Égjen a zsír!

Aki testedzés jellegű gyakorlatokat végez, tudja, hogy vannak bizonyos izmok, melyek egyetlen észlelhető funkciója a fájás izomláz esetén. Ezek az izmok jellemzően a főbb izomcsoportok körül találhatóak, és további közös tulajdonságuk a "kicsi, de irtómód tud fájni".

Örömmel jelentem be tehát, hogy a több hónapja űzött ugrabugrálás és súlyzózás nem volt hiábavaló: életemben először megpillantottam az egyik ilyen, korábban láthatatlannak hitt izmot. Ott van a térd alatt kicsivel, a sípcsont külső oldalán. Tipikusan az a hely, amire nem gyanakodna az ember. (Valamint beigazolódott a sejtés, miszerint a vállizom több részből áll, de most egy darabig inkább nem emelek még egy  akkora súlyt. :)

Egyéb szabad szemmel látható eredménye nincs a heti három-négyszeri látogatásnak, szemmel nem látható annál inkább (például nem fulladok ki, ha frissen és fiatalosan felkocogok a harmadikra.)

Ámde. Mikor az ember kétszer öt kilóval bűvészkedik egy magasra állított step-padon fekve, legkevésbé arra számít, hogy megrickrollozzák. Márpedig pont ez történt. Két tuc-tuc zene közt jött Rick Astley.

Egy pillanatra megakadt a kezemben a súly, de egy nem kevéssé fenyegető "hö!" utasításra engedelmesen folytattam a gyakorlatot.

Mert az az ötvenkilós kiscsaj, aki múlt vasárnap Alrunt helyettesítette, az ilyen. A másfél órás szeánsz kezdetén kedvesen és aranyosan bemutatkozott, elmesélte, hogy hamarosan végez valami iskolában, és most ő helyettesít, aztán kecsesen az erősítőhöz libegett, beindította a zenét, és ekkor átváltozott. Mások számolnak, ő hö!-zik. Ab, tief helyett pedig HÖ! és Hö hangokat hallat.

Senkinek szeme se rebbent, hogy az aranyos kislányból hirtelen pszichopata tömeggyilkos lett, errefele ez a megszokott, sőt, ami engem illet, az elvárt. Ott van például az isteni Melanie, órán kívül kenyérre lehet kenni, időnként még németül is hajlandó kommunikálni velem, de edzés közben ő a Mosolygó Gyilkos. Halkan jár és súlyzók vannak nála, nagyon veszélyes. Alrun is mosolygós fajta, bár ő óra előtt és közben is mosolyog; az egyetlen különbség az, hogy a fogai edzés közben hegyesek.

Nem feltétlenül életveszélyes egyikük se, sőt. Csak ki kell fejleszteni a megfelelő ösztönöket, és akkor a túlélés szinte garantált. Fontos például a számrendszerek ismerete, bár a legtöbb súlyzós gyilkos edző a kettő valamely hatványával dolgozik (időnként a tízes számrendszerrel kombinálva.)

Alrunnál például a "még négy" az négyféle dolgot jelenthet: még négyszer négy ismétlés, vagy még négy ismétlés, illetve ezek után jöhet még valami "álle letzte" nevű dolog, ami tapasztalataim szerint a "na még egyet ráadásnak" német megfelelője. Különös ismertetőjele továbbá, hogy együtt énekel a zenével, és egész jó hangja van; időnként még mindig meglepődök, hogy jé, a Scooterben van női énekes is? :)

Az isteni Melanie-nál nem ilyen egyszerű a képlet. Ő a nyolcas ismétlések nagy barátja, viszont időnként úgymond megakad nála a tű. "Na még kettőt" - így ő, és én automatikusan konvertálom ezt metrikusra: még tizenhat lábemelés vagy guggolás vagy miarák. Az első nyolc megy is rendben, aztán elkezd visszafele számolni: "Nyolc - hét - hat - hat - hat - hat - öt - négy - három - kettő - kettő - kettő - kettő - egy" és itt van vége. Mindeközben persze ő is velünk együtt csinálja a gyakorlatokat (mint mindegyik edző), de ilyenkor mindig mosolyog.

Dimi a nyílt és tisztességes számolás mintapéldánya. Nem mondja meg előre, hogy hányszor nyolc lesz, de végig fennhangon számol, és tudom, hogy ha nyolctól visszafele, akkor az az utolsó kör. Egyetlen gyenge pontja van, éspedig a lógósok. Mármint azok, akik nem teljes erőbedobással csinálják a feladatokat és időnként lazsálnak, netán nyavalyognak, hogy ez túúúúl nehééééz vagy esetleg fel is adják. Az ilyeneket nem szereti, és ha látom, hogy vörös parázs gyúl szemében, akkor felsóhajtok és felkészülök egy hosszú, fárasztó gyakorlatsorra. Az állandó ügyfelei (mint például én) úgyis kibírják, a gyenge láncszemek nélkül meg erősebb lesz az egész. (Szerencsére fogalma sincs, milyen közel jártam egy-egy ilyen irtóhadjárat után az összeeséshez, vagy hogy azért maradtam tae-bo után hátizom/hasizomgyakorlatokon további félórát, mert nem éreztem magamban elég erőt, hogy az öltözőig elvánszorogjak. :)

Ami mindhármukban (és a többi, eddig csak egy-két órán megismert edzőben) közös, az az, hogy jól érzem magam az óráikon, nem vagyok kívülálló. Voltam már .hu is különböző ugrabugrahelyeken - és nagyon kevés olyan óra volt, ahova kitörő örömmel mentem vissza, mert mindig olyan érzésem volt, hogy egy jól összeszokott csapatba próbálok beférkőzni. (Hát istenkém, nem mindenki kezdett el már a klub nyitásakor odajárni.) 

Mikor lefutottam itt a Fitnesslandban a kötelező köröket, és először vehettem igénybe egyedül is a gépeket, úgy gondoltam, hogy akkor én most egy kicsit sífutásgépezek, aztán lépcsőzök valamennyit, evezek pár kilométert, aztán megnézem, hogy mi a menü a csoportos foglalkozásokon és mikor összegyűlt a kellő mennyiségű bátorság (ez olyan, mint a mana HoMM-ban), megpróbálok betársulni. Biztos utálni fognak, de nem baj, úgyse értem, amit mondanak.

A terv első része, azaz a sífutásgépezés épp folyamatban volt, mikor megközelített egy zömök fiatalember, és megérdeklődte, hogy nincs-e kedvem tae-bo órára jönni. (Tegyük hozzá, hogy először németül próbálkozott ő is, de arcizomrándulás nélkül váltott át angolra.) Volt, persze hogy volt. És a teremben levő másik két fiatalember szemlátomást nagyon örült nekem (mint később kiderült, minimum három főnek kell lennie, hogy meg lehessen tartani az adott órát, és mindkettő hardcore tae-bós.)

Óra után Dimi még megkérdezte, hogy hova valósi vagyok (ő Bulgáriából származott ide), meg volt egy kis locsi-fecsi, úgyhogy teljesen boldog voltam, hogy nohát, van, ahonnét nem fognak kiutálni.

Másodjára megpróbálkoztam egy step aerobic órával (azon nyilvánvaló oknál fogva, hogy erről tudtam, hogy mi a répa. A többi órának olyan neve van, mint például Abnehmegruppe -- mivel mindig elfelejtettem kiszótárazni otthon, csak ködös sejtésem volt róla, hogy ez meg mi lehet), és esmeg nem kellett csalódnom.

Mivel kettő darab bal lábam van, amiket nehezen koordinálok össze a jobb- és bal karommal, nem mondhatnám, hogy feneketlen szórakozás volt a teljes óra, de mikor mentegetőztem, amiért ilyen béna vagyok (pedig tudtam, hogy nem kell), Alrun ÉS az egyik törzsvendég csajszi is megnyugtatott, respektíve hogy ugyan, nem nem is vagyok nagyon ügyetlen és majd jobb leszek, egyébként is a folyamatos mozgás a fontos (ez volt Alrun), illetve két éve, mikor kezdte, pont olyan volt, mint én (ez volt a törzsvendég csajszi).

Csak megjegyzem, hogy tényleg jobb lettem az idő elmúltával. Részint a gyakorlat, részint a nyelvismeret. Elég sokszor azért nem tudom kapásból (első ütemtől) megcsinálni az adott lépést, mert Alrun (vagy Melanie) kimondja, hogy "Fliegen", én csinálnám, de meg kell várnom, míg a fordítógép visszajelez, hogy ez bizony a "repülés" gyakorlat lesz, uccu neki, főnök. Grrr. :) Időnként, ha ki tudom kapcsolni a fordítógépet, és szándékosan robotpilótán megyek, egész jól megy már, mert akkor csak a jobb/bal lábat kell egyeztetni a megfelelő karral. (Sajnos az sem segít, hogy a step aerobicban sok vezényszó angolul van [leg curl, basic step, satöbbbi], mert ha a fordítógép működik, az mindent fordít.)

További közös pont (mielőtt elfelejtem): odafigyelnek. Ezt főleg Alrunnál és Melanie-nál lehet észrevenni. Ha mondjuk egy olyan bonyolultságú feladat van, mint például az oldalfekvéses lábemelés, akkor ők bizony felkelnek és körbejárnak és mindenkit beigazgatnak a megfelelő pozitúrába. (Dimi is figyel, csak ott azért elég egyszerűek a gyakorlatok, és nem is venné jól ki magát, ha végigtapizna mindenkit.) Időnként még el is magyarázzák, hogy miért úgy kell, ahogy, és miért nem úgy, ahogy a kliens csinálja (és az a fura, hogy ezt meg is értem. De mikor arról beszéltek, hogy mit lehet hajizzadás ellen/után/közben/helyett csinálni, ott a második mondat környékén elvesztettem a fonalat. Fura.)

Járkálás és magyarázás közben sem tévesztik el a számolást. Én szoktam magamban is számolni, nehogy véletlenül kevesebbet vagy többet csináljak a kelleténél, és meglepődtem, mikor az isteni Melanie egy ilyen körbejárás, igazgatás, magyarázás kör után a saját helyére visszatérve pont ott folytatta a számolást, ahol kellett. (Egy laza 64-es ismétlésszámú feladatról beszélünk.) 

Közben volt időm gondolkozni a dolgon, szerintem mikor elvégzik az edzőiskolát, sebészi úton egy metronómot ültetnek beléjük.

Nem mintha messzemenő következtetéseket kívánnék levonni egy szem fitneszklub három dolgozójából, de a mindenit neki, itt szolgáltatnak, nem szolgálnak, és jól teszik, amit tesznek.