Anya, a lokálpatrióta

Legjobb lokál a patrióta.

Háttértörténet: Teobert igyekszünk elvinni mindenféle eseményekre, hogy nőljön, okosodjon, ügyesedjen. Az egyik ilyen a Kidstrong. Hetente egyszer ötven percet szaladgál, ugrál, mászik, kúszik hasonkorú gyerekekkel, változatosan összerakott akadálypályákon, edzők felügyelete és irányítása alatt. Néha vannak egyéb gyakorlatok is, most például “Public Speaking”, azaz nyilvánosság előtti beszéd a téma. Felmásznak egy pódiumra (egy láb magas matrac), ahol mikrofonba (tévé távirányítója) beszélve megválaszolnak egy kérdést (“mi a kedvenc színed?” és társai), a szülők spontán tapsviharban törnek ki. (A rutinos szülők.) Nem rossz cucc, bár szerintem legkésőbb egy év múlva már kinövi.

Egy másik helyet a nyáron próbáltunk ki. Hat hetes program, van benne foci, T-ball (aka “bevezetés a baseballba”), lacrosse és akadályfutás. Ravaszul a 3.5-4.5 éveseknek való csoportba írattam be, mert akkor ő lesz a legnagyobb és legügyesebb és legerősebb. Ez a része nem jött be, mert a másik három gyerek is akkora volt, és egyik-másik ügyesebb is. Ehhez hozzájárult Teobert rendre törekvő természete is. Tudná rúgni a labdát, de nem teszi, amíg a színes célkijelölő baszok nincsenek elvágólagosan elhelyezve, és azokat valakinek (neki) el kell rendeznie. Aztán az egyik kislány testvérei nincsenek feliratva, ezért ott szaladgálnak és labdáznak a partvonal mentén, és Teobert persze mindig rájuk figyel.  És kint vannak a foglalkozások egy füves pályán, ha nincs eső. Teobert egyik legújabb mániája pedig a dongók, úgyismint bumblebee-k. A füves pályán vannak gyomok, amik virágoznak. Arra jönnek a méhek. A méhek azok majdnem dongók, mint az köztudott. Feszítővassal kell lefeszegetni a kis rohadékokról, hogy menjen végre az edző bácsihoz. Rettentően idegtépő. (Mint rendes szülők, nyilván kínosan ügyelünk rá, hogy Teobert tegye, amit az edző bácsi mond, és Teobert nyilván nem teszi, mert valami a felsoroltak közül. És mint rendes szülők, szorgalmasan növesztjük az ősz hajszálakat emiatt.)

Na de a lényeg. A foglalkozás a Community Centerben van, ahol van egy uszoda is. Már régóta szemezek vele, mert úszni jó, Brooklynban is jártam az Early Bird-Late Owl úszásra, és potom 100 dollár a bérlet egy évre (helyi lakosoknak). Csak az tartott vissza, hogy csak reggel 6 és háromnegyed kilenc közt lehet menni úszni, arra meg ki ér rá?

Most már azért jobban, mint korábban, és felmerült bennem a gondolat, hogy míg Teo focizik, addig anya elslisszol (Norbi közben felügyel) úszni egyet. Ez nem jött össze, anya nem slisszolt el egyszer se. Túlságosan lefoglalta az aggodalom, hogy egyetlen imádott csemetéje jól teljesít-e lacrosse-on.

De munka után egyszer igen, hogy megkérdezze, hogy mik az úszásra kijelölt tényleges időpontok. Az uszoda naptárában vannak vízijóga-órák, vízifutás-órák és egyebek, de ezek nem fedik le az összes időt, és ez egy 8 sávos medence, hát hány sávot foglalhatnak le a súlyzóval futkározó polgárok? 

Összegyűjtöttem a bátorságot tehát, munka után odamentem, és megkérdeztem az egyik lifeguardot, hogy hogy is van ez, lehet délután is úszni? Persze hogy, mondta ő. Aztán pontosított: hát öt előtt nem, mert akkor “a lányok” gyakorolnak, de utána simán. Mondok nahát.

Másnap regisztráltam, összecsomagoltam a papucsot, szemüveget, testvérkém ittfelejtett kispalackos tusfürdőjét, törülközőt, és munka után elsurrantam. Kaptam vonalkódot is, amivel be lehet csekkolni, ami után bezizzent az öltözőbe az ügyeletes lifeguard (és a becsekkoló vonalkódolvasó nem működik - a New York-i életérzés itt is befigyel). 

Az öltözőben kellett pár perc, mire megfejtettem, hogyan működnek a szekrények. Fel-le kell tolni az ajtón a zárat képező blokkot, és akkor lehet lelakatolni. (Lakat is volt nálam.)

25 yardos medence, nyolc sávval, standard lap swim szabályokkal (körbe kell úszni, amíg ketten nem vagytok, mert akkor felezni), és nem túl sok emberrel. Én voltam jobbról a harmadik sávban a cápa, míg át nem irányítottak az 5-8 sávokba, mert hattól a Rapid Swim team edzése volt (ez valami új cucc, most volt rá a próbaúszás, kifele menet láttam a hirdetményt). Onnantól kezdve szerényen evickélve szeltem úszótársam habjait. 

Gondoltam, leúszok egy mérföldet - de az mennyi? Testvérkém szerető kuncogását odáig hallottam, ahogy több hossz alatt elvégeztem néhány nagy koncentrációt igénylő művelet. A “five tomatoes” módszer* segítségével tudjuk, hogy egy mérföld 5280 láb. Egy yard három láb, tehát egy mérföld (itt illesszünk be négy hossznyi szakaszt) 1760 yard, ami, 25 yard/hosszal számolva (még két hossz) annyi mint… Várjunk, mennyi volt az yardban? Bakker. (3 hossz) Oké, kerekítve 1750,  az hétszer 250, szóval 70 hossz és az apró. (Újabb két hossz.) 72 hossznyit kell leúszni. (Francba az imperial rendszerrel, miért nem váltottak már át metrikusra. Öt paradicsom? Ezer méter egy kilométer vazz.)

*Ha kicsit elferdítjük, akkor kijön belőle négy szám: five-t[w]o-[m]eight-ohs, azaz 5280.

Mire idáig eljutottam, már huszonvalahány hossznál jártam. Eszti olyan jól tud gondolkodni úszás közben, nekem valahogy az a maradék kis kapacitásom is kikapcsol.

A szuper órám is elszámolt egy hosszt, ami kicsit legyilkolta az életkedvemet. 61 hossznál hagytam abba, ami igazából 62 volt (sóhaj), másfél kilométer. Holnap is lesz nap felkiáltással kikászálódtam a medencéből és mentem zuhanyozni.

Másnap enyhe izomláz kísért végig, de utána nap kora hajnalban ismét megjelentem, és letoltam szerény 914 métert, ami 40 hossz. Menni kellett utána dolgozni, inkább nem maradtam sokáig. Másodjára már megtaláltam a zuhanyzóban a melegvíz-fokozatot, és már sapi is volt rajtam (azt New York-ban valamiért nem szerették, de itt mindenkin van.)

Holnap is megyek. Most már meglesz a mérföld.

Negyedik nap az iskolában

 Avagy nem egyezkedünk terroristákkal.

Munkahelyen ismerkedek az emberekkel, rendszerekkel, próbálok senkinek nem nagyon a lábára lépni, miközben egyre-másra, és vakon eltalálva a százas kört, fedezek fel egyre rettenetesebb dolgokat. Hétfőn és pénteken lehet otthonról dolgozni, bár eddig a többi napon sem volt tömegnyomor az irodában. Cloudos kolléga gyengülő meggyőződéssel mondja, hogy ennél azért többen szoktak lenni. 

Tegnap sikerült kitalálni, hogyan tudok rácsatlakozni a parkolóban levő, dolgozóknak ingyenes autótöltő-állomásokra, és ma reggel töltöttem is az autóba 70 mérföldet.

Van céges bolt, ahol a céges logóval ellátott golyóstollakon és baseballsapkákon kívül lehet kapni a cég termékeinek igen széles választékát. Például ipari guriga hálókábelt, intelligens falicsatlakozót. Erős alkalmazotti kedvezménnyel.

Na de.

Ma (főnöki engedéllyel) 4:45-kor kaszát-kapát elhajítottam és mentem felvenni Teobert (Peti új neve, szokjatok hozzá) az oviból. Felajánlottam neki, hogy eljöhet velem visszavinni a webkamerát, amit a minap vettem, de nagyon gagyi. Beleegyezett. Hagytam, hogy ő vigye be a boltba a dobozt és ő adja oda az alkalmazottnak. Utána végignéztük a bolt teljes webkamera-, billentyűzet-, számítógép- és fejhallgató-készletét. Angyalok daloltak, erős volt az anya-gyermek csi.

Aztán a parkolóban kijelentette, hogy tojást kér. Na de milyet? Rántottát? Tükörtojást, főtt tojást? Nem kockáztattam semmit, mert mindig rántotta formájában fogyasztja.

Erre kitalálta, hogy főtt tojást akar. Perszepersze, gondoltam én. Na de aztán kiderült, hogy nem ám holmi otthoni főtt tojást akar, hanem elmenni a főtt tojás-boltba, és ott venni főtt tojást. Nyilván hiába magyaráztam el, hogy gazdaságosabb otthon főzni tojást, nem megyünk el boltba emiatt. Kitört a botrány. Sírás, rívás, dobhártyaszaggatás. Mire hazaértünk, az idegrendszerem már romokban, de akkor kitalálta a gyerek, hogy akkor fánkot akar. NEM KAP FÁNKOT, a közelében se voltunk egyik fánkboltnak sem, és elvek.

Teobert nem kezdő a hiszti témakörben. Igazi könnyeket facsar ki hatalmas pillájú szeméből, lefelé görbül a kis szája, és ha az OSHA itt lett volna, dupla adag hallásvédelmet adnak rám (most csináltam meg az összes biztonsági tréninget, nyolc órára vetített átlag 90dB zaj felett kell a zajvédelemi védőfelszerelés). Anya kínált mangólevet, kekszet, ölelést, puszit, Teobert nem lett halkabb. Átmentem egy másik szobába, mire egy ideg mintha csökkent volna a zaj, de kiderült, hogy csak mert elindult megkeresni.

Rámtalált és megint feltekerte a hangerőt. Utolsó mentsvárként megkérdeztem, hogy akar-e segíteni kivinni a szemetet. És akart!!!

Megengedtem, hogy ő vigyen le egy kartondobozt a recirkulálósba. Segíthetett kitolni mindkét kukát. (Hiába, aranyból van a szívem.) Ismét hallani véltem az angyalok zümmögését. Futottunk versenyt a kertben, föl és le, föl és le. Kacagott. Ismét rendben volt minden Vissaiföldén.

Aztán megbotlott, és elesett a kocsibehajtón. A tenyere érintette a betont. Újrakezdődött a sírás-rívás. Van, amikor az ember nem nyerhet.

(A végén igazságosan megosztoztunk egy banánon és pár kocka mogyorós csokin, és elapadtak a könnyek. Utána kidobhatta a banánhéjat a kukába. Mondom én, hogy aranyból van a szívem.)

Első nap az iskolában, avagy még nem sejtenek semmit

Sok kihagyás után, satöbbi, satöbbi. Más gyerek bezzeg örülne.

Mint az köztudott, vissai munka nélkül volt fél évig, míg egy balga cég úgy nem döntött, hogy felveszi. A fizetés tűrhető, a cég nagynevű, és, ami a legfontosabb: autóval 10 (tíz) percre van a háztól. A munka maga ígéretesnek tűnt, olyan dolgokat kell használni (és megtanulni), amiket most valamennyire tudok, de ezt a tudást nem tudom munkatapasztalattal alátámasztani.

Mint az szintén köztudott, vissai ún. Endpoint Manager, azaz végfelhasználói eszközöket macerál. Ezek eddig jobbára mobil eszközök voltak (aka mobiltelefon, iPad, Androidos tabletek), most már Windows és Mac számítógépek is lesznek. A macerálás pedig az, hogy mit szabad és mit nem szabad rajtuk; biztosítani kell, hogy ha a user Adobe Readert szeretne használni, akkor azt a user le tudja tölteni és/vagy tudja telepíteni magának; és ha valami nem működik, akkor a supportosok tudják, hogyan kell segíteni. Ez egészen addig egyszerűnek tűnik, míg az ember észre nem veszi, hogy a cég X ezer mindenféle kütyüje igen kevéssé homogén. Az ügyvéd-részlegnek más kell, mint a gyártósornak, például. Ja, és ez nem pénzügyi cég, itt kérem gyártás folyik! Ami szintén új nekem. 

Miután eldöntötték, hogy felvesznek, át kellett menni egy ellenőrzésen, ami azt volt hivatott megnézni, hogy mekkora ordas nagyot hazudtam a diplomámról, korábbi mukahelyeimről, és hogy hány fajta drog kering a szervezetemben. Szerencsére koffeinre nem szűrtek (vagy ha igen, kiakadt a számláló), így az utóbbin hamar átmentem. A volt egyetemem már valamivel nagyobb falat volt, de két hét alatt azzal is megbirkózott az erre szakosodott cég. Éljen a GDPR!

Hiába minden nyüszítés és fogaknak az csikorgatása, elkövetkezett az első nap.

Némi gyanúra adott okot, hogy jövendőbeli főnököm, a továbbiakban Sam, gondosan tájékoztatott, hogy mi vár rám az első napon, megkérdezte, hogy milyen telefont szeretnék, és küldetett nekem céges cuccokat (egy jöféle hoodie-t és egy Yeti kávésbögrét, ami szerintem jobb, mint a Stanley.)

Business casualba’ kell menni. Vigyek ebédet? Ha nincs kajálda, akkor csak állok ott és rágcsálom a müzliszelet (amit persze vittem magammal)? Hány töltőt és kábelt vigyek? A céges bögrét vigyem, vagy az tolakodás? PÁNIK.

Nehezítette a helyzetet, hogy az autóm egyik kereke ellaposodott. Norbi felajánlotta, hogy elviszi ő a szervizbe, addig elvihetem az ő autóját. Amit tudok vezetni, csak totál más, mint az enyém. De hát tíz perc az út, annyit csak kibírok.

Reggel bepötyögtem az autónak, hogy hová megyünk, hát elvitt volna a falu város másik végére, ha nem állok le egy mellékutcában, hogy megbeszéljem vele, ki az úr a házban. Időben odaértem, és mit látok? A bejárat előtt valami húsz elektromosautó-töltő állomást. Nahát, nahát. (Mindkét autónk elektromos. Tiszta hülyének éreztem magam, mikor Petinek brummogtam és berregtem a boltban a bevásárlókocsihoz, a gyerek három éves koráig nem találkozott robbanómotorral.)

A fogadóbizottság fogadott, elvezetett az asztalomhoz, ahol várt két doboz: egy laptop és egy mobiltelefon. A laptopot bekapcsoltam, hadd intézze az intéznivalókat (telepítést), addig körbevezetett a fogadóbizottság (az egyik főnök). Van kajálda, és cég által támogatott, szóval nagyjából féláron van minden. 7 dollárból fejedelmien megebédeltem. (Az kevés, ugyanez NYC-ben 15-20 lenne.)

A tárlatvezetés után ott álltam az asztalomnál egy laptoppal és egy mobiltelefonnal a kezemben. Szemben velem két 17 colos monitor, aminek HDMI, DP, és VGA csatlakozója volt. A laptopnak van 1 USB C, 1 USB A, és egy proprietary töltő csatlakozója.

Rögtön otthon éreztem magam.

A monitoron volt USB-A csatlakozó, de csak dísznek (tölteni lehetett róla), így a nálam levő kábelgarmada nem ért semmit. 

A local support kiköhögött egy dokkolót, de HDMI/DP — USB-C az szóba sem jöhetett, olyant itt nem tartanak. Aztán mikor már mindenki elmormolta, hogy “nahát, Sam nem rendelt neki billentyűzetet?”, elmentem a New Hire Orientationre, ami során Sam küldött üzit a tracking numberekkel, hogy 9:45-kor lettek leszállítva az irodába a cuccok, amiket bizony megrendelt. Mire visszaértem a majdnem lemerült laptoppal az orientation felénél, már ott várt hat doboz. Laptopot bedugtam tölteni, csatlakoztattam az előrelátóan becsomagolt Bluetooth fülest, és szépen összeraktam a cuccokat. (Úgy vettem ki a szövegösszefüggésből, hogy a local support nem feltétlenül áll a helyzet tetőpontján, ezért nem szóltam neki.) 

Sokat segített, hogy a cloudosok főnöke lenyúlta a régi monitorokat, mondván már régóta fájt rájuk a foga.

Az orientation végén elslisszoltam kajálni, ami hiba volt, mert pár perccel később kezdődött egy meeting, amit pont a kedvemért raktak át… Ehh. Főnök megbocsátott, és amúgy pont ő emlékeztetett, hogy ne felejtsek el ebédelni. Épp zárás előtt értem oda, szóval ha ott vagyok azon a meetingen, marad a müzliszelet (és az ma nem lett volna elég, pedig reggeliztem.)

Ma jobbára meetingeken voltam, mikor meg nem, próbáltam kibogozni, mi merre. A hely összeszedettsége és átláthatósága a frissen kibontott 1500 db-os Ravensburger puzzle-re hajaz. Pont a device management van a legramatyabb állapotban, annak eddig nem volt gazdája. Írtam a nap során a teendők listáját, bő fél oldal már megvan.

És mint kiderült, nem egyszerű talpas admin leszek. Félig-meddig elvárás, hogy vezényeljem a céget, akik bizonyos feladatokat látnak el az eszközök ügyében. Nem gond, volt már ilyen régebben is. Csak ez az átok imposztor-szindróma ne lenne. De még nem sejtenek semmit.

Holnap második nap. Lehet, hogy megkapom az admin accesst is. Lásd: naposcsibe géppisztollyal.

Őrült hetek

 "Nekem valaki mondja meg, hogyan legyek kreatív!"

Szülőnek lenni nem könnyű. Most nem azokról a triviális dolgokról beszélek, hogy táplálni, ruházni, erkölcsi iránymutatás, örökös aggódás a jólétéért. Hanem az igazán nehéz feladatokról, mint például mikor az óvoda bejelenti pénteken (délután!!!), hogy Őrült Hét lesz következő hétfőtől.

Az eleje még könnyű volt - na nem az a része, hogy pizsamát adni Petire, aki minden más reggelen szűkölve kapaszkodik az alvósba', hogy nemakaromlevenni -, aztán kedden kezdődtek a nehézségek.

Őrült Haj nap, miközben két hete vágtam le a haját pontosan 22 mm-re.

Kimosható hajfesték? Egymásra néztünk Norbival, és ki se kellett mondani, hogy NEM, egyszerűen tudtuk. Hajcsat, ilyesmik nem játszottak. Végül fejkendőt kapott, és kalóz lett. Bejött neki.

A szerdai Felemás Nap könnyűnek ígérkezett - ráad az ember felemás zoknit, felemás cipőt, oszt jó. De akkor jött Norbi, hogy nézzük meg, mi van még, nehogy ellőjük a muníciót. Hohó, csütörtökön Őrült Zokni nap van, hiba lenne a felemás zoknit elhasználni, ha úgyse látszik!

Ezen a ponton azt tettük, amit minden más diplomás, felelősségteljes, egészséges intelligenciával rendelkező szülő tenne: segítségért kiáltottunk.

Családunk és barátaink nem okoztak csalódást. Készen állunk a holnapra (legalábbis elméletben), egyrészt, másrészt közben kiderült, hogy ez nem elszigetelt őrület. Egy másik városban lakó barátunknál is ilyen hetet tartanak.

Amit teszünk: 

• zoknikat varrunk a pulóverére (ez az egy, ami saját ötlet)
• egy harisnyáját ráadjuk sálként
• zoknik lógnak ki a zsebéből
• ráadunk egy régi felnőttzoknit kesztyűnek

A péntekre egyelőre egy lemondó vállvonás a válaszunk, valamit majd kitalálunk.

Ma, mert ravaszak vagyunk, mustársárga hosszúujjú pólót adtunk rá világoskék felülpólóval! Hahaha, ezt neked, amerikai iskolarendszer! Tudtuk persze, hogy nem ér semmit, úgyse veszi észre senki, de akkor is. (És persze felemás cipó+zokni.)

Nem volt ám akkora hülyeség. Az egyik osztálytárs piros-fehér csíkos póló van és terepszínű nadrág. Legalább egy szülő megért majd minket.

A többieken volt olyan, hogy tütü kockás inggel, és effélék, na majd legközelebbre mi is jobbak leszünk. Készülni kell!

A bűn útján

A filmjogokat már eladtam. Engem Sandra Bullock fog játszani, remélem.

Mikor bemegyek az irodába, általában az 5:40-es vonatot célzom be. Azzal kényelmesen beérek, nincs még akkora tömeg a metrón, és mivel Bridgeportból indul, nincsenek is rajta sokan. Már felismerem a szokásos közönséget - Első Üléssorban Ülő Csávó, Második Üléssorban Ülő Csávó, Csávó Aki Mindig Előre Megy, illetve Csávó Aki A Hármas Ülés Külső Ülésére Ül (Hétfőn És Csütörtökön). Velük alkotom a legelső kocsiba szálló kis csapat.

Egy hideg téli napon, ahogy szállok le, mit látok? Egy pár kesztyű, maganyosan, az első ülésen. Már mindenki leszállt (én általában utolsóként szoktam, mert semmi kedvem helyezkedésért vívni a többi utassal, akik már tíz perccel étkezés előtt felsorakoznak), a kesztyű teljesen gazdátlan volt. Ekkor jött az erkölcsi dilemma.

Hagyjam ott? Majd a Talált Tárgyak közé kerül, a gazdája megtalálja, mikor keresi? Francokat. Az MTA Lost&Found az egy vicc, az automata levél, hogy "megkaptuk levelét", egy hét volt, mire küldték.

Markoljam fel a kesztyűt, és próbáljam másnap visszajuttatni a tulajdonosának, aki valószínűleg Első Üléssorban Ülő Csávó? De mi van, ha nem az övé, hanem a külső ülésen ülőé, aki nem Állandó Utas? És akkor beszélni kell egy idegennel... Neeem, szó sem lehet róla. 

Ne tegyek semmit? Miért tennék? Nem ismerem sem a kesztyűt, sem a tulajdonosát. Nincs szükségem extra felelősségre. Ez az! Ez a helyes választás.

Közben a vonat ajtaja becsukódott, a döntés megszületett. Itt már nincs mit tenni.

De ahogy eltávolodtam pár lépésre, jobb meggyőződésem ellenére visszafordultam, jelbeszéddel rábírtam a mozdonyvezetőt, hogy nyissa ki az ablakot, és mikor mondtam neki, hogy egy pár kesztyű van az első ülésen, szó nélkül ideadta. A kocka, avagy kesztyű, el volt vetve. Most már tényleg.

Elég jó darab volt, egyébként. Kívül vízálló, belül puha szőrös, jó meleg. Minőségi darab.

Az elkövetkező huszonnégy óra (technikailag 22.3) kissé feszülten telt. Rengetegszer végiggondoltam az eshetőségeket. Megkérdezem az úriembert, hogy az övé-e. Azt mondja, nem. Ekkor fennhangon megkérdezem, hogy ismerős-e valakinek a kesztyű. Nem szól senki. Csak néznek. Átülök a második kocsiba, de már oda is beszivárgott a hír, hogy valami őrült tyúk kesztyűt próbál tukmálni emberekre. Vonat helyett ezentúl autó/bicikli kombinációval járok dolgozni. Egyedül a kesztyű a társam a száműzetésben. (És ez még egy jobbik eset volt.)

Végül eljött a másnap, és akkor szembesültem egy nem várt nehezítéssel: fogalmam sincs, hogy ki kicsoda. Valaki leül az első ülésre; valaki mindig előremegy a legelső blokkba; satöbbi - de hogy melyik kicsoda, arról fogalmam sincs.

Ekkor Sherlock Holmes-t megszégyenítő megfigyelés-következtetés vette kezdetét. Nem a zöld kabátos pasi, mert rajta van kesztyű. A vékony dzsekis (mínusz tíz C fokban!!! Sapkát se hord!) na az tuti nem. Az egyik fekete kabátosnak zsebre van vágva a keze, esélyes. A másiknak is. De az a cipő rémlik tegnapról, terepfutós cipő, ő hátra ment, szóval aligha hagyott bármit is az első ülésen.

Elég jól becéloztam az egyetlen esélyest, úgyhogy mikor jött a vonat és felszálltunk, és a célszemély az első ülést választotta, mérsékelten dobogott a torkomban a szívem. Megmarkoltam a táskámban a kesztyűt, és mikor a közelébe értem, megkérdeztem a Mindent Eldöntőt, amit már órák óta gyakoroltam: “nem az öné ez a kesztyű egész véletlenül?”. (“Are these your gloves by any chance?”)

Csávó elég meglepetten nézett, először rám, aztán a kesztyűre, aztán megint rám. Elvette a kesztyűt, megköszönte, és még mindig meglepetten nézett. Én persze méltóságteljesen elmentem a harmadik sorig (az az én helyem, kivéve hétfőt és csütörtököt), és bár tombolt bennem a sikeresen elvégzett küldetés utáni öröm, olyan higgadtan magyaráztam el, hogy jutottam a kesztyű birtokába, illetve hogy mennyire reméltem, hogy sikerül visszajuttatni a tényleges tulajdonosnak, nehogy kesztyűtolvaj legyek, ha-ha-ha! A második sorban ülő csávó is elsütött valami nagyon vicces viccet, nem emlékszem, hogy mit, de mindenki örült.

Aztán leült mindenki, előpakolta ki-ki saját szórakoztató eszközét, jött a kalauz leolvasni a jegyeket, minden ment tovább a szokásos rend szerint.

Hát de banyek, régebben nem voltam ilyen kis félős. 

Szülői percek II

 Ez se volt benne a brosúrában. Futyulim: gyenge idegzetűek ne olvassanak tovább, ez gusztustalan lesz.

Hű Olvasóim bizonyára tudják, hogy néhány évvel ezelőtt családunk gazdagodott egy pár macskával, majd rá majd’ fél évvel egy Peti nevű Winston Churchill-hasonmással, aki az évek során egész a szívemhez nőtt. (A macskák is, persze.)

Akik ezt nem tudják, vagy nem Hű Olvasók, vagy azok, de már négy éve nem találkoztunk. Másról se tudok beszélni, mint macskákról és hogy mekkorát kakilt a gyerek.

Na de ez a Peti gyerek. Velünk alszik, részint mert nem volt nagy alvó karonülő korában, és el nem ítélhető módon mindenre hajlandóak vagyunk, hogy valamennyire át tudjuk aludni az éjszakát. Volt néhány nem tejesen meggyőző kísérlet, hogy átszoktassuk a saját szobájába - elalszik a szuper piros Corvette ágyában, aztán felébred és jön vissza hozzánk, mert hát ugye ott a helye. Mi meg nem erőltetjük, mert gyengék vagyunk, a gyerek meg übercuki. Oké, korábban szanaszéjjel rugdosott meg kick-boxolt minket álmában, meg folyton morcorog, letúrja magáról a takarót és folyton vissza kell takarni, meg összegömbölyödik a párna tetején, és valahogy vissza kell pakolni az ágy ágy részébe, de már nyugodtabbak az éjszakák. A gyermek bújik, ölel, ritkábban lep meg galegyenesekkel.

Minden teljesen idilli, míg egy éjjel a gyermek körbe nem hányja az ágyat, beterítve minket is, a falat is, a matrac ágy és fal közé eső részét, meg ami ott van a környéken. Jóféle Horizont márkájú, mocskosul drága kakaóval, ami meglepően kevéssé édesíti meg a pillanatot.

Nekem hányásra hányás a válaszom, de anyaként nőtt belém egy acélgerinc, így elég erőt tudtam felmutatni. A szám köré kanyarítottam egy sálat, amit befújtam parfümmel, próbáltam két egymással játszó macskára gondolni, és így immunizálva magam funkcionáló állapotban maradtam.

Összecsomagoltuk a gyereket, letakarítottuk, lehúztuk az ágyat, meg elhúztuk a faltól, letakarítottunk mindent, közben szeretgettük a gyereket is, aki totál nyomorultul érezte magát, szóval rendezett káosz volt. Jól megbirkóztunk a helyzettel.

Aztán balga fejjel visszafeküdtünk a frissen átcserélt ágyneműjű ágyba. 

Idáig hallom tapasztalt szülő Hű Olvasóim kotkodácsoló nevetését. Most már persze mi is bölcsebbek vagyunk.

Peti nyilván perceken belül végighányt mindent megint.

Rutinosak voltunk, lehúztuk a gyereket, levakartuk a nagyját az ágyról, megszeretgettük a macskákat, akik már totál nyomorultul érezték magukat, aztán megágyaztunk a maradék ágyneművel, miegyébbel a földön, vízálló cuccokkal bástyázva körül magunkat. Pillekönyű álmomból egyszer riadtam fel, Peti ajkát a vízálló cuccok felé irányítottam, hogy oda hányjon, így csak azokat a cuccokat kellett lecserélni, és alhattunk tovább.

Reggelre a gyereknek kutya baja se volt, mi Norbival otthonról dolgoztunk, sebeinket nyalogatva.

Ugrás az időben: 2025 február 12-14, ami itt az agyonünnepelt Valentin nap.

Kezdődött azzal, hogy az óvoda hazaküldött egy listát a Pati osztályába járó gyerekek nevével. Hogy tudjuk, kinek kell lapot írni. Naivan arra gondoltunk, hogy majd írunk lapot azoknak, akik ott voltak Peti születésnapi buliján, de azért megkérdeztük az egyik tanárt kedden, hogy hányat kell írni, és ő közölte velünk, hogy hát természetesen mindenkinek, nem szabad senkinek se kimaradnia. Ó.

Otthon megszámoltuk a neveket: 26. Mínusz Peti, ugye. Plusz a három tanár. Az 28. Péntekre. És ugye illik valami kis ajándékot is adni, pici zacsiban. (Előző évben Peti jópár ilyen kis Valentin napi zacskóval tért haza, innét tudjuk, mi a módi.)

Honnét szerez az ember 28 kártyát? Ha csak egy-kettő kéne, az még hagyján. Elmegyünk a CVS-be, veszünk. De ezeknek darabja 2-3 dollár, annyit nem vagyok hajlandó erre a sza… Izé. Szóval nem. (Más szülőktől azóta megtudtam, hogy egyes boltokban lehet kapni potom összegért három tucat ilyen lártyát.)

Akkor nyomtassunk otthon. Peti születésnapjára kézzel rajzolt meghívó ment ki, jól nézett ki.

Közben viszont rájöttem, hogy bár Valentin nap pénteken van, az oviban a bulit csütörtökön tartják (hétfő országos szünnap, pénteken sok gyerek nem lesz.) Ekkor volt szerda délután.

Letöltöttem néhány ingyenes képeslapot, tök cukik voltak. Mikor hazaértünk, Norbi kinyomtatta őket minőségi papírra. Elkezdtük kivágni őket - alig látszott a vonal, hogy hol kell vágni. Akkor pengével. De nincs elég hosszú vonalzónk, vagy akként hasznosítható tárgyunk. Bakker. Meddig van nyitva a Staples (helyi papír-írószer-bútor-nasi bolt)? (Gyors guglizás) Kilencig. Ekkor volt 8:14. Norbi autóba pattant és elhúzott, én vágtam tovább pengével és kis vonalzóval. Annyival is előbb vagyunk.

Norbi sikeres vadászként hozta a zsákmányt: papírvágó gép, kettő vonalzó, papírzacskó. 

Hamar rájöttünk, hogyan kell igazítani a papírt, hogy pontosan vágjon a gép, és kis gyártósorunk csak úgy ontotta magából a képeslapokat. A kettéhajtás gyerekjátékvolt. Míg Norbi fürösztötte Petit, megírtam a kártyákat, aztán beraktuk őket és némi nasit a papírzacskókba, amiket szintén megcímeztünk. Volt elég, kapott egyet Peti is. Fél tizenegyre már ágyban voltunk.

Másnap Norbi küldött egy üzenetet, hogy mikor leadta Petit az oviban, alig látott zacsikat, kártyákat másoktól, és a tanár, akivel beszélt, meglepődött, hogy mindenkinek írtunk. Üveges tekintet, távolba meredés, az életcélok újraértékelése.

Otthon viszont Peti hatalmas szatyorral várt, tele mindenféle Valentin napi zacskóval, kis ajándékkal, nasival. Megszámoltam, 24-et kapott - az nem is rossz. Vagy nagyon népszerű a gyerek, vagy nem mi vagyunk az egyetlen balekok, vagy mindkettő. És elítélem én azokat a szülőket, akik nem gyötörték magukat ezzel? Persze hogy nem, sőt kicsit irigylem is őket.

A szatyor tartalmát anya gondosan szétválogatta “nasi”, “játék”, “szemét” kupacokba. Peti kapott egy teljesen menő kulcstartót, azt elkértem tőle. A többi jó része a szokásos filléres vacak volt (ezek nagy része a kukában végezte - ne ítéljetek), és egy rakás nyalóka, amit anya utál, szóval jó nagy kupac ment a kukába.

Pénteken az oviban valaki születésnapját ünnepelték, pizza, cupcake, a gyerekek már teljesen be voltak zsongva, hogy eztán minden nap ünnep. 

Peti lefekvés előtt panaszkodott, hogy fáj a hasa, de nem gyanakodtunk. Máskor is mondott ilyet, általában mikor éhes volt, de este nyolckor már nem eszünk, és amúgy is kapott vacsorát. Megfürdött, fogat mosott, lefeküdtünk mi is, már épp tettem le a telefont, hogy na akkor alvás, mikor kis köhintés jött Peti irányából, és a karomon végigfutott valami meleg és nedves. Mire visszafordultam, jött a második és harmadik adag is. Norbi felkapcsolta a lámpát, és hajjaj. Minden hányásban van répa kakaó. 

Anyában nőtt egy acélgerinc? Hogyne. Anya levette az összehányt pizsifelsőjét, aztán ahogy nyúlt a gyerekért, hogy leszedje róla is a ruhát, kiemelje a hányás közepéből, vígasztalja, mittomén, anya beletérdelt a hányásba, ami, ahogy a térde belesüppedt a puha ágyneműbe, matracba, összefolyt egy kis bányatóba.

Anya acélgerince ezen a ponton megszűnt létezni. Pizsinadrágot levette (mármint anya, nem a gerinc), aztán sietős, majd futós léptekkel elhúzott a zuhanyzó felé, hogy lemossa magáról a hányást. Aztán anya is hányt egy kicsit, mert túl messze volt a zuhanyzó. (A gyerek közben Norbi gondjaiban volt, nem egyedül.)

Anya pár perc alatt magához tért valamennyire, legyűrte gyengeségét, lemosta a térdét, karját. Berongyolt a hálószobába, felmarkolt egy csősálat, visszarongyolt a másik fürdőszobába, befújta parfümmel, és így páncélos lovagként ment a csatatérre.

Norbi a kezembe nyomta Petit, aki sírt és nyomorultul érezte magát, hogy róla gondoskodjak, addig ő intézi az ágyat (egy hős!). A gyermek igen jól ölelgethető, puszilgatható darab, nem volt gond. A zuhanyzással nincs kibékülve, volt egy kis sírás-rívás, de franc fog megtölteni egy kádat vízzel. Törülközőbe bugyolálva már jól érezte magát. Azt mondta, fáj még a pocakja, úgyhogy leültettem egy kényelmes kis szőnyegre, ami mellett bőséges padlóterület volt, és megkértem, hogy ha hányni kell, azt oda tegye. Kapott tiszta pizsit, iPadet, teljesen békés volt. Aztán kapott egy kis bilit is, abba mégis jobb hányni.

Norbi közben lehúzta az ágyat, és megágyaztunk a padlón. A rutin, ugye. Még egy darabig hagytuk a gyereket videókat nézni, addig megállapodtunk benne, hogy alighanem a két napi mindenféle vacak összezabálása lehet a dolog hátterében, aztán nyugovóra tértünk.

Fél öt körül már elég biztosnak tűnt, hogy nem lesz több hányás, úgyhogy visszacuccoltunk az ágyra (öreg vagyok én már a padlón alváshoz). Aludtunk még egy kicsit. Minden békés. A második adag összehányt ágyneműt még ki kell mosni, de a csősálam készen áll.  

Szülői percek

Erről miért nem szólt nekem senki? #4823

1. A gyermek jégkrémet kíván enni. 
2. A jégkrém hideg. 
3. A gyermek nem fogyaszt olyant, ami nem szobahőmérsékletű.
4. GOTO 1