Ki korán kel, pólót lel

Avagy hogyan ússzuk meg a ruhaköltségeket.

Lassan közeledik az idő, mikor kopoltyúval rendelkező testvérkém ismét meglátogat minket. Tavaly is eléggé feszélyezett, hogy szegénykém két hétig partra vetett halként volt kénytelen létezni, az időnkénti tavaszi (jó, késő téli) esőkkel kellett beérnie. Nehogymá' ne legyen valami uszoda valahol elérhető távolságban!, gondoltam én, és nekiláttam a keresésnek.

Valamivel később ráakadtam az NYC Parks weboldalára, ahol az "Early Bird/Night Owl" (koránkelők/éjszakai baglyok) témakört olvasgatva felrémlett, hogy mintha Eszti is mutatta volna ezt valamikor tavaly, csak akkor még teljesíthetetlennek tűnt.

Roppant egyszerű a téma: az ember eljár az erre a programra fenntartott idősávban (hétköznap reggel, illetve este 7 és fél kilenc) úszni az NYC Parks ezen programban résztvevő szabadtéri medencéibe; ha a program időtartama (július 5-augusztus 31 közt) alatt leúszik legalább 25 mérföldet, kap egy pólót. Medencénként a három legtöbbet úszott férfi és nő kap pluszban fejenként egy bögrét is. Mindezt teljesen ingyen.

A hosszak számlálására az úszó rendelkezésére bocsátanak egy erre használatos karórát, vagy egy Aquatic Specialist számolja majd ezeket. (Égtem a vágytól, hogy lássak egy ilyen Aquatic Specialistet, de reméltem, hogy elfogadják a Polar M430-as óra eredményeit is.)

Nyilvánvaló, hogy nekem KELL ez a póló.

Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki a póló, mekkora, milyen anyagból van, de ez nem is fontos.

Megnéztem az összes szóba jöhető medencét, hogy melyikbe tudok értelmes idő alatt eljutni. A választás a Red Hook (Sol Goldman) Recreational Centerre esett, ahova egy metró és 17 perc gyaloglás alatt el lehet jutni.

Ezen a ponton Norbi is bekapcsolódott a történetbe. Ő sem egy vízibolha, de ő már volt ott, ahova a Google Maps terelt engem az uszoda irányába, és nem lelkesítette a gondolat, hogy egyedül császkálok majd arra. Megtalálta a B61-es buszt, ami a metrómegálló és az uszoda közt jár, és nekidurálta magát, hogy feliratkozik ő is.

A regisztráció június 11-én nyílt meg, reggel 7 órakor. Még a keresgélős/tervezgetős időszakban, május vége fele, olvastam egy guglikeresős cikkben, hogy 2014-ben 12 ezer ember iratkozott fel erre a programra. 15 medence van, az majd' ezer ember per medence. A biztonság kedvéért beállítottam egy emlékeztetőt június 11-én reggel 7 órára, ami, mivel akkor épp Budapesten voltunk, egy kicsit később csipogott a vártnál, és délre már meg is kaptam a regisztrációt visszaigazoló levelet. Mivel az elsők közt voltam, az Early Bird/Night Owl programra regisztráltam, mert gondoltam, ha reggel nem tudok menni egy nap, majd megyek este.

Következett az izgatott várakozás időszaka. Kiszámoltam, hogy mennyit kell leúszni az egyes alkalmak során, megnéztem, melyik napokon tudok reggel és melyikeken este menni; elővettem és leporoltam mind az összes úszóruhámat, úszósapkámat, úszószemüvegemet (olyan sok azért nem volt), beállítottam az összes úszóprogramot a Polar órán, extra rövid frizurát vágattam.

Azt írták a honlapon, hogy értéket (telefont, hitelkártyát) ne nagyon vigyünk oda, és jó muszklis lakatot vegyünk. Én ugye a telefonommal szimbiózisban élek, így kigondoltam, hogy mi lenne, ha szereznék egy vízhatlan műanyag tokot a telefonnak, és akkor nyakba akasztom, úszóruha alá, onnét lopja el valaki.

A tok megérkezett, vízhatlan, hasznos kütyü - de nem alkalmatos rendszeres úszásra, ahhoz túl nagy. Sebaj, így én, meglátjuk, hogy néz ki ez az uszoda belülről. (Fényképek kevesen vannak róla, és csak július 5-én nyitott.)

Július ötödikén, a program első napján épp Connecticutban voltunk, macskákra vigyázni, de hatodikán, pénteken este már teljes létszámban megjelentünk, böszme nagy lakatainkkal.

Az uszoda minden tekintetben igazolta az előzetes elvárásokat. Amolyan New York-os megjelenésű - jobb napokat látott, lepukkant, hámlik, kopott, igen koszos, de úgy egészében véve tulajdonképpen egyben van. 

A program pontosan hétkor kezdődik. 

Ezt onnét tudom, hogy mikor először érkeztünk kicsit korábban (6:50 körül), és próbáltunk bemenni, nem engedtek. Úgyhogy vártunk. Szigorúan odakint. 

Lassan érkeztek mások is, rutinos versenyzők, akik rutinosan leültek a lépcsőre várni.

6:59-kor viszont a rutinos versenyzők határozott léptekkel elindultak befele, bepottyantották az úszókártyájukat a gyűjtődobozba, és mentek öltözni. Azóta is minden reggel 6:58-59 körül van az, amit mi "megindul a csorda" néven emlegetünk.

Női öltöző a bejárattól jobbra. Ez egy tornaterem, kosárpalánkkal, és a terem három oldalán pirinyó öltözőszekrénykékkel (30 cm x 30 cm x 50 cm), amiknek a fele használható (a többinek le van tépve az ajtaja). 

A bepakolásban hasznomra volt a sok Sokoban és Tetris, mit ne mondjak, mert ide a cipőt is be kell tenni. (Nem azt mondom, hogy ez a hely Brooklyn vadnyugata, de nem egy luxuskörnyék; és az első alkalommal rögtön találtam egy törött lakatot, ami nem magától tört el.)

Az öltözőn túl vannak a vécék és zuhanyzók - fürdés előtt kötelező lezuhanyozni, de persze ezt nem mindenki tartja be, és aki betartja, az is inkább csak beáll egy pillanatra a víz alá, hogy vizes legyen. (Van, ami a világon mindenütt ugyanolyan.)

Aztán egy jó nehéz ajtó, és máris lehet menni a medencéhez.

Az oda vezető úton sok bölcsesség van kiplakátolva, evidenciák az általam látogatott eddigi uszodákban, de itt nem. Ne rendezz "ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét" versenyt! Tilos a medencébe pisilés, köpködés, "fecal matter discharge"! Csak erre alkalmas ruhában szabad a medencébe menni!

A fényképezőgépre/elektromos eszközre vonatkozó tiltást olyan komolyan veszik, hogy szinte mindig rákérdeznek az átlátszó műanyag zacskóban hurcolt törülköző + sampon + tusfürdő kombómra, hogy van-e benne telefon. Van, hogy ott kell hagynom a bejáratnál, hiába látszik, hogy nincs benne semmi tiltott dolog. A szabály az szabály.

Újságpapírt meg azért nem szabad bevinni, amiért egyébként szalvétát és egyéb könnyen szálló papírfélét se: így is van elég szemét.

Uszodaként hivatkozok rá, bár ez igazából inkább strand. 100 méter széles, 40 méter hosszú (egen, én ilyen irányból állok hozzá, mert keresztbe úszunk), és 3 láb 9 hüvelyk mély. A női öltözőtől számított távolabbi sarkában van a nekünk lekerített 6 sáv (lassú/közepes/gyors); szerintem be kéne számolni azt a plusz száz métert, amit odáig kell mennem. 

A férfi öltöző rögtön ott van a sarkon, Norbi csak kilép az ajtón és már csobban is. Másrészt viszont abban van egy edzőterem is, és az első pár alkalommal még nem árulta el neki senki, hogy hol a spanyolfal, ami mögött az edzőterem vegyes nemű közönségének zavarása nélkül lehet átöltözni.

Az úszótársakkal (általában 50-60 ember szokott lenni) nincs sok gond. Az első alkalommal nem voltak fent a sávokat elkülönítő zsinórok, és gyakorlatilag senki nem akart rendesen körözni (vagy ha úgy nézzük, mindenki a saját körében úszkált), ami elég idegesítő volt; de az utána következő hétfőn már reggel mentünk, és akkor a zsinórok is fent voltak, meg mintha a reggeli közönség a normálisabb fajtából lenne.

Én elméletben a "medium" sávban kéne hogy úszkáljak, de elég gyakran cikázok a sávok közt. Ha a mediumban behoz valaki gyorsabb, de úgy látom, hogy túl sokat kéne várnom rá, hogy elengedjem, akkor inkább megyek egyet jobbra vagy balra, ahol épp van hely, hogy kultúr is legyek és időt se veszítsek . Ha meg én előznék meg valakit, és úgy látom, hogy a hossz felénél érném utol, inkább áthoppanok egy másik sávba, hogy ott előzzek. 

A legtöbben teljesen jól állnak ehhez, elengednek, ha én vagyok a gyorsabb, vagy nem panaszkodnak, ha rosszul becsültem a távot és az utolsó pár méteren már beértek, és csak utána mehetnek elém. Van persze egy-két figura, akik nem igazán tették magukévá ezt a szellemet.

Az ezüst sapkás pasas a Medium sávban, hát ő eléggé az idegeimre ment. Csak úszik körbe-körbe, nem áll meg soha, ha ott vagy a nyomában, akkor se; csak elrúgja magát a faltól és megy tovább. Miatta mindig át kell mennem a másik sávba, másképp nem tudom megelőzni (mellette nem tudok menni, túl nagy a forgalom). Lényegesen gyorsabb vagyok nála, átlag 8 körönként érem utol; de az első alkalom után eldöntöttem, hogy emiatt igazán nem éri meg idegeskedni, simán megelőzöm mindig.

Aztán egy reggel láttam, hogy övé az a bot, amit szoktam látni a padokon, és hogy anélkül a szárazföldön elég ügyetlenül totyog... ami kis méreg maradt is bennem, végleg elpárolgott.

Van a másik véglet, a cápák. Nekik igazából a gyors sávban kéne úszniuk, de valamiért a közepesbe jönnek, és mintha élvezetük lelnék abban, hogy úgy előznek le, mintha egy helyben úsznék. Nem törődnek azzal se, hogy jönnek közben szembe mások, ők majd kikerülik őket, ugye. Hát, lelkük rajta - de én az ilyeneket el nem engedem, előzzenek csak meg, ha az teszi őket boldoggá. (Jó, hát persze hogy elengedem őket... hadd képzelegjek már egy kicsit néha!)

Az igazi kedvencem (mert ilyen is van!) a narancssárga sapkás, lila ruhás nő - mindig próbálok abban a sávban menni, ahol ő, és beszegődni mögé. Épp csak egy kicsivel úszik nálam gyorsabban, így kiváló nyúl. A legjobb időmet mindig akkor úszom, amikor ott van, és próbálom utolérni (és persze mindig lehagy).

Mert hát persze, fitnesz, meg egészséges élet (ez a program lényege igazából), de az én szemem előtt egy cél lebeg: a póló. Ahhoz meg le kell úszni 25 mérföldet. Szerdán és időnként kedden is kora reggeli meetingjeim vannak, tehát véges számú alkalom van a távolság teljesítésére. Amikor 9-re megyek, akkor is ki kell pattanni a vízből legkésőbb nyolckor, hogy villámzuhany-öltözés után elcsípjem a visszafele menő B61-est, amivel elérem a metrót, amivel általában épp beérek.

A csütörtök az egyetlen olyan nap, amikor nincs kihagyhatatlan meetingem reggel. Ezeken a napokon nem rohanunk a buszhoz, sőt. Negyed 9-ig úszunk, aztán villámzuhany-öltözés után elbattyogunk a közeli Dunkin Donutsba, ahol a manager ügyfélközpontú és jófej, és kényelmesen megreggelizünk.

Baconos-sajtos-tojásos bagel. Medium Iced Latte. Időnként egy fánk. Bírom a csütörtököket.

Alkalmanként egy mérföld (40 hossz, 20 kör) a minimum, afölött minden kör bónusz; de még nem volt olyan, hogy csak annyit úsztunk volna.

Távozáskor az ember levadássza a kártyáját az asztalról, és bemondja, hogy hány kört úszott.

Igen, bemondásra megy. Persze hogy nincs hosszakat számláló óra, sem a medence szélénél strigulákat húzó Aquatic Specialist. Ez New York, itt minden fellengzős kijelentésből gyököt kell vonni és kivonni fél kiló sallangot.

Úgy a negyedik alkalom után, két esti és két reggeli úszáson túl, a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy az Early Bird és a Night Owl úszás az ugye összeadódik (a honlap nem fogalmazott egyértelműen). Nem adódik össze, így a programfelelős, de így legalább két pólót is szerezhetek! 

Nem kicsit konyultam le. Addig már több mint két mérföldet úsztam az esti műszakban, azért kár lenne.

Kigondoltam, hogy túljárok én a rendszer eszén!, és hogy szépen apránként, 6-8-10 hosszt hozzáadogatva a tényleges eredményhez, átmentem a reggeli úszásra az eszi hosszakat. 

Persze a lelkiismeretem nem bírta. Az első ilyen után megmondtam nekik kerek perec, hogy szeretném beszámítani az esti úszásomat a reggelibe, mert nem tudtam erről a szabályról; lehet-e erről szó? Becsszóra többet nem úszok az estiben. Hogyne, mennyit írjanak hozzá? Pislogtam egyet, és bemondtam a maradékot is.

Azóta átírták a honlapot is, most már világos, hogy külön van a kettő; és azt is odaírták, hogy ha nincs hosszakat számoló óra, se Aquatic Specialist, akkor bemondásra megy, DE! szúrópróbaszerűen ellenőrizhetnek. Kéremszépen, engem ellenőrizhetnek. Polar(c)(tm) Certified vagyok.

Ebből bögre aligha lesz, de a pólóig a számításaim szerint már csak öt és fél mérföld van hátra, az körülbelül öt alkalom. 

Egy Iloko nevű ismerősöm, akit Indiko néven is ismernek (miután másodjára is lebetűzte a nevét, amit amúgy tökéletesen írt be az internetes regisztrációs lapon, hát hogy nem bírják rendesen leírni ezt a hat betűt egymás után, ha mindenféle egyéb nyelvek ténylegesen komplex neveit bezzeg hiba nélkül?), már pólóközelben van. Norbi úgyszintén, csak az ő nevét eltalálták.

Az Iloko is rendben van, de az Inoko még jobban tetszik. Majd még használom ezeket itt-ott.

Na de visszatérve az eredeti témára: ősszel, mikor ezek a szabadtéri medencék bezárnak, a fedett uszodák megmaradnak. Évi 150 dollár a tagsági díj. Van egy viszonylag közel, cirka egy óra tömegközlekedés. Azt majd jól megnézzük.

Az futásról

Mindig a teknős győz a végén.

Szögezzük le: soha nem voltam egy gazella. Se nyúl, se gepárd. Általános iskolában a 2800 méteres versenyen másodikként értem a célba, azaz a célt megelőző ötven méteres “előzni tilos” zónába, ahol beelőzött valami gonosz csaj, és mikor visszaelőztem, engem szidtak le, így lettem harmadik, de már alig emlékszem rá, nem is fáj, és amúgy meg a harmadik díj egy tábla mogyorós csoki volt, a második díj meg egy könyv, amit már megnyertem korábban, szóval háhahá, úgy kell neked, gonosz csaj!

Elvoltam sokáig futás nélkül. Úrihölgy nem fut tömegközlekedés után, meg az összes többi ilyen. Norbi elkezdett futni, neki jól is ment; időnként én is mentem vele, elegáns kocogást vad zihálással keverve. Még voltak a céges maraton- és félmaratonváltók, ahol jobb meggyőződésem ellenére bevállaltam egy-egy 7km-es szakaszt, miután tájékoztattam mindenkit, hogy lassú vagyok, sőt, nem tudják, mi a lassú, míg engem nem láttak futni, amúgy meg 5 kilométerre vagyok kalibrálva, afölött minden lépés ajándék. Nem baj, mondták, az ember magának fut, nem a versenynek (aztán futották a jó kis hat perces kilométereket, ami nekem csak álom). Minden egyes ilyen verseny első kilométerén megállapítottam, hogy “á, ez nem is rossz”. A harmadik körül örömmel konstatáltam, hogy jé, nem is vagyok még kimerült, megy ez. A negyedik után jött a lejtmenet: miért ilyen lassú ez, ez a pasi már harmadjára nyargal el mellettem, jó hogy, félmaratont fut, én meg már a fél világot átfutottam, HOGYHOGY CSAK AZ ÖTÖDIK KILOMÉTER, ez már legalább a huszadik, elszúrták a km-jelzők kirakását MÁR MEGINT, átkerültem a maratoni pályára, nekem végem, az is hülye, aki fut, én ki nem bírom a maradékot, belegyalogolok kicsit, de már az utolsó másfél kilométer, itt már ne, engem úgy kaparjanak el az út mellett, inkább halál, mint a szégyen!, de alig kapok levegőt, soha többé ilyen hülyeséget, maradok a súlyoknál…

Aztán persze mindig ott voltam a következőn, ha adtak befutóérmet, vagy ha nem adtak, de kellett még egy ember a váltóba.
Aztán New York, CrossFit, öröm, boldogság. Kettlebell, kézisúlyzó, deadlift, dobozra ugrás, burpee, móka és kacagás.
Aztán jött Tommy (tulaj/vezető edző) az újítással, hogy fussunk bemelegítésnek kétszáz métert. Az csak az ügyvédi tábláig van, belefér.
Máskor már négyszáz méter volt, ami a kék házig tart még vissza. Jó, rendben, bemelegítés, belefér.
Később rátett még egy lapáttal: minden kör ugri-bugri közt 400 méter futás. És persze ott volt a Murph is, ami igazából egy futásszendvics: egy mérföld futás után húzódzkodás (sok) meg fekvőtámasz (sokabb) meg guggolás (legsokabb), aztán még egy mérföld futás. De megcsináltam.
Ami viszont a törést okozta a lelkemben, az ezután jött.

Tíz perc alatt egy mérföld futás, a fennmaradó időben evezés; aztán nyolc perc alatt 1200 méter futás és a maradék időben deadlift, és ezen a ponton abbahagytam az olvasást, mert tőrként hasított belém a felismerés, hogy a leggyorsabb időm egy mérföldön a 11 percet felülről súrolja. Mivel jellemzően 7 és fél perces kilométereket futok, mikor jó napom van és hátulról fúj a szél, a második kör pusztán elméleti síkon teljesíthető, de hogy az után én nem fogok deadliftelni, az hétszentség. Úgyhogy erre az órára nem mentem el.
Viszont megérlelődött bennem az elhatározás, hogy tennem kell valamit, mert az nem járja, hogy mindig az utolsók közt kullogok. Egy vissai igenis hogy legyen a középmezőny alsó felében, a kutyafáját!

A Polarnak van futóprogramja, amit egyszer régen körbeszimatoltam, de csak módjával, mert ugye nekem a futás az nem téma. Most megnéztem alaposan. Jól kigondoltam, hogy akkor hetente két futás, két crossfit, max három, jó lesz ez. Az 5 kilométeres terv nekem túl kis hal volt, most minek edzzek arra, amit már le tudok futni, a félmaraton nem normális embernek való (bocs, Norbi), nekem a 10km lesz a cél. Beikszeltem, hogy hetente négyszer szoktam edzeni, kattintgattam még egy kis ezt és azt, például hogy minek nekem cross training (keresztedzés, mert nem csak futásból él az ember), hát csinálom én azt külön, és hasraütéses jelleggel beállítottam, hogy szeptember 30-án lesz a Nagy Nap, az állítólagos verseny, amire készülök. (Igazából nem volt semmilyen verseny ám! Azt csak úgy kitaláltam.)
Hát nem heti három futást tett be? Sebaj, gondoltam, az egyik úgyis egy kis rövidecske, egy félórás semmiség, felkelek 5-kor, futok kicsit, és utána megyek crossfitre, semmi probléma.

Olyan dolgok voltak ebben az edzésprogramban, amikről korábban borzongva olvastam a paplan alatt, zseblámpa fényénél. Interval futás, például. Bemelegítés tíz perc, három perc gyors vágta, két perc vágta, aztán még három kör ebből, és 5 perc levezetés. Meg az úgynevezett “Medium Run”, ami bemelegítés után harmin-negyven perc futás. Ezt egészíti ki az időnkénti “Easy Jog”.
A harmadik héten eszméletem rá, mibe is vágtam valójában: akkor jött be a képbe a “Long Run”, ami nevével ellentétben egy hosszú futás. 80 perc egyben. Néha 85. Ja igen, ettől kezdve heti négy futás lett, amit azért kissé nehéz volt beilleszteni a crossfit órák közé.
Végül az ötödik vagy hatodik héten érkezett meg a “Tempo Run”, ami bemelegítés után húsz-harminc perc vágta. És persze itt már nem lehetett abbahagyni. Ha az ember lefutott négy intervalt, és két long runt, azt már nem lehet semmissé tenni. Az befektetés. Az kötelez.
A crossfit így egyelőre ugrott. (Ebben kis segítségemre volt az is, hogy árat is emeltek, meg be is alig lehetett férni időnként.)

Június közepén kezdtem, és egészen szorgos voltam. Időnként kimaradt egy-két futás, ha mondjuk az özönvízszerű esőzés miatt inkább úszás lett volna, és hiába halasztottam el, ott várt a többi futás a hét többi napján, és lelkesedés ide, gyorsulási vágy oda, a franc fog lefutni egy medium és egy interval runt egy napon, pláne ha vasárnap ott a long run. És nyár kellős közepén támadt a csodás ötletem, hogy futni kezdek, nyáron meg meleg van, meg pára. Volt olyan nap is, amikor egészségügyi okból úgy döntöttem, hogy ezt most inkább nem (reggel hatkor volt 80 fok), illetve volt egy egész hetes dádhám, na akkor se futottam, mer’ teljesen lökött azért nem vagyok.

Azért futottam rendesen, és időnként büszkén néztem az eredményeket az órán (Polar M430), hogy na, na most, most tényleg alig érintette a lábam a földet, lobogott a hajam a menetszélben, sajtért szaladó patkányokat előztem le, a kilométerenkénti időm biztos tök gyors lesz!
Hát nem lett.

Volt olyan a gyorsabb futásoknál, hogy az átlagidőm lement 7 perc alá, de egyrészt nem mindig, másrészt nem konzisztensen egy-egy futás alatt. Ez eléggé idegesített. Hát nem futok le mindent, ahogy kell? Nem tartom be a pulzuszónákat? (pulzus-zóna a gyorsolvasóknak) Talán nem akciósan vettem a futónadrágokat? De igen, de igen, háromszor is de igen!
Kezdtem elkeseredni.

Ez a Polar-féle futóprogram mindenféle részeredményekkel is szolgál. Például a running index, ami a saját találmányuk, megmondja, mennyire vagy jó futó. Rám például már a kezdetek kezdetétől azt mondta, hogy nemem/korom szerint jó vagyok (40 fölött picivel), aztán ez szépen apránként emelkedett, és a program végére stabilan tartottam az 50-51-es indexet, ami az “elite”.

Ez az index megjósolja azt is, hogy mennyi idő alatt tud a delikvens lefutni x távot; ez alapján nekem a tíz kilométer először 1 óra 5 perc, később már 54 perc alatt lett volna teljesíthető. Kacagott a vakbelem.
Az egyik hosszú futás alatt lefutottam a 10 kilométert, de 1 óra 24 perc volt. Másodjára is 1 óra 17. Az meg elég távol van a jóslattól, a programnak meg már mindjárt vége.
A nagy elszontyolodásban hirtelen helyükre pattantak a dolgok: lefutottam tíz kilométert. Nem is egyszer. Csak úgy. Egyikbe se haltam bele. Oké, nem gyorsultam szinte semmit, de a hatótávom majd’ a duplájára nőtt! Hohohó! Mindig a teknős győz a végén!

Ezek után jött el szeptember 28-a (kanadai hosszúhétvége miatt előrehoztam), a Dicsőséges Tízkilométer Napja. Reggel felkeltem, kiskulacs, melegítés, futás. A nyolcadik kilométernél tartott öndiagnosztika szerint nem fájt semmim, az összes rendszer kielégítően működött (még az oxigénellátó is, pedig az szokott lenni a szűk keresztmetszet); amikor pedig a kilencedik kilométert zümmögte az óra, akkor tudtam, hogy már csak egy kilométer van hátra, és még mindig kiváló erőben vagyok.
Úgyhogy megadtam a módját: vágtáztam egyet a végén, és még így is mintaszerűen fejeztem be, azaz tudtam volna még tovább futni. Ugráltam is kicsit örömömben ott a parkban, mielőtt rávetettem magam minden idők legjobb ivókútjára (kissé elfogult vagyok).

A hét további részét Kanadában töltöttük, ami három pihenőnapot jelentett. Mire visszaértünk, már összekattintgattam a következő edzéstervet. A 10 kilométerest nincs értelme még egyszer megcsinálni (jó, van, de nem fogom), innét már előre vezet az út, ahol a következő állomás a 21km.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy le is futom, csak hogy az edzésprogram eköré szerveződik. Pánikra semmi ok.
Rögtön az első futás egy órás volt ma reggel, hát a kutyafáját; és rögtön Medium Run, mert a hétfőt laza vágtával kell kezdeni, ugyebár. De lefutottam. Aztán nyújtás, kávé, zuhany, ruha, dolgozás. Sima hétfő reggel. Semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Most benthagytam az erősítő gyakorlatokat, mert miért ne, így azért egy picivel tömöttebb a program: minden napra van valami, bár szerencsére a többség az ilyen-olyan gimnasztika meg törzsizom-erősítés.

Meséltem már a könyvtárról? Brooklyn Public Library, ingyen minden helyi lakosnak és itt dolgozónak, tele e-bookokkal és audiobookokkal. Utóbbiakat eddig nemigen vettem igénybe, de támadt egy sugallatom, és letöltöttem Agatha Christie-től a Titokzatos Mr. Quin-t. Az első fejezetet tudtam követni, és a másodikban is már lelőttek valakit, van remény.

Edződés

Ha már úgyis ez a téma...

Na és ha már edzés.
Az első hónapban elvoltam az ideiglenes lak edzőtermében. Reggelente lekocogtam a negyedikre, ahol volt a kicsit kopottasnak tűnő terem (valójában rendes gépek vannak ott, jól fel van szerelve a maga módján. Egyenes rúd az nincs, minden egyéb volt), és megküzdöttem a reggeli csúcsforgalommal: általában egy nyugdíjasszerű pár nézte a híreket biciklizés közben, velük a második héten már szégyenlős biccentéseket váltottunk; aztán volt a szórakozott csajszi, aki húsz perc elliptikusozás után vette észre, hogy nincs bedugva a füles dugója a telefonba; az ázsiai jellegű csajszi, aki időnként mezítláb tolta a futógépen, és többször volt olyan, hogy ott volt, mikor jöttem, és még mindig futott, mikor már mentem; a gyúrós csávó, aki rendesen, odafigyelve edzett, és egyszer elismerően nyilatkozott az én edzésemről is; és persze a kedvencem, a szürke mackós hipsztersrác, aki a tankönyvben leírtak szerint tolta: bejött, kétszer körzött a vállával, előszedte a második legnehezebb kézisúlyzót, csinált vele három-négy tolást, aztán szelfi, és már ott se volt.

Megj.: Nyilván figyelem a népeket egy ilyen kis kihasználtságú teremben, és mindig úgy helyezkedek, hogy lássam, ha valaki épp a hátam mögé oson egy 45 fontos súlyzóval. Túlélésre hajtok, mindig mondom. Az, hogy érdekes embereket látok, már más kérdés.

Aztán ahogy brooklyniak lettünk, más után kellett nézni. Adta magát az iroda alagsorában üzemelő terem, ahol a céges bérlettel gyakorlatilag havi három szem mogyoróért lehet járni. A nehézséget az jelentette, hogy nem voltam rajta a Listán, és csak annak jár a tökócsó bérlet, aki rajta van. Mindegy, volt itt is próbalehetőség, úgyhogy vittem a cuccot és edzettem egy jót, na meg intézkedtem, hogy rákerüljek a Listára.
Csupán két apróság árnyalta a képet: elfelejtettem papucsot vinni, és elfelejtettek szólni, hogy saját lakat kell hozni a szekrényekhez. Így történt, hogy a hátizsákommal édes kettesben zuhanyoztam, az edzőcipő támogatásával.

Hogy végül nem ebben a teremben kötöttem ki, az a helyi crossfit box bűne (és hogy sokáig tartott a Listára kerülés). Még Bépesten nézegettem, hogy ha Bay Ridge-be költözünk, milyen opciók vannak, és ráakadtam a fantáziadúsan Bay Ridge Crossfit névre hallgató egységre. Próbaóra csak szombatonként van, az első szombaton a Color Run volt, úgyhogy szeptember tizedikén jelentem meg, tudatlanságot színlelve (egy ingyen edzést akartam, olyan nagy bűn az?).
Ismerem én az etikettet, volt nálam minden. Edzőruha, papucs, zuhanyzós- és edzős törülköző, kesztyű, csak edzésre használt cipő, Polar kütyü, kulacs.
A terem viszont egyetlen luk. Három méter széles, húsz méter hosszú. Az oldalfalak mentén evezőgépek, rudak, egyéb kütyük; a végén egy tágas vécé, mellette súlyzókorongok (vagy mi a tök annak a neve, amit a rúd két végére rak az ember, hogy nehéz legyen), és ennyi.
Átöltöztem a vécében, aztán kezdődött is az óra: fejtágító a crossfit jóságáról pár szóban, nyúlfarknyi edzés, aztán mehettünk is isten hírével.
Mivel piciny a terem, amikor futni kell, azt odakint intézzük, úgyhogy a csak edzős, "tiszta" cipőm azóta elhagyatva hever.

(A szerk. megjegyzése: épp hazafele megyek a metrón, és bizony beültem két amúgy se nádszál alkat közé harmadiknak, hogy tudjak blogolni. Most, hogy leszállt a bal oldali nádszál, átcsúsztam a bal oldali ülésre, hogy a jobb oldali szomszéd érezze, hogy nem közeledési szándékból préselődtem hozzá öt hosszú megállón keresztül. Etikett, az van.)

Nyilván tudtam, hogy én ezt akarom, csak az volt a kérdés, hogy melyik bérletopciót választom: a tízalkalmast á 125 dollár, vagy a havit 185-ért.
Közben már több megközelítésben is levezettem a feladatot, és mindig ugyanarra jutottam.

Feladat Hű Olvasóimnak: melyik mikor éri meg jobban?
Háttérinformációk: a tízalkalmas a vételtől fél évig felhasználható, naponta többszöri belépésre is feljogosít, de tételezzük fel, hogy napi max egyszer járok edzésre. A havival is be lehet menni naponta többször, de lásd fentiek; érvényessége a hónap x. napjától a következő hónap x. napjáig tart.

A helyes megfejtők közt kisorsolunk egy éves előfizetést a blogra, valamint egy iható New York-i kávét, ha valaha találok olyat. A játékban nem vehetnek részt azok, akiknek már lukat beszéltem erről a hasába múlt pénteken.

Azóta is járok szorgosan, ma például olyat csináltam, amit még soha: 30 db Box Jump, azaz felugrás egy húsz hüvelyk magas dobozra. Jó dolog ez a crossfit. És én nem leszek olyan, mint a crossfitesek, akik csak a crossfitről tudnak beszélni! Ugye, Norbi? A múlt héten is beszéltünk másról egyszer.

Szóval beszéljünk akkor a crossfitről.

Eddig akárhány súlyzós blogot olvastam, mind kitért pár bejegyzés erejéig a crossfitre, jellemzően azt hangoztatva, hogy sérülésveszélyes, és idióta gyakorlatok vannak benne, és hogy az edzők kutyaütők.

Ugyanezeken a blogokon szoktak olyan bejegyzések is lenni, amik azt tárgyalják, hogyan emeljük meg testsúlyunk háromszorosát tricepszből, illetve elnéző bejegyzések a különböző szteroidok és effélék használatáról, egyfajta férfias összekacsintással, hogy naná hogy használják sokan (mi persze sosenem!), minek tagadni, ugye, de hát attól lesz ilyen szép izmos.
Az ilyeneket olvasva általában bánatosan sóhajtok és tovagörgetek, vagy kipufogom magam Norbinak. Jó hallgatóság, mindig elmesélem neki, mi volt aznap az edzésen - ő pedig minden edzés előtt figyelmeztet, hogy "aztán óvatosan". És óvatos is vagyok. Még hogy sérülésveszély... Ha nekimegy az ember ész nélkül a feladatnak, jó eséllyel fájni fog. Súlyokkal végzett, akár saját testsúlyos feladatnál oda kell figyelni, be kell gyakorolni a helyes mozdulatot, ennyi.

A gyakorlatok közt nem végeztem még olyat, ami hülyeség lenne (a blogokban is általában valami idiótáról készült videókat szoktak mutogatni, aki a fülével próbálja működtetni a a lábtolót, vagy nyolcvankilós önsúllyal ugrik háromszáz kiló alá). Emelni kell dolgokat, időnként labdát dobálni, felugrálni dobozra vagy ugrókötelezni, futni, fekvőtámaszozni, húzódzkodni... egyik sem ördögtől való (bár mi tagadás, az ötvenedik ismétlésnél már kezdhet annak tűnni).

Az edzők... na abból van mindenütt mindenféle. Van, aki elvégzi a tanfolyamot, és utánaolvas, netán egyetemet is végzett, ahol az anatómia legapróbb részleteit is megismerte; karvalyként figyeli edzettjeit, szól, ha nem jót lát és megmutatja vagy elmagyarázza, hogyan kell jól csinálni - és persze van az a típus is, aki az "emelgessél nagy súlyokat, azt' erősödöl" elvet terjeszti, és ezen túl nem sokkal járul hozzá az óra folyásához. Voltam ilyennél és olyannál is. A tárgyi tudásukat saját jártasság híján nem tudom teljes pontossággal megítélni, de ha valaki elmagyarázza, hogy ez az izom hogyan tapad melyik csonthoz, vagy ha levezeti szépen ott helyben a táblán, hogy azért nem jó rugózva csinálni az adott gyakorlatot, mert bár kényelmesnek érződik, ennyi és ennyi terhelést jelent az ízületeknek, akkor hajlamos vagyok feltételezni, hogy sejti, miről beszél. Itt szerintem inkább a technikához értenek az edzők, ahhoz viszont igen. (Lehet, hogy anatómiához is, csak arról nincs szó). Fene hitte volna, hogy fogok én harminc kilóval szakítani, vagy harmincszor felugrani egy több, mint 50 centi magas fadobozra, erre tessék. Elmagyarázta az egyik, mit hogyan kéne, és addig igazgatott meg magyarázott, míg az alapmozdulat már ment üresjáratban és egy icipici súllyal; a következő tovább finomított, és felhívta a figyelmemet a beleguggolás fontosságára, így már ment nagyobb súllyal is, mert szinte ugrik az magától, ha jó a technika. (Oké, ez a "magától" enyhe túlzás.) A dobozra ugráshoz megnéztem önszorgalomból egy videót, aztán már csak a biztatás kellett a mai edzőtől, hogy persze hogy meg tudom csinálni. Meg is csináltam. Erősen koncentráltam minden ugrás előtt, mert a távolságokat csak tapasztalati úton érzékelem, és ha nem figyelek, előfordulhat, hogy túl alacsonyra ugrok, és persze be voltam tojva végig, de akkor is megcsináltam.

Na jó, mára ennyit a crossfitről. Legközelebb elmesélem, milyen volt ötven fekvőtámaszt csinálni.

Amúgy az benne az egyik legjobb, hogy ma mondjuk megcsináltam a 6x3 guggolást 95 fonttal, míg egy másik csaj 225 fonttal tettel ugyanezt, de gond ez? Nem. Annyival csináltam, amennyivel én akkor épp úgy gondoltam, hogy meg tudom csinálni (az egyéni maximum 85%-a volt az előírás, és fene tudja, mennyi a maximumom - itt nem kell felemelni guggoláshoz a súlyt, ami megnöveli a hatósugaramat). Nem tudok felhúzódzkodást csinálni? Sebaj, csinálok helyette ring row-t (olyan, mint a TRX-es evezés, csak gyűrűn), és idővel fogok tudni húzódzkodni is.

És odajönnek bemutatkozni a többiek, nem mind, de azért elegen.

Szóval ennyit mára a crossfitről.

Az fekvőtámaszokrúl

Voltam Füttyös Gábor (not his real name!) péntek esti Pump edzésén (zenére súlyzóval ugrabugra). Jött a fekvőtámaszos rész, idézem: "Tizenöt fekvőtámasz lesz, igen, csak tizenöt... lehet egy kézzel is csinálni, én kettővel szoktam..." Hát jaj. :)

Zen és biciklizés

Régebben, alig pár hónapja én is a vérbiciklizést űztem. Minél gyorsabban akartam eljutni egyik pontból a másikba, és persze a maszk alatt vöröslő fejjel anyáztam az előttem gyökkettővel  araszoló biciklist, meg az idióta gyalogost, aki csakazértis a bicikliúton gyalogol meg ott áll le telefonálni és nemám félreáll, mikor csöngetek, sőt, és az a rohadék G4 furgon, ami m i n d e n áldott reggel a bicikliúton kapcsolja be a szájbatekert vészvillogóját, meg az összes baromarcú autós, aki tudja, hogy nem fér már be a kereszteződésbe, de csak előrecsorog, hogy elállja az utamat HÁT MÉRT ÉL AZ ILYEN????

Volt tehát honnét fejlődni.

Egy napon azonban megvilágosodtam. 

Mondhatni homlokon csókolt a Nyúl.

Araszol előttem az idióta, majdnem visszafele megy már, olyan lassú? Nem érdekel. 

Visszaelőz, akárhányszor is megelőzöm, mert piros lámpánál mindig elémcsorog az istenbarma? Előzzön. 

Ja, és minden sarkon három piros lámpa, véletlenül se összehangolva, neadjisten *nem* másfél perces várakozással? Kicsit leszarom? Le hát.

Ez volt a kezdet. 

Pusztán leszarni hosszú távon már nem elég, ideológia is kell mögéje. 

Autóbabújt embertársam minden bizonnyal azért kunkorodik rá a biciklisávra jó szélesen, mert el szeretné olvasni a hirdetést az utca túloldalán, és ahhoz bizony kell az a plusz másfél méter. 

Az édes piros lámpák minden bizonnyal azért vannak, hogy nekem jó legyen. Az autóknak és a gyalogosoknak is kétszer dobott már zöldet a lámpájuk, de bennem a Zen lakozik, én kivárom, míg zöld lesz az én lámpám is. 

Biciklis pajtásom, mit pajtásom, kedves felebarátom épp most dolgozza ki a hiperugrás gyakorlati megvalósításához szükséges matematikai alaptételeket, azért nem tekeri a pedált teljes lelkesedéssel. A Zen legyen vele. És az ő lelkével. 

A G4 autó is egy gyerekotthonnak gyűjt felajánlásokat minden reggel a Kálvin téren, az a legkevesebb, hogy segítem drága barátaim, sőt imádott testvéreim egyértelműen közhasznú munkáját, és Zen óvatossággal kikerülöm őket, mikor végre nem jönnek az autók. 

Na ez a Zen biciklizés alapja. Kis gyakorlással szokássá tehető, és enyhén édeskés máza jól elfedi az acsarkodó dühöt. És általában hasznos is, például ha a Zen erejével kivárom, hogy tiszta előzési helyzetem legyen (minimum öt méteres szabad hely balra, három kilométeres körzetben ne legyen egy árva lélek se az úton) a szokásos lassú biciklis pajtáshoz, általában lekanyarodik magától is. 

A Zen legyen veletek is.

Fogyókúrás tippek a Mestertől - A Titkok

Azon praktikák, amiket máshonnét nem lehet megtudni

1. A társaságban elfogyasztott ételből származó kalória annyifelé oszlik, ahányan még az asztalnál ülnek

Tegyük fel, hogy elfogyaszt az ember egy sacc/kb 1200 kalóriás, teljesen isteni Popei pizzát egy hatfős társaságban. Ekkor valójában 1200/(6-1)=240 kalória kerül csak a szervezetébe. És hogy mi történik a maradék 960 kalóriával? Ez a legszebb az egészben: nem adódik hozzá a többiek beviteléhez (szépen is lennénk), ám a kalóriamegmaradás törvénye (http://hu.wikipedia.org/wiki/kalóriamegmaradás_törvénye) szerint az elfogyasztott kalória csak átlényegül, de nem tűnik el. (Vannak azok az emberek, akik desztillált vizet isznak extrudált rizskenyérrel, mégis híznak - na ők kapják ezeket is.)

2. Ingyen kajában nincs kalória

Ez talán nem is igényelne különösebb magyarázatot, de tudom, hogy matematikusok és szőrszálhasogatók is járnak ide, íme tehát a bizonyítás:

Minél drágább egy kaja, annál nagyobb a tápértéke (legalábbis általában.) A tápérték összefügg a kalóriákkal (valamennyire), teeeeehát...

Én szóltam.

3. Egységnyi adag gyümölcs másfél egységnyi csokit képes kioltani

Illetve annak megfelelő értékű egyéb táplálékot.

Kivételt képez ezen táplálékok közül a gyümölcs, mert ha gyümölcsöt eszik az ember gyümölccsel, akkor a jótékony hatások helyett inkább felerősítik egymás hatását.

Ez alól csak a gyümölcssaláta a kivétel. Főleg ha van benne eper.

4. A csoki zöldség

Mivel csak a nyers zöldségekre mondják, hogy nem hizlalnak, a kakaóbab pedig súlyos feldolgozási műveletek árán lesz csoki, valamekkora hízófaktora azért van.

5. Ha nem ízlik, nem hizlal

Legalább ennyi kárpótlás legyen érte.

Sajnos azonban ennek a fordítottja is igaz. És kevesek vallják teljesen őszintén, hogy kedvenc ételük a kelbimbófőzelék.