Schützenfest

Vagyis ~lövészünnep.

Nem hangzik túl izgalmasnak a neve, így aztán mikor németórán mondta Esther (a kettes számú tanár), hogy az most van, és Hannoverben van a legnagyobb, igyekeztem érdeklődő arcot vágni, de eddig se érdekelt, hogy színes egyenöltözetbe bújt népek masíroznak fel-le, miközben esetleg még zenélnek is, és ezután se fog. Aztán mondta André, hogy bizony ám, mennek is ma délután két csajjal aaaa.... mire is... carousel?

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor elkalandozik a figyelme, a körülötte levő zajok egybeolvadnak valamiféle döngicséléssé, de mikor meghallja a saját nevét, hirtelen kristálytisztán hallja az adott társalgás minden szavát. Velem is ez történt. Az igaz, hogy önmagában egy Ringelspiel akár álomba is szenderíthet, de ki tudja, hátha van ott más is. Rögvest diplomáciai hadviselést kezdeményeztem az Elppel: küldtem neki egy sms-t, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy meddig tart a Schützenfest. Vártam a választ, amiben ő azt mondta volna, ugyebár, hogy "egész vasárnapig; mi lenne, ha elkukkantanánk oda?"

És csak vártam és vártam, de lassan túljutottunk a névelő nélküli főnevek mellékneveinek ragozásán, és psemmi válasz. Kénytelen voltam kevésbé kifinomult módszerhez folyamodni: felhívtam és közöltem vele, hogy este Schützenfestre megyünk. Nem tiltakozott.

Elég rég voltam utoljára a budapesti Vidámparkban (körülbelül négyéves lehettem akkoriban, az meg nem tegnap volt), de úgy gondolom, körülbelül így nézhet ki az is, csak itt több kajálda volt.

Én azonnal fel akartam ülni mindenre, ami pörög és forog és ugrál és általában véve csak erős idegzetűeknek ajánlott (ami én nem vagyok), az Elp azonban megfontoltabb megközelítést javasolt. Először tehát körbejártuk a helyet, felmértük a különböző attrakciókat (mármint azokat a dolgokat, amikbe be lehet ülni vagy menni) és etető-, valamint itatóhelyeket (bár bölcs ember először felmegy a hullámvasútra és csak utána fogyaszt ételt vagy italt). 

Még mindig fel akartam ülni mindenre, de az Elp furcsamód húzódozott. Ha nem tudnám, hogy ő maga is Schütze volt a Bundeswehrben, tehát bátor, sőt rettenthetetlen, már-már azt hittem volna, hogy fél a hullámvasutaktól. De ez ugyebár elképzelhetetlen. Elsőként tehát felültünk az óriáskerékre, ami állítólag a világ legnagyobbja, és 60 méter magasra viszi az embert.

Említettem már, hogy tériszonyom van? Leginkább kis magasságokban, tehát felmászni egy létrára sok bátorságot igényel, de mondjuk ha már feljutottam egy fára, négy méter magasban kevésbé félek, repülőn ülve pedig egyáltalán nem. Egy cicológus ismerősömmel egyszer kisütöttük, hogy addig félek, amíg van elméleti esélye annak, hogy túlélem az esést. 

Az a kék izé

Az óriáskeréken ez ugye másodpercről másodpercre változik, ez jól látható a készített képekből is. Ugyanis amint beültünk és mozgásba lendült a kerék, én két kézzel és teljes erővel belekapaszkodtam az ülés melletti rudakba, aztán úgy félúton elkezdtem mozgolódni, hogy "a mindenit, az ott a focipálya, hű, mekkora! és ott arra a kék izére mindenképp fel kell ülnünk! nézd csak, ott az a Christuskirche lehet?", aztán ahogy a kör túloldalán elkezdtünk ereszkedni, fokozatosan elnémultam, a legalacsonyabb ponton fél másodpercre megkönnyebbülten eleresztettem a kapaszkodót, csak hogy rögtön ezután újult erővel kapaszkodjak bele. 

Körülbelül ilyen ütemezéssel készítettem a képeket is, tehát hiába lett volna néhány dolog jobban látható középtájról, ha egyszer két kézzel kell kapaszkodnom a túlélésért, a fényképezőgépre már nem marad fölös végtagom és kész.

Az Elp feltűnően csendes volt egész úton.

Ezután beneveztünk valami lövöldéshez, ahol néhány euróért lehetett valahányat lőni mindenféle művirágokra, és hiába mondtam, hogy életemben talán ha háromszor használtam lőfegyvert, én is kaptam egy adagot. Tizenhárom lövésem volt (vagy akörül), és nagy meglepetésre sikerült elhoznom négy virágot. (Az Elp nyolc virágot lőtt, de ezek közül kettő vastag szárú volt, amit nagyon nehéz megtépázni.) Felültünk a korábban emlegetett kék izére is, ahol a legizgalmasabb rész az volt, hogy elázott-e a nagy locspocsban a telefonom.

Következőnek egy elvarázsolt kastélyba kívántam belépni - az Elp mélyet sóhajtott és kicsengette a belépti díjat, de valahogy úgy éreztem, nem teljesen őszinte a lelkesedése. Ez gyorsan megváltozott, mikor ő ügyesen elhajolt a random érkező vízsugár elől, ami engem így simán arcon talált, és mire eljutottunk a forgó hordókon túlra, csomót lehetett volna kötni az ajka két végére a feje mögött. Mert ugye ő minden nehézség nélkül végigment mind a kettőn, míg én (és a nyomunkban járó hét-nyolc éves kölyök) fel-alá botladoztam, vagy haladásra képtelenül meneteltem egyhelyben, hogy legalább ne essek el (természetesen elestem, nem is egyszer). Szégyen a futás, ami esetünkben a szándékosan alacsonyra helyezett súlypontot takarja, viszont hasznos. 

A hordó forgásához ütemezve pókjárásból négykézlábra, majd megint pókjárásba fordulva, ugrásonként fél-egy métert haladva sikerült kijutnom az elsőből. (Ezt egyébként nem értem - ehhez a mozdulatsorhoz jóval több odafigyelés és koncentráció kellett, mint ahhoz a féloldalas sétához, amit az Elp művelt, utóbbira mégis képtelen vagyok. No sebaj.) A másodiknál egy ponton elvesztettem a ritmust, de akkor már nem voltam messze, így egy kevéssé kecses bukfenc végén kijutottam, és mivel úrihölgy vagyok, kihúztam a kölyköt is (neki sem az egyensúlyérzék volt a kedvenc tantárgya az iskolában).

Hogy jókedvre derítettük az Elpet, javasolni merészeltem a Supermaus nevű járatot. Belement, felültünk.

Aki játszott a Roller Coaster Tycoonnal, az tudja, hogy az ilyen "egér" hullámvasutak az újdonság varázsát leszámítva az unalmasabbak közé tartoznak - nem gyorsak, nincs bennük átfordulás, a különböző gravitációs erők alig tapasztalhatóak, egyszóval dögunalom az egész. Ezért is ezt javasoltam az Elpnek, gondoltam, jó bemelegítés lesz a Pirat előtt.

A rettegés foka

Ezzel szemben... Az Elp ugye csendben volt, én viszont végigsikítoztam az utat. Kanyaronként sikítottam egyet, meg mikor láttam, hogy jön egy kanyar vagy egy lejtő. A közbülső időben pedig, mint Beni a Múmiából, felemlegettem minden olyan szentet és/vagy istent, akiről valaha hallottam (köszönet néktek, görög istenek, hogy ilyen sokan vagytok).

Az a számítógép monitorán ugyanis nem látszott, hogy az egérkocsik utasai nem látják, hogy a kocsi hogyan csatlakozik a sínekhez. Én például elméletben tudtam, hogy hogyan, de mivel nem láttam, végig olyan érzésem volt, hogy a következő kanyarban mindenképp lerepülünk oldalra, ha nem fékezünk, és természetesen soha nem fékezett a járgány. És persze ne feledkezzünk el a 90 fokos kanyarokról se, vagy arról az apróságról, hogy félúton a kocsi elkezdett saját Y tengelye körül forogni.

Egyszer azért ez is véget ért, kiszálltunk (a jegyszedő úgy nyújtotta a kezét, mintha arra számított volna, hogy összeesek ott helyben) és továbbindultunk - az Elp ismét szótlan volt, én viszont az adrenalinlökettől fűtve karattyoltam teljesen boldogan - az Elp hitetlenkedve kérdezte, hogy csak nem akarok még egy ilyenre felülni? Dehogynem, válaszoltam én értetlenül, miért ne akarnék, hiszen csodálatos volt! (That was totally wicked!) De hiszen halálra voltál rémülve, és még most is remeg kezed-lábad! - így ő.

El kellett neki magyaráznom, hogy egy magamfajta adrenalinjunkie-nak (©K.A.) pont ez kell. A tudat, hogy most meg fogok halni, miközben mégis ott pislákol egy halvány reménysugár, hogy talán mégsem.

Az Elpek, úgy tűnik, másképp működnek. Ezen a ponton ugyanis kapitulált, ha nem is szavakban, de tettekben; elsősorban mert közeledtünk egy korábban kinézett szerkezet felé. Beültünk az egyik kis ücsörgőbe sörözni és megbeszélni az élet nagy kérdéseit.

Már sötét volt, mikor folytattuk utunkat. Elmentünk a Wilde Maus, a kisebb egérhullámvasút mellett, és olyan szomorúan nézhettem, hogy az Elp önként felajánlotta, hogy benevez egy menetre. Csak engem, ő lent megvár, vigyáz addig a virágokra. Mit mondjak, nem kellett sokáig győzködni.

Ez nem volt annyira félelmetes, mint a nagyobbik, viszont mivel töksötét volt, és egyedül ültem a kocsiban, az érzés pontosan ugyanaz volt. Ott folytattam a sikoltozást és a görög istenek felsorolását, ahol a Supermausról leszállván abbahagytam. Az Elp továbbra sem értette, mit keres a széles vigyor az arcomon, ha egyszer derékig be voltam tojva.

Végül kaptam egy crêpe-et, természetesen Nutellásat, és míg azt csócsáltam, az Elp lőtt még egypár növényt meg egy macskát, és ezzel távoztunk is. Jövőre visszamegyünk.

Jó nagy, és sötétben szép