Anya, a lokálpatrióta

Legjobb lokál a patrióta.

Háttértörténet: Teobert igyekszünk elvinni mindenféle eseményekre, hogy nőljön, okosodjon, ügyesedjen. Az egyik ilyen a Kidstrong. Hetente egyszer ötven percet szaladgál, ugrál, mászik, kúszik hasonkorú gyerekekkel, változatosan összerakott akadálypályákon, edzők felügyelete és irányítása alatt. Néha vannak egyéb gyakorlatok is, most például “Public Speaking”, azaz nyilvánosság előtti beszéd a téma. Felmásznak egy pódiumra (egy láb magas matrac), ahol mikrofonba (tévé távirányítója) beszélve megválaszolnak egy kérdést (“mi a kedvenc színed?” és társai), a szülők spontán tapsviharban törnek ki. (A rutinos szülők.) Nem rossz cucc, bár szerintem legkésőbb egy év múlva már kinövi.

Egy másik helyet a nyáron próbáltunk ki. Hat hetes program, van benne foci, T-ball (aka “bevezetés a baseballba”), lacrosse és akadályfutás. Ravaszul a 3.5-4.5 éveseknek való csoportba írattam be, mert akkor ő lesz a legnagyobb és legügyesebb és legerősebb. Ez a része nem jött be, mert a másik három gyerek is akkora volt, és egyik-másik ügyesebb is. Ehhez hozzájárult Teobert rendre törekvő természete is. Tudná rúgni a labdát, de nem teszi, amíg a színes célkijelölő baszok nincsenek elvágólagosan elhelyezve, és azokat valakinek (neki) el kell rendeznie. Aztán az egyik kislány testvérei nincsenek feliratva, ezért ott szaladgálnak és labdáznak a partvonal mentén, és Teobert persze mindig rájuk figyel.  És kint vannak a foglalkozások egy füves pályán, ha nincs eső. Teobert egyik legújabb mániája pedig a dongók, úgyismint bumblebee-k. A füves pályán vannak gyomok, amik virágoznak. Arra jönnek a méhek. A méhek azok majdnem dongók, mint az köztudott. Feszítővassal kell lefeszegetni a kis rohadékokról, hogy menjen végre az edző bácsihoz. Rettentően idegtépő. (Mint rendes szülők, nyilván kínosan ügyelünk rá, hogy Teobert tegye, amit az edző bácsi mond, és Teobert nyilván nem teszi, mert valami a felsoroltak közül. És mint rendes szülők, szorgalmasan növesztjük az ősz hajszálakat emiatt.)

Na de a lényeg. A foglalkozás a Community Centerben van, ahol van egy uszoda is. Már régóta szemezek vele, mert úszni jó, Brooklynban is jártam az Early Bird-Late Owl úszásra, és potom 100 dollár a bérlet egy évre (helyi lakosoknak). Csak az tartott vissza, hogy csak reggel 6 és háromnegyed kilenc közt lehet menni úszni, arra meg ki ér rá?

Most már azért jobban, mint korábban, és felmerült bennem a gondolat, hogy míg Teo focizik, addig anya elslisszol (Norbi közben felügyel) úszni egyet. Ez nem jött össze, anya nem slisszolt el egyszer se. Túlságosan lefoglalta az aggodalom, hogy egyetlen imádott csemetéje jól teljesít-e lacrosse-on.

De munka után egyszer igen, hogy megkérdezze, hogy mik az úszásra kijelölt tényleges időpontok. Az uszoda naptárában vannak vízijóga-órák, vízifutás-órák és egyebek, de ezek nem fedik le az összes időt, és ez egy 8 sávos medence, hát hány sávot foglalhatnak le a súlyzóval futkározó polgárok? 

Összegyűjtöttem a bátorságot tehát, munka után odamentem, és megkérdeztem az egyik lifeguardot, hogy hogy is van ez, lehet délután is úszni? Persze hogy, mondta ő. Aztán pontosított: hát öt előtt nem, mert akkor “a lányok” gyakorolnak, de utána simán. Mondok nahát.

Másnap regisztráltam, összecsomagoltam a papucsot, szemüveget, testvérkém ittfelejtett kispalackos tusfürdőjét, törülközőt, és munka után elsurrantam. Kaptam vonalkódot is, amivel be lehet csekkolni, ami után bezizzent az öltözőbe az ügyeletes lifeguard (és a becsekkoló vonalkódolvasó nem működik - a New York-i életérzés itt is befigyel). 

Az öltözőben kellett pár perc, mire megfejtettem, hogyan működnek a szekrények. Fel-le kell tolni az ajtón a zárat képező blokkot, és akkor lehet lelakatolni. (Lakat is volt nálam.)

25 yardos medence, nyolc sávval, standard lap swim szabályokkal (körbe kell úszni, amíg ketten nem vagytok, mert akkor felezni), és nem túl sok emberrel. Én voltam jobbról a harmadik sávban a cápa, míg át nem irányítottak az 5-8 sávokba, mert hattól a Rapid Swim team edzése volt (ez valami új cucc, most volt rá a próbaúszás, kifele menet láttam a hirdetményt). Onnantól kezdve szerényen evickélve szeltem úszótársam habjait. 

Gondoltam, leúszok egy mérföldet - de az mennyi? Testvérkém szerető kuncogását odáig hallottam, ahogy több hossz alatt elvégeztem néhány nagy koncentrációt igénylő művelet. A “five tomatoes” módszer* segítségével tudjuk, hogy egy mérföld 5280 láb. Egy yard három láb, tehát egy mérföld (itt illesszünk be négy hossznyi szakaszt) 1760 yard, ami, 25 yard/hosszal számolva (még két hossz) annyi mint… Várjunk, mennyi volt az yardban? Bakker. (3 hossz) Oké, kerekítve 1750,  az hétszer 250, szóval 70 hossz és az apró. (Újabb két hossz.) 72 hossznyit kell leúszni. (Francba az imperial rendszerrel, miért nem váltottak már át metrikusra. Öt paradicsom? Ezer méter egy kilométer vazz.)

*Ha kicsit elferdítjük, akkor kijön belőle négy szám: five-t[w]o-[m]eight-ohs, azaz 5280.

Mire idáig eljutottam, már huszonvalahány hossznál jártam. Eszti olyan jól tud gondolkodni úszás közben, nekem valahogy az a maradék kis kapacitásom is kikapcsol.

A szuper órám is elszámolt egy hosszt, ami kicsit legyilkolta az életkedvemet. 61 hossznál hagytam abba, ami igazából 62 volt (sóhaj), másfél kilométer. Holnap is lesz nap felkiáltással kikászálódtam a medencéből és mentem zuhanyozni.

Másnap enyhe izomláz kísért végig, de utána nap kora hajnalban ismét megjelentem, és letoltam szerény 914 métert, ami 40 hossz. Menni kellett utána dolgozni, inkább nem maradtam sokáig. Másodjára már megtaláltam a zuhanyzóban a melegvíz-fokozatot, és már sapi is volt rajtam (azt New York-ban valamiért nem szerették, de itt mindenkin van.)

Holnap is megyek. Most már meglesz a mérföld.

Az igazi erő

Amikor egy ilyen ül előttem, és, bár kidolgoztam magamban sok forgatókönyvet (az észrevétlen felhúzástól kezdve az "elnézést, mintha az előbb berepült volna egy kis pillangó, és ahogy rátelepedett a cipzárra, az lehúzódott, nem bánja, ha felhúzom?"-ig), mégsem teszek semmit.

London

#firstworldproblems

Itt ücsörgök London közepén, egy kellemes étteremben, az ablak előtt DLR-ek osonnak el szép pirosan, Newcastle Brown Ale-t szürcsölök, míg készül az ezen a héten különösen tender húsból készült Manhattan Burgerem, amihez kapok hagymakarikát is, és azon stresszelek, hogy ki hányszor és mennyire fog lehülyézni, amiért nem mentem el várost nézni.

Nem mindenkinek lehet elmagyarázni, hogy engem nem érdekel a városnézés. A hétvégén Norbival biciklire pattantunk és gurultunk 11 kilométert két gombóc fagyiért - ennek van értelme. (Megj.: már ketten is akartak kenyeret és vajat hozni, hát nem igaz. Nem hagyják békén az embert.) A fagyi is megérte, mellesleg. Még a visszafele 11 km-t is.

Tegnap elmentem soppingolni, például. Van a jól bejáratott bevásárlóközpontom, felszáll az ember a DLR-re és ott van negyedóra alatt, sétálgatok ott egy ideig, néha még veszek is valamit (nem mindig; most például elég gyenge volt a felhozatal). És régi tervem, hogy elmegyek megnézni a Sherlock Holmes múzeumot a Baker Streeten - idén eljutottam odáig, hogy kiderült, hogy hatig van csak nyitva. (Hm, hagymakarika-illatot érzek. Itt mindjárt kaja lesz.)

"Minket ez nem mulattat" - majd valaki okos ember megmondja, ki mondta ezt (talán Viktória királynő?), de a lényeg az, hogy engem se. Teljesen jól elvagyok egyedül a saját kis dolgaimmal. Olvasok, DS-ezek, üres tekintettel bámulom a tévét vagy oda is figyelek, lemegyek a fitneszterembe tornázni vagy futni, mindenféle fura kajákat veszek a boltokban (mert ugye nálunk ilyen nincs), amiket elropogtatok a négycsillagos hotelben.

Hirtelen fordulat a történetben: már a reptéren vagyok, és várom, hogy bejelentsék a kaput. (A burger nem volt nagy szám, mellesleg.) De itt árverés van. 13:45-kor kellett volna bejelenteniük, közben meg már 13:50 van... Most mintha történne valami. Kapu még nincs, "Please wait" van. (13:55) Hah! 9-es.
Zárom soraimat.

Disclaimer: Ha van valaki, akivel kell (lehet) megnézni valamit, az más. Én ugye jól meghatározható célokra vagyok beállítva: nem megyek el "csak úgy" járni egyet, de szívesen gyalogolok három kilométert egy pohár tejfölért. (Jóhogy!) Ha viszont valaki (egy igen exkluzív csapatból valaki) mondja, hogy menjünk, járjunk egyet csak úgy, arra esetleg hajlandó vagyok. Főleg ha van tejföl is valahol beleszőve a történetbe. (Mindig mondom: hozzám képest a faék egy ritka bonyolult szerkezet.)

A meglepetések napja

Igazából órája, de fő az optimizmus. 

Ácsorgok itt békésen a Bajza utcai megállóban. Megszólít egy nő, hogy ismerős vagyok-e errefelé - mondok nemigen. De nem tudom véletlenül, merre van a Hopp Ferenc Múzeum? Mondok nem, de van okos kütyüm. Megnéztem, mondtam jobbra. Ó de jó, így a nő, és elindult a mutatott irányba. Húsz méter eltelte után vidáman visszakiáltott, hogy igen, itt van a hely. 

Nemtom, figyeltetek-e, de inkább elmondom: nem kért pénzt, nem kérdezte, hogy megtaláltam-e már Jézust... Nekem sok idő óta ez volt az első ilyen. 

Az fekvőtámaszokrúl

Voltam Füttyös Gábor (not his real name!) péntek esti Pump edzésén (zenére súlyzóval ugrabugra). Jött a fekvőtámaszos rész, idézem: "Tizenöt fekvőtámasz lesz, igen, csak tizenöt... lehet egy kézzel is csinálni, én kettővel szoktam..." Hát jaj. :)

Hanayama Puzzle Night

A cégba' benne, mely során jobbára Hanayama ördöglakatokat próbáltunk meg szétszedni, majd összerakni. 

Épp egy nem-Hanayama puzzle, a Lunatic Lock kinyitása közben merült fel a gondolat az egyik, egyre zaklatottabb tekintetű résztvevőben, hogy bezzeg ezt egy ötéves gyerek simán kinyitná. Valaki más kifejtette, hogy Sanyikát, azt az ötéves gyereket bizony pont azzal a lakattal zárnánk el egy közelebbről meg nem határozott, de mindenképp jól zárható helyre. Innét pedig már nyilvánvaló volt, hogy a kölyköt csak egy másik ötéves szabadíthatná ki, csakhogy őt már nem engednék be az épületbe, mert Sanyika is bejött, és soha senki nem látta többé...

Pedig azt hittem, az ördöglakatosok szelíd emberek.

Jellemformálás felsőfokon

Majd ha egyszer lesz gyerekem, amint járni tud, maga fogja venni a saját vécépapírját. Abból aztán megtanulja, hogy az embernek együtt kell élnie döntései és választásai következményeivel.

(Sikerült kifognom a dm sajátmárkás vécépapírjának egy kevésbé sikeres változatát. :)

Más: szurkoljunk együtt, hogy érjen véget a múlt heti balszerencsesorozatom, melynek során (véletlenül!) beszó'tam, ütköztem, ráléptem és elrontottam. Bármit.

Közgyűlés

Minden társasház kihagyhatatlan kelléke, egyben sok mulatság forrása.

Ez a mai nekem már a harmadik, egyben a leghosszabb is volt. Hattól tizenegyig ott ültem és csak néztem, kikkel élek egy fedél alatt (de szerencsére külön lakásban.) Hülye fejjel bevállaltam, hogy majd én leszek az egyik lakó, aki tanúsítja, hogy a jegyzőkönyv a valóságnak megfelel - tettem ezt abban a tudatban, hogy az első kettő az két-, ill. két és fél órás volt, és most ráadásul volt ülőhelyem is. Az a sok boldog ember, akik leléptek este kilenckor... és én nem mehettem velük.

A többséggel azért nincs nagy baj szerencsére. Van egy rettentő hangos ember, mikor elsuttogta magát ott mellettem, azt hittem, robbantanak; na ő egyszer még fel is emelte a hangját, hogy felhívja magára a figyelmet (sikerült neki, maradjunk ennyiben). Ott volt persze a rettentő jófej is, aki sorra gyártotta a poénokat mindenről, pedig úgy egyébként józan meglátásai voltak. És természetesen tiszteletét tette az elengedhetetlen kötözködő, valamint a minden-legyen-úgy-ahogy-én-akarom és az ő hű párja, a beperellek-jól-aztán-csak-nézhetsz.

Hát ő nem akarja, hogy ki legyen építve a belső kert, jelentette ki az akaratos (és igen ostoba) nőszemély. Jó, mondta a mellettem ülő józan hölgy, erre van a szavazata, szavazzon nemmel a javaslatra. De ő nem akarja, mert ez hülyeség, és nem érti, hogy más miért akarja ezt, hiszen ő tudja, hogy ez hülyeség.

Tizenvalahány lakó együttes magyarázata nem volt elég neki, hogy felfogja a szavazás lényegét. Jó, mikor ő járt iskolába, a demokrácia még nem volt tananyag, és itt egyébként is beleszámít a tulajdoni hányad, és az úgy már bonyolult. Csak hát olyan fájdalmas, mikor egy ember nyílt színen csinál komplett idiótát magából. Én tényleg próbáltam végig komoly maradni és nem figyelni a mögöttem ülő tréfahadosztályra, de mikor este fél tizenegykor ez az észkombájn sokadik javaslataként kijelentette, hogy a külsős garázshasználókat ki kell tiltani a garázsból (értsd: akik az egyik lakó kocsibeállóját használják, azokat ne engedjük be a garázsba - logikus), mert használják a villanyt és ott mossák a kocsijukat, meg ott szerelik órák hosszat, már nem bírtam tovább.

Próbáltam úrihölgy maradni, de egy-két halk vinnyogás még így is kicsúszhatott - szerencsére a matróna nem hallotta meg, mert akkor épp azért panaszkodott, hogy miért neki kell kifizetnie a fűtés díjánál a melegvíz utáni hőveszteséget, ha nem is használ melegvizet (mert neki bojlere van) - hogy esetleg a fűtés is gázzal gyártott meleg vízzel történik, az valahogy nem jutott el a tudatáig, pedig sokan megpróbálták neki elmagyarázni. 

Remélhetőleg megnyugtatóan hatott rá, hogy a férje (vagy kicsodája), aki egészen addig nagyon kellemesen végigszundikálta a közgyűlést, ezen a ponton felébredt és bejelentette, hogy beperli a házat, ha nem a gázszolgáltató megadta ideális díjjal számolunk (ami gyakorlatilag a perpetuum mobile meglétét sejteti, de nem baj, a lényeg, hogy nekik jó legyen). Az ezt követő gúnykacajra végre megsértődött és kiviharzott. Szóval a jó hír, hogy a szomszédaim többsége tényleg normális.

Viszonylag védett környezetben élek, a családom, a barátaim, a kollégáim mind értelmes emberek. Ritkán vagyok kénytelen hosszabb időt ekkora kupac ostobasággal egy légtérben, de akkor nekem mindig fáj. Ha legközelebb lakógyűlésre akarok menni, kötözzetek meg és rekkentsetek el a kamrában, míg elmúlik.

Kicsi teáskanna vagyok

Avagy felfedezőutak az ugrabugra mesés világában

Ha nem tanultam volna történelemórán a Gergely- és Julián-naptárakról, fel se tűnt volna, hogy melyik van épp, és az évszakok változására is csak a kinti hőmérséklet miatt figyeltem volna fel. Már ha egyáltalán. Híresen rossz a dátum- és időkezelésem ugyanis. Ma már rutinszerűen úgy szervezek találkozókat, hogy "akkor 14-én, szerdán találkozunk", meg "fél hétkor, azaz hét harminckor", mert szinte mindig akad egy áldott jó lélek, aki félénken megjegyzi, hogy de szerdán 15-e lesz, vagy hogy akkor most fél hét vagy fél nyolc?

Emiatt jutottam el Kovács Erika órájára. Múlt előtti vasárnap becéloztam a fél tizes core traininget, és elindultam háromnegyed kilenckor, hogy akkor séta oda öt perc, átöltözés öt perc, és még lesz is időm ücsörögni a terem előtt. Az épületbe érve még jófej is tudtam lenni, megvártam a lifttel az utánam baktató csajszit, és efölötti örömömben megpróbáltam hasonulni (mert én igenis hogy beszédbe tudok elegyedni a cicababákkal*, csak ritkán van bennem elég elszántság hozzá). Megkérdeztem, hogy ő is core trainingre jön-e. Mondta, hogy nem, ő a zsírégetőre jött kilencre. Ó, banyek, így én, ezt jól benéztem. Ráadásul vasárnaponként egy olyan edző tartja a nagyteremben az órákat, akit nem komálok túlságosan. De nem volt mit tenni, vissza már nem fordulunk ilyenkor, a heti edzésszámnak pedig meg kell lennie. 

*A cicababa ezen blog hasábjain NEM degradáló. Bizony megtanultam a leckét. Igaz, nincsenek közös témáink, és teljesen más dolgokat tartunk értékesnek az életben, ésatöbbi, viszont nem lehet nem tisztelni egy olyan embert, aki péntek estéjét feláldozva "kiállásban" nyom végig egy ötvenperces spinningórát. Ha azért csinálja, hogy jól nézzen ki a pasijának a falatnyi topjában, hát akkor azért (én természetesen a Nobel-békedíjra hajtok), az én kalapom meg van emelve.

A kinyomtatott jegyen azonban Erika neve állt, és tényleg ő volt (az igen kevéssé nőies Füttyös Gábor még mindig B. Diána néven szerepel a jegyeken, mert nem írták vissza egy helyettesítés után, úgyhogy lehetett volna tévedés is). Úgy köszönt, hogy "cuppanás, pusszantás", és körülbelül így is folytatta. Annyira *cuki* volt, hogy majdnem kimenekültem óráról, de szerencsére kitartottam, és nem bántam meg. Elég keményen dolgoztatta meg a népet, az énkicsipónim-mesébe illő külsőségekkel csak kiképző őrmesteri stíusát álcázta. Csilingelő nevetéssel vette például el tőlem az összecsomózott gumikötelet, hogy nem így kell ám ezt, és visszaadta helyesen csomózottan, amitől hirtelen sokkal nehezebb lett a gyakorlat (au). Mindazonáltal saját lábon távoztam a teremből az óra végén.

Múlt szombaton a nővéremmel ismertettem meg a spinning csodáját (pontosítok: biztos vannak, akik szerint csodálatos, én nem tartozom ezek közé; mindenesetre hasznos cucc.) Végre igénybe tudtam venni a wellness-részleget is, mert ha ott a nővérem, akkor nagyon bátor vagyok. Kipróbáltuk a kinti jacuzzit (-2 C fokban ücsörögtünk odakint a bugyborékoló vízben, már tényleg csak a pezsgő hiányzott), aztán sorra látogattuk a finn-, bio- és infraszaunát. (Egyedül biztos nem vállalkoznék egyikre se, de ha van, akivel lehet közben csevegni, minden teljesen más.)

Tegnap került fel a korona eddigi edzéseinkre: ellátogattunk egy body art nevű órára, ami jógaalapokon nyugvó nyújtás-erősítés jellegű óra - gondoltam, csak nem alszom el rajta. Nem kellett volna ettől tartanom.

Egyrészt, végre egy óra, amin a dobhártyám nyugiban lehetett. Másrészt, azt ma tudtam meg, hogy ez nyújtó és erősítő óratípus. Tegnap még csak figyeltem, ahogy derekas amplitúdóval remeg a karom, miközben a talajon támaszkodva épp csomót próbálok kötni magamra (az edző utasításait követve, természetesen; magamtól nem tennék ilyet). Aztán csak rémülten pislogtunk egymásra, amikor felszólítást kaptunk, hogy változzunk át asztallá (egyenes háttal!), meg kis csuporként hintázzunk a matracon... Nem sokat segített a valószerűség illúziójának fenntartásában, hogy előtte levő éjszaka fogorvosos mulatozás mián csak négy órát sikerült aludnom. :)

On an unrelated note:

Az igaz barát onnét ismerszik meg, hogy a ma vásárolt csodakütyüt nem csak hogy odaadja, hogy játsszak vele a hétvégén, hanem még meg is köszöni, hogy kipróbálom. :) Ja, és persze segít elásni a hullát.

Piacozás

Téli piacozás után, mikor várja az ember, hogy kiengedjenek a lábujjai...

Kéremszépen, piacozni jó. Úgy egyébként is, mert így egy hétre (sőt, tekintve mostani életstílusomat, inkább két hétre) előre fel tudom vázolni az étkezéseket, de azért is, mert megismerek jópár olyan létformát, amiről eddig még csak nem is hallottam; vagy éppenséggel tudtam, hogy létezik egy "karalábé" jelzetű növény, ami levesekben fordul elő a menzán, de ha szembejött volna velem Karalábé Klára az utcán, nem ismertem volna meg. Mára viszont, hála nővérem kitartó és türelmes oktatásának, simán felismerem a pagodakarfiolt, meg tudom különböztetni egymástól az angol- és a sima zellert, láttam már birs- és gránátalmát, tisztában vagyok a padlizsánválasztás szempontjaival, na meg azt is tudom, hol lehet a világ legjobb belga vaját venni.

Időnként bekukkantunk a helyi Vasedénybe is - múlt héten csodás akcióra figyeltünk fel: "régi serpenyőjét beszámítjuk", úgyhogy ma az egyik ütött-kopott serpenyővel a zsákomban indultam útnak. Sajnos az az akció november végéig volt csak, de nem estünk kétségbe: bekukkantottunk a végkiárusítás-részlegbe, ahol többek közt olyan hiánypótló darabok is kaphatóak, mint például a sajtreszelő-huszonnégy darabos étkészlet-párosítás. Itt találtam rá jövőbeli serpenyőmre. A nyelébe épített folyadékkristályos kijelzőn tájékoztat, hogy mikor érte el az ideális sütési hőmérsékletet; illetve hogy mikor melegedett túl. Mindezt 2900 forintért. És még volt belőle négy darab. Nem értem én az embereket.

Piacozás után megtekintettük az újpesti karácsonyi vásárt, különös tekintettel a Nagymagyarország alakúra faragott fatányérra és a gyerekeknek rendezett Mikulás-műsorra - egy alkalomhoz illő viseletű nő hívott fel a színpadra mindenféle gyerekeket, hogy míg ő énekel, valaki rázza a csengőt (legalábbis nekem ez esett le); valamint ismeretterjesztett: a színpadra feljutáshoz meg kellett például mondani, hogy mit csinálnak a krampuszok a Télapó szánján. Az én tippem a "kapaszkodnak" volt, nem is lesz belőlem soha sztár. (Mint kiderült, ők dobálják be az ajándékokat a kéménybe meg a csizmákba. Egen, kezd begyűrűzni az angolszász Mikulás-kép.) 

Nem estem kétségbe, amiért lemaradtam erről a sok sikerrel kecsegtető karrierlehetőségről, mert épp az évad első forraltborát szürcsölgettük. Potom 300 forintos betétdíjért cserébe Újpest címeres, matt üveg bögrében nyomták a kezünkbe az isteni nedűt - elvitelre, természetesen. :)

Végignéztük még a bal oldali kuckóboltok kínálatát - a szokásos: szappanok, szütyők, teák (bár be kell ismernem, az "Éjféli mise" nevet viselő teafű meglepett), mindenféle tetszetős csiszolt kövek (gyönyörűek, tényleg, de nem visz rá a lélek, hogy olyasmit vegyek, amit semmire nem lehet használni), és az utolsó boltban borok. De nem ám csak úgy akármilyen borok, hanem például eperbor. Meg is kóstoltuk, és a kutyafáját, nagyon finom dolog az. (És még van kékáfonya- és meggybor is.... ááááá!) Nem vagyok borivó, sőt, alkoholt is csak nyomokban fogyasztok manapság, de ebből kell egy üvegcse.

Aztán hazatipegtem, és mostanra már tudom mozgatni a lábujjaimat. Yeah.

Jáj

Note to self: szabóhoz Criminal Minds-nézés előtt menjünk.

Mindennapi rasszizmusunkat add meg nékünk ma

Ma ért véget az A2/1 tanfolyam, jövő héten folyt. az A2/2-vel.

Végül összesen négy tanárunk volt (Inge, Esther, Iyman és az utolsó két napon Frau Beate), és körülbelül huszonöten voltunk a csoportban - nem egyszerre, szerencsére. Sokan voltak, akik az elején bejártak, aztán elmaradtak, vagy, mint az iráni testvérpár, rájöttek még az elején, hogy ez nekik túl nehéz és inkább átmentek a szintén akkor kezdődő A1-es tanfolyamra. És voltak néhányan, akik kihagytak három-négy napot is, aztán bejöttek egy napra (vagy annak a felére), és megint eltűntek. Ezt nem értettem - akkor minek járnak be egyáltalán? A törzsközönség, akik minden nap ott voltak, állt úgy tíz főből, és többségünk folytatja is jövő héten.

Ehhez szerintem Iymannak sok köze van, mert bár a többiek is odatették magukat, azért mégis Iyman volt, aki nem csak a tankönyvet apríttatta velünk szorgalmasan, hanem azt se bánta, ha két feladat közt elkalandozunk kicsit és különféle témákat vitatunk meg, sőt, időnként ő maga kezdte. Egyszer mellékesen megjegyezte, hogy a "német útlevélhez" [állampolgársághoz] társadalmi ismeretekből is vizsgázni kell, és szerintem ebben akart segíteni az érintetteknek, mert a nyelvtanuláshoz képest a többi vizsgatárgyhoz semmi segítséget nem kapnak. 

Például elmagyarázta, hogy Németországban egyenjogúság van a nemek közt, tehát a palesztin srác ne lepődjön meg, ha nőket lát az utcán. (Tette ezt azután, hogy az említett ifjú meglepetésének, azaz rosszul palástolt felháborodásának adott hangot, hogy elment vásárolni, de mindenféle nőket kellett kerülgetnie.) 

A rasszizmusról is szó esett; arra már nem emlékszem, hogy milyen apropóból, de arra igen, hogy akkor döbbentem rá, hogy rettentőmód tele vagyok előítéletekkel.

Van ugyanis egy ukrán csaj, Viktoria. Annyira szép, hogy ihaj; mikor mondta, hogy régebben fotómodellként dolgozott, én voltam a legkevésbé meglepve. Ám ahogy visszatekintettem a gondolataimra korábbról a rasszizmusról szóló csevej után, nagyon elvörösödtem.

Mert mondjuk Viktoria felolvasta az egyik feladatot, ahol egyeztetni kellett a vonatkozó névmást a tárggyal és az igét a megfelelő helyre kellett tenni. És tette mindezt hibátlanul. Nekem, a rasszistának meg az volt az első (és sokáig utolsó) gondolatom, hogy "jé, eltalálta; biztos megnézte a megoldások közt." Egyszerűen feltételeztem, hogy ha valaki ennyire szép, akkor automatikusan ostoba is.

Oké, nem vagyok teljesen menthetetlen, mert erre tökegyedül jöttem rá. Az már korábban is feltűnt, hogy Viktoria gyanúsan gyakran találja el a helyes választ, sőt, meg is tud szólalni, mondatokat tud alkotni egyedül, pedig az nincs a könyv hátuljában a megoldások közt. Mégis, a Nagy Elpiruláshoz vezető gondolatsort Iyman indította el, és ezért hálás vagyok neki.

Azóta gondosan felülvizsgáltam a többiekről alkotott véleményemet, és nem fedeztem fel még egy ekkora hibát. Talán csak a palesztin sráccal voltam túl elnéző. Arra figyeltem fel ugyais, hogy újabban megváltozott a ragozása.

Normális ember ugyebár úgy ragoz, hogy például "ich bin, du bist, er-sie-es ist". Ő viszont mostanában az "ich bin, du bist, er-es-sie ist" sorrendet használja. A srác ugyan vasággyal együtt sincs hatvan kiló, mégis félelmetes kissé.

Update
No igen, már megint ugyanazt a hibát készültem elkövetni. Közben ugyanis az ifjú barátkozási szándékait fejezte ki Facebookon (valamint küldött egy üzenetet, hogy küldjem el neki az utolsó napon készült fényképeket, amik egyébként nem is nálam vannak), én pedig azon morfondíroztam, hogy mit tegyek. 
1. Habozás nélkül az Ignore gombra kattintok.
2. Meglátom, hogy hétfőn ott lesz-e az A2/2-n, és ha nem, akkor az Ignore-ra kattintok (ha meg igen, akkor lásd 3. lehetőség).
3. Az Acceptre kattintok, és egy hét múlva feltűnés nélkül törlöm a kapcsolataim közül.


No de. Közben voltam a lengyel csajszival a Stadtparkban biciklizni, és a hazafele úton töprengtem ezen egy sort. Arra a jutottam, hogy vajon mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy megírja nekem azt a háromsoros kis levelet? Lehet, hogy többe, mint én azt el tudom képzelni. Úgyhogy visszaigazoljuk szépen, és igyekszünk előítéletek nélkül hozzáállni. (Értsd: igyekszem feltételezni róla az alkalmazkodási szándékot.)

A rendszergazdákról úgy általában

Disclaimer: az eset nem velem történt, már megoldódott, és csak példaként szolgál.

Rendszergazdából kétféle van: a linuxos és a windowsos. Aki ebbe a két csoportba nem tartozik, az vagy nem rendszergazda, vagy nem ért a csoportba rendezéshez.

Sokan, főleg kívülállók és kezdő rendszergazdák gondolják úgy, hogy a linuxosok durva, antiszociális egyének, akiknek egyetlen szórakozása a windowsos rendszergazdák porba tiprása. Pedig...

Alaphelyzet: a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda* olyan problémába ütközik, amit nem tud megoldani, ezért úgy gondolja, megkérdez másokat is. Belép egy olyan baráti chatszobába, ahol vannak windowsos és linuxos rendszergazdák is, és így szól: 

emberek, elment a videokártya gyorsítótárából a háttérkép, és sehogy se tudom visszacsalogatni. valami ötlet?

A legeslegeslegelső válasz egy linuxostól érkezik: 

hasznalj peldául rendes operacios rendszert :)

A második válasz is linuxostól érkezik: felajánlja, hogy kiír neked egy Ubuntu/Kubuntu/Knoppix/Slackware telepítőlemezt és nagyon szívesen segít a telepítésben és a konfigurálásban. (Természetesen itt is smiley zárja a mondatot.)

A Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazda, mivel ekkor már legalább három órája szenved a problémával, és az idegei elég ramaty állapotban vannak, olyan erősen markolja az asztalt, hogy belefehérednek az ujjai, és minden erejével azon van, hogy ne javasolja az említett telepítőlemez végbélkúpként történő alkalmazását. 

Ha valamivel Tapasztaltabb Windowsos Rendszergazda lenne, akkor tudná, hogy a linuxos egyik kezével begépelte ezeket a javaslatokat, a másik kezével viszont vagy lecsapott egy másik dimenzióban élő windowsos haverjára, hogy az hallott-e már ilyen esetről, vagy épp bebootol egy épp kéznél levő windowsos gépet, hogy azon megpróbálja reprodukálni a hibát, a hibakeresést elősegítendő**. 

Esetleg a harmadik kezével rákeres a problémára, mert nem csak a windowsosok képesek hihetetlen dolgokra.

(Valós időben körülbelül négy másodperc telt el a kérdés feltevése óta.)

Ekkor érkezik az első válasz egy windowsostól, ami körülbelül ilyesmi:

hú, hát ilyent még nem láttam... de várj egy percet, utánanézek.

Ezután mindkét oldalról elkezdenek záporozni a kérdések és javaslatok, hogy ezt kapcsolja ki, azt meg be, és állítsa át az eredeti érték felére, és végül vagy találnak megoldást, vagy nem, de akárhogy is legyen, a Közepesen Tapasztalt Windowsos Rendszergazdában az marad meg, hogy ez a linuxos egy rémes alak.

*A neveket és a probléma leírását a szereplők védelmében megváltoztattuk.

**Igazából csak egy egyfajta rendszergazda van: az pedig OS-független és olyan, hogy ha egy százemeletes felhőkarcoló nyolcvanhetedik emeletének erkélyén lóg a korlát külső oldalán, és csak nyolcvanhat és fél emeletnyi levegő választja el a betonra történő csúfos érkezéstől, és az orra alá dugsz egy billentyűzetet, hogy hogyan kell a fluxuskondenzátor felbontását parancssorból megváltoztatni, habozás nélkül elengedi a korlátot - és általában egy rtfm-et még pont be tud írni, mielőtt elhatalmasodna rajta a gravitációs gyorsulás.

Hmmmm....

Vajon mennyire pofátlanság bekopogtatni a szomszédhoz és megkérdezni, hogy milyen mosószert használ?

(Nem, nem őrültem meg; legalábbis nem jobban a korábbinál. Jön be a nyitott ablakon a frissen mosott ruha illata.)

Életjel

Azt tudtam, hogy nem fogom pár hónapnál tovább bírni a semmittevést. Dög lusta vagyok, ezzel nincs semmi probléma, ugyanakkor annyira hozzászoktam ennek titkolásához, hogy egyenesen rosszul érzem magam, ha haszontalan vagyok (azaz nem teszek semmi olyat, ami hozzájárulna az ország GDP-jének növekedéséhez.) 

A magam módján igyekszem hasznossá tenni magam, azt viszont nem akartam, hogy gasztrobloggá váljék ez, úgyhogy bármilyen finom rakott tésztát, sajtba sütött zöldségkeveréket vagy nem-túrórudit gyártottam is, azokkal nem dicsekedtem el. (Azért álljon itt egy jótanács: a nem-túrórudinak a túrójába csak a citrom reszelt héja kerüljön, a leve ne, bármit mondjon is a recept; és aki azt hiszi, hogy fél kiló lengyel túrót könnyű átpasszírozni egy "finom lyukú szűrőn", az inkább bele se kezdjen.)

A napjaim viszonylag egyforma egyhangúságban telnek - felkelek 7 körül, kávézás közben megetetem a maffiámat és learatom a vetést a vadnyugaton, blogolvasás, reggeli torna, további blogolvasás és általános művelődés, délután egy kis vásárlás időnként, aztán vagy főzök vacsorát, vagy nem. Annyira hiányzik valami agymunka, hogy kitörő örömmel vállaltam el scriptírást, angolról fordítást és excel-függvényezést különböző barátoknak és ismerősöknek, és kissé pirult az orcám, mert még ők köszönték meg.

Mondjuk most épp van néhány új játékom a Nintendo DS-hez (miután sikeresen végigvittem a Tomb Raider - Underworldöt, vérszemet kaptam és nekiláttam más akciójátékoknak is), és két hét múlva megjelenik az új Nancy Drew rész, nem is szólva a némettanfolyamról, ami júliusban kezdődik, mégis, egyelőre szerintem elég világos képet ad mindennapjaim torokszorítóan izgalmas folyásáról az, hogy a mai nap eseménye a Lidl meglátogatása volt. Mert ott még nem jártam. :)

Ennek kapcsán újfent bizonyítást nyert a helyi időjárást illető elméletem, miszerint szerintem nem vagyok túl paranoiás, de ez üldöz engem. Ezen a héten még nem esett az eső, általában napos, időnként kissé felhős volt az idő; mára verőfényt ígértek és 20 C fokot (az elég meleg errefelé). Erre odagurulok a Lidlhöz kellemes napsütésben, bemegyek, végigjárom néhányszor a sorokat, mert az ecetet sehol nem találtam, aztán kimegyek, és bőrig ázok, míg a biciklimig eljutok (kábé húsz lépés). Vártam egy-két percet, de nem akart csitulni, úgyhogy vállat vontam, a jégsalátát (vagy mi a tököt; olyan, mint a fejessaláta, csak be van csomagolva) felkötöttem a csomagtartóra, hogy szabad legyen mindkét kezem a fékezéshez (esőben nem fog túl jól), és elindultam, hiszen ennél jobban úgyse ázhatok el.

Az eső is látta, hogy engem nem ijeszt meg, lassanként le is csitult,  és bekapcsolta a szelet, de igazából az morcosított most fel, hogy mikor begurultam az udvarra, még szemerkélt, de mire felértem a harmadikra, már kisütött a nap. :)

Update a tegnapi mindenféléhez

Valamit csinálni kell ezzel a spagócával a jövőben, mert hiába tette le az Elp a nagyesküt, hogy neki ízlett, szerintem nem volt teljesen rendben. Valószínűleg a hús miatt. Az igazi spagóca Globus-féle Tavaszi vagdalt felhasználásával készül. Már a magyar darált hús is kockázatos lépés, az itteninek meg teljesen más az íze. Nincs ráírva a patkányhús-tartalom, de biztos 1% alatt van, márpedig a jó spagócánál 5% a minimum. 

Jó, nem volt nagyon rémes azért. És persze a sajton is kell még csiszolgatni. Itt nincs se Trappista, se Karaván (micsoda meglepetés!), ki kell kísérleteznem ezek helyi megfelelőit.

Azt is megtanultam, hogy a kókuszgolyó tésztája 8 evőkanál meggylé hozzáadása után kellően pohonc lesz a formázáshoz, abba a hitbe ringatva készítőjét, hogy ez így is marad. Hanem a hűtőszekrényben magába szippantja a nedvességet a darált keksz (mondtam már, hogy itt nem lehet darált háztartási kekszet kapni? úgy egyáltalán háztartásit se, persze. kekszdarálót viszont lehet), így fogyasztáskor meglehetősen kemény ellenfélnek bizonyulhatnak. Sőt, elég pofátlanok lettek ma reggelre. Az egyikük egyenesen elém állt (gurult), mikor a kávét főztem, és kijelentette, hogy úgyse merem megenni.
 

Ezt a félreértést gyorsan tisztáztuk, mert kemények lettek, de csak annyira, mint egy tömör tejcsokigolyó szobahőmérsékleten. (Egy fokkal kellett volna puhábbnak lennie, nem többel, és akkor  tökéletes.) Az ízén sokat dobott a csapott evőkanál fahéj, amit a megjegyzések közt írt valaki a receptnél.

Mindenféle

Végzettségem szerint műszaki menedzser vagyok, és igen ritkán van alkalmam ilyen irányú tehetségemet kamatoztatni.  Ám tegnap a villanyszerelő bekötötte végre a főzőlapot, és pár órával később, ahogy felbontottam volna az aznapra esedékes 5 perces-dobozos kaját, megjelent egy villanykörte a fejem felett: dejsz' tudunk főzni! Akkor minek eszem én ezt? Oké, én speciel azért, mert szeretem, de ettől függetlenül jó lenne végre alapanyagokból előállítani valami ételt. A gondolat pedig tett követte. 

A műszaki menedzser kitalálja, hogy mi legyen a vacsora a következő két napon, szerez nagy teherbírású szállítóegyedet (ez lenne az Elp), összeírja a bevásárlólistát (Excelben, aztán átírja papírra, hogy ne nézzék őrültnek), amit természetesen gondosan otthon felejt (de ez nem baj, mert a műszaki menedzser amúgy is fejből tudja), és elmegy felügyelni a beszerzési műveleteket.

A második fázis a nyersanyag előkészítése és a főzés. Normális esetben az előkészítésbe is be szoktam fogni az Elpet, de tegnap homokszem került a gépezetbe: telefonon keresték, és ez olyan, mint más háztartásban a focivébé - majd beszélünk, ha véget ér.

A spárgahámozástól tehát megmenekült, de szerencsére azt már régóta tudja, hogy én és a sercegő olaj egy bekövetkezésre váró katasztrófa vagyunk, ezért önként és dalolva magára vállalta a  rántott sertésszelet elkészítését. És mivel a spárga és a krumpli békésen rotyogott, a műszaki menedzser kijelentette, hogy 12 perc múlva visszatér, addig az Elpé a terep, majd elment a számítógépén pittyegni. Természetesen visszatért 12 perc elteltével, de az Elp megnyugtatta, hogy minden a tervek szerint halad, így visszatérhetett a számítógépéhez. (Fontos, hogy a dolgozó minél hamarabb kipróbálhassa magát egy felelősségteljes feladattal, ugyanakkor tudja, hogy baj esetén a főnökség is ugrásra kész.)

Említettem, hogy vettünk tányérokat? :)

Mára Maggi Fix-féle spagócát tervezek, az viszont a főnökség monopóliuma, az Elpet legfeljebb hagymaaprításra fogom be, főleg hogy meglepetést is készítettem. Egy kedves barátom hetek óta ecseteli, hogy milyen finom kókuszgolyót eszik reggelire, ebédre és vacsorára, valamint a köztes időkben, és bár nem vagyok egy kókuszgolyó-fetisiszta, mikor kiderült, hogy az Elp ilyet még soha nem fogyasztott, előkaptam egy recept.

Mai is tanultam újat: a porcukrot minden esetben át kell szitálni. Nem szabad csak úgy beborítani a keverőedénybe, abban a hitben, hogy tényleg porszerű. Nem az.

Másrészt, minden bizonnyal van egy helyes kéztartás a golyók formázásakor. Ezt két egymást követő golyónál még soha nem sikerült megtalálnom, tehát ha ragaszkodunk a pontossághoz, a mai desszert kókusz-lekerekítettsarkúparalelepipedon lesz. 

Kókuszgolyó-seregem álcaháló alatt várja az éj leszálltát

Villámjóhír

Itt a függöny sok embernek csak valami dísztárgy, ami csak kiszorítja a fényt, tehát minek az; nekem viszont fontos, mert irtózom már a gondolattól is, hogy a szomszédok bekukucskálhatnak, mikor én épp Béres Alexandra egyik DVD-jére gyúrok. (Az csak rám tartozik, hogy mennyire vörösödik a fejem a farizomgyakorlatok közben.)
Az Elp meghajlott akaratom előtt (még mikor a földszinten lakott, akkor se húzta be a függönyöket; mondjuk az is igaz, hogy nem szoknak benézni az emberek az ablakokon), ezért is vettük azt az átok sok függönyt az Ikeában (tudom, hogy nagybetűvel kell írni, de nem fogom.) Vettünk sok függönykarnist és hozzájuk konzolt meg kis karikákat is, és az egyik ilyennél csapott le a villám: nem volt benne maga a kerek lukas cucc, amivel az egész a falhoz erősödik. Valaki kiszedte és úgy tette vissza a polcra. Előfordul. Ugyebár.

Ma pedig kitört belőlem a "hűdejófejvagyok", és ismertettem az Elppel a terveimet: torna, zuhany, pihi, Bauhaus. Gondoltam, hátha sikerül kicserélnem, ha kellő eréllyel lóbálom a blokkot és közben csendben nyüszítek egyet-kettőt. Na de itt jött a nehezítés: a blokk eltűnt. Sebaj, mondta az Elp, IJ. Kölcsönvettem a vastag fekete kardigánját és útnak indultam.

Itt szeretném megjegyezni, hogy valami baj lehet az időjárással. Kora reggelre és délre esőt ígértek, és reggel esett is, de itt ültem fél egyig, és nem kezdett el esni. Tudtam, mivel tartozok a helyi meteorológusoknak, ezért önfeláldozóan nekivágtam a Bauhausig vezető 2,7 mérföldnek (miért mérföldben adja meg nekem a magyar nyelvű googlemaps?) Tekertem is szorgosan, de csak nem kezdett el esni, és ráadásul a szél vezérlése is meghibásodhatott, mert időnként fújt szemből is, de jellemzően oldalról, és egyszer még hátulról is (ezt senki nem fogja elhinni, pedig igaz!) Azzal nyugtatgattam magam, hogy biztos a visszaútra tartogatja az erejét, ez csak a beetetés lehetett.

A Bauhausban rögtön a bejárattal szemben van a vevőszolgálat, az az aljas ötletem támadt tehát, hogy én ezt a konzolt itt fogom "bemutatni", hogy én ezt "be szeretném vinni". Felsőfokú némettudásomat elővillantva elmagyaráztam a vevőszolgálatos hölgynek, hogy "megvettem, de hiányzik izé innét, de nincs nekem számla". Mikor a kezébe vette a cuccot, már éreztem, hogy beakadt a horog, és gyorsan hozzácsaptam a csavarokat/tipliket is, amik útközben kiestek a dobozból. Hideg tekintettel rámnézett, és közölte, hogy pénzt azt nem kapok vissza. Megnyugtattam, hogy engem egy teljes csomag konzol tenne a világon legboldogabbá, mire hirtelen mosolygott egyet, kinyomtatott egy pénztárban bemutatandó cetlit 10,95€ felirattal, és hálás köszönetemre egy "jó hétvégét"-et mondott, és már fordult is a következő versenyzőhöz. Na vazz, mondok magamban, mivé lesz így a világ?

Ezen annyira felbátorodtam, hogy pár perces sikertelen kóválygás után letámadtam egy dolgozót, hogy merre találhatóak az "ablakszőnyegek" (furán nézett, ezért korrigáltam) ...vagyis az "ablakruhák" (mit csináljak, a függönyszerelésnél hiányoztam az iskolából). Erre már felderült az arca, hogy "Gardine!" Útbaigazított... A szókincsemen még fejleszteni kell. :)

Hazafele már érezhetően megemberelte magát a szél, főleg az emelkedőn fölfele tekerve esett jól a szembeszél (félúton fölfele nagyon úgy tűnt, hogy leelőz egy babakocsit toló anyuka, de órási erőfeszítéssel sikerült mozgásba lendülni, így ettől a szégyentől megmenekültem.)

Az Elp annyira nem lepődött meg a sikeres cserén, hogy most megnyertem egy újonnan összerakott gép telepítését. Jó, német nyelvű Windowst kell feltenni, na és? :)

Hoppá...

Majdnem eltört egy ronda váza, mikor ablakot nyitottam. Majdnem. Micsoda szerencse, hogy viszonylag lassan nyitottam bukóra az ablakot.

Megyek, megpróbálom még egyszer. :)