Őrség - harmadik és negyedik nap

Legalábbis azt hiszem, hogy a harmadik és negyedik. Itt kicsit másképp telik az idő.

A vasárnapi posztot végül hétfőn sikerült élesíteni, már mikor Szentgotthárdon voltunk, a Hunyadi étteremben. Az út odafele része eseménytelen volt, bár vészterhes: az ember nem tud őszintén örülni a lejtőnek, ha tudja, hogy vissza is kell jönnie rajta.

Felvettünk stopposokat is. Vannak ezek az úgynevezett stopposhernyók, amik egy vékony hernyószálon lógnak a fákról az út felett, és ha arra jár egy biciklista, rápottyannak. Egyik-másik észrevétlenül teszi ezt, és el is jut valameddig, más hernyók viszont kamikazeként csapódnak be az ember (Norbi) mellkasába, és hamar lesöprődnek.

A hagymás rostélyos most nem volt túl jó, de sikerült a könnyeimet sült hagymába, valamint "totyogós" túrós palacsintába fojtani. (Ötletem sincs, honnét származik ez a fantázianév. Vaníliás szószban *tocsogott* a palacsinta, viszont az étlapon Cordon Bleu néven szerepelt a jól ismert étel, szóval nemtom. Talán mert a totyogós étvágygerjesztőbb, mint a tocsogós? Na mindegy.)

Megtekintettük az Audi-gyárat kívülről, aztán elindultunk visszafele. Jó előre megterveztük a megtekintendők listáját: Hársfa-tó (a Máriafalu utáni emelkedő elején van); az a roppant érdekes buszmegálló a Farkasfa felé vezető domb tetején; a kilátó a Farkasfa utáni emelkedőn; na és persze az a rejtélyesen görbe fa a kilátó utáni második kaptató közepénél.

Ezek közül végül csak a tónál álltunk meg, a többit bírtuk szuflával és izomerővel.

Mára egy szlovén sört terveztünk be, meg a fenyő elültetését (az IKEÁ-ban  vett karácsonyfa valahogy túlélte eddig), úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a határig. Nagyra nőtt testvérei mellett ástunk egy diszkrét, otthonos lukat a fenyőnek, meglocsoltuk kicsit, és megígértük, hogy jövőre visszajövünk. (Remélem, még él akkor.)

Ennek örömére átcsorogtunk Hodošba, és megittuk a terv szerinti sört. Aztán már csak az emelkedők jöttek. Többen voltak, mint a múltkor, és mintha hosszabbak és meredekebbek is lettek volna, valahogy mégis átjutottunk rajtuk.

Este pedig mentünk tökmagolajat ütni. Ez helyi látványosság, egypár helyen készítenek ilyesmit. Lenke néni, a szállásadónk, beajánlott minket egy helyi tökmagolaj-készítőnél, mondván ő még hagyományos módszerrel készíti.

Nem sokkal utánunk jött egy harmincfős gimnáziumi osztály is, hogy ők is megtekintik - meglettem volna nélkülük is, de sebaj, az első sütet után viháncoltak egy sort és elmentek.

A hagyományos módszer az, hogy vesz az ember egypár zsák hántolt tökmagot, megdarálja, sózza, vizezi, aztán megpirítja (irtó jó illata van), és mikor már jó száraz, akkor beteszi ezt a masszát egy erre a célra készült fémcsuporba, azt meg a sajtolóba.
Ezen a ponton kell két erős ember, aki tekeri a prés kerekét, de nagyon. Abból a száraz cuccból meglepően sok olaj jön ki, a mester szerint egy kilóból három-négy deci. A tökmagból pedig marad egy másfél centi magas, kőkemény korong, amit a halak nagyon bírnak.

Azt hiszem, ez azért is hagyományos módszer, mert ránézésre ötvenéves a prés, meg úgy minden abban a házban. Hogy elolvastunk egy 1985-ös Vas Népét, az egy dolog, de volt ott igazi, kézi szövőszék is, meg eszterga, meg szecskavágó meg daráló meg magtisztító.

A második adagnál már Norbi és én voltunk a két erős ember, mi is nagyon szép korongot gyártottunk, és elhoztuk az olajat is. (Nem ingyen, persze, viszont a szalafői polgármester szerint ez a legjobb olaj messze földön.)

(Képeket majd akkor, ha géphez kerülök, a telefonos app nem szereti a csatolt képeket.)