gázszolgáltató megadta ideális díjjal számolunk (ami gyakorlatilag a perpetuum mobile meglétét sejteti, de nem baj, a lényeg, hogy nekik jó legyen). Az ezt követő gúnykacajra végre megsértődött és kiviharzott. Szóval a jó hír, hogy a szomszédaim többsége tényleg normális.

Viszonylag védett környezetben élek, a családom, a barátaim, a kollégáim mind értelmes emberek. Ritkán vagyok kénytelen hosszabb időt ekkora kupac ostobasággal egy légtérben, de akkor nekem mindig fáj. Ha legközelebb lakógyűlésre akarok menni, kötözzetek meg és rekkentsetek el a kamrában, míg elmúlik.

Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy?

Forrás: Galaxis útikalauz stoposoknak

Kaját szoktam rendelni a munkahelyre. Laci bácsitól. Kettő körül felkapom a csócsát meg az aktuális könyvet és eltűnök ebédelni. Felmelegítem a kaját; míg az a mikróban keringőzik, odakészítem a vizet meg az eszcájgot az asztalra az ablakkal szemben, aztán szépen csendben nekilátok, tényleg csak a papír zörgését lehet hallani, mikor lapozok.

De mindig van legalább egy jófej ember, aki úgy gondolja, hogy gyomorfájásom lesz a spenótfőzeléktől, ha ő nem kíván nekem jó étvágyat.

Két fajtája van. Az egyik három méterről tartja fontosnak közölni, hogy áldását adja a táplálékra, hogy kénytelen legyek hátrafordulni és megkeresni, hogy ki mondta, és aztán még meg is kell köszönnöm, nyelőcsövem épségét kockáztatva villámgyorsan lenyelve az épp a számban levő falatot. De ez legalább utána továbbmegy, önmagával elégedetten, hogy ma is tett valami jót a világban. És ha úgy teszek, mintha nem hallottam volna, akkor is továbbmegy. Ami jó. (Mert általában tényleg nem hallom meg, csak mondják később, hogy "láttalak ebédelni" - na ez persze megint egy olyan dolog.)

A másik fajta ugyanis odajön, megáll mellettem és vagy megvárja, míg felfigyelek a jelenlétére, vagy belevág csakazértis a mondanivalóba. Ezek hozzák rám a frászt, mert mikor ebédelek, a saját nevemre se figyelek fel, aztán egyszer csak ott áll a könyökömnél valaki. De a kiöntött kaját gyorsan feltörlöm az asztalról, és akkor már csak a következő obligát kérdésre kell válaszolnom: "Mit olvasol?"

És erre a kérdésre a "Könyvet, b+" kézenfekvő, ám helytelen válasz. Meg kell nekik mutatni. Aztán vagy elégedetten bólint, hogy ismét gazdagodott ismereteinek tárháza, vagy leáll fecsegni, hogy "Jééé, te Tom Clancyt olvasol?"

...Nem, nem olvasok Tom Clancyt. Tiffanyt olvasok meg Paolo Coelhót, ebben csak a képeket nézem.

Ha egy mód van rá, csak kanalat viszek magammal, azzal nehezebb rásegíteni az evolúcióra.

Engem tényleg üldöznek

Ez már nem paranoia.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Pénzügyi Tanácsadó. Mondott mindenféle okosakat, meg hogy a Bizalom Mindennek A Zalapja, és Ő Már Mióta Csinálja Ezt, valamint Bármi Kéne, Ő Megcsinálja És/Vagy Elintézi; kötöttem ennek megfelelően megtakarításos és biztosításos dolgokat. Majd (és itt ugorjunk előre úgy másfél évet) nézegettem a számlákat, hogy befizettem ezt is, befizettem azt is... de mintha lakásbiztosítást már nem fizettem volna egy ideje. Kissé sűrítve az eseményeket: a PT kilépett a cégtől, már teljesen mást csinál, és többek közt a megváltozott levelezési címemet se változtatta meg, pedig akkor még ott dolgozott, de minderről természetesen egy szót se szólt az ügyfeleinek. A biztosító egy régóta nem használt címre küldözgette a csekket és felszólításokat, az ott lakók pedig bizonyára csodálkoztak, hogy mit akarnak ezek tőlük. A biztosítás megszűnte előtt kábé egy héttel sikerült befizetnem a kimaradt díjakat (kockázatvállalás ekkor már természetesen nem volt.) Lehet azt mondani, hogy naiv vagyok, és tényleg az vagyok, mégis, megrendült kissé a bizalmam az emberiségben.

Túl sok szó inkább ne is essék a Németről, aki nem egy dologban hazudott, viszont legalább nagyokat, és ezek némelyike olyan következményekkel járt, melyek szabad utat nyitottak kis krónikám következő két szereplője előtt. Mindenesetre az emberiségbe vetett bizodalmam eddig nem ismert mélységeket fedezett fel.

A következő mérföldkő a Közjegyző volt (lesz még arról bejegyzés, hiszen jött válasz a levelemre). Az itt szerzett tapasztalat jó alapozás volt, segített rájönni, hogy itt az egyszerű állampolgárnak sok becsülete nincs.

A jelenlegi all-time-low cím büszke tulajdonosa azonban a Család Ügyvédje feliratot viselő hölgy, aki sok éves szakmai tapasztalatának hála tévedhetetlen biztonsággal felismerte bennem a pontosan fizető fejőstehén-balekot, és nagy merészen bemondott egy akkora tiszteletdíjat, amekkorát még a lakás megvételekor se fizettem neki, és most is csak tartalékaim megcsapolásával tudnám kifizetni. És ez már az engedményes díj volt, mert a korábban már kifizetett, de igénybe nem vett tiszteletdíj kedvéért elengedett belőle kétszer ötvenezer forintot.

Indokolta mindezt azzal, hogy ő "kötelességén és munkanapokon túl is" elment a Földhivatalba, meg hétvégén is dolgozott, és küldött nekem egy sms-t is, mikor külföldön voltam, de arra nem válaszoltam, és egyébként is csak szívességből szorított be a többi ügyfele közé. 

Mit lehet erre mondani? Kedves Család Ügyvédje, kérjen dupla annyit. Van itt pénz, csak kérni kell.

Talán szólni kéne neki, hogy nem attól a család ügyvédje valaki, hogy időnként megkérdezi, hogy "anyuék jól vannak?", hanem mondjuk nem akkor rúg belém (aka régi ügyfél) még egyet, mikor már amúgy is a padlón vagyok. De ez is csak azt mutatja, hogy naivitásom nem ismer határt. Még mindig hiszek abban, hogy az emberek alapvetően jók. Pedig nem azok, sőt.