Prága (ötödik nap)

Amikor az események megszűntek esni. 

Nyilván megint hosszabb volt a táv, mint gondoltuk, de ez nem lepett meg senkit. A térkép a város határáig számolta az utat, a szállás viszont a vasútállomás mellett volt (az első emeleten). Bölcs Vezetőnk, a GPS kegyeltje simán átvitt minket a célig - mint sereghajtó, csak arra figyeltem, hogy ne kószáljon el a nyáj -, és mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Szlovákiában járunk, hirtelen megérkeztünk. Azt mondták, nincs biciklitárolásra lehetőség, és mekkorát tévedtek! Gangos házban voltunk, a falból kinőtt egy fémcső - mint azt mostanában mondogatom, nem volt hiába az a Sokoban. Gyönyörűen odakötöztünk mindent, távozási sorrendben, úgy, hogy senkit nem akadályoztunk.

Aztán ki-ki elindult oda, ahova a szíve húzta - mi az utca végében levő bevásárlóközpontba, mert ott a vadak közt lehet vasárnap is vásárolni. Egy előre megbeszélt időpontban összefutottunk a városnéző különítménnyel, majd kerestünk egy éttermet, ahol helyi tápot is adnak. (Egészen maréknyi tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hagyományos étel nem könnyű, viszont finom és tápláló.)

Az egészen hardcore városnézők (Eszti) visszatértek a szállásra, de csak hogy a tartalék elemeket magukhoz vegyék, és ismét belevetette magát Prága forgatagába. A magam részéről a kómázást választottam.

Ez a szállás sem volt a drezdaihoz mérhető. Előnyök: csendes volt, az ágy kényelmes; volt wifi. Kevésbé előnyök: mérsékelten tiszta. Amiért felejthetetlen marad: reggel találtuk meg a második fürdőszobát; a fizetéshez pedig egy olyan ősrégi liften lehetett felmenni a negyedikre, hogy szerintem a pincében egy ló húzta az ellensúlyt. Elolvastam a dalára ragasztott manualt, és pusztán kalandvágytól fűtve szálltam be mégis. Az ajtót be kell csukni, a külsőt és a belsőt is, különben meghalsz. Az ajtóhoz menet közben nyúlni tilos, különben meghalsz. Menet közben a liftben mozogni, a falának támaszkodni tilos, mert akkor a lift leáll, és hívni kell a szerelőt, aminek te fizeted a díját (ez volt a manualban leírtak közül az egyetlen, ami a túlélés reményével kecsegtetett, legalábbis csak annyit írt, hogy életveszélyes). Lefele gyalog jöttem.

Fizetés után felcihelődtünk Norbival (Eszti és Anna megint eltűntek várost nézni), és kényelmes tempóban eltekertünk a főpályaudvarig. Az előtte levő parkban letelepedtünk egy fa tövébe (azaz a fa tövétől egy méterre, mert hülyék azért nem vagyunk), és békésen olvasgattunk, míg meg nem érkezett a csapat másik fele.

Izgalmas kérdés volt még a vonat megtalálása, de sajnos itt is közbeszólt a hanyatló nyugat tehetetlensége: érkezés előtt negyed órával kiírták, hogy hova jön, és rutinosan megtaláltuk a bicikliszállító vagont is. Felcsatoltuk a bicikliket, ráapplikáltuk a helyjegyeket, aztán szolid hét-hét és fél órás kóma/olvasás következett.

Teljesen időben volt a vonat végig, míg el nem értük a Keleti pályaudvarba vezető célegyenest. Épp a civilizáció szélén a vonat szépen megállt, és elkezdtünk várakozni. Hogy miért, azt már nálam okosabb emberek is próbálták kitalálni, így találgatásba se merek bocsátkozni. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy láttunk egy rókát áthaladni a síneken.

Azért befutottunk végül, már erősen alkonyatkor. Biciklik le, lámpák fel, hazateker. Otthon elkortyoltunk egy sört, mert azért mégis megtettünk pár kilométert, na meg ötven fok is volt, és ezzel véget is ért a Drezda-Prága bicikliút.

Jövőre az Észtország-alsó karika következik.

(Egen, ezt a bejegyzést elfelejtettem élesíteni megírás után.) :)

A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez.