Pálmafák földjén

A Miamiba vezető út félmaratonokkal van kikövezve.

Miután lefutottam életem első félmaratonját, a Staten Island-it, elmentünk a New York-i maraton expójára. Komoly hiba volt. Olyan légkör lengi körül azt az egészet, hogy még a magamfajta meggyőződéses kanapéhuszár is úgy gondolja, hogy maratont futni jó dolog, sőt, simán lehetséges!

Annyira azért nem vesztettem el a fejem, hogy maratont akarjak futni, de mikor elhaladtunk egy, a chicagói félmaratont hirdető pult előtt, és láttuk, hogy ennek nem csak hogy érem a vége, de két, egymásba illeszthető érem, ami kiad egy harmadikat - elvesztem. Le kell futni hozzá a tavaszi és az őszi félmaratont, de sebaj. Egyet már lefutottam, hol a probléma?

Eköré szerveztük egész 2019-et; május végén volt az egyik, szeptember végén a másik. Norbi június-október közepe közt Magyarországon volt kénytelen tartózkodni, de erre iderepült. 

Rövidre fogva: megvolt mindkettő, az összes érem, és hirtelen ott álltunk mindenféle cél nélkül. Csak úgy menjünk el futni? Vaktában? Mint az állatok?

Pár heti tanácstalan futkorászás után eszünkbe jutott a Miami Maraton és Félmaraton, amit láttunk a 2019-es maraton expón. Kicsit messzebb volt, mint amihez szokva vagyok (át kell szállni a metróról), de Norbival mindig eltölt a bátorság. Október vége felé végül regisztráltunk a február 9-i eseményre.

A decembert felváltva töltöttük betegen, nátha és egyéb felső légúti betegségek karjában. Az edzések esetlegesek voltak, rövidek, a február eleje meg vészesen közeledett. A szállás és a jegyek viszont lefoglalva, muszáj volt menni. Valahogy majd csak lesz, ugye.

A repülő a LaGuardia reptérről ment, ahol még nem voltunk, és pláne nem belföldi repülőn. Elfogadják-e a jogosítványt? Itt is lesz testüregmotozás?

Elfogadták, és nem volt. Olyan, mint a JFK kisebb verziója, de pont úgy néz ki. Azon töprengtem, hogy volt-e olyan kor, amikor ez a dizájn modern lehetett, vagy tetszetős. Tippem szerint soha. 

A repülőút maga teljesen rendben volt. Tiszta, kényelmes, időben indult, nem volt zokogó csecsemő, se idegesítő utas (sőt, én voltam az idegesítő utas, mivel ahogy szokásos pozíciómba fészkeltem magam, véletlenül belerúgtam az előttem ülő háttámlájába… Norbi kapta a csúnya pillantást. Hoppá.); a paradicsomlé teljes 3.33 decis kiszerelésben érkezett, a fedélzeti szórakoztató berendezés saját eszközzel volt igénybe vehető, és végre megnéztem a Dora, a felfedező című filmet.

Ezt az utat nem terveztük annyira agyon, mint szoktuk, így nem volt konkrét terv például a szálloda eléréséhez sem. Volt egy halvány ötletem, hogy majd Uber… De ennyi.

Mikor felkaptuk a bőröndöt, ráterveztem, hogy mennyi lenne innét oda. 20 dollár. (= tök olcsó; egy menetjegy itt 2.25/2.75 per járgány per fő). Így hát rendeltem egy Ubert, és kiléptünk a légkondicionált reptérről Miami földjére.

Egyszerre röppent ki ajkunkról a diszkrét “húbazmeg”; 85F és passzoló 85%-os páratartalom, a hazai 30F után. (30C és -1C, metrikusan) Kissé erős volt a váltás, na.

Alex Uber elhozott minket a hotelig, közben megmutatta, hol találkoznak reggel az iguanák (egy parkban), és felhívta a figyelmet néhány jó nagy hajóra. Én inkább a pálmafákat figyeltem. Jó nagy darab fák azok.

Első dolgunk volt az időjáráshoz jobban passzoló ruhadarabok beszerzése. Ja nem, az a második volt, az első a kaja. 

Megnéztem a térképen, milyen opciók vannak, és ami azonnal szembe ötlött, az a közeli ír kocsma és a két utcával lejjebbi New York-i pizzéria. Ha Rómában vagy, ugye.

Norbi a pizzériát választotta, de szerencsére pont előtte volt egy diner, oda mentünk be. Életem első mac and cheese-ét rendeltem, ennyi elég is volt. Ez a mac’n’cheese-ek luxuskategóriája volt, pirított szalonnadarabkákkal, olyan gombával, aminek még neve is van; épp csak túl zsíros volt főételnek. Köretnek, kis adagban kiváló.

Második tehát a ruházkodás.

Hoztunk rövidnadrágot, de csak olyat, amit az ember fagypont közelében el tud képzelni, hogy majd jó lesz. Semmi lenge flincflanc.

Miami Beach-en vagyunk, ami az, ami Siófok szeretne lenni, mikor felnő. Hát persze hogy van vásárlóutca. A hatodik boltban megtaláltuk álmaink nadrágját, vettünk is belőle rögtön hármat (egyet nekem, kettőt Norbinak). (Igen, ugyanabból a nadrágból. Ugyanaz a méret. Három külön szín. Nekem is jól áll. Kell hozzá öv.  És elfér benne a telefonom. A zsebében. Imádom.)

Norbi azóta is boldogan hordja a régi nadrágját, én felveszem az újat is (mondom zseb, telefon, elfér).

Végül lecsattogtunk a partra, óceánt nézni. Hullámzik és homokos a part. Erről többet most nem akarok mondani.

A szállodában este kértünk egy sört, illetve papírt-tollat, és elkészítettük A Napirendet. Már korábban kigondoltuk, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, most ezt osztottuk be az egyes napokra. (Velem élmény nyaralni menni. Nem feltétlenül jó, de élménynek élmény.)

Mr. C, a szoba alapköve

Másnap esett az eső egész délelőtt, a hőmérséklet is csökkent, így elmaradt a reggelre tervezett futás és az estére berakott opcionális pancsolás.

Reggelizni azért kimerészkedtünk

Reggeli után viszont maradtunk a tervnél: délben nyit az expo a Convention Centerben, ami tőlünk húsz perc gyalog. Fél 12-ig csendespihenő.

Negyed tizenkettőkor, a verseny dokumentációjának böngészése közben jöttem rá, hogy az expo nem ebben a Convention Centerben van, hanem egy másikban, tőlünk cirka 50 perc tömegközlekedve. Hoppá. (Azóta összesen három Convention Centert találtunk, szerintem ez csak a jéghegy csúcsa.)

Nekivágtunk. Jegyünk nem volt, reméltük, hogy lehet kápéval fizetni a buszon. És lehetett, sőt, talán kicsivel kevesebbet is adtunk, de elfogadta.

Bejutottunk Omni Stationre, ahonnét a 32-es busszal kellett volna tovább menni. De Easy Pay kártya (a helyi Metrocard)  nélkül nem akartunk, és mire megvettük, már zárta ajtajait a busz (ügyes az automata: az egyikben nincs Easy Pay kártya, a másikban nem lehet kártyával fizetni. Megoldottuk). Futottunk, megállt és kinyitotta az első ajtót (mindenütt első ajtós felszállás van). Lecsippantottuk a kártyát egyszer, jó. A második már nem ment; a sofőr hölgy mondta, hogy fejenként egy kártya kell. Hiába pénzfeltöltős. Azóta se értjük. 

Jeleztük, hogy akkor készpénz, de intett, hogy menjünk dolgunkra. Megköszöntük és leültünk (összesen voltunk hatan a buszon).

Az expón megtettük, amit kell, kezdve a kötelező darabokkal (rajtszám, póló, shuttlebus jegy, elmúltam21-karperec felvétele), és folytattuk az opcionális elemekkel: freebie-k begyűjtése, Hasznos Kütyük vásárlása.

Csak megjegyzem, hogy még mindig ritka rosszul intézzük a freebie-gyűjtést. A rutinos rókák külön zsákban viszik el a cuccot, mi meg… Na mindegy. A palacsinta nagyon finom volt, abból kétszer is vettem.

Ezt neked, kedves tudodki

A napirend következő pontja a Hard Rock Café volt (Norbi gyűjti a pólókat). Ráterveztünk a Transit appal - ez egy igen okos jószág, már ha a város, ahol vagy, már van benne. Tudja az összes tömegközlekedést, minden járat menetrendjét oda-vissza, és megmondja, hogyan jutsz el a célig, gyaloglással együtt; és a felszíni közlekedési eszközök esetében élő, GPS-alapú információt is ad. (Elméletben, de erről majd később.) Sőt, ha épp Transittal utazol, azaz az általa ajánlott útvonalat követed, átszállással, mindennel együtt, kis zöld mosolygós arc jelenik meg az épp használt jármű ikonján, jelezve, hogy EZ igazi, első kézből származó infó, mert egy Transitos pajtás eszköze szolgáltatja. (És ez tényleg működik is.)

Annyiban jobb, mint a Google Maps, hogy akkor figyelmeztet az átszállásra, amikor földrajzilag közeledsz az állomáshoz, míg a Google Maps akkor, amikor időben szerinte ott kéne lenned, ha az ideális világban minden időben jönne.

Szóval Hard Rock Café, rátervezés. S jelű busszal menjünk el X megállóig, aztán a kék jelzésű Metromower vasúttal Y megállóig, onnét gyalog tíz perc. Kiváló. Busz jött, felszálltunk, X megállónál le, metróállomás bejáratát levadásztuk, fellépcsőztünk a megállóig (cirka harmadik emelet), aztán a Transitos útvonal el is felejtődött: elolvadtunk a járgányok láttán. Sínen futó minibuszok, ha egy Combino és egy Ikarus mini szerelembe esne, ilyen lenne a csemetéjük.

Önjáró, és még ingyenes is. Kezdtük nem érteni, mi a gond Miami tömegközlekedésével, miért mondták, hogy majd autót akarunk bérelni.

Nyilván körbementünk egyszer mind a kilenc megállón, és csak utána szálltunk le. Irtó cuki volt. 

Ahol végül leszálltunk, pont ott volt, ahol már kezdték kialakítani a későbbi célzónát a futóversenyre. Jó volt látni, hová fogunk befutni.

Hát persze hogy a zene miatt megyünk HRC-ba.

A Hard Rock Café-ban megtettük a szokásos köröket (local legendary burger, helyi póló beszerzése), aztán elő a Transittal, rátervezés a hotelre. Pont a verseny célzónája mellett volt egy megállója a 120-as busznak, ami majdnem az ajtó előtt tesz le. Csodás. Már többen vártak ott, a Transit pár perc múlvára mondta a buszt, egyre jobb.

A gombócok alatt egy brownie erősíti a kultúrát

Aztán következett a Transitosok sorsa: a térképen jelzi a buszt, hogy igen, látja, de az nem mozog, vagy egyszer csak eltűnik. Ezt párszor eljátszotta, mi meg csak vártunk. Aztán felmerült bennünk a gondolat, hogy hátha forgalmi változás történt a busz életében (volt egy elterelés kicsit lejjebb a verseny miatti lezárások miatt, de úgy láttuk, kettőt kanyarodik és jön). Rákérdeztünk az MDT (Miami-Dade Transit) honlapján, ahol némi rejtvényfejtés után arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a konkrét megállót a busz most kihagyja. Feljebb baktattunk egy megállóval, ott se lett jobb, de akkor hirtelen a helyére kattant, mit is akart jelenteni a MTD oldalán lévő szöveg ahhoz képest, amit mondott: nem csak a N1St megálló marad ki, hanem minden a N5Th megállóig. (Azaz North 1St Street és North 5th Street.)

(Tényleg rejtvényszerű volt. Nem azt írták, hogy “végállomástól a 4. utcáig semmi, menj az 5. utcáig”, az túl egyszerű lett volna. A megállóban sem volt jelzés, hogy itt most nem lesz semmi vasárnap estig. 

Itt a tömegközlekedés jókora kihagyással a harmadik helyen van, második hely nincs, első helyen az autó, így hát nyugodtan megtehetik ezt. A Transit pedig okos, de forgalmi változásokról nem tud, így mikor vette a jelet a busz GPS-adójától, nem tudta elhelyezni a térképen, mert nem ott ment, ahol számított rá. Legalábbis gondolom, így történt.)

Pont az orrunk előtt ment el a következő 120-as, így a legközelebbi S buszra szálltunk fel, ami negyed óra gyalog távolságra tett le a hoteltől - ami rendben is volt.

Merthogy vissai benevezett a StepBet nevű appon egy step challenge-be. 6 héten keresztül teljesíteni kell legalább heti két Power Dayt és négy Active Dayt. Esetemben az előbbi 12345 lépés, utóbbi 10045 lépés. (Egyénre szabott.) Van egy opcionális pihenőnap minden héten. Aki nem teljesíti a vállalást, kiesik és elveszti a beugrót ($40). Akik végig tolják, osztoznak a pot maradékán (miután az app tulajdonosa levette a 15%-os sápot). Ha nem esnek ki elegen ahhoz, hogy a 15% levonása után jusson legalább $40, akkor visszakapja az ember a beugrót - tehát ha végigcsinálod, anyagi veszteség nem ér.*

Ebben a menetben már elegen estek ki, hogy (kedd esti számítások szerint, ma szerda van) 90 centes haszonnal zárjam a másfél hónapot, ha a maradék két és fél hét teljesítése is sikerül. Még nem döntöttem el, mire költöm, de valószínűleg veszek belőle valami szépet Norbinak, aki, mint mindig, ebben az őrültségben is támogat. Ő nem nevez be, mert józan gondolkodású úriember, de zokszó nélkül battyog mellettem. Sőt, mikor megkérdeztem egy este, hogy nincs-e kedve csillagokat nézni a parton (életem egyik legromantikusabb ajánlata volt), megkérdezte, hogy hány lépés kell még, és akkor is jött, mikor bevallottam, hogy még 3000.

Nem akkora hülyeség amúgy. Eljárunk futni, és nincs ellenünkre egy kis gyaloglás ide vagy oda, de így mégis más. Konzekvensen kell a napi 10k lépést megtenni, ami azért csak jót tesz valahol.

Nem mellesleg így a csapatból az antiturista se húzta a száját, hogy mennyi helyre kell menni, sőt, örömmel ment mindenhová.

* 6.25 dollár nyereséggel zártam a versenyt, amúgy.

Szombati terveink közt volt a Miami Seaquarium, ahol néztünk delfineket és… mi az orca magyarul, ami nem kardszárnyú delfin? 

Jobb meggyőződésünk ellenére megnéztük az összes műsort, de a delfinuszonybakapaszkodós úszást és a többi ilyen teljesen lealacsonyító mutatványt messze elkerültük. A műsoroknál azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez így remélhetőleg hozzájárul a delfinek jobb megismeréséhez, és a vadon élő társaik életének javulásához. Amúgy az egyik műsornál a delfinek lefröcsköltek mindenkit rendesen, így oszlott a bűntudatom.

Innét haza már rutinosan mentünk: a B jelzésű busz jött, amikor a Transit mondta. Egy kis kitérő következett, névleg kaja és napszemüveg-vásárlás céljából (Norbi futós szemüvege eltört sajnos), de már kezdem sejteni, hogy valójában a Mamma Mia fagyizót akartuk meglátogatni. Több lépés, és még fagyit is kaptam. 

Másnap hajnali 4-kor (tényleg) indult a shuttle bus, ami a rajtig vitt. Ez szerencsére a hozzánk közeli Convention Centertől indult, így elég volt hajnali háromkor (3:05) felkelni, sminkelni, beleugrani a kikészített futós cuccokba, és elindulni 3:40-kor. 

Ilyenkor találkozik két disztinkt kultúra: akik most jönnek haza (vagy még most mennek buliba), és akik most indulnak futni. Nem nyilatkozom, hogy melyiket tartom követendőbbnek; különösen nehéz kérdés volt ez, mikor jött szembe velünk az úriember a doboz pizzával, miközben mi a szárított gyümölcsös szeletet rágcsáltuk.

Ugyanaz a banda szervezte ezt is, mint a már említett Chicago Half párost. Ezt nem feltétlenül dicséretként mondom. Azok voltak, akik az őszi, ismerten esős időszakban füves parkba tették a fesztiválzónát, ahol így több ezer, futás után amúgy is enyhén átfagyott és kimerült ember gázolt bokáig a hideg, mocsaras sárban, és próbálta visszaszerezni a balga fejjel leadott csomagját, amit becsekkoláskor EGYETLEN volunteer igyekezett bevenni és számok szerint rendezni (Norbival beugrottunk segíteni, mert hát egy NYRR volunteer szükség esetén szolgálatba helyezi magát; a volunteer ránk szólt, hogy versenyzők ide nem jöhetnek be, de rámutattunk, hogy hirtelen megháromszorozódott a csomagfelvételi kapacitás, és ezután nem nagyon erősködött).

Lifetime szervezés volt ez is; ez először onnét tűnt fel, hogy a “Convention Center előtt” várakozó buszok nem várakoztak a Convention Center előtt, se mögött, se mellett. A közben összeverődött tizenöt fős futócsapattal spirálalakzatban keresgéltünk.

Egy sarokkal arrébb rejtőztek, pálmafák- és bokrok, valamint az éj jótékony takarásában.

A verseny manualjában valóban ott volt a hozzávetőleges cím, apró betűkkel, de a jegyen jól láthatóan a Convention Center szerepelt.

4:20-kor megérkeztünk a rajtzónától öt perc gyalogra. A rajt 6-kor volt (haha!), nem siettünk sehova. Egyikünk görcsökkel és közepes vérveszteséggel próbált a versenyre hangolódni, amire így volt majd’ két órája; másikunk próbálta az egyiket felvidítani.

A porta pittik (műanyag dobozos vécék) sok helyre voltak elosztva, ezért pluszpont jár a szervezőknek. A sorbanállás egész kultúran zajlott le; a himnusz is ott ért. Persze pont akkor akart befurakodni előre egy csaj, mikor már én jöttem volna. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy sorbanállás, de szerintem egyikünk se hallotta a másikat. “Több is veszett Mohácsnál” felkiáltással hagytam, hadd menjen, erre nem ment, csak bekukkantott és már ment is. Azóta arra gondolok, hogy szervező volt talán, és a vécét akarta ellenőrizni. Nem volt rajta egyencucc, talán csak a sapka… Na mindegy.

Ismét egyesültünk Norbival, aki a H corrall bejáratánál várakozott. A többi háromezer emberrel együtt, akiket egyesével engedett be az egy szem beengedőember az F és H corrallokba. Erről többet nem akarok beszélni.

Bejutottunk, és a kora reggeli hűs szellő végre nem borzongatott. (Addig kicsit hideg volt.)

A gurulós versenyzők 5:55 helyett 6:03-kor indultak el, ami annyira azért nem is rossz egy maraton- és félmaraton esetén. Utána corrallok szerint, ránk 6:42-kor került sor.

Egy kicsit el vagyunk kényeztetve. A NYRR hetente rendez legalább egy, időnként több futást; évente legalább egy tucat nagyobb versenyt, és persze ott van a NYC Marathon, a világ egyik legnagyobbja. Egy NYRR versenyen nincs ekkora tömegnyomor, még ha több is a résztvevő. Ott olyan rutin van, hogy most a 2019-es maraton során is, bár ritka rossz Station Master volt a negyedik mérföldes itatóállomáson, az oda beosztott harminc volunteer együttes tapasztalata és igyekezete miatt pöccre megvolt minden az első futók érkezésére. 

6:40 körül kezdtem ismét embernek érezni magam. Görcsök múlóban, GPS élesítve, zene készenlétben, cél (életben maradni a finisig) szem elé helyezése, “bal-jobb”, illetve “belélegez-kifúj” szubrutinok betöltve.

Az ezután következő majd’ 22 kilométer nem tartozik életem legjobb 2 óra 50 percei közé, de úgy a 17. km után már sejtettem, hogy sikerülni fog. Betartottam az összes szabályt: nyulat jót választani; volunteereknek mindent megköszönni; Gatorade-et inni, amikor adnak; Power Upot mindig kihasználni. (Ez utóbbi az út mentén szurkoló emberek kezében lévő, változatos grafikájú “Power Up” eszköz megérintése, vagy ha valaki pacsit kínál.)

Itt fizetődött ki, hogy annyit csavarogtunk a városban: mikor megláttam a központi Metromower állomást, tudtam, hogy hamarosan jön egy balkanyar, aztán a templom után egy kis cvikkolás, majd balkanyar, jobbkanyar, U-forduló és rögtön utána a cél. Persze hogy az utolsó kilométer volt a leghosszabb, de tudtam, hogy még meddig kell elmenni.

Ráadásul a célban utolértem az egyik nyulamat. (Mindig kiszúr magának az ember valakit, akinek a tempóját próbálja tartani.) A hidakon ő húzott át, aztán elvesztettem, de a célban megláttam! Odabicegtem hozzá és megköszöntem felbecsülhetetlen értékű segítségét (nyulakról nem esett szó). Kicsit csodálkozott, de értette, miről van szó.

Norbival egymásra találtunk nagy nehezen (én nem tudom, hogy intézték ezt el őseink, akik még mobil nélkül találkoztak), és mentünk a kajáért.

Az lehet, hogy a NYRR jobban szervez, de hogy Miamiban jobb a kaja, az biztos. Három dobozos főétel közül lehetett választani (NY-ban bagel plusz alma az állandó menü), plusz Gatorade és volt a már megénekelt palacsintából is.

Nyilván egy csapat magyar mellé telepedtünk le, ők Florida északi részéből (Jacksonville es környéke) érkeztek oda öten. Nem maradtunk sokáig, mert (sóhaj) az übermegabrutál tampon és a "9+ órát kibír!" éjszakai betét mit sem ér, ha az ember lányának tízes skálán 14-es erősségű vérzése van. 

Note to self: a fekete nadrágot kellett volna felvenni. Vagy pirosat, ugye, Deadpool is megmondta. Na mindegy.

Vettünk egy szuper pulóvert, amit lazán derékra kötve feltűnés nélkül tudtam közlekedni.

Az ingyen sört is kihagytuk, mert egyikünk igen nyomorultul érezte magát, másikunk pedig nem akart sorba állni, úgyhogy levadásztuk a hazafelé tartó shuttle buszt (ami pont honnan indult, ahová írták - döbbenet!) és pár perc utazás, illetve fél óra gyaloglás után már a hotelben voltunk.

Hétfőre homokos parton történő döglést terveztünk, de aznapra kicsit felhősebb időt ígértek, mint keddre, ezért a recepción feliratkoztunk aligátor-nézésre. Potom összegért odavisznek az Everglades parkba, légkondis hajótúra, előadás, visszahoznak.

A hotelmenedzser kedves ember volt, de Norbi keresztnevét (angolszász) harmadik nekifutásra írta le, és a 150 dollár harminc százalékának kiszámításában is a recepciós hölgy segítette, aki jól láthatóan az ész a csapatban.

Utána fürdés,még egy kis palacsinta, csendespihenő, fogmosás, pizsi.

Másnap laza reggeli után vártuk a buszt, ami még is jött időben. A nap a terveknek megfelelően alakult, láttunk aligátort, mindenféle madarakat és növényeket, sőt, Norbi kiszúrt egy iguánát is. A túra egy olyan laposfenekű hajóval zajlott, aminek a hátulján van egy bazi nagy ventilátor, és az hajtja. Rohadt hangos, belerezonált a hallójáratom. Az aligátorok vagy süketek, vagy bátrak. 

A hajó közepéről nézve kisebb

A képen elrejtettünk egy iguánát

Túra után volt bemutató aligátorszelídítővel - a Norbi Uh (not his real first name) kiköpött mása volt a csávó, legalábbis ami a poénjait illeti. Néhány halál nyugodt aligátort húzott ide-oda, dugta a fejét a szájukba - hát, kinek a papné, ugye.

Utána lehetett volna fotózkodni bébialigátorokkal, bekötött szájú csöppségekkel, mert az is benne volt a túra árában, de azt már végképp nem vettük igénybe.

Két tennivaló maradt az utolsó napra: elmenni ahhoz a hotelhez, amiben a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill filmet forgatták, illetve pancsi az óceánban.

A hotellel kezdtünk. Ezt majd juttassátok eszembe, mikor körberajongom Norbit, hogy mennyire támogat mindenféle őrült programban. Azért időnként én is tudok!

Őt útközben láttuk. Nem ijedős fajta

Óceánban pancsolni jó. Erről többet nem is akarok mondani.

Aztán összecsomcsi a hotelben, alvás, és egy szerény reggeli (avokádós pirítós céklahabbal!) elköltése után indultunk vissza New York-ba.

A következő célpont egy júniusi félmaraton lett volna Maine-ben, de a közben történt események miatt ez eltolódott. Most épp futni se járunk ki, részint lustaság, részint egészségügyi megfontolások miatt, de valamit majd kitalálunk, hogy több helyet tudjunk meglátogatni.

Juharszirupfölde alsó

Jávorszarvasok, hódok, juharszirup, meg valami vízesés.

Már jó régóta terveztük, hogy elmegyünk megnézni a Niagara-vízesést. Tök közel van (megnéztem a térképen, 5 centi), sok ott a víz, meg Kanada, rajta van a bakancslistán, és, ami a legfontosabb, nem munka.

Sokáig tartott, mire a csillagok együttállása kedvező lett: épp szabadságon is voltam, autót is vettünk közben, illetve Etelka és Géza is felbukkant várost nézni. Én meg a turizmus, ugye, tudjátok; de van ott Tim Hortons is, meg poutine, és Norbi megígérte, hogy annyit alhatok a kocsiban útközben, amennyit csak akarok, úgyhogy kötélnek álltam én is.

Reggel ugye futottunk, aztán becsomcsi kocsiba, GPS kalibrálás, indulás. Az első szundi után nem sokkal megálltunk egy dinerben, mer’ az is része az experience-nek.
Itt szeretném jelezni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan a köretért rajonganak, hogy ebben az országban többnyire (azaz tapasztalatom szerint) inkább hússal próbálják jóllakatni az embert. Rendeltem meat loaf-ot krumplipürével, és jött nettó egy négyzetméter vastag fasírt, alatta két kanál krumplipürével. Nem értenek ezek engem.
Ahogy elhagyja az ember a dekadens nevjorkot, egyre kevésbé értik az olyan kifejezéseket, hogy “latte”. Kértünk olyat - hát az nincs. Viszont “Kérhetek egy kávét és hozzá tejet?” “Hogyne!” Ez mindenütt működött.

Pont ezt akarja látni az ember az autóspihenőben

Kalandozások a jet-legelőn

Norbi kiegészítései az első napokhoz. 

Disclaimer: a cím is az ő ötlete volt! - Vissai

Mielőtt elindultunk, a(z egyik) búcsúbulin határozottan kijelentettem, hogy idefelé nem lesz probléma a jetlag, hiszen ez csak olyan, mintha egy nap hat órával később feküdnénk le, mint általában. Mondom olyan lesz, mint egy hosszabb munkanap. Ezúton szeretném jelezni, hogy én ehhez a jetlag dologhoz a jelek szerint egyáltalán nem értek, de gyorsan tanulok.

Szóval az utazás és az azt követő napok: Indulás előtti este ugye sikerült kábé tizenegy körül beájulni az ágyba, reggel négykor ébresztő. Egy ideje nálam az ilyen felelőtlen viselkedés automatikus fejfájást (nem az egyszerű kezelhetőt, hanem azt a gonosz, migrénest) jelent. Adjuk ehhez hozzá a többszöri fel és leszállást a repülővel, amire alap esetben is fejfájással szoktam reagálni.

 ((fejfájás * fejfájás) * 10 óra repülés) = meg akarok halni

 És hiába próbáltam egyszerűsíteni az egyenletet a “hujj de jó, Amerikába megyünk” faktorral, mégsem lett jobb.
Naszóval megérkeztünk, fáradtak vagyunk, ami miatt hülyék is vagyunk, tehát semmilyen értelmes döntést nem tudunk meghozni a legegyszerűbb kérdésekben sem, mint például, hogy mit együnk vacsorára?

Miután elaludtunk, Vissai szerint én ötkor ébredtem. Ezen a ponton szeretnék visszakanyarodni a bevezetőben említett nagyképű kijelentésemhez, mert a karma gyorsan lecsapott rám. Én bizony minden igyekezetem ellenére már kettőkor ébren voltam. A fejfájás a régi, fáradtság a régi, mit tesz ilyenkor az utazó?
Először is kioson a vécére, amilyen halkan csak tud, nehogy felébressze élete párját. Közben behúzza maga mögött az ajtót, ami halk kattanással záródik, majd enyhe pánikba esve nyugtázza, hogy kizárta magát a hálószobából. (Naja. Valami mókás kedvű korábbi lakó vagy a takinéni úgy hagyta itt a hálószoba ajtót, hogy benyomta a fogantyún azt a kis gombot, ami automatikusan bekattintja a biztonsági zárat az ajtón.) Lábujjhegyen káromkodik egy cifrát, majd halkról indulva, egyre hangosabban kopogva zsolozsmázza, hogy “édesem kinyitnád az ajtót?”

Szóval alvás az első éjjel részemről nem nagyon volt. A jó hír az, hogy a második éjszakán már csak háromkor, a harmadikon négykor ébredtem fel. A sorminta mutatja, hogy a negyedik nap környékén már összetettebb feladatok elvégzésére is alkalmas voltam. Az addigi veszteséglista egy pánikszerűen megvásárolt telefon a Vissai által már említett LTE-incidens miatt.

Egyik lábam itt a másik

Egy hosszú, ám eseménytelen út krónikája

A hónapok óta tartó tervezgetés végül elérte azt a pontot, amikor ténylegesen át kell helyezni a súlypontot az óceán másik oldalára. Mind az összes készülődés ellenére volt még jó pár pont, ahol bukhatott volna az egész, ám (egyelőre legalábbis) nem tette.

0. kritikus pont: A beszállókártya

Kezdődött azzal, hogy 24 órával a járat indulása előtt lehet becsekkolni. Mivel Norbi épp a maradék szekrényeinket szerelte szét az öccsével akkortájt, megtettem helyette. Sima liba volt, katt-katt, még ablak melletti helyet is kapott a London-New York járaton. (Az én jó előre lefoglalt helyem meg, ugye, az ablaktól biztos távolságban.)
Aztán megpróbáltam magamat is becsekkolni, ami sikerült ugyan, de a beszállókártyát már nem akarta kiadni, mondván valami gond van a papírjaimmal. Aki ismer, tudja, milyen hideg fejű, nyugodt ember vagyok, aki nem rémül meg az első nehézségtől. (Értsd: az első rottyantás után nekiestem az internetnek, hogy ha van vízumom, akkor ugye nem kell ESTA. És nem kell.)

1. kritikus pont: Bőrőndpakolás

Úgy terveztem, hogy az utolsó budapesti munkanapomon, miután le kell adni mindent délután 4-kor, legkésőbb fél ötkor elindulok haza (mármint Érd-haza, mert Norbianyunál laktunk az utolsó két hétben), hétre már ott is vagyok és tudok csomagolni. Nem így lett.
A belépőkártyámat nem vették el, tehát maradt még másfél órám dolgozni, amit ki is használtam. Aztán szólt Norbi, hogy hatra tudnak jönni értem, és jöttek is - csak nem haza vittek, hanem vissza a lakásba, ahol a szekrény utolsó maradványait markolták fel.
Fél nyolcra értünk haza, szanaszéjjel minden, ekkor már kezdtem kicsit feszült lenni. Megvacsoráztunk, aztán végre nekiláttunk a pakolásnak.
Itt kezdődtek a bajok. 23 kg a súlykorlátozás per feladott bőrönd. (Megj.: azt, hogy két bőröndöt tudtunk volna feladni per fej, aznap délután tudtam meg. Addig úgy volt, hogy minimumeconomys osztályként csapkodni kell felszálláskor a karunkkal.) Próbáltuk a minimumra szorítani a cuccokat, de mivel költözéskor el kellett hozni a mosatlant, amit közben kimostunk, komoly esély volt rá, hogy túllépjük a korlátozást.
Fél 10-re kicentiztük a bőröndöket. Az egyik majdnem 23 kg volt, a másik picivel talán több, mint 23 - mivel egy hagyományos, analóg kismérleggel porcióztunk, ezen a ponton elmentünk aludni, mondván a reptéren megmérjük, és aszerint utópakolunk. Nyomás aludni.
(Elégedetten gratuláltunk egymásnak, hogy ahhoz képest, hogy éjjel 11-es fekvést tippeltünk, már 10-re ágyban vagyunk, aztán éjfélig fennmaradtunk. Tipikus.)

2. kritikus pont: Kijutás a reptérre

Habkönnyű álmunkat az ébresztőóra csicsergése szakította meg hajnali négykor. Itt kezdődött a második nehézség. Én úgy gondoltam, hogy ha nyolckor (7:55) indul a gép, akkor hatra kell kint lenni, de minek kicentizni, érjünk oda fél hatra; ahhoz meg fél ötkor el kéne indulni.
Norbiéknak (az öccse vitt ki) kicsit más az időérzéke. Például náluk a 8:08 már fél kilenc, ami nekem nyolc óra nyolc perc; tehát mikor háromnegyed ötkor még nem állt ki a kocsi a kertből, kicsit még feszültebb lettem. Láttam, ahogy lerobban a kocsi az M0 legelhagyatottabb szakaszán; felszántják az utat keresztbe, egy kilométer hosszan felújítás címszó alatt; leszáll egy ufó előttünk és felszólít, hogy vigyük a vezetőnkhöz - hogy csak a legvalószínűbbeket említsem - és a Norbicsalád nem osztotta ezen aggodalmaimat.

Nem történt meg egyik se. Fél hatra ott voltunk, könnyes búcsú Norbianyutól és Norbiöcstől, aztán elkezdtük keresni a mérleget. Norbi azt mondta előző nap, hogy mintha lenne valami mérleg, amin lehet ellenőrizni a bőröndöket, de ilyen nem volt. Gondoltam, feltesszük a csomagfeladó szalagra egy épp zárva levő check in-pultnál - a biztonság kedvéért megkérdeztem egy arra kószáló földi személyzettől, hogy lehet-e ilyet, és azt mondta, hogy igen. Mértünk.
A hagyományos kismérlegben egy patikamérleg szív dobogott: az egyik bőrönd 22.8kg volt, a másik 23.3kg.
Kiszedtünk belőle ezt-azt és a hátizsákokba pakoltuk. Azok úgyis olyan nehezek voltak már, hogy meg se kottyant plusz egy kiló.

3. kritikus pont: A beszállókártya (2. felvonás)

Mikor még nem írták ki, hogy melyik check in-pultnál leszünk, de láttam, hogy itt bizony bazi hosszú sorok kígyóznak zárt pultok előtt is, felmerült bennem a gondolat, hogy aligha jobban nem tudják nálunk a gyakori utazók, hogy hol lesz a Budapest-London járat, álljunk be az egyik valószínűsíthető sorba, nehogy lemaradjunk. Így is lett. Kiszúrtam a sort, ahol a legtöbben angolul beszéltek, és mit ád az ég, az volt az.
Norbi kiszúrta, hogy a priority check in-nél áll valami híres rocker (rocksztár, mondja Norbi, és a neve Yngwie J. Malmsteen), akit megpróbált lefényképezni. Ez a csávó azonban annyira profi rocker, hogy mindig elfordult, amikor Norbi kattintott volna. Egy félprofilból készült kép azért lett.

Amikor ránk került a sor, simán megkaptam a beszállókártyát. Sőt, a nagyon kedves beszállókártya-nyomtató ember azt mondta, hogy nem ülünk túl közel egymáshoz a New York-i járaton, megnézi, mit lehet tenni. Norbié volt a 33K, enyém a 36D; ez a kedves ember áttett a 33G-re, ami azért majdnem egymás mellett van.

Megreggeliztünk, aztán lementünk a szuvenírboltba (most nem részletezett okokból kellett nekem egy Budapestet jelképező hógömb). Csak bazi nagy darabok voltak, 21EUR-ért, úgyhogy megkérdeztem az eladóhölgyet, hogy kisebb nincs-e. Azt mondta, hogy van, de csak a másik boltjukban, majd menjünk arra az útlevélellenőrzés után.
Átmentünk a securityn (teljesen profik voltunk mindketten, kipakoltunk minden kütyüt, kaptam műanyag zacsit a folyadékokhoz), aztán megkerestük a boltot, ahol valóban volt aprócska hógömb. Lemeóztuk a parlamenteseket, volt egy, amiben egész derekas mennyiségű hó volt, potom 7EUR-ért. Ajicsomcsi, aztán ücsörgés a repülőre várva.

Sehol nem húztuk az időt, így meglepett kicsit, hogy épp csak rácsattantam az ingyenes wifire, és máris megkezdődött a beszállítás. Oké, a BA jellemzően időben szokott indulni. Most nem sikerült nekik - a pilóta gondosan elmagyarázta, hogy ők/mi készen állunk, de nincs üres hely az indulásra, így várnunk kell 8:05-ig. Sebaj, csak felszálltunk végül.
Eseménytelen repülőút, leszállás London Heathrow-n.

Nem kritikus pont: Átszállás a másik járatra

Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem én izgultam, hanem Norbi. Olyan még nem volt, hogy eltévedtem volna a Heathrow-n, és többszöri ottjártamkor megtanultam becsülni a britek csendes hatékonyságát. Egy percig nem nyugatanított, hogy átjutunk-e a 3-as terminálról az 5-ösre. Nyilván át is jutottunk, Busszal, kismetróval, nem volt semmi probléma.
Aztán jött itt is a becsekk, ahol közölték velem, hogy változás történt az ülésszámomban. Mielőtt mondhattam volna, hogy a budapesti becsekkolós ember ültetett át, kiderült, hogy upgradelve lettem Business Classra. Nagy durcásan elfogadtam.

A security check itt is olajozott gépezetként működött, egy csippantás nélkül átjutottunk rajta. Csak mivel már business class voltam, meg akartam találni a vonatkozó lounge-ot.
Megtaláltuk, és mivel az ajtónálló (-ülő) hölgy kedves volt, és mi is normálisak voltuk, besurranhattunk mindketten. Bedobtunk egy-egy banánt meg valami kisdobozos löttyöt, és mentünk is beszállni.

A járaton nem történt semmi váratlan. A légikísérők rendszeresen megjelentek, azt firtatva, hogy mit ennék vagy innék; amikor pedig nem ettem és ittam, pokrócba bugyolálva néztem a filmeket. Feltételezem, hogy Norbi is hasonlóképpen tett, csak őt ritkábban etették.

4. kritikus pont: Bejutni az Egyesült Államokba

Leszállás után jött a hosszú-hosszú sorbanállás. Másfél órányi araszolás után eljutottunk az útlevélellenőrzésig, ahol kaptunk pecsétet a vízumunkra. Eddig nem aggódtam, mert tudtam, hogy ezután jön a dolog neheze: felmarkolni a bőröndöket és átjutni a vámellenőrzésen, ahol minden bizonnyal három generációra visszamenőleg kikérdeznek családom múltjáról, mikroszkóppal vizsgálják át a bőröndök tartalmát és a vízum valódiságát. Némi magabiztosságot kölcsönzött a hátizsákban lapuló vaskos papírcsomó, amit a budapesti nagykövetségen kaptam, a vízumügyintézés során. Pecsét is volt rajta meg minden, hát melyik vámtisztet ne hatná meg egy pecsét? És mindezen tortúra végén vár a vágyott díj: az I-94-es szám, ami nélkül nem ember az ember.

Ehhez képest felmarkoltunk a bőröndöket, egy kissé unott arcú vámtiszt elvette a kitöltött vámnyilatkozatunkat, és intett, hogy menjünk a kijáraton kifele. WTF, így én.
Megkérdeztem egy egyenruhás alakot, akinél fizetni lehetett volna, ha van vámolnivalóm, hogy akkor most mi van? Mondta, hogy I-94-et már évek óta nem adnak, isten hozott New Yorkban, nyomás kifele, ne ácsorogjak, elállom az utat.
Megkérdeztem egy általános információs hölgyet is, aki pontosított: az I-94 létezik, csak teljesen elektromos formában, tehát letölteni le tudom, csak már nem nyomnak semmit a kezembe. Jajó.

Ezen a ponton bennem valami eltört kicsit. Annyit készültem erre a vízumvizsgálatra, erre megtörténik úgy, hogy észre se vettem. Jayne megértene. (Lásd: Firefly - Ariel)

Fogtunk egy taxit, és uzsgyi az ideiglenes szállásra.

Ugyan egy épülettel arrébb rakott ki a taxis, de csak kicsit kellett sétálni, és máris a megfelelő helyen voltunk, a Times Square majdnem kellős közepén.
A portásról természetesen kiderült, hogy magyar a felesége, és az Attila úton lakott egy ideig... Nem tudom, miért voltam meglepve kicsit, biztos a jetlag. Elmesélte, mi merre, aztán feljöttünk. Szép nagy lakás, itt-ott kicsit lepukkant, de összességében teljesen jó.

Elhatároztuk, hogy legalább este 8-ig fent leszünk, hogy gyorsabban átálljunk az itteni időre. Rövid csomagolást, pámpillázást követően tehát elindultunk, hogy szerezzünk SIM kártyát. Van itt egy T-Mobile üzlet körülbelül öt lépésre, oda bementünk - élő zenét szolgáltatott valami DJ, csak úgy mondom -, és Vesta gondjaira bíztuk magunkat (így hívják az egyik eladócsajszit). Azaz én Norbira bíztam magunkat és elkezdtem bóklászni a boltban.
Van eset, amikor a hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó együttes akarata sem vezet eredményre, ez is egy ilyen eset volt, Kaptunk SIM kártyákat, megegyeztünk az árban is, de csak nem akart LTE lenni a telefonokon. Mondtuk, hogy akár kompatibilitás is lehet, hogy nem ismeri a telefonunk az itteni frekvenciánkat, és elváltunk.
Volt még egy körünk egy közeli élelmiszerboltban. (Nagyon remélem, hogy vannak olcsóbb helyek is, mert ezt itt szerintem nem az olcsó fajta.) Beszereztünk minden fontos dolgot: chips, tejfölre emlékeztető dolog, 1 ampulla IPA sör, 4 db nektarin (amiért valami horribilis összeget fizettünk, valamit rosszul mért a pénztáros), tea, kávé, aztán vissza a szállásra, és megettük a csipszt.

Örömmel jelentem, hogy a tejfölkérdés megoldódni látszik. Ez a tejfölszerű cucc, amit vettünk, olyasmi, mint a Bakony tejföl otthon. Vigyorgó tehén van rajta, megáll benne a kanál, és tök finom.

Kipakoltunk a bőröndökből, aztán megnéztük a telefonokat: tényleg nem vagyunk kompatibilisek. Banyek. pedig hogy szeretem a Kisrókát (Wileyfox Swift). Nézegettük még, hogy milyen opcióink vannak, de mikor Norbi látta, hogy gyakrabban van csukva a szemem, mint nyitva, és átváltottam automata üzenetfogadó módra (mindenre azt dünnyögöm, hogy aha meg ühüm), elküldött fürdeni.

Zuhany, fogmosás, ágy. Kicsit nyomogattam még a telefonomat, szerintem úgy fél 11 körül nyomott el az álom.