A Miamiba vezető út félmaratonokkal van kikövezve.
Miután lefutottam életem első félmaratonját, a Staten Island-it, elmentünk a New York-i maraton expójára. Komoly hiba volt. Olyan légkör lengi körül azt az egészet, hogy még a magamfajta meggyőződéses kanapéhuszár is úgy gondolja, hogy maratont futni jó dolog, sőt, simán lehetséges!
Annyira azért nem vesztettem el a fejem, hogy maratont akarjak futni, de mikor elhaladtunk egy, a chicagói félmaratont hirdető pult előtt, és láttuk, hogy ennek nem csak hogy érem a vége, de két, egymásba illeszthető érem, ami kiad egy harmadikat - elvesztem. Le kell futni hozzá a tavaszi és az őszi félmaratont, de sebaj. Egyet már lefutottam, hol a probléma?
Eköré szerveztük egész 2019-et; május végén volt az egyik, szeptember végén a másik. Norbi június-október közepe közt Magyarországon volt kénytelen tartózkodni, de erre iderepült.
Rövidre fogva: megvolt mindkettő, az összes érem, és hirtelen ott álltunk mindenféle cél nélkül. Csak úgy menjünk el futni? Vaktában? Mint az állatok?
Pár heti tanácstalan futkorászás után eszünkbe jutott a Miami Maraton és Félmaraton, amit láttunk a 2019-es maraton expón. Kicsit messzebb volt, mint amihez szokva vagyok (át kell szállni a metróról), de Norbival mindig eltölt a bátorság. Október vége felé végül regisztráltunk a február 9-i eseményre.
A decembert felváltva töltöttük betegen, nátha és egyéb felső légúti betegségek karjában. Az edzések esetlegesek voltak, rövidek, a február eleje meg vészesen közeledett. A szállás és a jegyek viszont lefoglalva, muszáj volt menni. Valahogy majd csak lesz, ugye.
A repülő a LaGuardia reptérről ment, ahol még nem voltunk, és pláne nem belföldi repülőn. Elfogadják-e a jogosítványt? Itt is lesz testüregmotozás?
Elfogadták, és nem volt. Olyan, mint a JFK kisebb verziója, de pont úgy néz ki. Azon töprengtem, hogy volt-e olyan kor, amikor ez a dizájn modern lehetett, vagy tetszetős. Tippem szerint soha.
A repülőút maga teljesen rendben volt. Tiszta, kényelmes, időben indult, nem volt zokogó csecsemő, se idegesítő utas (sőt, én voltam az idegesítő utas, mivel ahogy szokásos pozíciómba fészkeltem magam, véletlenül belerúgtam az előttem ülő háttámlájába… Norbi kapta a csúnya pillantást. Hoppá.); a paradicsomlé teljes 3.33 decis kiszerelésben érkezett, a fedélzeti szórakoztató berendezés saját eszközzel volt igénybe vehető, és végre megnéztem a Dora, a felfedező című filmet.
Ezt az utat nem terveztük annyira agyon, mint szoktuk, így nem volt konkrét terv például a szálloda eléréséhez sem. Volt egy halvány ötletem, hogy majd Uber… De ennyi.
Mikor felkaptuk a bőröndöt, ráterveztem, hogy mennyi lenne innét oda. 20 dollár. (= tök olcsó; egy menetjegy itt 2.25/2.75 per járgány per fő). Így hát rendeltem egy Ubert, és kiléptünk a légkondicionált reptérről Miami földjére.
Egyszerre röppent ki ajkunkról a diszkrét “húbazmeg”; 85F és passzoló 85%-os páratartalom, a hazai 30F után. (30C és -1C, metrikusan) Kissé erős volt a váltás, na.
Alex Uber elhozott minket a hotelig, közben megmutatta, hol találkoznak reggel az iguanák (egy parkban), és felhívta a figyelmet néhány jó nagy hajóra. Én inkább a pálmafákat figyeltem. Jó nagy darab fák azok.
Első dolgunk volt az időjáráshoz jobban passzoló ruhadarabok beszerzése. Ja nem, az a második volt, az első a kaja.
Megnéztem a térképen, milyen opciók vannak, és ami azonnal szembe ötlött, az a közeli ír kocsma és a két utcával lejjebbi New York-i pizzéria. Ha Rómában vagy, ugye.
Norbi a pizzériát választotta, de szerencsére pont előtte volt egy diner, oda mentünk be. Életem első mac and cheese-ét rendeltem, ennyi elég is volt. Ez a mac’n’cheese-ek luxuskategóriája volt, pirított szalonnadarabkákkal, olyan gombával, aminek még neve is van; épp csak túl zsíros volt főételnek. Köretnek, kis adagban kiváló.
Második tehát a ruházkodás.
Hoztunk rövidnadrágot, de csak olyat, amit az ember fagypont közelében el tud képzelni, hogy majd jó lesz. Semmi lenge flincflanc.
Miami Beach-en vagyunk, ami az, ami Siófok szeretne lenni, mikor felnő. Hát persze hogy van vásárlóutca. A hatodik boltban megtaláltuk álmaink nadrágját, vettünk is belőle rögtön hármat (egyet nekem, kettőt Norbinak). (Igen, ugyanabból a nadrágból. Ugyanaz a méret. Három külön szín. Nekem is jól áll. Kell hozzá öv. És elfér benne a telefonom. A zsebében. Imádom.)
Norbi azóta is boldogan hordja a régi nadrágját, én felveszem az újat is (mondom zseb, telefon, elfér).
Végül lecsattogtunk a partra, óceánt nézni. Hullámzik és homokos a part. Erről többet most nem akarok mondani.
A szállodában este kértünk egy sört, illetve papírt-tollat, és elkészítettük A Napirendet. Már korábban kigondoltuk, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, most ezt osztottuk be az egyes napokra. (Velem élmény nyaralni menni. Nem feltétlenül jó, de élménynek élmény.)
 |
| Mr. C, a szoba alapköve |
Másnap esett az eső egész délelőtt, a hőmérséklet is csökkent, így elmaradt a reggelre tervezett futás és az estére berakott opcionális pancsolás.
 |
| Reggelizni azért kimerészkedtünk |
Reggeli után viszont maradtunk a tervnél: délben nyit az expo a Convention Centerben, ami tőlünk húsz perc gyalog. Fél 12-ig csendespihenő.
Negyed tizenkettőkor, a verseny dokumentációjának böngészése közben jöttem rá, hogy az expo nem ebben a Convention Centerben van, hanem egy másikban, tőlünk cirka 50 perc tömegközlekedve. Hoppá. (Azóta összesen három Convention Centert találtunk, szerintem ez csak a jéghegy csúcsa.)
Nekivágtunk. Jegyünk nem volt, reméltük, hogy lehet kápéval fizetni a buszon. És lehetett, sőt, talán kicsivel kevesebbet is adtunk, de elfogadta.
Bejutottunk Omni Stationre, ahonnét a 32-es busszal kellett volna tovább menni. De Easy Pay kártya (a helyi Metrocard) nélkül nem akartunk, és mire megvettük, már zárta ajtajait a busz (ügyes az automata: az egyikben nincs Easy Pay kártya, a másikban nem lehet kártyával fizetni. Megoldottuk). Futottunk, megállt és kinyitotta az első ajtót (mindenütt első ajtós felszállás van). Lecsippantottuk a kártyát egyszer, jó. A második már nem ment; a sofőr hölgy mondta, hogy fejenként egy kártya kell. Hiába pénzfeltöltős. Azóta se értjük.
Jeleztük, hogy akkor készpénz, de intett, hogy menjünk dolgunkra. Megköszöntük és leültünk (összesen voltunk hatan a buszon).
Az expón megtettük, amit kell, kezdve a kötelező darabokkal (rajtszám, póló, shuttlebus jegy, elmúltam21-karperec felvétele), és folytattuk az opcionális elemekkel: freebie-k begyűjtése, Hasznos Kütyük vásárlása.
Csak megjegyzem, hogy még mindig ritka rosszul intézzük a freebie-gyűjtést. A rutinos rókák külön zsákban viszik el a cuccot, mi meg… Na mindegy. A palacsinta nagyon finom volt, abból kétszer is vettem.
 |
| Ezt neked, kedves tudodki |
A napirend következő pontja a Hard Rock Café volt (Norbi gyűjti a pólókat). Ráterveztünk a Transit appal - ez egy igen okos jószág, már ha a város, ahol vagy, már van benne. Tudja az összes tömegközlekedést, minden járat menetrendjét oda-vissza, és megmondja, hogyan jutsz el a célig, gyaloglással együtt; és a felszíni közlekedési eszközök esetében élő, GPS-alapú információt is ad. (Elméletben, de erről majd később.) Sőt, ha épp Transittal utazol, azaz az általa ajánlott útvonalat követed, átszállással, mindennel együtt, kis zöld mosolygós arc jelenik meg az épp használt jármű ikonján, jelezve, hogy EZ igazi, első kézből származó infó, mert egy Transitos pajtás eszköze szolgáltatja. (És ez tényleg működik is.)
Annyiban jobb, mint a Google Maps, hogy akkor figyelmeztet az átszállásra, amikor földrajzilag közeledsz az állomáshoz, míg a Google Maps akkor, amikor időben szerinte ott kéne lenned, ha az ideális világban minden időben jönne.
Szóval Hard Rock Café, rátervezés. S jelű busszal menjünk el X megállóig, aztán a kék jelzésű Metromower vasúttal Y megállóig, onnét gyalog tíz perc. Kiváló. Busz jött, felszálltunk, X megállónál le, metróállomás bejáratát levadásztuk, fellépcsőztünk a megállóig (cirka harmadik emelet), aztán a Transitos útvonal el is felejtődött: elolvadtunk a járgányok láttán. Sínen futó minibuszok, ha egy Combino és egy Ikarus mini szerelembe esne, ilyen lenne a csemetéjük.
Önjáró, és még ingyenes is. Kezdtük nem érteni, mi a gond Miami tömegközlekedésével, miért mondták, hogy majd autót akarunk bérelni.
Nyilván körbementünk egyszer mind a kilenc megállón, és csak utána szálltunk le. Irtó cuki volt.
Ahol végül leszálltunk, pont ott volt, ahol már kezdték kialakítani a későbbi célzónát a futóversenyre. Jó volt látni, hová fogunk befutni.
 |
| Hát persze hogy a zene miatt megyünk HRC-ba. |
A Hard Rock Café-ban megtettük a szokásos köröket (local legendary burger, helyi póló beszerzése), aztán elő a Transittal, rátervezés a hotelre. Pont a verseny célzónája mellett volt egy megállója a 120-as busznak, ami majdnem az ajtó előtt tesz le. Csodás. Már többen vártak ott, a Transit pár perc múlvára mondta a buszt, egyre jobb.
 |
| A gombócok alatt egy brownie erősíti a kultúrát |
Aztán következett a Transitosok sorsa: a térképen jelzi a buszt, hogy igen, látja, de az nem mozog, vagy egyszer csak eltűnik. Ezt párszor eljátszotta, mi meg csak vártunk. Aztán felmerült bennünk a gondolat, hogy hátha forgalmi változás történt a busz életében (volt egy elterelés kicsit lejjebb a verseny miatti lezárások miatt, de úgy láttuk, kettőt kanyarodik és jön). Rákérdeztünk az MDT (Miami-Dade Transit) honlapján, ahol némi rejtvényfejtés után arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a konkrét megállót a busz most kihagyja. Feljebb baktattunk egy megállóval, ott se lett jobb, de akkor hirtelen a helyére kattant, mit is akart jelenteni a MTD oldalán lévő szöveg ahhoz képest, amit mondott: nem csak a N1St megálló marad ki, hanem minden a N5Th megállóig. (Azaz North 1St Street és North 5th Street.)
(Tényleg rejtvényszerű volt. Nem azt írták, hogy “végállomástól a 4. utcáig semmi, menj az 5. utcáig”, az túl egyszerű lett volna. A megállóban sem volt jelzés, hogy itt most nem lesz semmi vasárnap estig.
Itt a tömegközlekedés jókora kihagyással a harmadik helyen van, második hely nincs, első helyen az autó, így hát nyugodtan megtehetik ezt. A Transit pedig okos, de forgalmi változásokról nem tud, így mikor vette a jelet a busz GPS-adójától, nem tudta elhelyezni a térképen, mert nem ott ment, ahol számított rá. Legalábbis gondolom, így történt.)
Pont az orrunk előtt ment el a következő 120-as, így a legközelebbi S buszra szálltunk fel, ami negyed óra gyalog távolságra tett le a hoteltől - ami rendben is volt.
Merthogy vissai benevezett a StepBet nevű appon egy step challenge-be. 6 héten keresztül teljesíteni kell legalább heti két Power Dayt és négy Active Dayt. Esetemben az előbbi 12345 lépés, utóbbi 10045 lépés. (Egyénre szabott.) Van egy opcionális pihenőnap minden héten. Aki nem teljesíti a vállalást, kiesik és elveszti a beugrót ($40). Akik végig tolják, osztoznak a pot maradékán (miután az app tulajdonosa levette a 15%-os sápot). Ha nem esnek ki elegen ahhoz, hogy a 15% levonása után jusson legalább $40, akkor visszakapja az ember a beugrót - tehát ha végigcsinálod, anyagi veszteség nem ér.*
Ebben a menetben már elegen estek ki, hogy (kedd esti számítások szerint, ma szerda van) 90 centes haszonnal zárjam a másfél hónapot, ha a maradék két és fél hét teljesítése is sikerül. Még nem döntöttem el, mire költöm, de valószínűleg veszek belőle valami szépet Norbinak, aki, mint mindig, ebben az őrültségben is támogat. Ő nem nevez be, mert józan gondolkodású úriember, de zokszó nélkül battyog mellettem. Sőt, mikor megkérdeztem egy este, hogy nincs-e kedve csillagokat nézni a parton (életem egyik legromantikusabb ajánlata volt), megkérdezte, hogy hány lépés kell még, és akkor is jött, mikor bevallottam, hogy még 3000.
Nem akkora hülyeség amúgy. Eljárunk futni, és nincs ellenünkre egy kis gyaloglás ide vagy oda, de így mégis más. Konzekvensen kell a napi 10k lépést megtenni, ami azért csak jót tesz valahol.
Nem mellesleg így a csapatból az antiturista se húzta a száját, hogy mennyi helyre kell menni, sőt, örömmel ment mindenhová.
* 6.25 dollár nyereséggel zártam a versenyt, amúgy.
Szombati terveink közt volt a Miami Seaquarium, ahol néztünk delfineket és… mi az orca magyarul, ami nem kardszárnyú delfin?
Jobb meggyőződésünk ellenére megnéztük az összes műsort, de a delfinuszonybakapaszkodós úszást és a többi ilyen teljesen lealacsonyító mutatványt messze elkerültük. A műsoroknál azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez így remélhetőleg hozzájárul a delfinek jobb megismeréséhez, és a vadon élő társaik életének javulásához. Amúgy az egyik műsornál a delfinek lefröcsköltek mindenkit rendesen, így oszlott a bűntudatom.
Innét haza már rutinosan mentünk: a B jelzésű busz jött, amikor a Transit mondta. Egy kis kitérő következett, névleg kaja és napszemüveg-vásárlás céljából (Norbi futós szemüvege eltört sajnos), de már kezdem sejteni, hogy valójában a Mamma Mia fagyizót akartuk meglátogatni. Több lépés, és még fagyit is kaptam.
Másnap hajnali 4-kor (tényleg) indult a shuttle bus, ami a rajtig vitt. Ez szerencsére a hozzánk közeli Convention Centertől indult, így elég volt hajnali háromkor (3:05) felkelni, sminkelni, beleugrani a kikészített futós cuccokba, és elindulni 3:40-kor.
Ilyenkor találkozik két disztinkt kultúra: akik most jönnek haza (vagy még most mennek buliba), és akik most indulnak futni. Nem nyilatkozom, hogy melyiket tartom követendőbbnek; különösen nehéz kérdés volt ez, mikor jött szembe velünk az úriember a doboz pizzával, miközben mi a szárított gyümölcsös szeletet rágcsáltuk.
Ugyanaz a banda szervezte ezt is, mint a már említett Chicago Half párost. Ezt nem feltétlenül dicséretként mondom. Azok voltak, akik az őszi, ismerten esős időszakban füves parkba tették a fesztiválzónát, ahol így több ezer, futás után amúgy is enyhén átfagyott és kimerült ember gázolt bokáig a hideg, mocsaras sárban, és próbálta visszaszerezni a balga fejjel leadott csomagját, amit becsekkoláskor EGYETLEN volunteer igyekezett bevenni és számok szerint rendezni (Norbival beugrottunk segíteni, mert hát egy NYRR volunteer szükség esetén szolgálatba helyezi magát; a volunteer ránk szólt, hogy versenyzők ide nem jöhetnek be, de rámutattunk, hogy hirtelen megháromszorozódott a csomagfelvételi kapacitás, és ezután nem nagyon erősködött).
Lifetime szervezés volt ez is; ez először onnét tűnt fel, hogy a “Convention Center előtt” várakozó buszok nem várakoztak a Convention Center előtt, se mögött, se mellett. A közben összeverődött tizenöt fős futócsapattal spirálalakzatban keresgéltünk.
Egy sarokkal arrébb rejtőztek, pálmafák- és bokrok, valamint az éj jótékony takarásában.
A verseny manualjában valóban ott volt a hozzávetőleges cím, apró betűkkel, de a jegyen jól láthatóan a Convention Center szerepelt.
4:20-kor megérkeztünk a rajtzónától öt perc gyalogra. A rajt 6-kor volt (haha!), nem siettünk sehova. Egyikünk görcsökkel és közepes vérveszteséggel próbált a versenyre hangolódni, amire így volt majd’ két órája; másikunk próbálta az egyiket felvidítani.
A porta pittik (műanyag dobozos vécék) sok helyre voltak elosztva, ezért pluszpont jár a szervezőknek. A sorbanállás egész kultúran zajlott le; a himnusz is ott ért. Persze pont akkor akart befurakodni előre egy csaj, mikor már én jöttem volna. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy sorbanállás, de szerintem egyikünk se hallotta a másikat. “Több is veszett Mohácsnál” felkiáltással hagytam, hadd menjen, erre nem ment, csak bekukkantott és már ment is. Azóta arra gondolok, hogy szervező volt talán, és a vécét akarta ellenőrizni. Nem volt rajta egyencucc, talán csak a sapka… Na mindegy.
Ismét egyesültünk Norbival, aki a H corrall bejáratánál várakozott. A többi háromezer emberrel együtt, akiket egyesével engedett be az egy szem beengedőember az F és H corrallokba. Erről többet nem akarok beszélni.
Bejutottunk, és a kora reggeli hűs szellő végre nem borzongatott. (Addig kicsit hideg volt.)
A gurulós versenyzők 5:55 helyett 6:03-kor indultak el, ami annyira azért nem is rossz egy maraton- és félmaraton esetén. Utána corrallok szerint, ránk 6:42-kor került sor.
Egy kicsit el vagyunk kényeztetve. A NYRR hetente rendez legalább egy, időnként több futást; évente legalább egy tucat nagyobb versenyt, és persze ott van a NYC Marathon, a világ egyik legnagyobbja. Egy NYRR versenyen nincs ekkora tömegnyomor, még ha több is a résztvevő. Ott olyan rutin van, hogy most a 2019-es maraton során is, bár ritka rossz Station Master volt a negyedik mérföldes itatóállomáson, az oda beosztott harminc volunteer együttes tapasztalata és igyekezete miatt pöccre megvolt minden az első futók érkezésére.
6:40 körül kezdtem ismét embernek érezni magam. Görcsök múlóban, GPS élesítve, zene készenlétben, cél (életben maradni a finisig) szem elé helyezése, “bal-jobb”, illetve “belélegez-kifúj” szubrutinok betöltve.
Az ezután következő majd’ 22 kilométer nem tartozik életem legjobb 2 óra 50 percei közé, de úgy a 17. km után már sejtettem, hogy sikerülni fog. Betartottam az összes szabályt: nyulat jót választani; volunteereknek mindent megköszönni; Gatorade-et inni, amikor adnak; Power Upot mindig kihasználni. (Ez utóbbi az út mentén szurkoló emberek kezében lévő, változatos grafikájú “Power Up” eszköz megérintése, vagy ha valaki pacsit kínál.)
Itt fizetődött ki, hogy annyit csavarogtunk a városban: mikor megláttam a központi Metromower állomást, tudtam, hogy hamarosan jön egy balkanyar, aztán a templom után egy kis cvikkolás, majd balkanyar, jobbkanyar, U-forduló és rögtön utána a cél. Persze hogy az utolsó kilométer volt a leghosszabb, de tudtam, hogy még meddig kell elmenni.
Ráadásul a célban utolértem az egyik nyulamat. (Mindig kiszúr magának az ember valakit, akinek a tempóját próbálja tartani.) A hidakon ő húzott át, aztán elvesztettem, de a célban megláttam! Odabicegtem hozzá és megköszöntem felbecsülhetetlen értékű segítségét (nyulakról nem esett szó). Kicsit csodálkozott, de értette, miről van szó.
Norbival egymásra találtunk nagy nehezen (én nem tudom, hogy intézték ezt el őseink, akik még mobil nélkül találkoztak), és mentünk a kajáért.
Az lehet, hogy a NYRR jobban szervez, de hogy Miamiban jobb a kaja, az biztos. Három dobozos főétel közül lehetett választani (NY-ban bagel plusz alma az állandó menü), plusz Gatorade és volt a már megénekelt palacsintából is.
Nyilván egy csapat magyar mellé telepedtünk le, ők Florida északi részéből (Jacksonville es környéke) érkeztek oda öten. Nem maradtunk sokáig, mert (sóhaj) az übermegabrutál tampon és a "9+ órát kibír!" éjszakai betét mit sem ér, ha az ember lányának tízes skálán 14-es erősségű vérzése van.
Note to self: a fekete nadrágot kellett volna felvenni. Vagy pirosat, ugye, Deadpool is megmondta. Na mindegy.
Vettünk egy szuper pulóvert, amit lazán derékra kötve feltűnés nélkül tudtam közlekedni.
Az ingyen sört is kihagytuk, mert egyikünk igen nyomorultul érezte magát, másikunk pedig nem akart sorba állni, úgyhogy levadásztuk a hazafelé tartó shuttle buszt (ami pont honnan indult, ahová írták - döbbenet!) és pár perc utazás, illetve fél óra gyaloglás után már a hotelben voltunk.
Hétfőre homokos parton történő döglést terveztünk, de aznapra kicsit felhősebb időt ígértek, mint keddre, ezért a recepción feliratkoztunk aligátor-nézésre. Potom összegért odavisznek az Everglades parkba, légkondis hajótúra, előadás, visszahoznak.
A hotelmenedzser kedves ember volt, de Norbi keresztnevét (angolszász) harmadik nekifutásra írta le, és a 150 dollár harminc százalékának kiszámításában is a recepciós hölgy segítette, aki jól láthatóan az ész a csapatban.
Utána fürdés,még egy kis palacsinta, csendespihenő, fogmosás, pizsi.
Másnap laza reggeli után vártuk a buszt, ami még is jött időben. A nap a terveknek megfelelően alakult, láttunk aligátort, mindenféle madarakat és növényeket, sőt, Norbi kiszúrt egy iguánát is. A túra egy olyan laposfenekű hajóval zajlott, aminek a hátulján van egy bazi nagy ventilátor, és az hajtja. Rohadt hangos, belerezonált a hallójáratom. Az aligátorok vagy süketek, vagy bátrak.
 |
| A hajó közepéről nézve kisebb |
 |
| A képen elrejtettünk egy iguánát |
Túra után volt bemutató aligátorszelídítővel - a Norbi Uh (not his real first name) kiköpött mása volt a csávó, legalábbis ami a poénjait illeti. Néhány halál nyugodt aligátort húzott ide-oda, dugta a fejét a szájukba - hát, kinek a papné, ugye.
Utána lehetett volna fotózkodni bébialigátorokkal, bekötött szájú csöppségekkel, mert az is benne volt a túra árában, de azt már végképp nem vettük igénybe.
Két tennivaló maradt az utolsó napra: elmenni ahhoz a hotelhez, amiben a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill filmet forgatták, illetve pancsi az óceánban.
A hotellel kezdtünk. Ezt majd juttassátok eszembe, mikor körberajongom Norbit, hogy mennyire támogat mindenféle őrült programban. Azért időnként én is tudok!
 |
| Őt útközben láttuk. Nem ijedős fajta |
Óceánban pancsolni jó. Erről többet nem is akarok mondani.
Aztán összecsomcsi a hotelben, alvás, és egy szerény reggeli (avokádós pirítós céklahabbal!) elköltése után indultunk vissza New York-ba.
A következő célpont egy júniusi félmaraton lett volna Maine-ben, de a közben történt események miatt ez eltolódott. Most épp futni se járunk ki, részint lustaság, részint egészségügyi megfontolások miatt, de valamit majd kitalálunk, hogy több helyet tudjunk meglátogatni.
