Szülői percek

Erről miért nem szólt nekem senki? #4823

1. A gyermek jégkrémet kíván enni. 
2. A jégkrém hideg. 
3. A gyermek nem fogyaszt olyant, ami nem szobahőmérsékletű.
4. GOTO 1

Házvásárlás

Teát főz, kényelmes ruhába öltözik, leül gép elé. Ez hosszú lesz.

Már jó ideje álmodoztunk, hogy el kéne költözni valami nyugis helyre - ez nekünk Connecticut állam Fairfield nevű városát jelentette, az álmok földjét. Gyakran jártunk oda barátainkhoz (a korábban már megénekelt Meli és Josh), többnyire csak úgy, társasjátékozni, együtt lógni, egyszer pedig macskára vigyázni, míg ők nyaraltak. 

Fairfield az egy teljesen élhető hely, tiszta, levegős, rengeteg fa, széles utak, normális méretű, rendezett boltok, az utakon sokkal kevesebb őrült sofőr... csend, béke, nyugalom. Valahányszor ott töltöttünk egy vagy két éjszakát, kisimult idegekkel tértünk vissza a nagyvárosba.

Úgy két éve komolyan foglalkoztunk a gondolattal, hogy ki kéne költözni New York-ból. Vannak a városnak jó oldalai is, például a metró, amit még mindig imádok és csodálok; rossz oldala viszont annál több. Koszos, büdös, szűkös, hangos. Ha bohó, bulizásra törekvő ifjak lennénk, talán élveztük volna, de nem azok vagyunk, és egyre inkább elegünk lett belőle.

Akkor kaptunk magunk mellé egy ingatlanügynököt (Meli szerezte, ő ilyen helyen dolgozik), akivel megnéztük, miféle albérletek vannak arrafele. A kínálat eléggé hasonlított a New York-ira, árban és minőségben egyaránt. Volt egy, ami tök jó lett volna (egy kétszintes ház), csak nem jó környéken volt, még rosszabb környéken át vezetett az út a vonatig, és, mint az összes többinél is megállapítottuk, nem járna sem minőségi, sem anyagi előnnyel, ha költöznénk. Az ötlet akkor hamvába hullt.

Január környékén viszont megint elkezdtünk töprengeni. A zöldkártya még nincs a kezünkben, de a fene essen bele, valamit akkor is tenni kell. Havi 2600 dollár az albérlet, plusz a rezsi, ennyiből tudnánk venni egy házat. Meliék elvittek minket néhány open house-ra (az eladó házban egész nap ott egy ügynök, be lehet menni megnézni), és bár ott és akkor nem találtunk jót, a magvak elültetődtek és szárat hajtottak. 

Azaz, a gondolatot végül tett követte. Meli ismét szerzett nekünk egy ügynököt, Tony névre hallgatót. Megkezdődött a háznézés.

Ez úgy nézett ki, hogy Tony a megadott feltételek alapján összegyűjtött egy csokor házat, elküldte a linket a csokorhoz, mi azokat végignéztük, és kiválogattuk a 4-5, esetleg 6 szóba jöhetőt, minekutána egy előre egyeztetett napon elmentünk Connecticutba és szépen végiglátogattuk őket.

Nem mondom, volt néhány érdekes darab, de összességében egész jó tapasztalatok értek. Azon az áron, amin mi kerestünk (500kUSD), már jól fényképezik a házakat - időnként kicsit túlságosan is jól, gyakran volt olyan, hogy a ház, amibe a netes képek alapján totál beleszerettünk, a valóságban lepukkant volt; hamar megtanultuk a negatív nézést is, azaz megtalálni, hogy mit NEM fényképeztek le (ott van a repedés, ugye); és persze ott volt a überszaturált ház, amiről bevallottuk Tonynak, hogy csak azért szeretnénk megnézni, hogy lássuk, igazi-e, vagy tényleg egy SIM játékból másolták ki. 

Az egyik feltétel volt, hogy 2 óra alatt be lehessen tömegközlekedni a munkahelyünkre. Ez igencsak leszűkítette a jelölteket, mert Fairfield és környéke vonattal másfél óra a Grand Central Termináltól; gyakorlatilag azt kértük, hogy a ház legyen gyalogtávolságra az állomástól, és a “gyalog” fogalmát max 20 percben szabtuk meg.

Találtunk egy szóba jöhető házat, aka Reynolds Drive. Vadiúj (az eredeti házat megvette a vállalkozó, lebontotta, és épített egy újat), pont 20 perc az állomás; garázs még nincs felépítve, de az árban benne van. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy teszünk rá ajánlatot. 

Ez jellemzően a kért árnál 10-20%-kal kevesebb, ami után az eladó vagy kikacag minket, vagy tesz egy ellenajánlatot, és így tovább, míg a felek meg nem egyeznek vagy az árban, vagy abban, hogy nem egyeznek meg az árban.

Az ajánlat megtételével egyszerre rákérdeztünk, hogy a garázs mekkora lesz, illetve hogy a kertrendezés benne van-e az árban.

Azt észrevettük már az első megnézéskor, hogy a tulajdonos-ügynök (ez általában két személy, de itt egy személy volt) neve magyarnak hangzik, és Tony mondta, hogy bizony, magyar származású a Joe, sőt, az anyukáját pont úgy hívják, mint engem. Nahát, mondtuk, milyen kicsi a világ, magunk közt viszont azt mondtuk Norbival, hogy ez kétféleképpen sülhet el: vagy nagyon át leszünk verve, vagy ritka simán megy minden.

Mit ád az ég, az első eset következett be. 

525 volt a hirdetett ár. Mi ajánlottunk (nem emlékszem pontosan, de sacc/kb) 500-at, remélve, hogy 515-520 körül megegyezünk. JAAAA (így Joe) hát ha garázst is akarunk, akkor 530 az ár! Öccáér’ megkapjuk a házat, ahogy van, semmi garázs vagy kertrendezés.

Tony, aki egy úriember, rámutatott Joe-val folytatott beszélgetésében, hogy a ház hirdetésében a garázs szerepel, mint included az árban, illetve a házban kinyomtatott prospektusokon is így emlegetik a dolgot, ezért ez így nem korrekt. Joe hímezett-hámozott, hogy hát benne volt az a ház leírásában, hogy 25k a garázs - mi a magunk részéről nem cicóztunk, és hivatalosan is visszavontuk az ajánlatot. Franc se akar egy csalóval üzletelni.

(Ez márciusban történt; utána időnként ránéztem, és még hónapokig eladatlan maradt. Végül május végén talált gazdára, 527k dollárért. Azt nem tudni, garázst kapott-e az új tulaj.)

A többi háznézés eseménytelenül telt. Ilyen vagy olyan okból egyik se felelt meg, vagy néhány esetben elvitték az orrunk elől. Volt, ami majdnem jó volt, de abban egyetértettünk Norbival, hogy félmillió dollárért legyen olyan a ház, amilyet akarunk, kompromisszumok nélkül.

Aztán közben kitört egy világjárvány, és már április körül sejteni lehetett, hogy az irodába járás, mint olyan, elveszíti jelentőségét. Így, mikor Tony felrakott néhány olyan házat is a listára, ami 2:30, sőt 3:00 messze volt az irodától, nem raktuk azokat azonnal a “nem” kupacba.

A Háztalálás Napján a Skytop Drive ház volt a fő célpont - istenien nézett ki a képeken, csodás beosztás, tágas terek, elviselhető méretű kert. Hát persze hogy alapos felújításra szorult, ez nem lepett meg senkit; a listáról viszont a személyes látogatás után azonnal lekerült. 

Utána jött a Frederick Drive, ami a komoly esélyes kategória volt. A meghirdetett ár 475k dollár volt, ami érthető is a konyha és egy-két helyiség állapotát nézve, különös tekintettel a nyílászárókra; de amúgy tetszetős darab volt. Van benne egy irtó jó szellőztető rendszer, gyakorlatilag egy bazi nagy propeller a mennyezetbe építve. A megfelelő gomb elforgatásával kinyílnak a spaletták, felbőgnek a motorok, és az egész ház kiszellőzik egy perc alatt. És, ahogy Norbival próbáltuk a gépezet moraját túlordítva megbeszélni, ez még csak az 1-es fokozat a 8-ból. Gondoltuk, le lehet ezt alkudni 450-460 körülre. Rég vár vevőre, biztos rugalmasak. (Azóta sincs eladva, de már “Contingent” az állapota, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy folyamatban van egy ajánlat.)

Volt aznapra még egy ház, amit igazából csak azért hagytunk a listán, mert a “Hawks Ridge” típus tagja volt, ami valami háztípus, és több is van belőle eladó; eléggé messze van, de vadiújnak tűnik és az ára nem is olyan vészes, és ilyet még úgyse láttunk.

Mikor bementünk, nem fogott meg azonnal, jobban elfoglalt, hogy eltévedtem a földszinten (teljesen körbe lehet járni a konyhából a fürdőszobán át a hálóba jutva, onnét a bejárat mellett tovább a nappaliba, ahol már látni a konyhát. Igazából nem eltévedtem, csak meglepett, hogy nem ott lukadtam ki, ahol gondoltam, hogy fogok.)

Közben Norbi felfedezte a konyha legjobb vonását: van külön főzőhelyiség! Azaz, van maga a konyha, szigettel a közepén meg szekrényekkel körbe, meg hűtő és mosogató, de maga a sütő az egy kisebb helyiségben van, amit tolóajtó választ el a ház többi részétől. (A bableves óta tudjuk, hogy ez azért nem légmentes szigetelés, de akkor is lehet olyan étkeket készíteni, amiket eddig nem akartunk, mert bebüdösíti a lakást.)

Az alagsor teljesen beépített; a felső szinten további 3 db hálószoba, 3 db fürdőszobával; és, a másik különleges tulajdonsága: a mosóhelyiség az EMELETEN van, nem az alagsorban. Hol gyűlik össze a legtöbb szennyes? Ahol a legtöbb hálószoba van. Hol van a legtöbb mosószoba/konyha/helyiség? Az alagsorban, ahova általában reszketeg lépcsőn vezet az út egy 40 wattos villanykörtétől támogatva.

Van pici patio (kerti kikövezett hely, ahova lehet rakni kerti bútort és sütögetni, meg nézni a fákat), és HOA (homeowners’ assocation) tagja, amiről leginkább rémhíreket lehet olvasni, hogy nem engedik az embernek, hogy másképp tegye vissza a kukára a fedőt, de az itteni szabályzat normálisnak tűnik, a havidíj is rendben van, és benne foglaltatnak olyan dolgok, mint a kert rendben tartása (eljátszadoztunk a gondolattal, hogy milyen lenne füvet nyírni hetente egyszer, meg veteményest gondozni, és a kutyus meg kint rohangálhat a kertben, de ahogy figyelem szerdán és csütörtökön a kertészeket, elnéző mosollyal gondolok akkori önmagunkra).

Egyetlen aspektus volt, ami miatt nem tettünk azonnal ajánlatot: a ház, ami egy a sok sorház közül (mindegyik másképp néz ki, csak a stílus ugyanaz), két nagyobb út közt fekszik. Itt nem gyakori a járda, tehát ha valahova menni akarunk, oda autóval kell.

Egy-két napi morfondír után viszont arra jutottunk, hogy üsse kánya, ez egy irtó jó ház, essünk neki. 550k volt az ár, ami épp a felső határ, ameddig hajlandók voltunk nézelődni.

Kinyomoztam, hogy az eredeti ár 575k volt, és a szemben levő ház, ami csak 3 hálószobás, az kerül 550-be; egy másik, szintén kisebb ház 620k-ért kelt el. Rákérdeztem Tonynál, hogy mégis mi a répa lehet a baj ezzel a házzal, gyanús ez. Tony egyik kiváló tulajdonsága, hogy ha vannak ilyen kérdések, akkor utánanéz.

Kiderítette, hogy a tulaj befektetési céllal vette a házat, de nem jött be a számítása, ezért mélyen áron alul adja, szeretne szabadulni tőle.

Aham, így mi, és tettünk egy ajánlatot 530k értékben, “pofátlanság fél egészség” jeligére. 

A továbbiakban lásd a lenti esettanulmányt, amit egy, a családnak és barátoknak írt levélből másoltam ki  (semmi kedvem még egyszer leírni, ugyanis az egészség másik fele a lustaság).

0. Előzetes hitelelbírálat (ez a házkeresés előtt történt)

Bejelentkeztünk egy erre szakosodott hölgynél, aki felmérte anyagi állapotunkat, és mint hitel-bróker, úgy találta, ki tudunk fizetni egy 550 ezer dolláros házat 20% önerővel.  

1. Keresés

Sok keresgélés után megtaláltuk A Házat, jól meggondoltuk, hánytuk-vetettük, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk.

2. Ajánlat. 

Tettünk egy ajánlatot, a kikiáltási ár alatt 20 ezer dollárral. Az eladó tett egy ellenajánlatot kicsivel többért, épp a mi ajánlatunk és a kikiáltási ár közt félúton.

Elfogadtuk. (Digitálisan aláírtunk egy rakat papírt és küldtünk képet egy csekkről, amin a vételár 1%-a volt.)

Ezen a ponton volt egy elfogadott ajánlat, aka "accepted offer". (Május 5)

3. Vizsgálat (május 8)

Felhívtunk egy műszaki vizsgálót, akinek a házak vizsgálata a szakterülete. (Repedezik-e az alapzat? Hány termesz van per négyzetláb? Rozsda? Luk a tetőn? Szigetelés állapota? Padlás? Folyik-e a víz, ahol kell neki? Folyik-e, ahol nem kéne neki? Igen alapos vizsgálat.) Megállapodtunk az időpontban, árban, odamentünk, ott volt, vizsgált, fényképezett, utána adott egy szóbeli értékelést, mondván a hivatalos jelentést majd küldi.

Ezen kívül elhelyezett 2db hokikorong méretű cuccot az alagsorban, hogy megmérje a radonszintet.

(A radon színtelen-szagtalan nemesgáz, viszont radioaktív, és hajlamos összegyűlni az alacsonyabban fekvő helyiségekben, ami nem jó egészségügyi szempontból. Gyűlik az mindenfele a világban, csak kevés helyen perelnek miatta, így ez alighanem ilyen amerikai hobbi.)

Másnap megkaptuk a jelentést - mivel a ház gyakorlatilag vadiúj, nem volt semmi meglepetés. Két benti ajtó kevéssé záródik, és kint hiányzott két szegélyléc a falról. (Azóta mindkettőt javították.)

4. Szerződés

Míg a radonvizsgálat eredményére vártunk, felhívtunk egy ügyvédet. Miután az emilcímem gondos lebetűzése után levelet váltott egy mindkettőnk számára ismeretlen illetővel, inkább küldtem neki én levelet, mondván bonyolult a nevem. Küldött ajánlatot a szolgálatairól, elolvastuk, vállat vontunk, mondván jó lesz ez. Aláírtuk, visszaküldtük. Aztán csend. (Még mindig május 8)

5. Radonvizsgálat eredménye (május 15)

A mért időszakban sok radon tartózkodott az alagsorban, a megengedett minimálisnál valamivel több, így radonszintcsökkentő berendezést kell szerelni, ami kiszellőzteti. (Mint kiderült, már be volt szerelve a szerkentyű, csak a szellőzőnyílást kellett megoldani.)

6. Megint felhívtuk az ügyvédet, hogy mi van, ő vár ránk vagy mi várunk őrá? 

Azt mondta, ő a szerződésre vár (amit az eladó készít), ugyan hívjuk már fel az ügynökünket, hogy az hívja fel az eladó ügynökét, hogy az hívja fel az eladó ügyvédjét.

Hogyne, mi sem egyszerűbb ennél. 

A telefonlánc végigment, és péntek este már volt szerződéstervezetünk. (Május 15 ez is)

7. Szerződés aláírása

Hétfőn (május 18) felhívtuk az ügyvédet, hogy végigmenjünk a szerződésen. Átfutottam előtte, és szégyen, nem szégyen, elég sokat értettem belőle. (A lakásom vásárlásakor aláírt magyar nyelvű szerződésből alig fogtam fel bármit is.) Jó pár szót kiszótáraztunk, megtudtuk például, hogy ügyvéd-angolul külön szó van arra, hogy folyóparti vagy parti-e egy ingatlan.

Nagyjából szabványszerződés, amibe belevetettük a radonszintcsökkentő berendezést (utána tudtuk meg, hogy már megvolt; de nem baj, elfér az a pár sor ott.)

Ügyvéd átküldte emilben a módosított szerződést hétfő este, mi kedden aláírtuk, visszaküldtük. (Jó a nyomtató-szkenner a háznál.)

8. A második csekk

A szerződés aláírásakor le kell tennünk ügyvédi letétbe a vételár 9%-át (akik eddig követik a történetet: az ajánlattételkori 1%-kal az már így összesen 10%). Csakhogy, mint azt az ügyvédtől szerda délelőtt megtudtuk, nem akkor, amikor az eladó is aláírja, hanem amikor mi.

Hoppá.

Kirongyoltunk ebédidőben a postára, egy erősen ötszámjegyű csekket lobogtatva. Feladtuk úgynevezett "overnight" küldéssel, ami másnap délre már ott is volt.

A postától 5 lépésre eltávolodva kaptuk meg a hitel-bróker hölgy levelét, hogy kéne neki is egy másolat a csekkről... A második hoppá. De semmi probléma, az ügyvédek láncolata simán vette ezt az akadályt is, és másnap délben már küldték is a csekk fénymásolatát minden érintett félnek.

9. Mindeközben a hitelelbírálás világában

A hitel-brókeres hölgy (lassan ideje nevén nevezni: Mary) is akcióba lépett, mikor már valódi házról volt szó és a szerződés is elkezdett folyamatban lenni. Küldött további rakat papírokat digitális aláírásra, és megkezdődött a hitel kamatának belövése.

Az előzetes elbírálásnál 3.5% körül volt a kamatláb (már ha így hívják), aztán felment 3.75-re, aztán megint le... nem vagyok egy pénzügyi zseni, de annyit tudok, hogy minél kisebb, az annál jobb nekünk.

Az ún. "closing date" előtt legalább 15 nappal meg kell állapodni a kamatban. (A closing date az átadás-átvétel dátuma, amikor a tulajdonjog átszáll, pezsgőbontás, ilyesmik.)

A jelenlegi gazdasági helyzet miatt a kamatok kicsit tovább csökkentek, így 3.25% lett végül.

10. Értékbecslés

Itt van ingatlanadó, az ingatlanmaffia pedig kevésbé van, így a város kiküldött egy értékbecslőt, aki megnézte a házat és konstatálta, hogy nem egy kutyaólat adnak el nekünk sok pénzért, hogy aztán adót csaljunk. 

11. Aláírt szerződés

Május 22 délután jött levél az ügyvédtől, benne a teljesen aláírt szerződéssel.

(Eddig a levélból másoltak)

12. Ezek után jött a várakozás. 

13. Időnként rákérdeztünk, hogy akkor most mi történik, kell-e valamit csinálnunk, de általában meg lettünk nyugtatva, hogy nyugtalanságra semmi ok, hitelelbírálás folyamatban, üljünk szépen a hátsónkon. Ültünk.

14. Közben a tulaj ügynöke megkérdezte, hogy kérjük-e a bútorokat. Mivel azok a házhoz voltak gyártva, és egyenesen Kínából hozták őket, a tulaj hajlandó mélyen áron alul adni; mit adni, elkótyavetyélni őket. Mert ha mi nem vesszük meg, akkor fillérekért kell eladnia.

Oké, jó üzletet nem utasítunk el azonnal, és bár egy brooklyni két hálószobás lakást kellemesen megtöltöttek a bútoraink, egy connecticuti négy hálószobásban ezek csepp a tengerben. A bútorok ugyan bűnrond... izé, nem a mi ízlésvilágunkat képviselik, de ha mondjuk bagóért kapunk egy ágyat, annál is kevesebbet kell venni, és az ágyat nem nézni kell, hanem benne feküdni. Megkérdeztük tehát egy-két darab árát.

Hamar kiderült, hogy a kótyavetye nem ugyanazt jelenti az eladó szótárában, mint a miénkben. Az ágyat (tanúim vannak rá, hogy ocsmány!) 1200 dollárért + 800 dollár a matracért.

Megnéztük, és azt találtuk, hogy ennyi pénzért normális ágyat is lehet kapni. A bútorok tekintetében nem köttetett üzlet. A konyhában volt három jóképű szék, azokra tettünk egy 300 dolláros ajánlatot, de arra nem válaszoltak. Sebaj.

15. További várakozások, illetve kamatláb belövése. Néha kaptunk egy levelet Marytől, hogy épp melyik fázisban jár az elbírálás, de az összképet tekintve fogalmuk se volt, épp mi a helyzet. De kérdésünkre Tony megerősítette, hogy a closing date az bizony június 29.

16. Biztosítás, mert az kell. Mary ajánlott egy ügynököt, aki a kezdetekben nem nyerte el bizalmunkat (azért ahhoz komoly tehetség kell, hogy hat soron belül kétféleképpen írja el valaki a nevem), és a továbbiakban sem erősödött ez meg (vele kötöttünk biztosítást, mert igazából mindegy, de nem jó ügynök az, aki azt javasolja az ügyfeleinek, hogy guglizzák ki, amit nem értenek a szerződésből).

17. Kábé másfél héttel a closing napja előtt megkaptuk a hírt, hogy minden kész, kapunk hitelt, lehet örülni.

18. További várakozás, reménykedve, hogy hátha mond nekünk valaki valamit, hogy mikor hol legyünk, mit vigyünk magunkkal, de psemmi.

Van nekem egy olyan szokásom, amit Norbi nem szeret, de egyrészt van, másrészt okkal fejlődött ki: szívósan és kitartóan, illetve kellő rendszerességgel rászólok emberekre, hogy namostmivan. Lehet ez a zöldkártyát intéző ügyvédi iroda, aki véletlenül PONT AKKOR küldi be a plusz iratokat, amikor rákérdezek, vagy az ingatlanos ügyvéd, de én korra, nemre, felekezetre, származásra és igazából mindenre tekintet nélkül zargatok, ha zargatni kell.

19. Szerdán rákérdeztem Tonynál és az ügyvédnél is, hogy na most mi van. Closing date 29-én, mi meg nem tudunk semmit. Tony az ügyvédre hárított. 

20. Csütörtök reggel szólt az ügyvéd, hogy ja, akkor a maradék 10% önerőt, és a closing költségeket (13k dollár) akkor utaljuk át, mert az nála kell hogy legyen letétben. (Itt halkan elmormoltam néhány, úrihölgyekhez nem, ám a helyzethez teljesen illő kifejezést.) Norbival felfedeztük a wire szépségeit - ez olyasmi, vagy esetleg ugyanaz, mint a banki átutalás, de, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, az amerikai bankrendszer egy kalap kaka. 

Az utalást útjára indítottuk - a bank azzal nyugatott, hogy 5-7 munkanap, és már ott is van. Mivel az összegnek legkésőbb hétfő délben kellett volna ott lennie, ami nagylelkűen számolva is 3 munkanap, kicsit megszeppentünk. Ám, mire Norbi lecsetelte az ügyet egy HSBC-s ügyintézővel, aki megnyugtatta, hogy ez általában 1-2 nap, és csak a saját hátsójuk védelmében írják az 5-7 napot, na addig az ügyvéd velős SMS-e is megérkezett: “wire hit” (ez feltételezésem szerint a “sas leszállt” ügyvédül). Megnyugodtunk.

21. Az azonosítás kérdése. Villantani kellett az ügyvédnek néhány igazolványt, amiből ő megbizonyosodik, hogy mi mi vagyunk. Jogosítvány jó lesz? Jó, de kell második is. Oké, mi legyen a második? Kiváló minőségű útleveleink vannak. Ó, így az ügyvéd, lehet az bármi, csak fénykép legyen rajta. Costco kártya is jó, ha van, de hitelkártya csak olyan, amin van fénykép.

Costco kártya? (Kicsit hitetlenkedve kérdeztem ezt.) Az - így ő. 

Hát nyilván a helyi jogosítvánnyal és a Costco tagsági kártyáinkkal igazoltuk magunkat. Egyrészt, és remélem, ezt mindenki belátja: mekkora poén!, másrészt, franc se akarja emailben küldözgetni az útlevele tűpontos képét.

22. A tulajnak volt még egy utolsó ajánlata a bútorok tekintetében: odaad mindent ingyen. Ezt kis gondolkodás után részint komolytalannak ítéltük, részint nem kívántunk élni vele akkor se, ha komoly. Igen, el tudtuk volna adni ebayen, itt-ott, de úgy gondoltuk, költözés után lesz jobb dolgunk is. A konyhai székekre rákérdeztünk, hogy azok is részei-e ennek az ajánlatnak, de ismét nem volt válasz.

23. Szombat délelőtt telefonált a biztosítási ügynök, aki ezzel végleg elintézte, hogy porig sújtó értékelést adjunk róla: kicsit lemaradt a papírmunkával, hehe, hát de járvány van, ugye. (Ez június végén volt, mikor már hónapok óta tartott a járvány világszerte. Jobb kifogást is találhatott volna.) A lényeg, hogy elfelejtette mondani, hogy a biztosítás első részletét azt már ki kell fizetni. 

Szombat reggel telefonált, miközben hétfőn a closing. Gyönyörű. 

Ezek után már tényleg csak a closing volt hátra.

A folyamat során az eladó és a vevő soha nem találkozik, ez a helyi ingatlankereskedelem egyik alapelve. Nekem ezzel a magam részéről semmi problémám, a saját lakásomat is így adtuk el. (Eszti, azóta is imádlak!)

A closing során a vevő bejárja a házat, hogy az olyan állapotban van-e, mint amikor az ajánlatot tette. Ha ez megtörtént, a vevő elmegy az ügyvéd irodájába, ahol elé raknak egy kazal papírt, amit alá kell írni.

Hétfőn jó korán reggel indultunk, hogy fél tízre ott legyünk, a tervek szerint Tony beenged minket, körbedzsalunk, aztán sutty az ügyvédhez.

Morzsa a fogaskerekek közt: a ház összes kulcsa az ügyvédnél.

Tony felhívta, és, minő szerencse! nála az összes papír, akkor nem is megy az irodájába, idejön és aláírunk mindent itt. Húsz perccel később meg is érkezett, kulcsokkal és egy köteg papírral.

Körbejártunk, és sajnos találtunk néhány jókora karmolást a padlón. Mikor a bútorokat vitték, talán akkor keletkeztek; vagy ott voltak korábban is, csak eddig takarásban voltak.

Ezt jeleztük, és az volt a javaslat, hogy az eladó 8000 dollárig állja a javítás költségét; ideküldenek mestereket, akik felmérnek, ajánlatot tesznek, aztán javítanak.

Nekünk volt erre egy ellenajánlatunk: megkapjuk a konyhai székeket (ott maradtak, mert a tulaj elfogadta a 300 dolláros ajánlatot, csak nem szólt), és a részünkről elintézettnek tekintjük a dolgot. Mindenki megkönnyebbült. 

Tony azt is megjegyezte, hogy eléggé felmentek az ingatlanárak az elmúlt egy-két hónapban, és úgy sejti, ezt a házat most el lehetne adni annyiért, amennyit a tulaj eredetileg szeretett volna érte. Balzsam volt ez a lelkemnek. 

Meg kell mondanom, a helyi ingatlanos bürokrácia sehol nincs az OTP magyarországi jelzálogosztályához képest. Nem kellett minden oldalt aláírni, csak ott, ahol az aláírásnak volt kijelölt helye. Húsz perc alatt végeztünk.

Barátságos nem-kézszorítás, ügyvéd és Tony el, és máris egy ház tulajdonosai lettünk.

Gyerekjáték.

Pálmafák földjén

A Miamiba vezető út félmaratonokkal van kikövezve.

Miután lefutottam életem első félmaratonját, a Staten Island-it, elmentünk a New York-i maraton expójára. Komoly hiba volt. Olyan légkör lengi körül azt az egészet, hogy még a magamfajta meggyőződéses kanapéhuszár is úgy gondolja, hogy maratont futni jó dolog, sőt, simán lehetséges!

Annyira azért nem vesztettem el a fejem, hogy maratont akarjak futni, de mikor elhaladtunk egy, a chicagói félmaratont hirdető pult előtt, és láttuk, hogy ennek nem csak hogy érem a vége, de két, egymásba illeszthető érem, ami kiad egy harmadikat - elvesztem. Le kell futni hozzá a tavaszi és az őszi félmaratont, de sebaj. Egyet már lefutottam, hol a probléma?

Eköré szerveztük egész 2019-et; május végén volt az egyik, szeptember végén a másik. Norbi június-október közepe közt Magyarországon volt kénytelen tartózkodni, de erre iderepült. 

Rövidre fogva: megvolt mindkettő, az összes érem, és hirtelen ott álltunk mindenféle cél nélkül. Csak úgy menjünk el futni? Vaktában? Mint az állatok?

Pár heti tanácstalan futkorászás után eszünkbe jutott a Miami Maraton és Félmaraton, amit láttunk a 2019-es maraton expón. Kicsit messzebb volt, mint amihez szokva vagyok (át kell szállni a metróról), de Norbival mindig eltölt a bátorság. Október vége felé végül regisztráltunk a február 9-i eseményre.

A decembert felváltva töltöttük betegen, nátha és egyéb felső légúti betegségek karjában. Az edzések esetlegesek voltak, rövidek, a február eleje meg vészesen közeledett. A szállás és a jegyek viszont lefoglalva, muszáj volt menni. Valahogy majd csak lesz, ugye.

A repülő a LaGuardia reptérről ment, ahol még nem voltunk, és pláne nem belföldi repülőn. Elfogadják-e a jogosítványt? Itt is lesz testüregmotozás?

Elfogadták, és nem volt. Olyan, mint a JFK kisebb verziója, de pont úgy néz ki. Azon töprengtem, hogy volt-e olyan kor, amikor ez a dizájn modern lehetett, vagy tetszetős. Tippem szerint soha. 

A repülőút maga teljesen rendben volt. Tiszta, kényelmes, időben indult, nem volt zokogó csecsemő, se idegesítő utas (sőt, én voltam az idegesítő utas, mivel ahogy szokásos pozíciómba fészkeltem magam, véletlenül belerúgtam az előttem ülő háttámlájába… Norbi kapta a csúnya pillantást. Hoppá.); a paradicsomlé teljes 3.33 decis kiszerelésben érkezett, a fedélzeti szórakoztató berendezés saját eszközzel volt igénybe vehető, és végre megnéztem a Dora, a felfedező című filmet.

Ezt az utat nem terveztük annyira agyon, mint szoktuk, így nem volt konkrét terv például a szálloda eléréséhez sem. Volt egy halvány ötletem, hogy majd Uber… De ennyi.

Mikor felkaptuk a bőröndöt, ráterveztem, hogy mennyi lenne innét oda. 20 dollár. (= tök olcsó; egy menetjegy itt 2.25/2.75 per járgány per fő). Így hát rendeltem egy Ubert, és kiléptünk a légkondicionált reptérről Miami földjére.

Egyszerre röppent ki ajkunkról a diszkrét “húbazmeg”; 85F és passzoló 85%-os páratartalom, a hazai 30F után. (30C és -1C, metrikusan) Kissé erős volt a váltás, na.

Alex Uber elhozott minket a hotelig, közben megmutatta, hol találkoznak reggel az iguanák (egy parkban), és felhívta a figyelmet néhány jó nagy hajóra. Én inkább a pálmafákat figyeltem. Jó nagy darab fák azok.

Első dolgunk volt az időjáráshoz jobban passzoló ruhadarabok beszerzése. Ja nem, az a második volt, az első a kaja. 

Megnéztem a térképen, milyen opciók vannak, és ami azonnal szembe ötlött, az a közeli ír kocsma és a két utcával lejjebbi New York-i pizzéria. Ha Rómában vagy, ugye.

Norbi a pizzériát választotta, de szerencsére pont előtte volt egy diner, oda mentünk be. Életem első mac and cheese-ét rendeltem, ennyi elég is volt. Ez a mac’n’cheese-ek luxuskategóriája volt, pirított szalonnadarabkákkal, olyan gombával, aminek még neve is van; épp csak túl zsíros volt főételnek. Köretnek, kis adagban kiváló.

Második tehát a ruházkodás.

Hoztunk rövidnadrágot, de csak olyat, amit az ember fagypont közelében el tud képzelni, hogy majd jó lesz. Semmi lenge flincflanc.

Miami Beach-en vagyunk, ami az, ami Siófok szeretne lenni, mikor felnő. Hát persze hogy van vásárlóutca. A hatodik boltban megtaláltuk álmaink nadrágját, vettünk is belőle rögtön hármat (egyet nekem, kettőt Norbinak). (Igen, ugyanabból a nadrágból. Ugyanaz a méret. Három külön szín. Nekem is jól áll. Kell hozzá öv.  És elfér benne a telefonom. A zsebében. Imádom.)

Norbi azóta is boldogan hordja a régi nadrágját, én felveszem az újat is (mondom zseb, telefon, elfér).

Végül lecsattogtunk a partra, óceánt nézni. Hullámzik és homokos a part. Erről többet most nem akarok mondani.

A szállodában este kértünk egy sört, illetve papírt-tollat, és elkészítettük A Napirendet. Már korábban kigondoltuk, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, most ezt osztottuk be az egyes napokra. (Velem élmény nyaralni menni. Nem feltétlenül jó, de élménynek élmény.)

Mr. C, a szoba alapköve

Másnap esett az eső egész délelőtt, a hőmérséklet is csökkent, így elmaradt a reggelre tervezett futás és az estére berakott opcionális pancsolás.

Reggelizni azért kimerészkedtünk

Reggeli után viszont maradtunk a tervnél: délben nyit az expo a Convention Centerben, ami tőlünk húsz perc gyalog. Fél 12-ig csendespihenő.

Negyed tizenkettőkor, a verseny dokumentációjának böngészése közben jöttem rá, hogy az expo nem ebben a Convention Centerben van, hanem egy másikban, tőlünk cirka 50 perc tömegközlekedve. Hoppá. (Azóta összesen három Convention Centert találtunk, szerintem ez csak a jéghegy csúcsa.)

Nekivágtunk. Jegyünk nem volt, reméltük, hogy lehet kápéval fizetni a buszon. És lehetett, sőt, talán kicsivel kevesebbet is adtunk, de elfogadta.

Bejutottunk Omni Stationre, ahonnét a 32-es busszal kellett volna tovább menni. De Easy Pay kártya (a helyi Metrocard)  nélkül nem akartunk, és mire megvettük, már zárta ajtajait a busz (ügyes az automata: az egyikben nincs Easy Pay kártya, a másikban nem lehet kártyával fizetni. Megoldottuk). Futottunk, megállt és kinyitotta az első ajtót (mindenütt első ajtós felszállás van). Lecsippantottuk a kártyát egyszer, jó. A második már nem ment; a sofőr hölgy mondta, hogy fejenként egy kártya kell. Hiába pénzfeltöltős. Azóta se értjük. 

Jeleztük, hogy akkor készpénz, de intett, hogy menjünk dolgunkra. Megköszöntük és leültünk (összesen voltunk hatan a buszon).

Az expón megtettük, amit kell, kezdve a kötelező darabokkal (rajtszám, póló, shuttlebus jegy, elmúltam21-karperec felvétele), és folytattuk az opcionális elemekkel: freebie-k begyűjtése, Hasznos Kütyük vásárlása.

Csak megjegyzem, hogy még mindig ritka rosszul intézzük a freebie-gyűjtést. A rutinos rókák külön zsákban viszik el a cuccot, mi meg… Na mindegy. A palacsinta nagyon finom volt, abból kétszer is vettem.

Ezt neked, kedves tudodki

A napirend következő pontja a Hard Rock Café volt (Norbi gyűjti a pólókat). Ráterveztünk a Transit appal - ez egy igen okos jószág, már ha a város, ahol vagy, már van benne. Tudja az összes tömegközlekedést, minden járat menetrendjét oda-vissza, és megmondja, hogyan jutsz el a célig, gyaloglással együtt; és a felszíni közlekedési eszközök esetében élő, GPS-alapú információt is ad. (Elméletben, de erről majd később.) Sőt, ha épp Transittal utazol, azaz az általa ajánlott útvonalat követed, átszállással, mindennel együtt, kis zöld mosolygós arc jelenik meg az épp használt jármű ikonján, jelezve, hogy EZ igazi, első kézből származó infó, mert egy Transitos pajtás eszköze szolgáltatja. (És ez tényleg működik is.)

Annyiban jobb, mint a Google Maps, hogy akkor figyelmeztet az átszállásra, amikor földrajzilag közeledsz az állomáshoz, míg a Google Maps akkor, amikor időben szerinte ott kéne lenned, ha az ideális világban minden időben jönne.

Szóval Hard Rock Café, rátervezés. S jelű busszal menjünk el X megállóig, aztán a kék jelzésű Metromower vasúttal Y megállóig, onnét gyalog tíz perc. Kiváló. Busz jött, felszálltunk, X megállónál le, metróállomás bejáratát levadásztuk, fellépcsőztünk a megállóig (cirka harmadik emelet), aztán a Transitos útvonal el is felejtődött: elolvadtunk a járgányok láttán. Sínen futó minibuszok, ha egy Combino és egy Ikarus mini szerelembe esne, ilyen lenne a csemetéjük.

Önjáró, és még ingyenes is. Kezdtük nem érteni, mi a gond Miami tömegközlekedésével, miért mondták, hogy majd autót akarunk bérelni.

Nyilván körbementünk egyszer mind a kilenc megállón, és csak utána szálltunk le. Irtó cuki volt. 

Ahol végül leszálltunk, pont ott volt, ahol már kezdték kialakítani a későbbi célzónát a futóversenyre. Jó volt látni, hová fogunk befutni.

Hát persze hogy a zene miatt megyünk HRC-ba.

A Hard Rock Café-ban megtettük a szokásos köröket (local legendary burger, helyi póló beszerzése), aztán elő a Transittal, rátervezés a hotelre. Pont a verseny célzónája mellett volt egy megállója a 120-as busznak, ami majdnem az ajtó előtt tesz le. Csodás. Már többen vártak ott, a Transit pár perc múlvára mondta a buszt, egyre jobb.

A gombócok alatt egy brownie erősíti a kultúrát

Aztán következett a Transitosok sorsa: a térképen jelzi a buszt, hogy igen, látja, de az nem mozog, vagy egyszer csak eltűnik. Ezt párszor eljátszotta, mi meg csak vártunk. Aztán felmerült bennünk a gondolat, hogy hátha forgalmi változás történt a busz életében (volt egy elterelés kicsit lejjebb a verseny miatti lezárások miatt, de úgy láttuk, kettőt kanyarodik és jön). Rákérdeztünk az MDT (Miami-Dade Transit) honlapján, ahol némi rejtvényfejtés után arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a konkrét megállót a busz most kihagyja. Feljebb baktattunk egy megállóval, ott se lett jobb, de akkor hirtelen a helyére kattant, mit is akart jelenteni a MTD oldalán lévő szöveg ahhoz képest, amit mondott: nem csak a N1St megálló marad ki, hanem minden a N5Th megállóig. (Azaz North 1St Street és North 5th Street.)

(Tényleg rejtvényszerű volt. Nem azt írták, hogy “végállomástól a 4. utcáig semmi, menj az 5. utcáig”, az túl egyszerű lett volna. A megállóban sem volt jelzés, hogy itt most nem lesz semmi vasárnap estig. 

Itt a tömegközlekedés jókora kihagyással a harmadik helyen van, második hely nincs, első helyen az autó, így hát nyugodtan megtehetik ezt. A Transit pedig okos, de forgalmi változásokról nem tud, így mikor vette a jelet a busz GPS-adójától, nem tudta elhelyezni a térképen, mert nem ott ment, ahol számított rá. Legalábbis gondolom, így történt.)

Pont az orrunk előtt ment el a következő 120-as, így a legközelebbi S buszra szálltunk fel, ami negyed óra gyalog távolságra tett le a hoteltől - ami rendben is volt.

Merthogy vissai benevezett a StepBet nevű appon egy step challenge-be. 6 héten keresztül teljesíteni kell legalább heti két Power Dayt és négy Active Dayt. Esetemben az előbbi 12345 lépés, utóbbi 10045 lépés. (Egyénre szabott.) Van egy opcionális pihenőnap minden héten. Aki nem teljesíti a vállalást, kiesik és elveszti a beugrót ($40). Akik végig tolják, osztoznak a pot maradékán (miután az app tulajdonosa levette a 15%-os sápot). Ha nem esnek ki elegen ahhoz, hogy a 15% levonása után jusson legalább $40, akkor visszakapja az ember a beugrót - tehát ha végigcsinálod, anyagi veszteség nem ér.*

Ebben a menetben már elegen estek ki, hogy (kedd esti számítások szerint, ma szerda van) 90 centes haszonnal zárjam a másfél hónapot, ha a maradék két és fél hét teljesítése is sikerül. Még nem döntöttem el, mire költöm, de valószínűleg veszek belőle valami szépet Norbinak, aki, mint mindig, ebben az őrültségben is támogat. Ő nem nevez be, mert józan gondolkodású úriember, de zokszó nélkül battyog mellettem. Sőt, mikor megkérdeztem egy este, hogy nincs-e kedve csillagokat nézni a parton (életem egyik legromantikusabb ajánlata volt), megkérdezte, hogy hány lépés kell még, és akkor is jött, mikor bevallottam, hogy még 3000.

Nem akkora hülyeség amúgy. Eljárunk futni, és nincs ellenünkre egy kis gyaloglás ide vagy oda, de így mégis más. Konzekvensen kell a napi 10k lépést megtenni, ami azért csak jót tesz valahol.

Nem mellesleg így a csapatból az antiturista se húzta a száját, hogy mennyi helyre kell menni, sőt, örömmel ment mindenhová.

* 6.25 dollár nyereséggel zártam a versenyt, amúgy.

Szombati terveink közt volt a Miami Seaquarium, ahol néztünk delfineket és… mi az orca magyarul, ami nem kardszárnyú delfin? 

Jobb meggyőződésünk ellenére megnéztük az összes műsort, de a delfinuszonybakapaszkodós úszást és a többi ilyen teljesen lealacsonyító mutatványt messze elkerültük. A műsoroknál azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez így remélhetőleg hozzájárul a delfinek jobb megismeréséhez, és a vadon élő társaik életének javulásához. Amúgy az egyik műsornál a delfinek lefröcsköltek mindenkit rendesen, így oszlott a bűntudatom.

Innét haza már rutinosan mentünk: a B jelzésű busz jött, amikor a Transit mondta. Egy kis kitérő következett, névleg kaja és napszemüveg-vásárlás céljából (Norbi futós szemüvege eltört sajnos), de már kezdem sejteni, hogy valójában a Mamma Mia fagyizót akartuk meglátogatni. Több lépés, és még fagyit is kaptam. 

Másnap hajnali 4-kor (tényleg) indult a shuttle bus, ami a rajtig vitt. Ez szerencsére a hozzánk közeli Convention Centertől indult, így elég volt hajnali háromkor (3:05) felkelni, sminkelni, beleugrani a kikészített futós cuccokba, és elindulni 3:40-kor. 

Ilyenkor találkozik két disztinkt kultúra: akik most jönnek haza (vagy még most mennek buliba), és akik most indulnak futni. Nem nyilatkozom, hogy melyiket tartom követendőbbnek; különösen nehéz kérdés volt ez, mikor jött szembe velünk az úriember a doboz pizzával, miközben mi a szárított gyümölcsös szeletet rágcsáltuk.

Ugyanaz a banda szervezte ezt is, mint a már említett Chicago Half párost. Ezt nem feltétlenül dicséretként mondom. Azok voltak, akik az őszi, ismerten esős időszakban füves parkba tették a fesztiválzónát, ahol így több ezer, futás után amúgy is enyhén átfagyott és kimerült ember gázolt bokáig a hideg, mocsaras sárban, és próbálta visszaszerezni a balga fejjel leadott csomagját, amit becsekkoláskor EGYETLEN volunteer igyekezett bevenni és számok szerint rendezni (Norbival beugrottunk segíteni, mert hát egy NYRR volunteer szükség esetén szolgálatba helyezi magát; a volunteer ránk szólt, hogy versenyzők ide nem jöhetnek be, de rámutattunk, hogy hirtelen megháromszorozódott a csomagfelvételi kapacitás, és ezután nem nagyon erősködött).

Lifetime szervezés volt ez is; ez először onnét tűnt fel, hogy a “Convention Center előtt” várakozó buszok nem várakoztak a Convention Center előtt, se mögött, se mellett. A közben összeverődött tizenöt fős futócsapattal spirálalakzatban keresgéltünk.

Egy sarokkal arrébb rejtőztek, pálmafák- és bokrok, valamint az éj jótékony takarásában.

A verseny manualjában valóban ott volt a hozzávetőleges cím, apró betűkkel, de a jegyen jól láthatóan a Convention Center szerepelt.

4:20-kor megérkeztünk a rajtzónától öt perc gyalogra. A rajt 6-kor volt (haha!), nem siettünk sehova. Egyikünk görcsökkel és közepes vérveszteséggel próbált a versenyre hangolódni, amire így volt majd’ két órája; másikunk próbálta az egyiket felvidítani.

A porta pittik (műanyag dobozos vécék) sok helyre voltak elosztva, ezért pluszpont jár a szervezőknek. A sorbanállás egész kultúran zajlott le; a himnusz is ott ért. Persze pont akkor akart befurakodni előre egy csaj, mikor már én jöttem volna. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy sorbanállás, de szerintem egyikünk se hallotta a másikat. “Több is veszett Mohácsnál” felkiáltással hagytam, hadd menjen, erre nem ment, csak bekukkantott és már ment is. Azóta arra gondolok, hogy szervező volt talán, és a vécét akarta ellenőrizni. Nem volt rajta egyencucc, talán csak a sapka… Na mindegy.

Ismét egyesültünk Norbival, aki a H corrall bejáratánál várakozott. A többi háromezer emberrel együtt, akiket egyesével engedett be az egy szem beengedőember az F és H corrallokba. Erről többet nem akarok beszélni.

Bejutottunk, és a kora reggeli hűs szellő végre nem borzongatott. (Addig kicsit hideg volt.)

A gurulós versenyzők 5:55 helyett 6:03-kor indultak el, ami annyira azért nem is rossz egy maraton- és félmaraton esetén. Utána corrallok szerint, ránk 6:42-kor került sor.

Egy kicsit el vagyunk kényeztetve. A NYRR hetente rendez legalább egy, időnként több futást; évente legalább egy tucat nagyobb versenyt, és persze ott van a NYC Marathon, a világ egyik legnagyobbja. Egy NYRR versenyen nincs ekkora tömegnyomor, még ha több is a résztvevő. Ott olyan rutin van, hogy most a 2019-es maraton során is, bár ritka rossz Station Master volt a negyedik mérföldes itatóállomáson, az oda beosztott harminc volunteer együttes tapasztalata és igyekezete miatt pöccre megvolt minden az első futók érkezésére. 

6:40 körül kezdtem ismét embernek érezni magam. Görcsök múlóban, GPS élesítve, zene készenlétben, cél (életben maradni a finisig) szem elé helyezése, “bal-jobb”, illetve “belélegez-kifúj” szubrutinok betöltve.

Az ezután következő majd’ 22 kilométer nem tartozik életem legjobb 2 óra 50 percei közé, de úgy a 17. km után már sejtettem, hogy sikerülni fog. Betartottam az összes szabályt: nyulat jót választani; volunteereknek mindent megköszönni; Gatorade-et inni, amikor adnak; Power Upot mindig kihasználni. (Ez utóbbi az út mentén szurkoló emberek kezében lévő, változatos grafikájú “Power Up” eszköz megérintése, vagy ha valaki pacsit kínál.)

Itt fizetődött ki, hogy annyit csavarogtunk a városban: mikor megláttam a központi Metromower állomást, tudtam, hogy hamarosan jön egy balkanyar, aztán a templom után egy kis cvikkolás, majd balkanyar, jobbkanyar, U-forduló és rögtön utána a cél. Persze hogy az utolsó kilométer volt a leghosszabb, de tudtam, hogy még meddig kell elmenni.

Ráadásul a célban utolértem az egyik nyulamat. (Mindig kiszúr magának az ember valakit, akinek a tempóját próbálja tartani.) A hidakon ő húzott át, aztán elvesztettem, de a célban megláttam! Odabicegtem hozzá és megköszöntem felbecsülhetetlen értékű segítségét (nyulakról nem esett szó). Kicsit csodálkozott, de értette, miről van szó.

Norbival egymásra találtunk nagy nehezen (én nem tudom, hogy intézték ezt el őseink, akik még mobil nélkül találkoztak), és mentünk a kajáért.

Az lehet, hogy a NYRR jobban szervez, de hogy Miamiban jobb a kaja, az biztos. Három dobozos főétel közül lehetett választani (NY-ban bagel plusz alma az állandó menü), plusz Gatorade és volt a már megénekelt palacsintából is.

Nyilván egy csapat magyar mellé telepedtünk le, ők Florida északi részéből (Jacksonville es környéke) érkeztek oda öten. Nem maradtunk sokáig, mert (sóhaj) az übermegabrutál tampon és a "9+ órát kibír!" éjszakai betét mit sem ér, ha az ember lányának tízes skálán 14-es erősségű vérzése van. 

Note to self: a fekete nadrágot kellett volna felvenni. Vagy pirosat, ugye, Deadpool is megmondta. Na mindegy.

Vettünk egy szuper pulóvert, amit lazán derékra kötve feltűnés nélkül tudtam közlekedni.

Az ingyen sört is kihagytuk, mert egyikünk igen nyomorultul érezte magát, másikunk pedig nem akart sorba állni, úgyhogy levadásztuk a hazafelé tartó shuttle buszt (ami pont honnan indult, ahová írták - döbbenet!) és pár perc utazás, illetve fél óra gyaloglás után már a hotelben voltunk.

Hétfőre homokos parton történő döglést terveztünk, de aznapra kicsit felhősebb időt ígértek, mint keddre, ezért a recepción feliratkoztunk aligátor-nézésre. Potom összegért odavisznek az Everglades parkba, légkondis hajótúra, előadás, visszahoznak.

A hotelmenedzser kedves ember volt, de Norbi keresztnevét (angolszász) harmadik nekifutásra írta le, és a 150 dollár harminc százalékának kiszámításában is a recepciós hölgy segítette, aki jól láthatóan az ész a csapatban.

Utána fürdés,még egy kis palacsinta, csendespihenő, fogmosás, pizsi.

Másnap laza reggeli után vártuk a buszt, ami még is jött időben. A nap a terveknek megfelelően alakult, láttunk aligátort, mindenféle madarakat és növényeket, sőt, Norbi kiszúrt egy iguánát is. A túra egy olyan laposfenekű hajóval zajlott, aminek a hátulján van egy bazi nagy ventilátor, és az hajtja. Rohadt hangos, belerezonált a hallójáratom. Az aligátorok vagy süketek, vagy bátrak. 

A hajó közepéről nézve kisebb

A képen elrejtettünk egy iguánát

Túra után volt bemutató aligátorszelídítővel - a Norbi Uh (not his real first name) kiköpött mása volt a csávó, legalábbis ami a poénjait illeti. Néhány halál nyugodt aligátort húzott ide-oda, dugta a fejét a szájukba - hát, kinek a papné, ugye.

Utána lehetett volna fotózkodni bébialigátorokkal, bekötött szájú csöppségekkel, mert az is benne volt a túra árában, de azt már végképp nem vettük igénybe.

Két tennivaló maradt az utolsó napra: elmenni ahhoz a hotelhez, amiben a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill filmet forgatták, illetve pancsi az óceánban.

A hotellel kezdtünk. Ezt majd juttassátok eszembe, mikor körberajongom Norbit, hogy mennyire támogat mindenféle őrült programban. Azért időnként én is tudok!

Őt útközben láttuk. Nem ijedős fajta

Óceánban pancsolni jó. Erről többet nem is akarok mondani.

Aztán összecsomcsi a hotelben, alvás, és egy szerény reggeli (avokádós pirítós céklahabbal!) elköltése után indultunk vissza New York-ba.

A következő célpont egy júniusi félmaraton lett volna Maine-ben, de a közben történt események miatt ez eltolódott. Most épp futni se járunk ki, részint lustaság, részint egészségügyi megfontolások miatt, de valamit majd kitalálunk, hogy több helyet tudjunk meglátogatni.