Schützenfest

Vagyis ~lövészünnep.

Nem hangzik túl izgalmasnak a neve, így aztán mikor németórán mondta Esther (a kettes számú tanár), hogy az most van, és Hannoverben van a legnagyobb, igyekeztem érdeklődő arcot vágni, de eddig se érdekelt, hogy színes egyenöltözetbe bújt népek masíroznak fel-le, miközben esetleg még zenélnek is, és ezután se fog. Aztán mondta André, hogy bizony ám, mennek is ma délután két csajjal aaaa.... mire is... carousel?

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor elkalandozik a figyelme, a körülötte levő zajok egybeolvadnak valamiféle döngicséléssé, de mikor meghallja a saját nevét, hirtelen kristálytisztán hallja az adott társalgás minden szavát. Velem is ez történt. Az igaz, hogy önmagában egy Ringelspiel akár álomba is szenderíthet, de ki tudja, hátha van ott más is. Rögvest diplomáciai hadviselést kezdeményeztem az Elppel: küldtem neki egy sms-t, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy meddig tart a Schützenfest. Vártam a választ, amiben ő azt mondta volna, ugyebár, hogy "egész vasárnapig; mi lenne, ha elkukkantanánk oda?"

És csak vártam és vártam, de lassan túljutottunk a névelő nélküli főnevek mellékneveinek ragozásán, és psemmi válasz. Kénytelen voltam kevésbé kifinomult módszerhez folyamodni: felhívtam és közöltem vele, hogy este Schützenfestre megyünk. Nem tiltakozott.

Elég rég voltam utoljára a budapesti Vidámparkban (körülbelül négyéves lehettem akkoriban, az meg nem tegnap volt), de úgy gondolom, körülbelül így nézhet ki az is, csak itt több kajálda volt.

Én azonnal fel akartam ülni mindenre, ami pörög és forog és ugrál és általában véve csak erős idegzetűeknek ajánlott (ami én nem vagyok), az Elp azonban megfontoltabb megközelítést javasolt. Először tehát körbejártuk a helyet, felmértük a különböző attrakciókat (mármint azokat a dolgokat, amikbe be lehet ülni vagy menni) és etető-, valamint itatóhelyeket (bár bölcs ember először felmegy a hullámvasútra és csak utána fogyaszt ételt vagy italt). 

Még mindig fel akartam ülni mindenre, de az Elp furcsamód húzódozott. Ha nem tudnám, hogy ő maga is Schütze volt a Bundeswehrben, tehát bátor, sőt rettenthetetlen, már-már azt hittem volna, hogy fél a hullámvasutaktól. De ez ugyebár elképzelhetetlen. Elsőként tehát felültünk az óriáskerékre, ami állítólag a világ legnagyobbja, és 60 méter magasra viszi az embert.

Említettem már, hogy tériszonyom van? Leginkább kis magasságokban, tehát felmászni egy létrára sok bátorságot igényel, de mondjuk ha már feljutottam egy fára, négy méter magasban kevésbé félek, repülőn ülve pedig egyáltalán nem. Egy cicológus ismerősömmel egyszer kisütöttük, hogy addig félek, amíg van elméleti esélye annak, hogy túlélem az esést. 

Az a kék izé

Az óriáskeréken ez ugye másodpercről másodpercre változik, ez jól látható a készített képekből is. Ugyanis amint beültünk és mozgásba lendült a kerék, én két kézzel és teljes erővel belekapaszkodtam az ülés melletti rudakba, aztán úgy félúton elkezdtem mozgolódni, hogy "a mindenit, az ott a focipálya, hű, mekkora! és ott arra a kék izére mindenképp fel kell ülnünk! nézd csak, ott az a Christuskirche lehet?", aztán ahogy a kör túloldalán elkezdtünk ereszkedni, fokozatosan elnémultam, a legalacsonyabb ponton fél másodpercre megkönnyebbülten eleresztettem a kapaszkodót, csak hogy rögtön ezután újult erővel kapaszkodjak bele. 

Körülbelül ilyen ütemezéssel készítettem a képeket is, tehát hiába lett volna néhány dolog jobban látható középtájról, ha egyszer két kézzel kell kapaszkodnom a túlélésért, a fényképezőgépre már nem marad fölös végtagom és kész.

Az Elp feltűnően csendes volt egész úton.

Ezután beneveztünk valami lövöldéshez, ahol néhány euróért lehetett valahányat lőni mindenféle művirágokra, és hiába mondtam, hogy életemben talán ha háromszor használtam lőfegyvert, én is kaptam egy adagot. Tizenhárom lövésem volt (vagy akörül), és nagy meglepetésre sikerült elhoznom négy virágot. (Az Elp nyolc virágot lőtt, de ezek közül kettő vastag szárú volt, amit nagyon nehéz megtépázni.) Felültünk a korábban emlegetett kék izére is, ahol a legizgalmasabb rész az volt, hogy elázott-e a nagy locspocsban a telefonom.

Következőnek egy elvarázsolt kastélyba kívántam belépni - az Elp mélyet sóhajtott és kicsengette a belépti díjat, de valahogy úgy éreztem, nem teljesen őszinte a lelkesedése. Ez gyorsan megváltozott, mikor ő ügyesen elhajolt a random érkező vízsugár elől, ami engem így simán arcon talált, és mire eljutottunk a forgó hordókon túlra, csomót lehetett volna kötni az ajka két végére a feje mögött. Mert ugye ő minden nehézség nélkül végigment mind a kettőn, míg én (és a nyomunkban járó hét-nyolc éves kölyök) fel-alá botladoztam, vagy haladásra képtelenül meneteltem egyhelyben, hogy legalább ne essek el (természetesen elestem, nem is egyszer). Szégyen a futás, ami esetünkben a szándékosan alacsonyra helyezett súlypontot takarja, viszont hasznos. 

A hordó forgásához ütemezve pókjárásból négykézlábra, majd megint pókjárásba fordulva, ugrásonként fél-egy métert haladva sikerült kijutnom az elsőből. (Ezt egyébként nem értem - ehhez a mozdulatsorhoz jóval több odafigyelés és koncentráció kellett, mint ahhoz a féloldalas sétához, amit az Elp művelt, utóbbira mégis képtelen vagyok. No sebaj.) A másodiknál egy ponton elvesztettem a ritmust, de akkor már nem voltam messze, így egy kevéssé kecses bukfenc végén kijutottam, és mivel úrihölgy vagyok, kihúztam a kölyköt is (neki sem az egyensúlyérzék volt a kedvenc tantárgya az iskolában).

Hogy jókedvre derítettük az Elpet, javasolni merészeltem a Supermaus nevű járatot. Belement, felültünk.

Aki játszott a Roller Coaster Tycoonnal, az tudja, hogy az ilyen "egér" hullámvasutak az újdonság varázsát leszámítva az unalmasabbak közé tartoznak - nem gyorsak, nincs bennük átfordulás, a különböző gravitációs erők alig tapasztalhatóak, egyszóval dögunalom az egész. Ezért is ezt javasoltam az Elpnek, gondoltam, jó bemelegítés lesz a Pirat előtt.

A rettegés foka

Ezzel szemben... Az Elp ugye csendben volt, én viszont végigsikítoztam az utat. Kanyaronként sikítottam egyet, meg mikor láttam, hogy jön egy kanyar vagy egy lejtő. A közbülső időben pedig, mint Beni a Múmiából, felemlegettem minden olyan szentet és/vagy istent, akiről valaha hallottam (köszönet néktek, görög istenek, hogy ilyen sokan vagytok).

Az a számítógép monitorán ugyanis nem látszott, hogy az egérkocsik utasai nem látják, hogy a kocsi hogyan csatlakozik a sínekhez. Én például elméletben tudtam, hogy hogyan, de mivel nem láttam, végig olyan érzésem volt, hogy a következő kanyarban mindenképp lerepülünk oldalra, ha nem fékezünk, és természetesen soha nem fékezett a járgány. És persze ne feledkezzünk el a 90 fokos kanyarokról se, vagy arról az apróságról, hogy félúton a kocsi elkezdett saját Y tengelye körül forogni.

Egyszer azért ez is véget ért, kiszálltunk (a jegyszedő úgy nyújtotta a kezét, mintha arra számított volna, hogy összeesek ott helyben) és továbbindultunk - az Elp ismét szótlan volt, én viszont az adrenalinlökettől fűtve karattyoltam teljesen boldogan - az Elp hitetlenkedve kérdezte, hogy csak nem akarok még egy ilyenre felülni? Dehogynem, válaszoltam én értetlenül, miért ne akarnék, hiszen csodálatos volt! (That was totally wicked!) De hiszen halálra voltál rémülve, és még most is remeg kezed-lábad! - így ő.

El kellett neki magyaráznom, hogy egy magamfajta adrenalinjunkie-nak (©K.A.) pont ez kell. A tudat, hogy most meg fogok halni, miközben mégis ott pislákol egy halvány reménysugár, hogy talán mégsem.

Az Elpek, úgy tűnik, másképp működnek. Ezen a ponton ugyanis kapitulált, ha nem is szavakban, de tettekben; elsősorban mert közeledtünk egy korábban kinézett szerkezet felé. Beültünk az egyik kis ücsörgőbe sörözni és megbeszélni az élet nagy kérdéseit.

Már sötét volt, mikor folytattuk utunkat. Elmentünk a Wilde Maus, a kisebb egérhullámvasút mellett, és olyan szomorúan nézhettem, hogy az Elp önként felajánlotta, hogy benevez egy menetre. Csak engem, ő lent megvár, vigyáz addig a virágokra. Mit mondjak, nem kellett sokáig győzködni.

Ez nem volt annyira félelmetes, mint a nagyobbik, viszont mivel töksötét volt, és egyedül ültem a kocsiban, az érzés pontosan ugyanaz volt. Ott folytattam a sikoltozást és a görög istenek felsorolását, ahol a Supermausról leszállván abbahagytam. Az Elp továbbra sem értette, mit keres a széles vigyor az arcomon, ha egyszer derékig be voltam tojva.

Végül kaptam egy crêpe-et, természetesen Nutellásat, és míg azt csócsáltam, az Elp lőtt még egypár növényt meg egy macskát, és ezzel távoztunk is. Jövőre visszamegyünk.

Jó nagy, és sötétben szép

Oké, a németek esetleg mégis tudnak rappelni

Csak pont kifogtam azt a bandát, akik inkább mentek volna el árokásónak vagy agysebésznek.

Viszont a híres német pontosságban sem hiszek teljes szívvel. Rendben, a vonatokhoz órát lehet igazítani (percmutatót legalábbis), az S-Bahnok is többé-kevésbé pontosan járnak (BKV-hoz képest szintén óraállítgatós pontossággal), és a némettanárunk is mindig időben érkezik. Valamint a volt német főnököm is rettentő pontos volt mindig, ráadásul nagyon rosszul viselte, ha valamelyikünk elkésett. 

Na de az Elp. Rá nem voltam felkészülve. Egyre inkább azt hiszem, hogy igazából nem is német, hanem mondjuk arab, vagy olasz, esetleg vikingek távoli leszármazottja, és csecsemőkorában ellopták a bölcsőjéből és kicserélték egy német gyerekkel. Hosszú évek beidegződése miatt nagyon ritkán tudom magamba fojtani a kérdést, hogy "mikor jössz haza?", és ő is rutinszerűen válaszol, hogy fél hat-hat körül itthon lesz. Ezzel szemben tegnap én voltam a legjobban meglepődve, hogy fél hétkor hazaérkezvén az Elpet már otthon találtam. Ma reggel azt mondta, hogy fél ötre otthon lesz, mert ötkor randija van a fitneszklubban, hogy bemutassák neki, mi merre van. Tehát négy óra negyvenöt perckor gondosan összekészítettem neki a ugrabugraruháit, hogy mikor beesik az ajtón 16:58 körül, ezzel már ne kelljen vesződnie.

Beismerem, két percet tévedtem. Beesett négy perccel a megbeszélt időpont előtt, gyorsan átöltözött, vadul kereste a másik melegítőnadrágját, aztán öt óra tíz perckor nekiállt elolvasni a postáját. Én meg hivatásos köszörűs vagyok, ollók-kések, de nem sokat, és azt is ritkán, viszont a késés puszta ténye (legyen az az enyém vagy másé) igencsak felzaklat, úgyhogy nyugalmat erőltetve magamra tettem egy diplomatikus megjegyzést ("már tíz perce ott kéne lenned, nem olvasnád el inkább később?"), és ha le is töröltem a homlokomon gyöngyöző izzadtságot, azt már csak akkor tettem, mikor az Elp a lépcsőn trappolt lefelé nagy vidoran.

Szóval fitneszklub. Teljes nevén Fitnessland, a Rewe mellett van. Egészen eddig jól elvoltam az isteni Béres Alexandrával és hét (vagy nyolc) DVD-jével, meg a Wii ugrabugra-játékaival, ámde eljött a nap, mikor arra gondoltam, hogy kéne egy B terv is. Rendben, még mindig nem beszélek folyékonyan németül, de valahogy csak elmutogatom, lévén háromdanos Activityjátékos, és most igazán, mennyire lehet nehéz azt felfogni idegen nyelven, hogy "na még nyolcat ebből"?

Bátorság összegyűjt, sisak felcsap, biciklire pattan, odagurul, harmadikra felkocog, műsorfüzet (~órarend) lenyúl, szaggatottnémetül megkérdez, hogy árlista az van-e.

Ekkor szerencsére kiderült, hogy Justine beszél angolul, így gyorsan tisztáztuk, hogy árlista nincs, napijegy sincs, ide csak bérlettel lehet járni, ahhoz pedig csak egy út vezet: személyes találkozó az egyik dolgozójukkal, aki elmeséli, hogy mi hogyan és merre, és a találkozó végén tesz egy ajánlatot. Mármint olyan pénzügyit.

Pár nappal később már egy bizonyos Arne mesélte el a mi merre részét a dolognak (körülbelül az "ezek itten a kardiogépek, amaz meg a fitneszterem" mélységekbe merültünk, de ugye aki egy fitnesztermet már látott, az nem jön izgalomba egy futógéptől), majd következett a telesoppingos előadás. Értem ezalatt, hogy elmondta, hogy van egy spéci, négy részből álló bemutatóprogramjuk, ami áll a gépek bemutatásából, egyéni beállítások kiderítéséből (circuit traininghez), valamint nyújtás- és táplálkozásiügyi tanfolyásból, és bár mindez együtt eredetileg 106€ lenne, csak itt, csak most, csak nekem megszámítja 99€-ért. 

Szóhoz se jutottam a meghatottságtól, képzelhetitek.

A havibérlet árával is hasonlóan jártam: normális esetben 59,90€ lenne, de csak itt, csak most, satöbbi hajlandó lemenni 29,90-ig, feltéve, hogy még ma aláírok. Gyors fejszámolást követően arra jutottam, hogy ez körülbelül kétharmada annak, amit Budapesten fizettem céges kedvezménnyel egy valamivel kisebb, ám felszereltségét tekintve hasonló létesítménynek, úgyhogy én biz' aláírtam ott helyben. (A szerződési feltételeket elolvastam/Arne elmagyarázta; sehol nem volt szó benne fél vese felajánlásáról.)

Efeletti örömében (</cinizmus>) Arne közölte, hogy csakittcsakmostcsaknekem a négy részes bemutató mialófüttyöt azt odaadja ingyen. Mondok tökjó, de kardiogépet már láttam, izomtömeget növelni nem akarok olyan nagyon, nyújtást tanultam tornaórán, enni meg ugye by default egész jól tudok, szóval nagyon kedves, de igazából fölösleges nekem ez a csomag (és persze dolgozott bennem a büszkeség, hogy vazz, ne akarjatok engem ingyenes cuccokkal lekenyerezni; igaz, hogy jelenleg nincs saját keresetem, de volt és lesz is). 

Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, fájt neki ez a visszautasítás. Kissé fátyolos hangon hozzátette, hogy de hát jár hozzá egy ingyen fehérjeturmix is. Mit mondhattam volna erre? Köszönettel elfogadtam a négyrészest is.

Azóta pedig már találkoztam Thomassal, aki viszonylag jó angolsággal bemutatott a kardiogépeknek (egy újat tudott mutatni, az valami síszimulátor, félúton az ellipszistréner és a lépcsőző közt), valamint Ginoval, akivel a köredzéses gépeken nyargaltunk végig, és csak körülbelül félúton vettem észre, hogy nem angolul beszél, hanem németül, mégis értettem (ez a gyúrós cucc sokkal jobb móka egyébként, mint hittem volna), és megkaptam a fehérjeturmixomat is (majdnem nem kértem, de itt valamiért nagyon fontos nekik, hogy a kedves ügyfél megkapja, ami jár neki, még ha az ingyenes cucc is; úgyhogy mikor a recepciós csajszi elárulta, hogy van pisztáciás is, hirtelen bevillant a Borg, és feladtam az ellenállást.

Az ital egyébként határozottan nyamm volt, szerintem kérek majd még olyat.

Az Elp csínytevései

Hehe.

Néhány embernek már említettem, hogy azért nem postolok egy ideje, mert az egyik készül, de nagyon hosszú, a másik meg a konyháról szól, és nem merem elkiabálni. A hosszú még mindig hosszú, próbálom rövidíteni, ámde a konyhában komoly lépést tettünk előre: a munkalap, a mosogató és a sütőlap a helyén, az adott szekrény hátlapja kivágva a megfelelő helyen egy gégecsőnek - már csak egy nagy szekrény összerakása van hátra, na meg az elektronyás ember eljövetele. Úgy legalábbis erre már nem vonatkozik a Csend Törvénye.

Történt vala ma reggel, hogy az Elp hamburgi cimborája, aka Marc, az Asztalos autóba pattant és eljött ide hozzánk, egyik kezében mindenféle fűrészekkel és egyéb szerszámokkal, a másikban meg egy komplett számítógéphez szükséges alkatrészekkel. Én ugye etájt indultam el a Bauhausba, mikor visszaértem, már elkezdődött a délutáni csendespihenő, és a két fiatalembert a fölé görnyedve találtam - épp befejezték az összeszerelését. Az Elp feltette a kérdést, hogy mit szeretnék jobban, Marcnak segíteni a konyhában, vagy inkább telepíteni a gépet? Ő úgy gondolta, hogy az előbbit, de vissai, aki már japán Windows XP-k tucatjait javította, nem riad vissza holmi német Windows 7-től. Úgyhogy BIOS beállít, telepítőlemez betol, trallala és pitypalatty, partíció létrehoz, licenc elfogad, szériaszám bepittyeg... Ha sokat mondok, egy óra alatt meg is volt az egész, a különböző alaplapi cuccokkal együtt. Mivel Marc úgy ötpercenként egyszer benézett, hogy mit művelek, még elvégeztem egy kis finomhangolást (például beállítottam a háttérképet - nagyon fontos ergonómiai szempontból), nehogy úgy tűnjön, hogy nagyon egyszerű volt (pedig igen). Még megnéztem egy DVD-t (ellenőriztem a hangerősséget), aztán megérkeztek a dolgos kezek a konyhából, és elkezdtek RAIDet varázsolni. Ami nem ment, legalábbis az elkapott szavakból ítélve. Jól nevelt úrihölgy vagyok, így hát csendben pittyegtem itt Ványán, és vártam, hogy szólítsanak. De hirtelen megütötte egy kifejezés a fülemet: master boot record überschrieben. És egy riadt pillantás az Elp irányából. Mondok semmi baj, a fájlok még ott vannak, helyre lehet azt állítani.

Ám a riadt pillantás cseppet sem veszített riadtságából, ráadásul az Elp szeme kezdett átalakulni olyanra, amit én csak "cartoon eyes"-nak hívok, mert a rajzfilmekben szokott ilyen lenni a kicsi aranyos állatkáknak. Hát igen. A nagy RAIDvarázslás közepette törölte és létrehozott egy újat a helyén, amit gondosan formázott. :)

A konyha viszont már egész pofás. A Zikea rossz csövet adott a mosogatóhoz, és kell a már említett villanyos ember, de ezek elintézésével teljesen működőképesek leszünk.