Irány Drezda.
Hajnali ötkor keltünk Norbival, mert a vonat 7:25-kor indult a Keletiből, ahhoz el kell indulni tőlünk hatkor (a biztonság kedvéért), ahhoz meg oda kellett rendelni Esztit fél hatra (eredetileg ötre terveztem, de megesett rajta a szívem; olyan meghatóan kérdezte, hogy nem lehetne-e inkább később - megígérte, hogy menetkészen érkezik, és azért én is tudom, hol a határ. Szegény olyan korán úgyis *még* ébren van és alig pislákol).
Tegnap (spoiler alert: ezt a vonatról írom) megírtam kilenc emberről őszinte, kendőzetlen véleményemet; ez, azoknak a szerencséseknek, akik nem ismerik, a Tehetségfejlesztési Eljárás. Hogy úgy mondja meg ezt az ember, hogy őszinte is legyen, vérig se sértsen senkit, és haszna is legyen, pláne angolul... Egész napos elfoglaltság, ami után még a csomagolás is gordiuszi feladatnak tűnt.
Pár kör Candy Crush és fél óra aktív szemhéjbelső-megtekintés után már készen álltam a megmérettetésre: becsomagolni ötnapi ruhát és eszközöket, valamint előállítani szendvicseket a rendelkezésre álló eszközökből.
Fél éjfélre sikerült megoldani mindezt, fél egykor már aludtam, aztán egy percre rá elkezdett zajongani Samu (a telefonom), és azonnal fel kellett kelnem, mert kettő helyett kell ilyenkor erősnek lennem. (Norbi sem egy hajnali kakas.)
Fél hatra már megkávéztunk, felöltöztünk, meglocsoltam a növényeket, és csak az tartotta bennem az erőt, hogy emberinek kell tűnni, mikor Eszti megjön. Ez végül sikerült, azt hiszem. Bár jobban belegondolva... Ilyen korán háromfejű gyíkemberek is lehettünk volna, úgyse vette volna észre. Na mindegy, majd legközelebb.
A tervezett indulást sikerült tartani (ezen a ponton kezdtem el izgulni, mert ilyen nincs), a tervezett útvonalon haladva a tervezett idő alatt értünk a Keletibe, megtaláltuk az ügyesen elrejtett hetes vágányt is - ekkor már tudtam, hogy negyedik társunk, Anna, akinél a jegyek vannak, otthon felejtette azokat, vagy fél nyolcra jön. Erre megjelent hét előtt kicsivel, a jegyeket lobogtatva. Nem ismerem én már ki magam ebben a világban.
Azért visszakúszott a lábam alá a talaj kicsit: a biciklik a 255-ös kondiban utaznak, mi a 258-asban. És még jó, hogy időben jöttünk, mert négyen együtt, plusz egy biciklis német alig tudtuk kisakkozni, hogyan is kéne felakasztani a jószágokat. Oké, a német nem volt nagy segítség, de így végre indokolt lett a sok pénz, amit a Hanayama ördöglakatokba öltem.
7:23-ra már odakötöttünk mindent mindenhez, és átvonultunk a saját lakrészünkbe. Még pakoltuk fel a táskákat, mikor ELINDULT A VONAT. 7:25-kor!!! Még mindig nem tértem magamhoz.
Nem sokkal később érkezett a kalauz, aki elmagyarázta, hogy a biciklik helyjegyét rá kell erősíteni a biciklikre.
Szóval a helyjegyek.
Sikerült tökócsóér' szerezni vonatjegyet, van valami akció ezekre a nemzetközi vonatokra; az első öt jegyért még ők fizetnek, olyan olcsó, a következő tíz meg háromezer forint Drezdáig. Ezeket online megvettük.
Kell azonban biciklihelyjegy is, melyek beszerzését Anna vállalta magára. Még aznap este elgurult a Kelenföldi pályaudvar jegypénztárába, és közölte a jegyárus nénivel, hogy bicikli, helyjegy, erre a járatra. A néni mérsékelten volt lelkes, mondván kézzel kell megírnia a jegyeket, ez egy óra is lehet, menjen Anna inkább máshova. Ebből nyilvánvaló, hogy a néni nem ismerte Annát: ő nem az a fajta, aki elmegy máshova jegyért, ha ott áll egy tökéletesen funkcionáló jegyáruda előtt. És hopp, másfél óra múlva már a kezében is volt nyolc biciklihelyjegy (négy az oda-, négy a visszaútra). A mi jegyeink, oda-vissza, plusz helyjegy, két nyomtatott fecni, bezzeg a bicikliken ezek a kalligráfiai remekek vannak.
Szóval, mint mondtam volt, elindultunk. Tervezett érkezési idő Drezdába: 16:45.
Eszti már beváltotta a fenyegetését és elaludt. Időnként majd felébred, olyankor megetetjük és visszaalszik. Tudtuk, milyen kockázatot vállalunk ezzel a hajnali járattal, nem kell minket félteni.
Hajnali ötkor keltünk Norbival, mert a vonat 7:25-kor indult a Keletiből, ahhoz el kell indulni tőlünk hatkor (a biztonság kedvéért), ahhoz meg oda kellett rendelni Esztit fél hatra (eredetileg ötre terveztem, de megesett rajta a szívem; olyan meghatóan kérdezte, hogy nem lehetne-e inkább később - megígérte, hogy menetkészen érkezik, és azért én is tudom, hol a határ. Szegény olyan korán úgyis *még* ébren van és alig pislákol).
Tegnap (spoiler alert: ezt a vonatról írom) megírtam kilenc emberről őszinte, kendőzetlen véleményemet; ez, azoknak a szerencséseknek, akik nem ismerik, a Tehetségfejlesztési Eljárás. Hogy úgy mondja meg ezt az ember, hogy őszinte is legyen, vérig se sértsen senkit, és haszna is legyen, pláne angolul... Egész napos elfoglaltság, ami után még a csomagolás is gordiuszi feladatnak tűnt.
Pár kör Candy Crush és fél óra aktív szemhéjbelső-megtekintés után már készen álltam a megmérettetésre: becsomagolni ötnapi ruhát és eszközöket, valamint előállítani szendvicseket a rendelkezésre álló eszközökből.
Fél éjfélre sikerült megoldani mindezt, fél egykor már aludtam, aztán egy percre rá elkezdett zajongani Samu (a telefonom), és azonnal fel kellett kelnem, mert kettő helyett kell ilyenkor erősnek lennem. (Norbi sem egy hajnali kakas.)
Fél hatra már megkávéztunk, felöltöztünk, meglocsoltam a növényeket, és csak az tartotta bennem az erőt, hogy emberinek kell tűnni, mikor Eszti megjön. Ez végül sikerült, azt hiszem. Bár jobban belegondolva... Ilyen korán háromfejű gyíkemberek is lehettünk volna, úgyse vette volna észre. Na mindegy, majd legközelebb.
A tervezett indulást sikerült tartani (ezen a ponton kezdtem el izgulni, mert ilyen nincs), a tervezett útvonalon haladva a tervezett idő alatt értünk a Keletibe, megtaláltuk az ügyesen elrejtett hetes vágányt is - ekkor már tudtam, hogy negyedik társunk, Anna, akinél a jegyek vannak, otthon felejtette azokat, vagy fél nyolcra jön. Erre megjelent hét előtt kicsivel, a jegyeket lobogtatva. Nem ismerem én már ki magam ebben a világban.
Azért visszakúszott a lábam alá a talaj kicsit: a biciklik a 255-ös kondiban utaznak, mi a 258-asban. És még jó, hogy időben jöttünk, mert négyen együtt, plusz egy biciklis német alig tudtuk kisakkozni, hogyan is kéne felakasztani a jószágokat. Oké, a német nem volt nagy segítség, de így végre indokolt lett a sok pénz, amit a Hanayama ördöglakatokba öltem.
7:23-ra már odakötöttünk mindent mindenhez, és átvonultunk a saját lakrészünkbe. Még pakoltuk fel a táskákat, mikor ELINDULT A VONAT. 7:25-kor!!! Még mindig nem tértem magamhoz.
Nem sokkal később érkezett a kalauz, aki elmagyarázta, hogy a biciklik helyjegyét rá kell erősíteni a biciklikre.
Szóval a helyjegyek.
Sikerült tökócsóér' szerezni vonatjegyet, van valami akció ezekre a nemzetközi vonatokra; az első öt jegyért még ők fizetnek, olyan olcsó, a következő tíz meg háromezer forint Drezdáig. Ezeket online megvettük.
Kell azonban biciklihelyjegy is, melyek beszerzését Anna vállalta magára. Még aznap este elgurult a Kelenföldi pályaudvar jegypénztárába, és közölte a jegyárus nénivel, hogy bicikli, helyjegy, erre a járatra. A néni mérsékelten volt lelkes, mondván kézzel kell megírnia a jegyeket, ez egy óra is lehet, menjen Anna inkább máshova. Ebből nyilvánvaló, hogy a néni nem ismerte Annát: ő nem az a fajta, aki elmegy máshova jegyért, ha ott áll egy tökéletesen funkcionáló jegyáruda előtt. És hopp, másfél óra múlva már a kezében is volt nyolc biciklihelyjegy (négy az oda-, négy a visszaútra). A mi jegyeink, oda-vissza, plusz helyjegy, két nyomtatott fecni, bezzeg a bicikliken ezek a kalligráfiai remekek vannak.
Szóval, mint mondtam volt, elindultunk. Tervezett érkezési idő Drezdába: 16:45.
Eszti már beváltotta a fenyegetését és elaludt. Időnként majd felébred, olyankor megetetjük és visszaalszik. Tudtuk, milyen kockázatot vállalunk ezzel a hajnali járattal, nem kell minket félteni.
Like :)
VálaszTörlés