Juharszirupfölde alsó

Jávorszarvasok, hódok, juharszirup, meg valami vízesés.

Már jó régóta terveztük, hogy elmegyünk megnézni a Niagara-vízesést. Tök közel van (megnéztem a térképen, 5 centi), sok ott a víz, meg Kanada, rajta van a bakancslistán, és, ami a legfontosabb, nem munka.

Sokáig tartott, mire a csillagok együttállása kedvező lett: épp szabadságon is voltam, autót is vettünk közben, illetve Etelka és Géza is felbukkant várost nézni. Én meg a turizmus, ugye, tudjátok; de van ott Tim Hortons is, meg poutine, és Norbi megígérte, hogy annyit alhatok a kocsiban útközben, amennyit csak akarok, úgyhogy kötélnek álltam én is.

Reggel ugye futottunk, aztán becsomcsi kocsiba, GPS kalibrálás, indulás. Az első szundi után nem sokkal megálltunk egy dinerben, mer’ az is része az experience-nek.
Itt szeretném jelezni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan a köretért rajonganak, hogy ebben az országban többnyire (azaz tapasztalatom szerint) inkább hússal próbálják jóllakatni az embert. Rendeltem meat loaf-ot krumplipürével, és jött nettó egy négyzetméter vastag fasírt, alatta két kanál krumplipürével. Nem értenek ezek engem.
Ahogy elhagyja az ember a dekadens nevjorkot, egyre kevésbé értik az olyan kifejezéseket, hogy “latte”. Kértünk olyat - hát az nincs. Viszont “Kérhetek egy kávét és hozzá tejet?” “Hogyne!” Ez mindenütt működött.

Pont ezt akarja látni az ember az autóspihenőben

Barátunk, a bőralma

A barátainak csak Nasi

Miért is szeretjük? Mert van benne minden, amiért élni érdemes (a szalonna, a csoki, a kolbász, a kávé, a koffein, a rakott krumpli és az alkohol kivételével, bár ez utóbbi alighanem megoldható): alma és körte.

Először három éve találkoztam ezzel a csodával, természetesen az újpesti piacon. Egy almásbácsinak kinéző úriembernél megláttam ezeket a körteszerű, de azért fura dolgokat, és megkérdeztem, hogy ugyan mifene a jószág. Azt mondta, nasinak hívják, és adott kóstolót. Rögtön vettem is 4 db-ot, amit a következő heti piacozásnál rögvest korrigáltam is egy kilóra, mely mennyiséget meg is vettem rendre, mígnem kiapadt a nasifolyó. Pedig már adtam a zöldségfaló kollégának is a "mutáns almakörtéből", és pont akkor.

Aztán két évig elkerültük egymást valahogy, és nem az igyekezeten múlt (legalábbis részemről), mígnem az én drága, imádott nővérem rá nem akadt a terményre. Most már bőralma néven fut, ami elsőre kissé meglepő, úgyhogy rá is kérdeztem a zöldség-gyümölcs disztribúciós szakembernél, hogy ez meg mi. Amint kimondta, hogy nemesített almakörte (vagy mi; igazából csak az alma és körte szavakra hájlájtoltam), már tudtam, hogy itt üzlet fog köttetni. Azt is mondta, hogy talán egész februárig lesz. Juhé.

(Kicsit társalogtunk is, és kiderült, hogy azért kerültük el egymást ügyesen két éven keresztül, mert folyton változtatták a helyüket. De most már megvannak, és megint sok nasit fogok enni. Bőralma... heh.)

Fogyókúrás tippek a Mestertől - II. rész

Disclaimer: tényleg nem értek hozzá. Az alábbiakban felsoroltakat csak saját felelősségre. Bár igazából egyik sem veszélyes, kivéve talán a kobraméreggel pácolt csótánylábszárat - ott nagyon el kell találni az arányokat.

 Az étkezés

Kezdjük az alapoknál: nem fogyókúrázok. Nem és nem. Olyan nincs, hogy én ne ehessek Maggi Fix-féle spagócát, mert túl sok benne a szénhidrát. A virágnak megtiltani nem lehet, egyébként se.

Egy-két aprócska szabályt azonban még én is be tudok tartani.

1. Mértékkel

Például az Ikeában lehet kapni teljesen helyes kis csuprokat, meg a nagyobb teázóboltokban is (már ha mikrózhatót akar az ember; egyébként megteszi bármilyen edényke). Mondjuk egy ilyen ikeásat megpakolok félig spagócával-szósszal, rá tejföl és sajt, elfogyaszt - és máris jön az erre épülő tudnivaló:

2. A lustaság fél egészség 

Tehát ott ülök a félig megpakolt csuprommal, kicsipegetem belőle a kaját, ami természetesen igen finom volt, hiszen én főztem, és ennék még egy adaggal. Itt derül ki, milyen hasznos tud lenni, hogy lusta vagyok. Mert mire rászánom magam, hogy felkeljek a kényelmes kanapéról és elvonszoljam magam a maratoni messzeségben levő konyhába, elmúlik az éhségem. (Igazából meglehetősen keveset kell ehhez enni és csak pár percet kell várni, hogy leérjen a kaja a és a poci elégedettséget kezdjen árasztani magából.)

3. Rágcsa legyen kéznél 

Az az eredeti szabály, hogy naponta ötször keveset, de még a magamfajta vérprofi is belátja, hogy ez nem fog mindig összejönni. Aztán rátör az emberre a farkaséhség, amikor még a hetek óta a hűtőben aszalódó sajtdarabot is megfontolandónak ítéli, esetenként meg is csócsálja, majd rájön, hogy az nem sajt volt. Ennek elkerülésére halmoz fel az ember olyan ételneműket, amik hosszabb ideig is elállnak, viszont többé-kevésbé egészségesek (a müzliszelet tipikusan ilyen cucc: nem olyan egészséges, mint amit a "müzli" szó sugároz magából, de mi ezt jól tudjuk, a tudás pedig hatalom, így a müzliszelet jelen céljainknak tökéletesen megfelel.)

4. Víz

Mármint dihidrogén-monoxid. Nem gyümölcslé. Nem kóla. Nem tej. Víz.

Jó sokat kell (érdemes) inni belőle. Ha valaki hozzám hasonlóan a levegő páratartalmából nyeri ki a nedvességet, az felkelés után igyon meg egy pohár vizet, ebédhez még egyet, és mikor hazaér, egy harmadikat. Ugyan ez még mindig távol van az okos emberek által előírt napi két litertől, a korábbi heti négy literemhez képest jókora ugrás volt.

5. Kalóriát nem számolok 

Ez a fajta gondolkodás ugyanis hajlamos elfeledtetni az emberrel azt, hogy a kalória nem rossz dolog. A számlálós módszerekben burkoltan mindig ott van, hogy cél a napi nulla kalória, így én csak borzongani tudok, mikor mindenféle barátaim és ismerőseim boldogan közlik velem, hogy "képzeld, ma csak 700 kalóriát fogyasztottam". Legszívesebben ordítanék velük egy sort, hogy egy felnőtt embernek (még ha az nő is) bizonyos kalóriamennyiség kell a létfenntartáshoz (légzés, vérkeringés, hogy csak néhányat említsek.) De a magam visszafogott módján azért én kultúrember vagyok, így marad a rosszalló arc.

6. Elolvasom a címkéket

Még a névleges kalóriát is, bizony. Mondjuk nem tudom, hogyan számolják ki, utána kéne néznem, szóval csak annyira bízok meg ezekben, mint mondjuk a holnapra vonatkozó időjárásjelentésben, támpontnak azonban kitűnő. (Ez nem mellesleg Takarékos Hónap esetén is kitűnő módszer: míg elolvassa az ember az E-betűs adalékok listáját, azon is tud gondolkozni, hogy kell-e ez neki igazából.)

A testedzésről

Azt szokás mondani, hogy elég az étkezésen módosítani, vagy elég sokat tornázni. Az elsővel nem értek egyet, mert ha az ember csak kevesebbet eszik, akkor egyrészt többnyire nem a zsírtartalékokból ad le, hanem az izmokból, másrészt a maradék izmok továbbra is ugyanolyan löttyedtek maradnak - márpedig nekem az elsődleges célom nem az, hogy kilóra könnyű legyek, hanem hogy jól nézzek ki. A másodikkal nem tudok ellenkezni, mert végül is igaz, viszont a kettő együtt jobb és megnyugtatóbb eredményt ad.

1. Folytatni kell

Elkezdeni könnyű. Most is, január első hetében mármint, tömve volt az összes kedvenc órám a Fitness Factoryban, az öltözőben csak lapjával lehetett közlekedni, ésatöbbi - ahogy Füttyös Gábor megjegyezte, az újévi fogadalom még tart. Most már normalizálódott a helyzet, simán el lehet férni egy szombat délelőtti tae-bón, például. Mert folytatni, az a nehéz. Összekészülődni, meg odamenni, meg ott lenni, meg visszajönni, az két óra, minimum. Ami idő alatt annyi más hasznosat tudnék csinálni. Mafia Wars, például. Vagy tévézhetnék. Vagy kitakaríthatnám a lakást. Ehelyett odamegyek és vadidegenek közt félmeztelenkedek, meg patakokat izzadok valami félőrült szadista vezényletére, csak hogy aztán itthon békében lezuhanyozhassak és álomba merülhessek a tévé előtt (ami mellesleg sokkal élethűbb, ha be is kapcsolom - mindegy, ez egy másik hozzászólás témája lenne.) És ez ráadásul pénzbe is kerül, és annyiból tudnék venni magamnak valami szépet és/vagy finomat. Satöbbi.

A folytatáshoz kell az önuralom és bizonyos fokú önutálat/önundor is (abból lesz ugyanis a motiváció; lásd még: 2. és 3. pont). Nem könnyű a napi munka után még betámítani az edzőterembe, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy imádok este fél tízre hazatotyogni és egy gyors zuhanyt követően ágyba zuhanni. Az edzéseket viszont általában élvezem, leginkább azért, mert kétszer egymás után nem csinálom ugyanazt. (Bizony, többféle dolgot kell csinálni, különben hamar ráun az ember.)

2. "Eyes on the prize, Violet, eyes on the prize!"

(Ha valakit érdekel, hogy miféle "itt-ott olvasott" tudás szolgált a módszerek alapjául, azt ezek után talán inkább ne érdekelje. :)

Ehhez szükséges legalább egy egész alakot mutató tükör, néhány célnadrág (amibe bele akar férni az ember, ugyebár), mérőszalag (szabós, nem szerelős), esetleg egy mérleg és az igazán elszánt kütyübuziknak egy testzsírszázalék-mérő (utóbbi kettőt lehet együtt is kapni).

Könnyebb úgy gyötörni magunkat, ha látjuk, hogy miért is tesszük. Micsoda öröm volt, mikor óvatosan felpróbáltam azt a nadrágot, amit már öt éve őrizgetek azzal az alig pislákoló reménnyel, hogy majd egyszer talán megint beleférek, és tényleg belefértem. Az is jó volt, hogy mikor a minap az összes kollégával együtt szépen sorban megmértük testzsírszázalékunkat, nem kellett titkolnom az eredményt (26,8 - ami a "nem rossz, bár lehet még jobb is" számszerűsítve). És mikor már nagyon úgy érzem, hogy engem tűbe lehet fűzni, akkor vetek egy pillantást a tükörbe, és máris könnyebben veszem rá magam a megfontolt étkezésre és nagyobb kedvvel tekintek a következő edzésnap elé. (Akkora tűt szerintem még nem gyártanak.)

A mérleg elég alapvető felszerelésnek tűnik, de nekem például nincs itthon ilyenem. (Volt, csak a legutóbbi költözésemkor ottmaradt.) A magamfajta életmódváltóknak ugyanis a mérőszalag sokkal reálisabb képet fest a tényleges változásról. Mert ha az ember zsírt veszít és izmot nyer, akkor a súlya még talán nő is, ahelyett, hogy csökkenne, és ez igen rossz hatással van a lelkesedésre. A mérőszalag viszont megmondja, hogy hány centit csökkent a comb kerülete - ami már jóval kellemesebb hír. 

Nem kevésbé hasznos az egy korábbi eszement "tornázzunk"-rohamom alkalmából vásárolt Polar óra sem. Mármint nekem. (Igen, kütyübuzi vagyok, de szerencsére a kütyüit használó típusból.) Azon kívül, hogy pulzust és elégetett kalóriát mér (szerintem az utóbbit inkább megsaccolja a Hold aktuális alakja alapján), az enyém még azt is számolja, hogy hány edzésen vettem részt a héten. A célom a heti három, idén a két véletlen bekapcsolást is beleszámítva heti négynél járok. Másnak esetleg a naptárformájú edzésnapló jön be, vagy a vonalak húzogatása, de az edzések (és esetleg étkezések) valamilyen jól értelmezhető, mindig szem előtt levő dokumentálása hasznos.

3. Elérhető, jól mérhető cél kell

Az enyém az volt, hogy beleférjek a fentebb már említett nadrágba. Most pedig, hogy már beleférek, az új célom az, hogy végig tudjak csinálni egy tae-bo edzést leállás nélkül. (Vannak természetesen mellékcélok is, de mindig van egy fő cél.)

Itt is könnyű úgy elrontani, hogy az ember elhatározza, hogy ma január másodika van, akkor január huszadikán már lefutja a maratont. Nem fogja. Izomláza lesz és szenvedni fog a kudarctól, hogy "de hiszen már két hete járok hetente kétszer futógépezni, mégis csak az első keresztutcáig tudok elfutni", a következő lépés pedig a feladás. Pedig csak egy kis türelem kéne, hiszen hosszú távra rendezkedik be az ember, nem érdemes semmit elsietni. (Most, hogy már fél éve járok Hot Iron-órákra, már elgondolkoztam azon, hogy a két közepes súly helyett felrakok egy nagy és egy közepes súlyt. Talán már a jövő hónapban. :)

4. A realitások talaján kell maradni

Hej, haj, mennyire szeretnék én is olyan nádszálkarcsú talpig dögösség lenni, mint Scarlett Johansson photoshoppoltan (vagy anélkül, egye kánya.) Egy józanabb pillanatomban azonban rádöbbentem, hogy én a büdös életben nem leszek olyan. Ahhoz túl széles a vállam. Vastagok a csontjaim (tényleg). Főleg a bokám. Ésatöbbi. Szóval nem vagyok egy nádszál alkat, és bármit is teszek, ezen az egyen nem tudok változtatni.

Szerencsére elég józan volt a pillanat ahhoz, hogy folytassam a gondolatsort: viszont kihozhatom az alakomból azt, amit lehet. És ebbe belenyugodtam. (Időnként egy-két sóhajt leszámítva - ez a Scarlett csaj nagyon dögös.)

A vég

Becsszóra az egészen tuti tippeket akartam leírni (például azt a csótánylábszáras receptet), csak mikor elújságoltam egy-két olvasómnak (igen, több van, mint kettő, ha-ha-ha!), hogy miről is fog szólni a következő bejegyzés, hirtelen kiderült, hogy a szemükben én valami guru vagyok (pedig nem), és állítólag rettentő sokat változtam (pedig én csak a nadrágba akartam beleférni), és addig-addig erősködtek (bizony, kellett hozzá három másodperc is), hogy osszam meg a Titkokat, hogy hát muszáj volt. 

Én a fentieket teszem, úgy tűnik, nem hiába. Nagy hülyeséget szerintem nem írtam, ez az egy dolog nyugtatja meg a lelkemet - mindig mindig, mikor elkezdek olyan dologról okoskodni, amihez igaziból nem értek. :)

Ha netán ennyi nem elég, vagy nem vagyok elég hiteles, vannak más források és blogok - nem is én lennék én, ha nem Béres Alexandrát ajánlanám először, és csak utána a pilates-es blogot. 

Fogyókúrás tippek a Mestertől - Bevezetés

Én igazán értek hozzá. Mert tök sovány vagyok, mondhatni gizda. Mindenki ezt mondja, mindenkinek meg igaza kell hogy legyen, még ha én tudom is, hogy nem. :)

Régebben, hamvas, 67-74 kilós koromban átlag kéthavonta kitört rajtam a Csodaszerkór; olyankor beszereztem az épp reklámozott csodaszert a gyógyszertárból, elfogyasztottam kábé a felét, majd szép lassan feledésbe merült a terv - egészen persze a következő rohamig, mikor is az Új Csodaszer került a polcra. (A mostani újdonság a szájba spriccelős étvágycsökkentő -- nekem sok marhaságot el lehet adni, hiszen hinni akarok, ez viszont már nekem is sok.) Tudtam, mert alapvetően racionális vagyok, hogy hülyeséget csinálok, hogy feleslegesen adok ki meglehetős pénzmennyiséget, de (mert alapvetően racionális vagyok) ezt is megracionalizáltam, mondván ártani nem árt, használni talán fog, engem pedig boldoggá tesz, hogy Tettem Valamit Egészségemért.

Szerencsére már ez is elmúlt (mostanában az akciós arckrémekre bukok), csak az enyhe bőrpír maradt utána, mikor arra gondolok, hogy egy napon fény derülhet múltam ezen szégyenteljes foltjára.

Körülbelül ugyanilyen gyakorisággal tört ki a Na Most Aztán Fogyózzunk-mánia is, csak ez nem reklámok hatására, hanem például mikor nem fértem bele az egyik nadrágomba, vagy ha a tükör előtt állva szembesültem azzal, hogy igazából mekkora is a fenekem.

Ennek is ugyanolyan volt a lefolyása: egy módszer kiválaszt, első időkben masszívan betart, utána lazít, mélységes bűntudat, majd teljesen elfelejt, nadrágba továbbra se fér bele.

Ebből a kórszakomból (pun intended, de azért ne kövezzetek meg, kthx) két hasznos dolog maradt meg: a Béres Alexandra DVD-gyűjtemény, valamint a Súlykontroll könyv (amiben megnéztem az összes képet, és nagy részét még el is olvastam).

Addig is hallottam, hogy ah, fogyókúrázni nem jó, mert az csak kúra, márpedig életmódot kell váltani, de ezzel úgy voltam, hogy én kérem dolgozó nő vagyok, fenének van ideje/kedve/pénze erre, meg egyébként is így élek már több, mint két évtizede, akkor se tudnék változtatni, ha akarnék.

Na de ha Béres Alexandra mondja, az mindjárt más. (Igazából elég kellemetlenül érezném magam, ha kijelentené, hogy a Föld márpedig banán alakú, mert hosszú évek megszokása alapján hiszek neki, de igazából sejtem, hogy ebben a kérdésben nincs igaza. Lásd még: székely bácsi és A birodalom visszavág.)

Aztán ahogy Hannoverben voltam, ahol aztán igazán nem mondhatta rám senki, hogy túlzottan elfoglalt lettem volna, rájöttem, hogy időm az toképp most van az életmódváltoztatásra, és hogy az életmódom máris megváltozott - a fent felsorolt öt érvből kettő máris megdőlt. És még mindig nem fértem bele néhány nadrágomba. És akkor jött a töprengés. Végül többé-kevésbé tudatosan kidolgoztam a Vissai-féle Módszereket, részint az itt-ott olvasottak, részint a józan paraszti ész, részint a korábbi próbálkozásokból tanultak alapján. (Folyt. köv.)

Polak, Węgier, dwa bratanki

Ennyi, gyerekek. Kettő darab két decis pohárka, és mégis...

A lengyel vendéglő a másodfőúton az nem vendéglő, hanem bolt. Azért mentem oda, mert hátha tartanak tejfölt egyes főételekhez, netán mellé, és talán ha elég jól adom a Csizmás Kandúr-féle nézést, megszánnak nettó három kanálnyival. Erre jobban is megnézem a feliratot, és "specialitások" a második szó.
A lengyel eladónőnek elmagyaráztam, hogy ez "tejföl", tudja-e? Mondja nem, ez "sahn". No de lengyel sahn, nem igaz? De igaz. 1.18€ lesz. Akkor már nagyon gyanakodva nézett rám (talán nem kellett volna örömtáncot lejteni a hűtőpult előtt?), szóval kiköhögtem a lóvét és elhúztam.

Micsoda szerencse, hogy elolvastam pár éve a "tejföl" szócikket wikipedián, és rögzült bennem, hogy Magyarországon kívül mely ország nagy tejfölforrás. Oké, egy ideig a crème légère vagy nagytestvére, a crème fraîche is megteszi, de míg haza nem érek és el nem kezdem a (minden bizonnyal virágzó) tejföl-csempészút kiépítését, időnként megfordulok majd a lengyel specialitások boltjában.

Ja, el is felejtettem mondani: ha végre elkészül a konyhánk, megpróbálok Túró Rudit gyártani (persze nem az igazit, csak ahhoz nagyon hasonlót). Állítólag meg lehet csinálni. A hamburgi hazámfiának támadt ez a nagyszerű ötlete, amit megspékelt azzal is, hogy lehetne fehércsokival borítani, meg aprított mandulával... Pedig tudhatta volna, hogy már az alapötletnél megfogott. :)

A Szent Szekrény legendája

Szombat reggel, mikor az ember anyagcseréje épp a legrosszabb formájában van, az Elpek általában kipattannak az ágyból hajnalok hajnalán és össze akarják rakni a napok óta a nappaliban sorvadozó Antióchiai Szent PAX szekrényt. Mit lehet ilyenkor tenni? Én mondjuk olvastam volna még, de ha az emberről leráncigálják a paplant, alóla a lepedőt, matracot és ágybordázatot ki, akkor bizony nincs más hátra, mint a könyv kikapcsolása és lelkesedés erőltetése az arcra.

Először is fogtuk a négy ártatlanul a falnak támaszkodó magas, vékony kartondoboz egyikét, lefektettük, kicsomagoltuk, összeszedtük a hátunk maradványait és a doboz tartalmát átcipeltük a hálószobába. (Egy-egy ilyen doboz körülbelül 50 kiló lehetett.) Aztán az Elp, a mai szekrényösszerakás mozgatórugója és egyben munkavezetője gondosan átnézte a manual vonatkozó részét, hasonló gondossággal kiszedegetett mindenféle csavarokat, majd néhányat egy csavarhúzó kíséretében a kezembe nyomott, mondván a szekrény alsó része az enyém, és "oda legalulra négy csavar kell". Megnéztem, ami kezemben volt. "Te Elp, ez öt csavar." Ő is megnézi, még egyet hozzácsap: "Mert hat kell." Ooooké...
Nekilátok becsavarozni őket a legalsó lukba, az elsőnél megállít. "Ne oda, mondom, hogy a másodikba." ??? Jó, ő a főnök, engedelmesen kiszedem az elsőt, eggyel feljebb rakom, elkezdem csavarozni, megint megállít. "Miért oda?" Nézek rá okosan: "Mert... ez a második?" "De hát a harmadikba kell!"
Ekkor már én is vetettem egy pillantást a manualba. És tényleg a harmadikba kellett, nahát! :) Kicsit neheztelt rám, miután megkérdeztem tőle, hogy látta-e a Gyaloggalopp német változatát, majd igenlő válaszát követően fel-alá gurultam a padlón ROFL jelleggel.

Szó se róla, a kezdeti apró döccenéseket leszámítva villámos gyorsasággal haladtunk, mert (a) mindketten feketeöves IKEÁsok vagyunk (b) PAX szekrényt összerakni óvodások is tudnának, ha meg tudnák emelni az oldallapokat (c) az Elp nem hagyott lustulni, mert Németországban az egyik szokatlan rendelet az, hogy hétvégén (és talán hétköznap is) délután 1 és 3 óra közt tilos zajongani. (Délutáni szundi vagy mifene.)
12:49 perckor már a negyedik szekrény is összeállt, 12:58 perckor pedig mindegyik haptákban, vízszintesen, ill. függőlegesen állt egymás mellett és szoros összetartásban (hiába, egy 5 centis acélcsavar rá tudja venni erre még a legmakrancosabb szekrényt is).

Ekkor már halkan szűköltem, hogy én ééééhessss(C) vagyok (a reggeli elmaradt - az Elp pénteken gondos elpként hazahozott egy zsák brötchent [zsemlefunkciójú péksütemény], majd elfelejtette azokat nejlonzacskóba rakni, szombat reggel pedig a kerekded szikladarabok megpuhítása nem tűnt vonzó ötletnek), de szerintem még sötétedéskor is ott igazgattuk volna az oldallapokat, ha az Elp nem döbben rá falfúrás közben, hogy az ott nem fal, hanem egy bő tizenöt centi vastag gipszkartonréteg. Ennek örömére el is mentünk ebédelni a sarki olasz vendéglőbe. Elcsipegettünk ezt-azt, semmi komolyat, és nem is volt nagy szám a kaja, épp csak tíz ujjunkat nyaltuk meg utána (szokás szerint).
Mindig más mintát rajzolnak a levesre, ami teljesen igazi paradicsomból készül, és irtó finom. A pizza meg olyan, mint amit másutt órákig igazgatnak, hogy a reklámújság címoldalára kerüljön.

Ezután megkíséreltük a hozzánk közeli Bauhaus (kvázi Obi) megközelítését. Ugye a sarki olasz kajáldában eltöltött békés órácska után az ember legkevésbé egy három-öt kilométeres gyalogtúrára vágyik, de ha az Elp azt mondja, hogy nekünk kell valami kütyü onnan, akkor az bizony kell.
A Bauhaus igazából közel van hozzánk, csak mivel ezt mi nem tudtuk, széles kerülővel jutottunk el oda. És pont mikor már megláttuk a feliratot a következő körforgalom után harminc méterre, telefonált az Elp Hamburgban élő, egyébként magyar kollégája, hogy negyven perc múlva a ház előtt lesz. Öt perc alatt összeszedtünk valami fadarabokat, egy tégely nemtommit, egy elosztót, egy olyasféle kütyüt, amit Batman is használ falak átlövésére és aztán önmaga felhúzására (jó, nem pont ugyanazt, csak olyasmit), és persze egy új csavarhúzót nekem, majd erőltetett menetben nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Utána meg még vásárolni is elmentem. Nem vagyok normális, ezt mindig mondogatják nekem, de eddig nem hittem volna, hogy igazuk lenne. Mindegy, az Elp és kedves, drága barátunk addig is jól elvoltak, a délután vásárolt cuccok segedelmével a falhoz állították a szekrényt (ekkor kezdtem rájönni, hogy micsoda kincs is érkezett hozzánk), és nekiláthattunk a fiókok és polcok és nadrágtartók és ruhaakasztók beszerelésének.
Újfent bebizonyosodott, hogy az IKEA tervezői közt túlnyomó többségben vannak a szadista vadállatok, akik élvezetüket lelik a minél élesebb szélű csavarok és fióktartók kitalálásában és legyártatásában. Most is biztos ott ülnek egy kupacban, nézik online az eladott Komplement polcok számát és hangosan röhögnek azokon a szerencsétleneken, akiknek nem acélborítású az ujjbegyük. Kevésen múlt, hogy még mindig rendelkezem mind az összes ujjammal, de a már korábban emlegetett nagyszerű ember (a hamburgból jött hazámfia) kikapta a kezemből a csavarhúzót és becsavarta mind a 26 pengeéles polctartó bigyót. (Valószínűleg az Elp is megtette volna, de ő a saját fiókjaival volt elfoglalva.)

A végén teljesen úgy nézett ki a szekrény, ahogy a tervezőprogramban is. Mi pedig úgy, mint akiken végigment egy úthenger (fejenként), és még úgy is éreztem magam. A nagyrabecsült vendéget elvittük vacsorázni, és rettentően furdalt a lelkiismeret, hogy utána hagytuk autóba ülni, de egyrészt ő ragaszkodott hozzá, másrészt odahaza megint javítottam a helyből felszállva elalvás világcsúcsán, és reggel már várt minket az SMS tőle, hogy a fényképezőgépét ittfelejtette, úgyhogy nem is aggódhattam sokáig.