A volunteer

Ma arról a különös állatfajtáról lesz szó, amit volunteernek hívnak.

Vasárnap bukkan elő, pirkadat előtt. Leggyakrabban a Central Parkban látni, bár előfordulhat bármilyen futóversenyre alkalmas helyen. Egész évben aktív, évszaktól függetlenül, kültakarója nagyszerűen alkalmazkodik az időjáráshoz: hő-, hideg-, illetve jobbára vízálló.

Tápláléka jellemzően Dunkin Donuts-féle kávé és bagel. Időnként teát vagy ún. “forró csokoládét” is fogyaszt (kutatások szerint ez utóbbi leginkább agyoncukrozott kakaó).

A volunteer társas lény, falkában vonul és kettes-hármas csoportokban dolgozik. Különös ismertetőjele a láthatósági mellény, valamint a Volunteer Badge (nyakba akasztható jelvény). Évszaktól függően egyen-baseballsapkát vagy -pólót is viselhetnek. Ezen alkalmatosságokat a falkában fogadási ceremónia (“check in”) során osztja ki egy már beavatott volunteer.

A volunteer könnyen alkalmazkodik az adott szituációhoz. Korábban vízosztó feladatban vizsgált egyedeket láttak másik esetben medált osztani, vagy embereket terelni; egyik-másik még hőtakarót is darabol. Mindeközben változatos hangjelzéseket adnak (“hajrá!”, “jól csinálod!”, “már csak egy mérföld!” és effélék).

A volunteer amilyen észrevétlenül jelenik meg, olyan hirtelen távozik. Délben már csak a legszívósabbak maradnak posztjukon. A többség eddigre leveti mellényét, jelvényét, elvégzi a “check out” nevű szent rituálét, és elvegyül az átlagpolgárok sűrűjében.

A 2018-as NYC Marathon kezdésére váró volunteerek ugróköteleznek a futók kordában tartására szolgáló kötéllel

Van ez a New York Road Runners nevű non-profit szervezet, ami leginkább futóversenyeket szervez, melyek közül a TCS NYC Marathon a leghíresebb. (Tesznek mást is, ifjúsági programokat is tartanak, oktatnak/edzenek.)

A maratonra többféleképpen is be lehet jutni.

A világ futóelitjét meghívják, gondolom, marad a pórnép.

Ők nyernek a sorsoláson, vagy gyűjtenek x-ezer dollárt valami jótékonysági alapba, vagy teljesítik a 9+1 programot.

Ez utóbbihoz teljesíteni kell 9 olyan futóversenyt, ami erre ki van jelölve (9+1 eligible), és egyszer kell volunteerkedni. Ha ezt teljesíti az ember, a következő évi maratonra garantált a helye (a nevezési díjat, ~260 dollárt persze be kell fizetni).

A volunteerhadak leginkább belőlük állnak. Vannak olyanok is, akik pusztán azért hajlandóak felkelni hajnali fél négykor (VASÁRNAP!), hogy valami sapkáért cserébe dolgozzon hat-hét órát vadidegeneknek, téli fagyban, nyári kánikulában, szélviharban, tikkasztó szárazságban, vad farkasfalkáktól és adóellenőröktől fenyegetve… (Jó, jó, kicsit túloztam, de hideg és meleg tényleg szokott lenni, és ma például kutyát is láttunk.) És persze vannak a NYRR alkalmazottai, akiket még is fizetnek ezért.

Azt nem árulom el, hogy én melyik fajta vagyok, de az kizárt, hogy valaha lefussak egy maratont, és nem a NYRR-nek dolgozom.

2017-ben poén jelleggel jelentkeztünk Norbival a NYC Marathon volunteerségére (az nem 9+1 eligible), és jól mulattunk. Észrevettem, hogy egyeseknek jóképű kék kabátja van. Megérdeklődtem, hogy hogyan lehet ilyen jószágra szert tenni. Nagyon egyszerű: ilyet a volunteer leaderek kapnak a maratonon. A volunteer leader pedig úgy készül, hogy jelentkezik annak, részt vesz egy oktatáson, volunteer leader jelöltként részt vesz legalább egy nagy félmaratonon (United vagy Brooklyn Half), végül megjelenik volunteer leaderként magán a maratonon.

Rövid leszek: már van olyan kabátom nekem is. (Az értékéből mit se von le, hogy a 2018-as NYC Marathonon minden volunteer kapott, nem csak azok, akik kitartóan megjárták a szamárlétrát.)

Mindig elámulok, hogy hányan vannak hajnali négykor a metrón. Meg hogy hányan jelennek meg a volunteerek közül olyankor is, mint például ma, amikor zuhogó eső van fagypont közeli hidegben. (Előző nap délután dőlt el, hogy meg lesz tartva a verseny, az évi rendes Fred Lebow félmaraton, mert az esedékes hóvihar és a hozzá tartozó 30F/16C fokos hőmérséklet-csökkenés úgy döntött, hogy csak délután jön.)

Fél hatkor még csak húsz ember volt a check in sátor körül, de az itatóállomások legénysége (15 ember) már vagy egy órája töltötte fel vízzel-Gatorade-del a hosszú asztalsorokra felsorakoztatott poharakat. Aztán lassan befutottak még többen, talán hetven-nyolcvan összesen, és a leaderek elkezdték funkció szerint begyűjteni a népet.

A course marshal az, aki részint a futásra kijelölt úton tartja a futókat, részint azon kívül tartja a nem futókat; nehezen észrevehető helyeken jelzi, hogy merre kell menni; hívja a mentőket, ha baj van; ezen kívül buzdít és lelkesít.

Mondjuk úgy egyszerűen, hogy nem ez a kedvenc posztom. Jobb, mint az indítás volt a maratonon (az első két hullámban indulók NAGYON idegesek, ha valami miatt, például mert lekésték az indítást, későbbi hullámban kell lenniük); de nem olyan jó, mint a hőtakaró. Azt nagyon bírtam. 

A tavalyi Fred Lebow félmaratonon osztottak be oda. Irtó vastag hengerekről téptük le a perforáció mentén a takarókat (vékony, alufóliaszerű, de annál sokkal strapabíróbb anyag), hengerenként néhány százat, és cirka tíz hengerrel végeztünk. Ez volt az előkészület, és nem hittem volna, hogy az mind el fog fogyni (30 méter hosszú kordon mindkét oldalán méterenként derékig érő heat sheet-kupac), de aztán elkezdtek érkezni a célba a futók, és aki kérte, vagy nem ugrott el elég fürgén, annak a nyaka köré térítettünk egyet, majd matricával rögzítettük, hogy ne kelljen fognia. (Norbi vállára én terítettem a takarót, ő akkor futott.)

Fluid Station, NYC Marathon 3. mérföld. Víz és Gatorade

A legkedvencebbem viszont az itatás. Ott minden van, ami kell a magamfajta egyszerű embernek: gondos előkészület (asztalok felállítása, poharak kirakása, feltöltése három szint magasságba; ha Gatorade is van, ki kell keverni a koncentrátumból, és nagyon nem mindegy, hogy 3:1 a víz aránya, vagy 4:1; egy kevésbé tájékozott volunteertárs egyszer majdnem vegytiszta Gatorade koncentrátumot adott ki, de még időben elkaptam); aztán jönnek a futók, és osztani kell nekik az italt (el is vehetik, csak akkor nagy a locspocs, mert futtában próbálják felkapni, és úgy jobban fogy a cucc, ha kínálom), meg persze biztatni őket, és mindeközben ügyelni, hogy a poharak hozzáférhetősége biztosított legyen (értsd: a futók oldalára tolom a poharakat belülről, mikor már fogytán van, zömítek és lebontom az emeletet, hogy az alsó szint szabadon legyen); végül ahogy csendesedik a helyzet, össze lehet takarítani az eldobott poharakat, zselépapírokat. Az itatóállomás nem agysebészet, viszont mindig van mit csinálni, és pörög rendesen.

Aki csodálja a Central Park egyes részeinek makulátlan tisztaságát, az gondoljon a kék gumikesztyűbe bújtatott szorgos volunteerkezekre, amik tisztán tartják a parkot. Szinte minden hétvégén van verseny, az itatóállomások helye változik, és mi még a zselépakkok letépett nyakát is felszedtük.

Ez az "utána"; a kép lefedte úttest bal oldalát vastagon borította a szemét korábban

Van, aki a csomagmegőrzőre esküszik - főleg ma, mert az fedett hely, majd kipróbálom azt is. A medálosztás alighanem hálás feladat, csak valószínűleg dögunalom - medált felakaszt medálállványra, célba érkező futó kezébe nyom/nyakába akaszt, mosolyog. Azt hiszem, átlagos versenyeken az indítók (akik a futókat a várható sebességük szerinti hullámba osztják) dolguk végeztével átlényegülnek medálosztogatóvá. (Ugyanez a maratonon nem ment volna, mert az indítás Staten Islanden van, a cél viszont a Central Parkban.)

A post race amenities az azt hiszem, a célba érkezett versenyzőknek osztogat bagelt és almát, az se motivál nagyon.

Persze a jó volunteer azt csinálja, ahová beosztják.

Ma course marshal voltam egészen a 72. utcai fordulóig, de mikor odaértünk, jelezte a nem messze lévő itatóállomás vezetője, hogy kell neki még ember (hárman voltak ott, ahol általában tízen szoktak lenni). Még be se fejezte a mondatot, már jelentkeztem is. Ketten maradtak a fordulóba igazgatni a népet, de tekintve, hogy húsz lépésre tőlük kezdődött az itatóállomás, és így is két leader jutott a maradék egy volunteerre (a másik kettő szintén átállt), nem volt nagy lelkiismeret-furdalásom.

Az eső leginkább zuhogott, így már tudom, hogy a cipőm nem vízhatlan, csak sokáig áll ellen a víznek; a kabátom dettó, de afölött volt esőponcsó. (Vagy annyi víz ömlött ki, hogy belülről áztak be... ezt már nem tudom meg.)

Szegény futók viszont… Jött a sok ázott mókus, itták a vizet, és futottak tovább - de milyen sokan köszönték meg! Levegőt alig kap, meg kimerült a harmadik kör végén, másfél mérföldre a céltól, de megköszöni, hogy volunteerkedünk. Ma még azt is külön hozzátették sokan, hogy milyen rendesek vagyunk, hogy ilyen időben itt vagyunk.

Ez itt teljesen tipikus: értékelik az önkénteseket.

Visszafele is működik persze. Mikor futottam, a volunteerek az út szélén meg az itatónál folyamatosan biztattak, hogy jól haladok, közel a cél, satöbbi. Persze tudom, hogy mondják mindenkinek, de azt is tudom, hogy komolyan gondolják, és sokat segít a kedvességük. Ezért, bár természetemtől teljesen idegen, én is mondom a futóknak, hogy jól csinálják, meg tudják csinálni, jól haladnak, nagyszerűek.

Mondom kutyák. A háttérben egy fa, ami csak úgy kidőlt a nagy esőzések közepette.

Legyenek dolgok - 2. rész

Hosszabb kihagyás után lássuk, hogyan sikerült elintézni a háztartáshoz kötődő egyéb szükséges szolgáltatásokat.

Van gáz, tehát nincs semmi gáz

New York egy furcsa hely. Egyrészt high-tech fellegvár, divatos startup cégek egyik otthona, néha viszont úgy érzem, megállt az idő a múlt században. Remek példa erre mai első témánk, a gáz kérdése.
Ezek itt kéremszépen képesek felvezetni a századik emeletre is a gázt, és ott bekötni rá egy gáztűzhelyt, ahelyett, hogy bedugnának egy elektromosat a konnektorba. Átmeneti lakhelyünkön, a Brodway-n lévő szuper-fancy apartmanban is rácsodálkoztam, hogy mit keres itt ez a nyílt lánggal működő dolog, amikor már Budapesten, a Gömb utcában sem volt bekötve a lakásba a gáz. Vissaival végül annyiban maradtunk, hogy biztosan szeretnek veszélyesen élni, és hát a hős-tűzoltó kultuszt és a veszélyekre figyelmeztető tábla-ipart is táplálni kell valamivel... erre pedig a gáz és a nyílt láng keveréke kiváló alapanyag.
Naszóval, a külvárosi kertesházba történő kiköltözéskor már nem volt annyira meglepő a dolog, hiszen fűteni azért mégiscsak kell valahogy. A szolgáltatást a National Grid nevű cég adja, beindítását egyszerre kérvényeztem a ConEdisonnal. Az eljárás elvi lefolyása hasonló volt, csak a gyakorlati nem:
- betelefonálás a call centerbe
- új szolgáltatás igénylése
- tájékoztattak, hogy az SSN szám nem elég a hiteles azonosításomhoz, ezért legyek szíves a megadott email címre elküldeni néhány papírom szkennelt másolatát
- miután ezeket elküldtem, másnap megérkezett az email, amiben üdvözöltek az ügyfeleik között. Az online rendszer használatához szükséges adatokat pedig kipostázták a szolgáltatási címre az első számlával.
Ennyi, nincs mit hozzá tenni. Így kéne ennek működnie - nemde, ConEd???

Time Warner Cable is now Spectrum
de ezen kívül sajnos minden a régi :(

Az internet és kábeltévé szolgáltatás igénylésére gyakorlatilag egyetlen alternatívánk volt és ez nem más, mint a Time Warner Cable (mostantól TWC) nevű bűnbanda.
Először is említsük meg, hogy elméletileg létezik konkurenciájuk, de azok szolgáltatásai említésre méltatlanok (max 5 megás ADSL internet és hasonlók).
Amikor aláírtuk a lakás bérleti szerződését a házinéni kicsit elszontyolodva mondta, hogy internetért és kábeltévéért a TWC-hez kell folyamodni, és mintegy mellesleg megjegyezte, hogy ő személy szerint utálja őket. Az ingatlanos ember még egy TWC-s kapcsolattartónak is megadta a telefonszámunkat, mondván, hogy az irodájuknak van ajánlgatós szerződése a TWC-vel és így majd valamilyen nagyon kedvező ajánlatot fogunk kapni tőlük. Két nap múlva hívott is az ember megkérdezte, hogy mégis mire vágyunk. Mondtam neki, hogy legalább 50 megás internetet szeretnénk (Budapesten is olyan volt) és valami kábeltévét. Vezetékes telefont köszönjük nem. Mondja az ember, hogy semmi akadálya, itt ez a rendkívül kedvező csomag és csak most csak nekünk 220$ / hó. Miután felváltva sírtam és kacarásztam egy kicsit, gyorsan el is hajtottam a fenébe az illetőt. A fenti ár kontextusba helyezve:

Közel full extrás Toyota Camry 36 hónapra lízingelve: 156$ / hó

Dodge RAM 1500 szintén 36 hónapra lízingelve: 196$ / hó

Persze a járgányokért még egy 1500-2000$ körüli összeget kápéban is le kell tenni induló részletként na de akkor is!!!

Miután átnéztem a TWC honlapját, megtaláltam a nekünk való csomagot is: 100 megás net alap tévécsomag szereld magad kivitelben 54$ / hó. Mindjárt más nem igaz?

Hát nem nagyon:

Interneten megrendeltem a csomagot, majd elmentem a lakásunkhoz legközelebb eső átvételi ponthoz, ahol megkaptam a starter kit névre hallgató pakkot amiben volt egy kábelmodem / router kombó valamint egy HD Set-top-box a tévéhez. Hazamentem, összekötögettem mindent és örültünk... Az első havi számláig. Az ugyanis a 100$-t nyaldosta alulról. A számlarészletezőből kiderült, hogy a klasszikus apróbetűs játék áldozatai lettünk. Minden eszközt amit adtak azt még a szolgáltatáson felül számlázzák plusz hozzá csaptak még néhány mondvacsinált tételt. Oké, mondom, akkor nézzük meg, hogy mit lehet kiváltani saját eszközzel.

A kábelmodem helyett lehet használni sajátot. Amazonról megrendeltem, megérkezett beszereltem, működött, TWC modemet visszavittem.

A set-top-box minek is van itt? A TV amit vettünk egy nagyon okos eszköz, amire felkúszik a TWC appja és azon keresztül nézzük az internetről streamelve az adást kifogástalan minőségben. Az stb be se volt kapcsolva mióta felfedeztük a tévé jóságait. Több se kellett, hónom alá csaptam a stb-t és visszavittem azt is. A boltban az eladó megkérdezte, hogy biztosan vissza akarom -e adni, mondtam, hogy igen, mert okostévénk van és azon keresztül nézzük az adást. Bólintott, átvette a cuccot én pedig elégedetten haza mentem és bekapcsoltam a tévét, ami közölte, hogy nincs élő előfizetésem, ezért nem tudom nézni.
- #*&*đĐ]ß# - így én...
Gyors hívás az ügyfélszolgálatra, ahol az ügyintéző felvilágosított:
Ha nem lízingelek tőlük set-top-boxot, akkor bizony nem nézhetem az adást.
- De hát, okostévé... internet... 21. század...
- Nem kérem, nem lehet
- Beszélhetnék a főnökével?
- Természetesen
- Főnök vagyok és nem lehet
- De hát, okostévé... internet... 21. század...
- Nem kérem, nem lehet. Egy megoldás van, lízingel tőlünk egy buta legrégebbi fajta set-top-boxot 0$ -ért.
- Jó, legyen, legfeljebb majd berakom a szekrénybe
Így is lett. Ismét elcaplattam a TWC boltba és átvettem a nagyon buta stb-t, hazavittem és bontatlanul bedobtam a szekrény aljába. Lett adás, boldogság...
...hónap végéig. Akkor ugyanis megérkezett a friss számla, ami az optimalizálások ellenére cirka két dollárral volt kevesebb, mint korábban az összes szirszar bérleti díjával együtt. Kis nyomozás után kiderült, hogy azért, mert amikor ők úgy döntöttek, hogy letiltják a kábeltévé szolgáltatást, automatikusan megszüntették a kedvezményes csomagomat is és az internet előfizetés árát annyival megemelték, amennyi a tévé lett volna, és miután tisztáztuk a dolgot, már nem voltak hajlandóak a csomagkedvezményt visszaadni, arra hivatkozva, hogy én azt már egyszer lemondtam (nem). Magyarán szólva: "Ne ugrálj paraszt ígyis-úgyis kifizettetjük veled azt a pénzt egy hónapra."
Még futottam egy-két kört az ügyfélszolgálattal, de eredménytelenül. Mivel pontosan tudják, hogy nincs versenytársuk, simán megszívatják az ügyfeleiket. Megértettem, hogy a házinéni miért mondta, hogy utálja őket, teljes szívemből egyet értettem vele.
Teltek a hónapok, a Time Warnerből Spectrum lett és megérkezett a kerületbe a Fios (a Verizon optikai hálózaton működő szolgáltatása)
Csörög a telefon, Spectrum ügyfélszolgálat:
- Látom, hogy ön rengeteget fizet egy teljesen alap tévé szolgáltatásért, ez hogy lehet?
- (három-négy mély levegő) Azkérem így alakult. Bár kitartóan próbálkoztam, de sajnos nem sikerült jobb csomagot kicsikarnom önöktől.
- Ó, nagyon sajnálom, de ennek most vége, itt az új csodálatos ajánlatunk. Ugyanezt az internetcsomagot sokkal több tévé csatornával csakmost csakönnek 54$ /hó
Az összeg hallatán kicsit megremegett a nemlétező bajszom. Mikor is hallottam ezt az összeget utoljára? Ja igen innen indultunk tavaly augusztusban! Mostmár öreg róka módjára vissza is kérdeztem, hogy egészen pontosan mit is tartalmaz a csomag?
- A fent említett szolgáltatásokat, habár azt még meg kell említenie, hogy kell még hozzá bérelnem egy bizonyos eszközt is, úgy nevezett set-top-boxot, mert csak azon keresztül lehet nézni a tévét...
- Ja igen tudom, most sem használom
- De igen használja, látom itt a rendszerben, egy nagyon régi típus, ezzel az újjal sokkal jobb lesz a kép...
Gondolkoztam egy pár másodpercig, hogy megpróbáljam -e neki elmagyarázni, hogy "okostévé... internet... 21. század..." de végül úgy döntöttem rájuk hagyom.
- Azt tessék nekem megmondani, hogy az összes mindennel együtt mennyi lesz a havidíj?
- Az kéremszépen 65$ plusz a stb telepítési költsége, tehát az első hónapban 93$ utána 65
- Tartsa kérem, szeretném kiszámolni, hogy az megéri -e nekem
Kiszámoltam, hogy kábé fél év után megtérül a dolog és a plusz csatornák miatt még az NHL meccseket is tudom majd nézni
- Rendben van, hadd szóljon.
- Igenis kérem, akkor két hét múlva megy a szerelő.
- Rendben, köszönöm a kedvességét, viszonthallásra.
Már aznap este elindultak az okostévé appon keresztül az új tévécsatornák. Nézhettem az NHL-t (a Devils azóta minden meccsen kikapott).
A megbeszélt napon percre pontosan megérkezett a szerelő-néni (!) és közölte, hogy akkor telepítené a modemet.
- A modemet, azt köszönöm szépen, de nem kell telepíteni, mert sajátot használok. Az ügyfélszolgálatos azt mondta, hogy átad nekem egy set-top-boxot, amit én elteszek a szekrény legmélyére és adok helyette egy régit cserébe.
- Nem igaz, hogy mindig ez van, ezek az ügyfélszolgálatosok mindig beszélnek össze-vissza! - így a szerelő-néni, majd fogta a telefonját és felhívta a főnökét. Beszélgetett vele egy kicsit, majd odaadta nekem a telefont. Én is beszélgettem vele. Közölte, hogy ő eszközcsere nélkül nem engedélyezheti az új szolgáltatást. Nem nagyon hatotta meg, amikor közöltem vele, hogy már két hete működik az új szolgáltatás, az ügyfélszolgálat szerint csak egy egyszerű cserét kell lebonyolítanom a szerelővel a raktár-kimutatás miatt. Szóval nem jutottunk dűlőre, azt mondja, akkor törli a rendszerből a megrendelésemet, én pedig megmutattam a szerelőnek az ajtót.
Miután kissé lehiggadtam, megnéztem a Spectrum honlapján, hogy mi történne ha onnan rendelném meg a fenti szolgáltatást és lássatok csodát: Ott is az állt, hogy használhatom a saját kábelmodememet. Megrendeltem, elballagtam a már jól ismert átvevőhelyre, leadtam a régi bontatlan set-top-boxot, átvettem az újat, hazajöttem, bedobtam a szekrény aljába, a szolgáltatás pedig gyönyörűen működik az okostévén keresztül, úgy, ahogyan azt én elképzeltem és elmagyaráztam a szerelő főnökének is, de ő nem hitte el. Egyelőre itt tartunk. Végre sikerült bevinni a havi díjat bruttó 80$ alá és még a Devilst is tudom nézni, bár sok örömöm nincs bennük...

Cipőt a cipőboltból...

Avagy a múlt árnyai kísértenek, de idővel elfogynak.

A szerk. megjegyzése: új billentyűzet próbálok ki, lehetnek meglepetések.

Vannak dolgok, amiken az ember nem spórol. Nekem az egyik ilyen a vécépapír.

Legyenek dolgok - 1. rész

Vissai egy ideje már adott hozzáférést a bloghoz, mivel állítólag hangos tömegek követelték, hogy én is írjak bejegyzéseket. Nos némi lelki tuning után íme az első:
Miután aláírtuk a lakás bérleti szerződését a legsürgősebb dolog a szolgáltatókkal történő szerződéskötés volt, hogy mire beköltözünk, addigra legyen mivel meleg vizet készíteni, estébé. A dolog nem volt teljesen zökkenőmentes, bár túlságosan nehéz sem. Indulás előtt Vissai gyakran mondogatta, hogy "majd meglátod, Amerikában milyen jól működnek a szolgáltatások! Ahhoz nagyon értenek." Megláttam.

Legyen hitelkártyánk

Ez a téma nem tartozik közvetlenül a lakáshoz kötődő szolgáltatásokhoz, egy kicsit korábban is történt és már Vissai is kitért rá érintőlegesen, viszont fontos lesz a továbbiak megértéséhez, ezért idézzük fel egy kicsit, mi is történt augusztus közepén:

Miután megkaptuk a Social Security Numbert (aka SSN, aka TB-szám) első utunk a bankba vezetett, hogy hitelkártyát igényeljünk, mivel azt hamar megtanultuk, hogy hiteltörténet nélkül itt nem ember az ember. Jó Josénk regisztrálta is az igényünket, majd másnap felhívott telefonon, jól látja -e, hogy az én SSN számomon van egy bejegyzett jelzálog hitel? Ezt még háromszor megkérdezte mivel nem kapott választ. Én ugyanis éppen a "mortgage" szó jelentését szótáraztam, hátha van valami másik jelentése amit nem ismerek. Nem találtam semmi ilyesmit, ezért hosszú Ő-zések után (brain.reboot) nagy nehezen kinyögtem, hogy itt valami tévedés lesz, nekem egészen biztosan nincs semmilyen hitelem, ha másért nem, azért, mert kábé egy napja van SSN számom. Szerintem elég nagy mutatvány lett volna ennyi idő alatt házat venni hitelre. Ez őt is meggyőzte, kért egy kis időt amíg rendbe teszi a dolgokat, és megkért, hogy másnap Vissaival kéz a kézben jelenjünk meg a bankfiókban egy találkozóra. Az aznapi gyorsmeetingen azt hiszem mi voltunk a fő téma, mert másnap José azzal fogadott minket, hogy a kollégáival mindent megbeszéltek, el van sikálva a félreértés. Ráadásul egészen "véletlenül" még a bankfiók igazgatója is éppen akkor sétált el arra és ránk köszönt, bemutatkoztunk egymásnak nagyokat mosolyogtunk. Aláírtuk az igénylőlapokat, elbúcsúztunk Josétól és cirka két hét elteltével lett hitelkártyánk. El tudtuk kezdeni építeni a hitelünket.

Utólag annyit sikerült összetenni, hogy mivel az SSN egy mindössze kilenc számjegyű azonosító, valószínűleg újrahasznosítják őket, ebből adódhatott a félreértés. Ami viszont biztos, hiába kellett az SSN igénylésekor igazolni a személyazonosságunkat, az azonosítókat amiket akkor be tudtunk mutatni, (útlevél, vízum) azokat nem kötik össze az SSN számmal, ezért az a szám akárkié is lehet. Az SSN számhoz kizárólag a jogosítvány kötik hozzá, mint személyi azonosító kártyát. Amíg nincs jogosítványunk, addig az SSN számot nem tekintik hiteles azonosítónak, mert ha lekérik, nem látnak mellette semmilyen személyi okmányt. Nos ezen kis bevezető után lássuk hogyan lett villany a lakásban.

"És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság."

Isten világosságért felelős New York-i helytartóját ConEdisonnak hívják. Ez, Istennel ellentétben egy véresen profitorientált cég. A céges folyamataikat nyilván a végletekig kicentizték. Erről előéletemből kifolyólag az ügyfélszolgálatuk működésén keresztül könnyen meg is bizonyosodtam:

- új ügyfélnek gyakorlatilag bármilyen ügyintézés kizárólag a telefonos ügyfélszolgálaton keresztül lehetséges
- a telefonos ügyfélszolgálat minden olyan technológiával meg van tűzdelve, ami Magyarországon eladhatatlan volt (pl beszédfelismerő automata)
- a csúcstechnika itt is azt a célt szolgálja, nehogy véletlenül sikerüljön az ügyfélnek operátorhoz jutni (kevesebb élő munkaerő)
- az én problémámat (új szolgáltatás indítása) természetesen kizárólag élő operátor volt képes kezelni
- "hívása fontos számunkra, a várható várakozási idő legalább 25 perc"

A legalább huszonöt perc várakozási idő elég volt ahhoz, hogy túltegyem magam a letargián, amit az okozott, hogy az angol nyelvű beszédfelimerő még a számokat sem volt hajlandó felismerni tőlem.
Miután María felvette a telefont mondtam neki, hogy ki vagyok, új ügyfélként új szolgáltatást szeretnék kérni ezen és ezen a címen. María kérte az SSN számomat, majd miután megadtam, közölte, hogy ez így nem lesz jó, mert az SSN szám alapján nem tud beazonosítani. A szolgáltatási kérelmemet rögzítik, kapok ügyfélszámot is, de öt napon belül küldjem el valamilyen fényképes igazolványom másolatát az ilyen problémákkal foglalkozó csoport email címére. Ők hitelesítik az adataimat és engedélyezik a szolgáltatás elindítását. Amennyiben öt napon belül ezt nem teszem meg, az igényemet semmisnek tekintik.
Mondom, minden rendben lesz, amint letettük a telefont, azonnal el fogom küldeni a kért dolgokat, köszönöm szépen. Elbúcsúztunk egymástól, majd María átkapcsolt a Time Warner Cable ügyintézőjéhez, aki megbombázott egy szerinte nagyon előnyös ajánlattal, amit köszönettel visszautasítottam. (erről majd később részletesen).
A hívás végén azonnal el is küldtem a kért igazolványok másolatát a megadott email címre, ahonnan semmilyen visszaigazolás nem érkezett az email fogadásának tényéről. Ezen a ponton a gyanú lángja elkezdett pislákolni a lelkemben. Gyakorlott Contact Center építő lévén tudom, hogy hivatalos email címekről kulturáltabb ügyfélszolgálatok minden esetben küldenek valamilyen visszaigazolást már az email beérkezésekor, hogy az ügyfél tudja, a kérése megérkezett a megfelelő helyre. Mivel innen a világon semmi nem jött, két dolgot tudtam elképzelni:

- ez nem egy kulturált ügyfélszolgálat
- az emailem egy informatikai fekete lyukban landolt, amivel senki nem foglalkozik a ConEdnél

Vártam néhány napot, hittem a rendszer működésében, de mivel továbra sem érkezett semmilyen reakció és már Vissai is nyűgös volt a dolog miatt, újra felhívtam őket, hogy érdeklődjek az ügyünk felől. Azt mondták ők ebben nem tudnak segíteni, írjak érdeklődő emailt ugyanarra a címre. Írtam emailt ugyanarra a címre, onnan azonban továbbra sem jött kifelé semmilyen kommunikáció.
A beköltözés előtt két nappal már nagyon aggódtunk, ezért úgy döntöttünk elmegyek egy személyes ügyfélszolgálatra, mert némi nyomozás után kiderült, hogy az is van ám, csak megpróbálják onnan minden eszközzel kiterelni az ügyfeleket. Megnéztük, van öt (azaz 5db) személyes ügyfélszolgálat a 19 millió lakosra. Na, gondoltam, ez egy hosszú nap lesz, úgyhogy egy elektromos könyvvel a zsákomban felkerestem a brooklyni irodát. Az ügyfélszolgálati iroda a ConEdison székházának földszintjén található benne összesen két pulttal, érkezésem pillanatában mintegy nulla darab ügyféllel és négy unatkozó alkalmazottal. Széles mosollyal az arcomon húztam egy számot, az egyik ügyintéző pedig megkönyebbülten (végre van mit csinálni) azonnal szólított.
A hölgy végighallgatott, majd nagyon kedvesen (itt minden ügyintéző mindig nagyon kedves) sűrű elnézések között elmagyarázta, hogy a problémámat csak és kizárólag az a bizonyos csoport tudja megoldani akik eddig is tojtak a fejemre. Amit fel tudott ajánlani, az annyi volt, hogy ő is elküldte az igazolványaimat ugyanarra az email címre sok felkiáltójellel és annyi megjegyzéssel, hogy hát sürgős lenne a dolog. Én kissé csalódottan elbúcsúztam tőle, azonban a belső címről küldött email megtehette a hatását, mert másnap - a beköltözés reggelén - kaptam egy emailt, amiben a ConEdison üdvözölt az ügyfelei között. Gyorsan elkocogtam az online ügyfélszolgálatra ahol már a Maríától kapott ügyfélszám is működött.
Innentől kezdve minden kifogástalan. Az online ügyfélszolgálaton keresztül mindent el lehet intézni, amit el tudok képzelni (számlakezelés, automatikus számlafizetés beállítása, soron kívüli leolvasás intézése, szolgáltatás átmozgatása új címre, szolgáltatás megszüntetése, stb...)
De ami legfontosabb, be tudjuk kapcsolni az elektromos dolgainkat és esténként is lőn világosság.

folyt.köv.

Mindenféle

Avagy ez-az magyar szemmel.

A reklámok.
Először is, RENGETEGEN vannak. Inkább a reklámözönt szakítja meg időnként a film, mint fordítva. Itt egy 90 perces film valóban egész estés.
A reklámok közt viszont akadnak igazi gyöngyszemek. Emlékszünk ugye Klapka úr gyermekien ártatlan hirdetésére - az ilyen gyakori itt. Nem csak a nagy gyártók hirdetnek, hanem John Q is, aki piacra dobott egy újfajta szuper párnát, és felszólít, hogy vedd meg, és próbáld ki. Ha harminc napon belül nem győz meg, visszaküldöd, ő visszaküldi az árát, és legjobb pajtásokként váltok el. Kis családi vállalkozások tolják az ilyeneket, a főbb csatornákon is. Tetszik.

.hu leggyakrabban körömgomba volt meg aszpirin meg megfázásra orrcsepp és forró vízben oldódó és ilyesmik; itt inkább az étel a hirdetések fő témája. Kaja, amiből sokat kapsz és olcsón. Vagy éttermek, ahol megkapod ezt.
Második helyen az autóhirdetések vannak egyéni, nem reprezentatív felmérésem szerint. Meglepően olcsó az a fajta, amihez szokva vagyok (és Norbi azt mondja, itt a fullextra az alap). Azt viszont nem értem, hogy miért kell kiárusítani a 2016-os modelleket. Mit tud a 2017-es, amitől már ciki s tavalyit venni? (Az egyikben van beépített porszívó, az mondjuk érthető.)

A kaja.
Sikertörténetnek könyvelem el, hogy már itt vagyunk bő három hete, és még nem híztunk el. Ételt a legegyszerűbb venni itt.* Bemész egy szendvicseket is árusító helyre (nekem pölö a Lenwich a kedvencem, mondjuk a lenti kép pont nem az ő termékükről készült), kérsz mondjuk egy Italian szendvicset. Kajatípustól függően feltesznek pár kérdést (bagelt a legbonyolultabb venni: milyen bagelt? , pirítva?, milyen töltelékkel?, itt vagy elviszed?, kérsz hozzá valamit, kávét például?, mekkorát? hány cukorral?; és az ebben a gonosz, hogy reggel még nincs erre felkészülve az ember intellektuálisan. Én meg ráadásul abban a világban nőttem fel, ahol bementem a boltba, hogy vegyek egy kiló kenyeret, tíz deka párizsit és egy liter tejet, és pontosan azt is vettem, mert egyfajta kenyér volt, A kenyér, meg A zacskós tej, meg A párizsi, és mikor megjelent a SAJTOS párizsi, az egzotikum volt, amivel nem győztem betelni. Most, felnőtt fejjel úgy okoztam meglepetést a kínainál, hogy egyszer nem szezámos csirkét kértem, hanem szecsuánit - simán beütötte a szezámost, és mikor szóltam, hogy az olcsóbb, legyintett. Na de kicsit elkalandoztam), milyen kenyéren, mi a neved (feladtam, June néven futok), aztán egy-két perc várakozás után szólítanak és a kezedbe nyomnak egy csomagot. A csomag mélyén ott lapul a szendvics. A kibontása eltart egy darabig, mert a szendvics alufóliában van, az meg külön jó vastag papírban, és befőttesgumit is tesznek rá, nehogy szétessen. Ahogy lefejted a rétegeket, előbukkan a szendvics, szépen kettévágva. Ez két okból jó: látod, hogy mi van benne, és félre tudod tenni a másik felét uzsonnára.

Az átlag szendvics

Nagyon megpakolják itt a szendvicseket. Nem ám az a szenya, hogy kapod a másnapos kiflit, benne egy késhegy vajjal, vékony szelet sonkával meg egy szelet retekkel. Neeeeem. Itt mindegyiket úgy készítik, mintha aznap jönnél először, és biztosak akarnának lenni benne, hogy holnap is visszajössz. (Rád nézek, Mlinar! Norbi pedig rád, Béla Büfé!)
Az igaz, hogy nyolc dollár, viszont ebből elketyegek estig.

*Egyszerű abban az értelemben, hogy kétlépésenként van egy kajálda, és mind ég a vágytól, hogy megetessen. Hogy a választék és a kombinációk száma túl sok a magamfajta, döntéshozatalilag kihívások elé állított egyénnek, az már egyéni szoc probléma.

A kávé. 
Vagy amit itt annak titulálnak. Nem vagyok én egy válogatós fajta kávék terén (nem, tényleg. Budapesten pontosan egy fajta kávét ittam meg, az nem válogatósság, az egyértelműség), megiszom én a helyi löttyöt is, de tudom, hogy szörnyű.

Ennél például ittam már rosszabbat is, azt is New York-ban

A céges kávé- és teaautomata abban különleges, hogy ott a tea is rémes; viszont egy Youtube videó segítségével sikerült kitalálni, hogyan lehet cappuccinót készíteni vele, azóta viszonylag elvagyok. Reggel kotyvasztunk itthon valamit a Nescafé helyi termékeiből, bent meg ezt a főzetet.
A szerda reggel ijesztően indult, pont mikor betértem a reggeli löketért, tépte le egy csávó az automata előlapját (abba kell tenni a kávécsomagokat; neki nem sikerült, és mikor próbálta visszanyerni a csomagot, az előlap a kezében maradt), és egy ideig úgy tűnt, le kell mennem a Starbucks-ba, amit nem szerettem volna olyan nagyon. Szerencsére összefutottam a már említett kedvenc ED-vel, aki, látva kontrollálhatatlan kézremegésemet, illetve viaszosan fehér arcomat, elvezetett a Szükség Konyhájáig. Csak a beavatottak ismerik, igen eldugott hely, és ott is van kávégép. 

Lakáshegyek

A lakáskeresés, ha nem vigyáz az ember, függőséget okoz. 

Önjáró üzemmódba kapcsolva tekintettünk volna meg egy lakást a hétvégén, de a körülmények szerencsés összjátéka folytán pont indulás előtt fél órával tört ki egy derekas méretű outage az egyik támogatott rendszeren. Ugyan én magam tevőlegesen nem vettem részt a javításban, erkölcsi támogatást nyújtottam a megfáradt csapattagnak, valamint annyi ötletet szórtam rá, amiből egyet alighanem már önvédelemből is hasznosított, így vasárnap reggelre nagyjából megoldódott az eset. Hiába, a jó manager...

Visszatérve a lakástémára: azért bizonyult szerencsésnek, hogy párszáz user ideiglenesen boldogtalan volt, mert mikor indultunk volna Bay Ridge-be, eleredt az eső. És errefele nem cicózik a csapadék, sőt kimondottan bináris. (Jó, van egy köztes állapot, mikor egyszerűen csak 110% a páratartalom.) A "light rain" annyit jelent, hogy az átlagos úszó kimerészkedhet az utcára.

Norbi megszemlélte a minket a világ többi részétől elválasztó esőfalat, majd felhívta a célba vett lakás ügynökét, hogy mosógép van-e a lakban. Nem volt, sőt, a házban se.

Ez egy európai számára teljesen érthetetlen. Igen kevés New York-i lakásban van mosógép. Ahol van, ott mosógép-szárító kombó van; jó cucc a szárító, most már tudom. A legtöbb helyen azonban nincs ilyen luxuscikk, a lakók vagy a ház alagsorában található mosodába mennek, vagy, ha az sincs, akkor a ruhatisztítóra bízzák a dolgot. Tökélyre van fejlesztve a dolog, nyilván, hiszen Amerika: elviszik a cuccot, vissza is hozzák, vasalva, hajtogatva, amikor és ahova kéred... De engem nem visz rá a lélek, hogy a ruháimat idegenre bízzam. Prüdéria vagy gyakorlatiasság vagy a skót vér, esetleg ezek keveréke, de akkor se.

A házközponti mosodának még van valami romantikája: lekocog az embert a kosár ruhával, mosószerrel, találkozik szomszédaival, megbeszélik a közelmúlt eseményeit, vagy csak olvasnak, míg lejár a szárító... el tudtam képzelni magam, ahogy ezt teszem. Lehet, hogy szegényes a fantáziám, azt viszont nem láttam magam előtt, hogy bezsákolom a szennyest és kirakom az ajtó elé, vagy leadom a tisztítóban, ahol feszélyezett mosollyal felveszem aznap este vagy másnap este. Oké, most így leírva el tudom képzelni, csak nem életszerű.

Szóval a szombatra kitűzött helyen nem volt semmilyen mosási lehetőség, ezért idejekorán lemondtuk, és figyeltük, ahogy kiürült a Times Square. Igazán, ezek a mai turisták cukorból vannak.

Hogy mégse üljünk otthon egész nap, elmentünk a legközelebbi Taco Bellbe, mert olyanban még nem voltunk, éhesek viszont igen, és láttuk a televízióban, hogy tökócsóér' vágják az emberhez a tacót.

Eltalpaltunk a Madison Square Garden után két sarokra, ahol magunkba tömtük a helyi különlegességeket (egész oké volt, bár maga a hely szerintem egy edzett Köjál ellenőrt is szipogásra késztetett volna).

Tele hassal bohóságokat tesz az ember. Van, aki felteszi az utolsó zsetonját is a huszonhármasra, más megveszi azt a nagyon vágyott dolgot, amire már nagyon rég vágyik, mi történetesen moziba mentünk és megnéztük a Suicide Squadot.

Vasárnapra megbeszéltük az odavalósi ügynökkel, hogy megnézzük még egyszer a kicsit sötét lakást, hogy napvilágnál is olyan sötét-e. Ő maga nem ért rá, de megbeszélte a portással, hogy megkapjuk a kulcsot. Odamentünk, megnéztük, és valóban nem az a homályos barlang volt, amire emlékeztem, azonban legutóbbi ottjártunk óta az egyik, falba épített légkondi alatt lehullott a vakolat, és ami nem hullott le, az se nézett ki valami jól. Ez a látvány okozhatta a lehullott vakolattól kicsit odébb heverésző csótány halálát is; de, mivel elképzelhetőnek tartottuk, hogy csak alszik, inkább kiosontunk lábujjhegyen.

Kezdett kétségbeejtő lenni a helyzet. Amelyik lakás jó lenne nekünk és szeretjük is (az üvegház), nem rendelkezik még lakhatási engedéllyel. Amelyiket ki is adnák nekünk, eggyel több döglött csótányt tartalmaz az ideálisnál, és lássuk be: ami kinyír egy csótányt, az velünk is hamar végezne.

Ekkor jött Pat. Megkérdezte, megnéznénk-e azt a lakást, ami abban a házban van, ahol ő is lakik. Habozott megmutatni nekünk, mert a konyhája rémes, de mivel amúgy rendes hely... Persze, megnézzük.

Ahhoz képest, amire felkészített minket, egy gourmet-konyha várt ránk. Nem egy Ikea-remekmű, valóban, sőt, a hetvenes évek dereka is elégedetten csettintett volna a design láttán, ezt leszámítva viszont nem volt vele gond. A lakás többi része is jól nézett ki, szép fürdőszobával, így jeleztük,  hogy ha elérhető árba kerül a lakás, akár érdekelhetne is minket. Pat megnyugtatott, hogy utánanéz.

Mély elkeseredésemben ismét elkezdtem bóklászni a Trulia hasábjain. Hozzáadtam a "washer" kulcsszót a kereséshez, hogy így szűkítsem a találatok számát, erre előbukkant egy kupac szóba jöhető lakás Bay Ridge északnyugati csücskénél. Lecsaptam rögtön háromra, és még aznap este leleveleztük az ügynökkel (Hannah), hogy nem hétfőn, hanem kedden, de megnézzük az egyiket, a másik négy már elkelt (wtf, akkor miért nem veszi le?).

A hétfő estét az Upper East Side-on töltöttük. Ray, az aktuális ügynök spirituális vezetőnkként lent maradt a furgonjában, míg mi megtekintettük a lakot. Így visszagondolva nem emlékszem ennél kisebb megtekintett lakásra, de otthonos volt, és két szoba méretű hálószobával rendelkezett. (Itt a költészet és az ingatlanpiac kéz a kézben jár. Volt már olyan luk, ami 3x2 méteres területének dacára szobaként volt aposztrofálva, bár nyilvánvaló volt, hogy eredeti szerepe előszoba volt a kerti bejárat és a nappali közt. A queen size bedroom az magyar viszonylatban tkp a félszoba, a king size az, amibe befér egy dupla ágy, még ha szűkösen is. A full bedroom és társai az, ahol már mozogni is lehet.)
Itt is a mosoda lett a szűkítő tényező: a földszinti helyiségben 1, azaz egy darab mosó- és szárítógép dolgozott szorgosan, előtte szépen sorban sorakoztak a további zsák mosnivalók. Itt bizony születni kell a mosásra, csak úgy ötletszerűen nem megy. Váltottunk pár szót az esti fuvallatban is enyhe alkoholgőzt árasztó Rayjel, majd búcsút intettünk.
Megéhezvén betértünk a Midnight Diner nevű helyre, ami pont olyan volt, amilyennek az én turistalelkem elképzeli a dinereket. És itt egy szó nélkül leraktak elénk egy-egy pohár vizet, és csak utána kérdezték meg, hogy mit ennénk. Dicséretes.

Pat, akiről már-már azt hittük, hogy lemondott rólunk, küldött három új helyet, megbeszéltük, hogy kedden talizunk vele és Carmela nevű kollégájával. Kicsit átszerveztük az estét, hogy Hannah-hoz is odaérjünk, aztán repeső szívvel vártunk.
Az első két lakás az itt gyakori egy ház alsó és felső szintje volt, egyik szebb, mint a másik. Frissen felújítva, baba konyhai felszereléssel, rengeteg gardróbbal - de mosógép sehol. Tudtam, hogy fölösleges, de azért rákérdeztem. A tulaj, a tulaj ügynöke és Pat egymás szájából kapkodva a szavakat magyarázták, hogy a mosószolgáltatás mennyire egyszerű és nagyszerű és kényelmes. Én angyali mosollyal bólogattam, és mentünk a következő, azaz harmadik házhoz.

Carmela kicsit le volt konyulva, mert olyan sorrendben szerette volna mutatni a lakásokat, ahogy ő azt elgondolta: a kicsit gagyitól a töktuti felé haladva. De profi ő is, úgyhogy a konyulást is csak onnét tudjuk, hogy Pat mondta, míg megvártuk,  hogy Carmela leparkoljon.
Ez is egy kétszintes ház alsó szintje volt, közepesen gázul kinéző homlokzattal, úgyhogy összeszorult a szívem. Belépve azonban!

Eléggé szagvezérelt vagyok, és eddig csak egy-két lakás volt, ami nem volt kimondottan büdös. Itt viszont teafaillat fogadott (most már tudom, hogy a falfesték szaga volt), tehát jól indult nálam a hely. A konyha nyitott, elég sok felülettel; a nappali oké, az egyik hálószoba oké, a fürdő is rendben van, a másik háló is, a hátsó kijárat... hát, az egy hátsó kijárat, a garázs meg.... AZ EGY MOSÓGÉP!
Bizony, mosógép a garázsban. Voltak ott biciklik is meg mindenféle kütyü, amiről mondták, hogy az a tulajé, és hogy csak mosni szabad bejárni a garázsba, de az egy mosógép! És csak a mienk! Szárítóval meg minden!

Norbi finoman visszahúzott a lakásba, hogy folytassuk a körbenézést. Lemérte a nappalit, hogy befér-e a kanapé, meg egyéb ilyen gyakorlatias dolgokat tett, de mosógép! akkor én már tudtam, hogy akarjuk a helyet.
A két ügynök összeszokott párosként diskurált, míg mi ott magunkban szöszöltünk, aztán odamentem és megjegyeztem, hogy ha a fejem körül repkedő szívecskék nem lenne elég jelzés, akkor mondom külön, hogy szeretnénk ezt a lakást. Rákérdeztünk, hogy tud-e a tulaj a helyzetünkről, és ugyan még nem, de aligha lesz baj; Carmela majd rákérdez, és visszaszól.
(Az a tipikus, hogy a bérleti díjban a fűtés és a melegvíz benne van, a lakó az áramot és a főzéshez használt gázt fizeti. Itt semmi nincs az árban, de úgy gondoljuk, hogy így is rendben lesz. Pár hónap múlva már tudunk majd nyilatkozni, hogy igazunk volt-e.)

Nyugalmat erőltetve magunkra átmentünk a Hannah-val esedékes találkozó helyszínére. Míg vártunk, megcsípett egy szúnyog. Épp csak megkóstolt, mielőtt agyoncsaptam, mégis csészealjnyi duzzanat nőtt a kézfejemre. A helyi fauna nem tréfál.

Érkezett Hannah, vidáman felugráltunk a másodikra a landlord társaságában. A család még ott volt, bár sokasodtak a bőröndök a nappaliban; persze, nézzünk csak körül, így Hannah. Én nem érzem jól magam ilyenkor, mindig megkérdezem a háziakat is külön, mert hát az ő otthonukban tapodok épp - mondta a hölgy, hogy persze.
Ez a lakás a határozottan esélyes kategória volt. Nem két, hanem három hálószobás, kiváló állapotban, mosógép-szárító beépítve, légkondi, plafonba épített hangszórók - az egyetlen hibája igazából az volt, hogy a másik után láttuk. Oké, meg a környék - ez Bay Ridge úgymond "érdekes" környéke, kicsit zajos, és fura figurák mászkálnak mindenfele. (A másik a 76. utcában van, ahol a legnagyobb zajt a kabócák csapják.) Feltettünk a szokásos kérdéseket, és kiderült, hogy ez a hely még olcsóbb is, mint a másik. Megbeszéltük, hogy Hannah utánanéz, hogy hiteltörténet nélkül szóba jöhetünk-e, biztosítottuk egymást, hogy holnap beszélünk, aztán ő jobbra, mi balra el; csak mi három lépés után visszafordultunk, mert igazából mi is jobbra mentünk.

Pár méter után csörgött Norbi telefonja: Pat volt az. Carmela beszélt tulajjal, tulaj kéthavi bérleti díjat kér, egyhavi kauciót, Norbi akkor kerül a szerződésre, amikor már van munkája, és holnap este interjú, mert a tulaj látni szeretne minket, mielőtt dönt. Ilyen messzire még egy lakással se jutottunk, izgatott is lettem jócskán, alig győztem Norbit nyugtatni.

Pat emilben instruált, hogy mit hozzunk - magyarországi számlakivonatot, hogy látsszon, milyen vastagok vagyunk; referenciát a Bay Ridge-i kollégámtól, hogy milyen jófej vagyok, valamint a társadalom erkölcsi alapköve; a fizetési papírom másolatát, valamint az itteni bankszámla egyenlegét.
Nem cicóztam, egyből megkérdeztem másnap a kedvenc ED-met, hogy szokott-e referenciát írni landlordoknak. "Miért, kell?" Ja, így én. "E-mail jó lesz?" Ja, így én. "Say no more." Mire visszaértem az asztalomhoz, ott várt a levél. Alapkő, erkölcsi: pipa.

Általában a pontosság mintapéldányai vagyunk, ezért engem bántott, hogy amikor Pattel volt randink, mindig késtünk. Kicsit pirultam, mikor azt a részt olvastam a levelében, hogy tudja, hogy nem kell szólni, mert magunktól is időben indulnánk el, mert ez egy olyan találkozó, amiről nem akarunk elkésni. Értsd: "most az egyszer ne késsetek!"
Tudtam, hogy igaza van. Máskor bő húsz perc ráhagyással indultam, amit az R metró általában gúnyosan kikacagott, megrágott és kiköpött. Most másfél órával a találkozó előtt indultam, hogy ha kell, gyalog is odaérjek.
Az R metró menetrend szerint, az újabb fajta kocsival érkezett, rekordidő alatt teljesítve a Whitehall-77 Street távot. Ahogy kihajtott az állomásról, esküszöm, hogy hallottam a rosszindulatú röhögést.

A találkozóig hátralevő röpke egy óra egy részét a helyi látványosságok megtekintésével töltöttem. Norbi mindig noszogat, hogy turistáskodjak már egy kicsit, hát most megtettem: elmentem a 77. utcai "Sleeping Dragon" Pokégymhez, és jól legyőztem az ott állomásozó trainert. Kétszer.

Lassan befutott Norbi is, így átvonultunk a célhoz legközelebbi sarokra, ahol feltűnés nélkül* ácsorogtunk, míg idő nem lett.

*Az utcán levő népesség 66.66%-át alkotva ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Eljött a várva várt pillanat: a tulaj és élettársa megtekint minket. A tulaj egy ázsiai származású hölgy, a barátja egy ír csávó; kezet fogtunk, és kezdetét vette az interjú.

Gondolom, sokakban felmerült a kérdés, hogy miből is áll egy ilyen. Hát bennem is. Előző este gyakoroltuk a macskalépteket és a kommandós jelbeszédet, valamint az ötméretes felmosást, hátha lesz gyakorlati vizsga is; a biztonság kedvért megérdeklődtem Patnél,  vannak-e standard kérdések ilyenkor, netán tud-e adni egy tavalyi vizsgalapot. Megnyugtatott, hogy elég lesz, ha elmondjuk, hogy milyen rendes és tiszta bérlők vagyunk.

Erre nem került sor, a jellemünk, mint olyan, szóba se került. A második mondat a tulaj szájából az volt, hogy lesz itt nekünk egy kiülőnk, azt láttuk-e. Mondtam, hogy nem. Megnéztük. Aztán bementünk a lakásba, ott mutatták, hogy tegnap óta kifestették az egyik szobát; körbe akarunk-e nézni?, mondtam nem kell, már láttuk. Rátértünk a részletekre. Majd odaadja a napokat, hogy mikor melyik szemetet rakjuk ki, mert itt újrahasznosítás van, de nagyon. És kellenek a függönyök? Mert akkor itt hagyja, de ha nem, akkor legfeljebb elviszi. És ha valami elromlik, eszünkbe ne jusson megjavítani (itt Norbi kicsit elszontyolodott), a párja az építőiparban dolgozik, ő javít meg mindent.
Egyszóval nem volt itt semmi interjú, az első perctől úgy beszélt, mintha eldöntött ügy lenne. Részemről rendben volt ez.

Átadtuk az összes papírt - a magyar banki egyenleg láttán felszaladt a szemöldöke, de számítottam erre, és gyorsan megmutattam az enyémet, ahol ott volt dollárra átváltva, így helyre került a szemöldök.

Úgy volt, hogy szombaton írjuk alá a szerződést, de valahogy sikerült úgy manőverezni, hogy holnap, azaz csütörtökön lesz a nagy nap. Elmagyarázták, hogy milyen csekkeket kell hoznunk, milyen névre és méretben, valamint ezen a ponton került szóba az is, hogy milyen vécépapírt ne használjunk, illetve ha dugulás van, eszünkbe ne jusson vegyszert használni. Furák ezek az amerikaiak néha.
Azt is megbeszéltük, hogy a költözés elsején lesz.

Örömünket jól palástolva elbúcsúztunk, hogy akkor majd holnap, és útnak eredetünk.
Az első sarkon betértünk egy cukrászdába, ahol elfogyasztottunk egy sört (fejenként és belga import), valamint egy nutellás sajttortát, illetve egy baba rum nevű cuccot.

Megérkezett a második debit kártya, rögtön ki is próbáltuk: declined. De mivel Norbi indulás előtt kipróbálta őket, éltünk a gyanúperrel, hogy a kártyaolvasó kért olyat a kártyától, amit az nem tud. Ismét az OTP kártya sietett a megmentésünkre, mint már oly sokszor.

Hazafele menet bementünk az egyik helyi dm-szerűségbe, ott már tudtam debittel fizetni. Öröm, bódottág, kis üveg kéztisztító lötty. Most meg alvás, holnap nagy nap lesz.

Mindenféle apróságok

Avagy itt se minden és mindenki helikopter

Norbi komolyan fenyegetőzik egy metrós poszttal, így én csak ezt az egyet tenném ide: a Futár New York-i megfelelője.

Kognitív disszonancia á la MTA

Van, amiben ez az aprócska település nem muzsikál onnan jól, mint a magyar székesfőváros, és az egyik ilyen dolog a tömegközlekedés előrejelzése. A BKK Futár rögös indulása után bennem feltétel nélküli rajongójára akadt; volt olyan (csak egyszer!), hogy olyan elragadtatva néztem az appon a kis buszok haladását, hogy a tényleges busz csalódottan bezárta az ajtaját és elment nélkülem. Itt ilyen nem lesz.

Van egy MTA Transit nevű app, menetrenddel, forgalmi infókkal, és persze a hivatalos érkezési időkkel, amit aztán vagy tartanak a járatok, vagy nem. Ez a kijelző is olyasmi: büszkén hirdeti, hogy a Q (expressz) járat jön ide két perc múlva, miközben az ezt durván figyelmen kívül hagyó R épp befut.

Norbi szerint ezen a vonalon (Q/N/R) elég lerobbant kocsik vannak, én meg kétkedve hümmögök ilyenkor. Oké, ő már rostokolt húsz percet két megálló közt az alagútban, miközben MTA-s emberek szaladgáltak meg kiabáltak izgatottan, én meg nem. (A brooklyni 77. utca utáni részen a váltó vagy valami gyengélkedik.)

A műsor viszont egyértelműen jobb, mint odahaza. Szinte minden nap jön egy háromfős mexikói zenekar, vagy egyfős gitáros osztag, vagy egy rúdtáncos csapat, táncolnak/énekelnek/zenélnek valamit, aztán körbejárnak begyűjteni a pénzt. Eddig csak férfiakat láttam ebben a szakmában.

A kéregetők a metrón többségben jó hangosan bejelentik, hogy itt most kéregetés lesz. Eddigi tapasztalataim alapján a többség elmondja, hogy régebben azt hitte, aki kéreget, az egy szar alak, de azóta rájött, hogy nem is, és legyünk jófejek. Ezek közt is csak pasit láttam. Volt egy női kéregető, az csendben ment végig a kocsin, egy "éhes vagyok, adj pénzt" feliratú táblával.

Ennyit a metróról. A többit majd Norbi, aki napi négy-hat órákat tölt utazással.

Jöjjenek a kutyák.

Összesen ha ötöt láttam eddig. Ami nem baj, a kutya városban tartása elsősorban a gazdának jó, na meg a kutyakaka sem lepi el itt úgy az utcákat, mint Bpesten. (Itt az utca szélére kirakott műanyag szemeteszsákok lepik el, megadva a belváros nehezen szokható aromáját.)
De az egész kutyatéma egy szót se érdemelne, ha nem lőttem volna ezt a táblát.

Finom váltással: a vécék.
(A gyenge idegzetűek, valamint a fura alakok, akiket valamiért nem érdekel a vécék működését taglaló amatőr eszmefuttatás, ne olvassanak tovább.)

Magyarországon, és Európa általam bejárt részén gravitációs alapon működő vízátfolyásos vécék vannak (egy erre járó vécémérnök majd kijavít). Itt viszont az elsőre furcsa, viszont hatékonyabb és szemre víztakarékosabb részleges vákuum + vízöblítéses módszer van a legtöbb helyen. Azaz a vécécsésze a perem háromnegyedéig fel van töltve vízzel, abba alkot az ember, aztán a tartály oldalán levő kar meghúzásával az egész tartalom halk hörgés kíséretében leszippantódik, és friss adag víz tölti meg a csészét a háromnegyedéig.
Gyakorlatban nézve ez azt jelenti, hogy egyszer kell lehúzni a vécét per használat, és nincs cseppfelverődés. Egyáltalán. Vécékefét még nem is láttam, és a vécészagosító reklámok is mintha nemlétezőek lennének.

És ha már témánál vagyunk: a mai utolsó kép az amerikai Budweisert ábrázolja. Ezen van minden, ami Amerikát azzá teszi, ami.

Zen és biciklizés

Régebben, alig pár hónapja én is a vérbiciklizést űztem. Minél gyorsabban akartam eljutni egyik pontból a másikba, és persze a maszk alatt vöröslő fejjel anyáztam az előttem gyökkettővel  araszoló biciklist, meg az idióta gyalogost, aki csakazértis a bicikliúton gyalogol meg ott áll le telefonálni és nemám félreáll, mikor csöngetek, sőt, és az a rohadék G4 furgon, ami m i n d e n áldott reggel a bicikliúton kapcsolja be a szájbatekert vészvillogóját, meg az összes baromarcú autós, aki tudja, hogy nem fér már be a kereszteződésbe, de csak előrecsorog, hogy elállja az utamat HÁT MÉRT ÉL AZ ILYEN????

Volt tehát honnét fejlődni.

Egy napon azonban megvilágosodtam. 

Mondhatni homlokon csókolt a Nyúl.

Araszol előttem az idióta, majdnem visszafele megy már, olyan lassú? Nem érdekel. 

Visszaelőz, akárhányszor is megelőzöm, mert piros lámpánál mindig elémcsorog az istenbarma? Előzzön. 

Ja, és minden sarkon három piros lámpa, véletlenül se összehangolva, neadjisten *nem* másfél perces várakozással? Kicsit leszarom? Le hát.

Ez volt a kezdet. 

Pusztán leszarni hosszú távon már nem elég, ideológia is kell mögéje. 

Autóbabújt embertársam minden bizonnyal azért kunkorodik rá a biciklisávra jó szélesen, mert el szeretné olvasni a hirdetést az utca túloldalán, és ahhoz bizony kell az a plusz másfél méter. 

Az édes piros lámpák minden bizonnyal azért vannak, hogy nekem jó legyen. Az autóknak és a gyalogosoknak is kétszer dobott már zöldet a lámpájuk, de bennem a Zen lakozik, én kivárom, míg zöld lesz az én lámpám is. 

Biciklis pajtásom, mit pajtásom, kedves felebarátom épp most dolgozza ki a hiperugrás gyakorlati megvalósításához szükséges matematikai alaptételeket, azért nem tekeri a pedált teljes lelkesedéssel. A Zen legyen vele. És az ő lelkével. 

A G4 autó is egy gyerekotthonnak gyűjt felajánlásokat minden reggel a Kálvin téren, az a legkevesebb, hogy segítem drága barátaim, sőt imádott testvéreim egyértelműen közhasznú munkáját, és Zen óvatossággal kikerülöm őket, mikor végre nem jönnek az autók. 

Na ez a Zen biciklizés alapja. Kis gyakorlással szokássá tehető, és enyhén édeskés máza jól elfedi az acsarkodó dühöt. És általában hasznos is, például ha a Zen erejével kivárom, hogy tiszta előzési helyzetem legyen (minimum öt méteres szabad hely balra, három kilométeres körzetben ne legyen egy árva lélek se az úton) a szokásos lassú biciklis pajtáshoz, általában lekanyarodik magától is. 

A Zen legyen veletek is.

Az Igaz Magyar

Ilyenek vagyunk, no. :)

Jöhetnek nekem a Rubik-kockával, az atombombával vagy a számítógéppel, ésatöbbi. Nem annak nemzetiszín kockás a szíve, aki tudja, hogy ezeket magyarok (ill. magyar származású emberek - a szerk.) találták fel. A II. Magyar Rapszódia hallatán sem Liszt Ferenc az első gondolatunk. És attól még nem dobog a Himnusz ritmusára a fentebb említett szív, hogy megcserdül a karikás ostor a jó magyar szürkemarha füle mellett. 

Ugyan, dehogy. 

Az igaz magyarnak akkor fakad dalra a lelke, ha úgy érzi, hogy jó üzletet csinált, és a másik nem tehet ez ellen semmit.

Ha a bolhapiacon megveszi a szovjet katonai látcsőnek titulált tárgyat egy ezresér', mert észreveszi, hogy a hátizsák, amiben adják, eredeti Alice hátizsák, amit tizenötér' simán el lehet passzolni a piacon.

Ha a boltban kétezressel fizet, és ötezresből kap vissza.

Ha szerinte pofátlan szintre lealkudja a boltban az árat.

Ezzel szemben az Igaz Magyart pofán lehet vágni - nem tartja oda a másikat, de nem veszi sértésnek sem. Le lehet köpni, bele lehet törölni a sáros cipőt. Arcizma se rezzen. De csak egyszer verje át valaki üzleti ügyben... Az a métely, ami őt eztán belülről mindig rágni fogja, keserű ráncokat vés az arcára és bosszúállásra sarkallja.

Én is Igaz Magyar vagyok. Beismerem, vannak nem magyar őseim is, de, és ezt örömmel jelentem, a jó magyar vérvonal a domináns.

Történt, hogy elmentem síkabátot venni. Olyan boltba, ahol amúgy is elkezdődtek a tél végi leértékelések. Kiválasztottam egy nadrágot és egy kabátot, a kettő együtt X összegért lehetett volna az enyém (X, mert nem az összeg a fontos.) Ám elhatároztam, hogy demostaztán kemény leszek, mint egy acélpatkány, és bemondtam a pofátlant, a 0,75X-et. Nem mondom, úgy nézett rám a tulaj, mintha az anyukájára tettem volna egy nem épp udvarias megjegyzést, de hamar összeszedte magát. Közölte, hogy a kabát az már amúgy is több mint a felére van leértékelve, szóval becsüljem meg magam, ennél olcsóbban már nem adhatja, de... legyen 0,9X. (Komolyan, csak egypár békésen kérődző teve hiányzott a hangulathoz.) Megspóroltam pár ezer forintot. Igaz Magyarként tehát boldogan távoztam az üzletből (foglalót hagytam ott, mert kápé nem volt nálam annyi, viszont Ferencváros kellős közepén nem fogok este fél nyolckor pénzt fölvenni.)

Aztán besurrantam a Corvin plázába (miau) a műszaki cikkeket felderíteni (sorozatDVD-k, konyhai mérleg), de persze egyik se volt az ottani Nagy Műszaki Boltban. Kifele menet azonban betévedtem a Butlersbe. (Naggyon tuti háztartási cuccok - szinte az összes termék eposzi jelzője lehetne, hogy "jó, van egy ilyenem otthon, de ez mennyivel jobban mutat már.") És mivel sajnálatos módon elvesztettük [királyi többes!] konyhánk egyik alapkövét, a kék sajtreszelős műanyag kajatartó edényt (péntekenként kidobják a fel nem markolt műanyag tárolókat a munkahelyen; én csütörtökön hagytam ott, pénteken pedig szabadságra mentem, mit se tudván erről a kegyetlen szabályról), nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam, hogy sehr praktisch pattintós fedelű csuprokat árulnak, több méretben, ráadásul akciósan, a 450ml-est 690 helyett 590 forintért. Felmarkoltam, mentem fizetni, de ott hirtelen 690 lett az ára. Szóvá tettem, hogy dejsz' ez mintha akciós lenne, és a csajszi már-már hajlott is rá, hogy engedjen egy százast, de aztán kijelentette, hogy nincs itt semmi baj, ez tényleg akciós, az eredeti ára ugyanis 790.

Itt kell megjegyeznem, hogy külföldi őseim vére időnként előtérbe kerül - alapvetően paranoiás-cinikus beállítottságom ellenére ki-kitör belőlem a gyermeki, együgyűségbe hajló bizalom embertársaim iránt. Simán elhittem neki, hogy én emlékszem rosszul, kicsörgettem a lét, bezsákoltam a csuprot és elvágtáztam a metróhoz, hogy azért haza is érjek valamikor.

Ám ekkor jött a métely. Edzett acél fogacskáival. Hallottam a csámcsogását, mikor vártam a metróra. Az érkező szerelvény zaján át is ott dübörgött a fülemben, hogy Csám-csám-át lettél verve-csám-csám-egy százassal ám-csám-csám. Hiába tudtam, hogy több ezer forintot mentettem meg azzal, hogy végre egyszer mertem alkudni; hiába próbáltam arra gondolni, hogy 690-ért is megvettem volna, mert ez egy nagyon  praktikus csupor, egyre csak rágcsált a kis szemét. Aztán ahogy már majdnem leszálltam és visszafordultam, hogy megnézem én még egyszer azt az árat, rásandítottam a dobozra, és láttam, hogy ez a 670ml-es változat. Ami tényleg 690 forint leértékelve. 

A métely elégedetten böffent egyet és nyugovóra tért, természetesen fél szemét nyitva tartva, nehogy lemaradjon egy üzletemről is, az én arcomra pedig visszatért a boldog mosoly.

A beszélő pulóver esete

Avagy soppingolási alapvetések

Mint azt már igen sokaknak elmondtam, Takarékos Decembert tartok - azaz csak azt és olyat és annyit veszek, ami és amennyi kell. Eddig egész jól haladok, hála az alábbiakban ismertetett szabályoknak.

1. Mindig írjunk bevásárlólistát.*
2. Vigyünk magunkkal tollat is.**
3. A bevásárlólistától a továbbiakban ne térjünk el.***
4. A blokkokat, számlákat, alkarra rögzített egyéb kiadásokat hazaérvén vezessük be erre a célra kifejlesztett táblázatunkba.****

*Amit aztán ne hagyjunk otthon.

**Egy csomó helyen ugyanis nem adnak blokkot, és ha valaki hozzám hasonlóan bűnrossz középtávú memóriával rendelkezik, annak nem árt, ha felvési valahova, hogy mit költött.

***Kivéve az alábbiakban részletezett esetek egyikében.

****Lásd még: elrettentés a gyakorlatban.

Az excel fájl, az mindennek a kulcsa. Hó végén nyom az ember egy =SZUM(C123:C150)-ot, és leesik az álla, hogy "meeennyi?? Kajára? KAJÁRA? Háádejsz' alig eszek valamit is!", aztán szentül megfogadja, hogy eztán száraz kiflicsücsköt fog összegyűjtött esővízzel fogyasztani.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy ételveszteségeim, azaz megromlott/lejárt kaják nincsenek, ill. alig vannak (az a három kis joghurt nem számít, ott félrenéztem a dátumot). Büszkeségre ad továbbá okot, hogy kiszáradt kenyér október óta nem fordult elő nálam. (Ez kicsit zavaró is, mert azzal a felkiáltással vettem meg a kenyérpirítót, hogy ez visszahozza az árát, mert a kicsit kiszikkadt kenyeret azt majd jól megpirítom.)

Tehát excelfájl. Nyomogatja az ember a szumokat, aztán megnézi, hogy mire mennyit költött, és arra jut, hogy a "ruhák" kategóriában szereplő összeg kissé talán több a kívánatosnál. Mert jobban belegondolva van mindenféle gönce. És ha nincs, akkor is megvárja a januári leértékeléseket (és nem dől be a decemberi gyermeteg 10%-oknak), tehát hiába van kiírva a H&M-ben, hogy árengedmény, meg bazi nagy %-jelek, arra gondol, hogy bármilyen jó cuccot vesz is, azt be kell írnia a Zexcelbe, a "Ruhák" munkalapra, és aztán ha meglátja az oszlop alján szereplő számot, rettentőmód el fogja szégyellni magát. Kellő szoktatás után már akár be is mehet az ember bármilyen boltba, bátran szembenézhet a Kísértéssel (akciós Vichy arckrémek, egyet fizet-kettőt vihet cipőakciók), és nem gyengül el.

Kivételek természetesen akadnak. Például ha az ember elkíséri egy barátját vásárolni, és ahogy segít neki blúzokat válogatni, hirtelen búgó hangot hall az egyik ruhakupac irányából, hogy "Gyere, vegyél meg". És ahogy körbenéz, rájön, csak az az akasztón lógó, jóképű pulóver lehet az. Igen, a könyökvédős.

Elég sok irányból hallhatja ezt az ember, mert a ruhák se tökhülyék, mind haza akar menni valakivel, és mindenkinél adott az a ruha-hangsáv, ami eljut a füléig, ámde. 

Vannak, akik kis gyakorlással jól kijöhetnek egymással; vannak, akik egymásnak vannak teremtve; és van Pityu, kedvenc barna háromnegyedes ujjú pulóverem - a hang tulajdonosa.

És Takarékos December, hogyne, de ha meglátok egy 52+26 darabos mosogatógép-tablettát 2700 forintért, nem fogom otthagyni. (Azt még nem tudom, naponta hány tablettát kell bevenni, mire lesz mosogatógépem, de 78 csak elég.) 

Speakeasy

Hogy is nem említettem eddig ezt. Pedig milyen jó dolog.

Még a hannoveri lét kezdetén vágyakozva nézegettem a munkakereső oldalakat, és egy napon ráakadtam a The Local-re, aminek testvér/leányoldala a ToyTownGermany, ami már egy lépés a beilleszkedés irányába.

Ahogy nézegettem a különböző fórumokat, találtam egy érdekeset: minden hónap 15-én összegyűl a nép, hogy angolul beszéljen. Meghívás nem szükséges, belépődíj nincs, "just come as you are". Épp ez kellett nekem, mivel sokat emlegetett német nyelvtudásom gyenge, angolul viszont nagyon jól beszélek, és doktorit írhatnék felületes barátságok megkötéséből.

Természetesen erre a fórumra 16-án akadtam rá, viszont mivel amúgy sem szeretek hívatlanul betoppanni sehova (tudom, nem kell meghívó, de nekem akkor is kell valami jel, hogy nem fognak kirúgni), és az utolsó bejegyzés majd' fél évvel korábban készült, volt időm és okom is, hogy érdeklődjek, hogy mégis hogy is van ez. 

Viszonylag hamar érkezett is válasz: igen, létezik, és de jó, hogy szóltam, mert már nem ott találkoznak, ami a fórumban van, hanem másutt, és úgy egyébként milyen kár, hogy lekéstem a tegnapit, de sebaj, van egy másik, azt Speakeasynek hívják, és minden hónap utolsó hétfőjén találkoznak, egyebekben viszont ugyanaz. Hmmm, mondtam erre én, és mivel akkoriban a "hű tökös gyerek vagyok"-időszakomat éltem, röpke másfél hét alatt rá is szántam magam, hogy odatolom az orcámat.

Felkészültem lélekben mindenre. Hogy megvetően rámnéznek, odavakkantják, hogy üdv, mert hát kénytelenek, ha egyszer az áll az interneten, hogy bárkinek szabad a bejárás, aztán elfogyasztok egy pohár sört és vert seregként hazakullogok.

A találkozók a Paulanerben vannak, amit gyalogosan az S-bahn Kröpcke nevű megállójából lehet a legjobban megközelíteni (mármint az én irányomból; van egy közelebbi megálló is, csak ahhoz át kellett volna szállnom). Ez a megálló körülbelül a Deák tér megfelelője, van vagy nyolc különböző kijárata, és hiába van kitűnően feliratozva minden, ha egyszer nem tudom, hogy az Opernhaus felé kell kimenni, rajtam az már nem segít. Mégis sikerült valahogy a jó kijáratot választani, ahonnét már csak balra fordulva meg kellett volna tennem körülbelül száz lépést. Befordultam jobbra és elindultam.  (Nem mertem biciklivel menni, hátha eltévedek... :)

Benyitottam a Paulanerbe és körbenéztem - sehol senki és semmi, ami arra utalna, hogy itt angol nyelvű találkozó van, de akkor már harci üzemmódban voltam: nem érdekelt, hogy mennyire nem akarják a társaságomat, én azért jöttem, hogy Speakeasy keretében angolul beszéljek, addig tehát nem nyugszom, míg rájuk nem akadok és el nem fogyasztom a pohár sörömet, miután vert seregként. Grrrr.

A felszolgálók közül nem mind beszél angolul, mint ezt igen hamar felfedeztem, viszont mikor tettem befele még egy lépést, megláttam a Jelet: Commonwealth zászlók csokrát egy hosszú asztal mellett. Megörültem, pedig legrosszabb sejtéseim kezdtek valóra válni.

Odamentem és megálltam az asztal mellett, mert hát illendőség is van a világon, csak nem ülök le, mintha odatartoznék, ha egyszer nem. Mikor valaki felfigyelt rám, elhebegtem, hogy jó estét, mire egy szakállas ürge odavakkantott, hogy üljek le. Eddig stimmelt. Jött a pincérnő, kértem tőle egy pohár sört - még mindig minden a terv szerint ment. Emlékszem, hogy nézegettem lopva az órámat, hogy hány perc alatt hajtsam fel a sört, hogy ne tűnjék úgy, mintha sietnék, ugyanakkor mehetnékem is volt. 

Aztán nem is tudom, hogyan, de elkezdtem beszélgetni valakivel, meg még néhány valakivel, és mikor elérkezett az előre kitűzött időpont (abban a nem várt esetben, hogy mégsem utálnak ki azonnal, negyed és fél tíz közt terveztem hazaindulni), tulajdonképpen nem is akartam még távozni. A terv viszont az terv, és jobb nem túlfeszíteni a húrt, úgyhogy elköszöntem és hazamentem, és teljesen boldog voltam.

Feliratkoztam a levelezőlistára még ott helyben (azaz a moderátor felírta az e-mail címemet és felvett), így kaptam meghívást a legközelebbi, nem szabályos alkalomra is, ami sajtkóstolás volt, és azóta is érkeznek sorra az emlékeztetők a havi találkozókról és egyebekről. Elvittem magammal a németet is, mert neki sem volt sokkal több ismerőse itt, mint nekem, és nem tudom, hogy magától majd megy-e, de a lehetősége megvan rá, így a lelkiismeretem tiszta.

Általában tizenöt-huszonöt résztvevő szokott lenni, 3-6 igazi külföldivel. A szakállas ürge például ausztrál (mindenkivel úgy beszél, ahogy velem is tette az első alkalommal, és idővel rájöttem, hogy megtisztelve kellett volna éreznem magam, hogy észrevett, mert ő a csoport elnöke); ezen kívül van még egy angol, egy szíriai, időnként előfordul egy egyiptomi hölgy is, meg még egy ausztrál, egyszer meglátogatott minket két kínai lány, és persze ott voltam én, mint magyar. A többiek németek, akik egyszerűen csak szeretik a társaságot és szeretnek angolul beszélni. És nem azért mondom, de még akkor is angolul beszélnek, mikor nincs is ott egy külföldi sem. :)

Például ebből gondolom, hogy ha másképp alakultak volna a dolgok, be tudtam volna illeszkedni itt Hannoverben. 

Maguk a németek is azt terjesztik magukról (időnként általánosítok, tudom), hogy ők milyen egy barátságtalan nemzet, és pont mostanában szerepel sokat a hírekben az a hogyishíjják fazon, aki a bevándorlókat ostorozza, de ez azért nem igaz ilyen formában. Persze, aki nem németnek született, az hiába szerzi meg az állampolgárságot, hiába eszik napjában ötször Wurstot Sauerkrauttal, haláláig Ausländer lesz. A gyerekei már lehetnek németek, ő maga soha. Viszont az összes többi szint elérhető egy külföldi számára is. Az itt töltött szűk fél év alatt nem kötöttem életreszóló barátságokat - de tegyük hozzá, hogy Magyarországon  is több évbe kerül, míg egy baráttal úgymond szintet lépünk.

Másrészt viszont, mikor már aktívan kerestem munkát, az egyik ilyen "barátságtalan" német megkérdezte, hogy közvetítőügynökségekre gondoltam-e már, és küldjek neki egy levelet emlékeztetőül másnap, elküldi egy ismerős cég linkjét. Elküldtem az emlékeztető levelet, és egészen másnap reggelig azt hittem, hogy elfeledkezett róla, akkor viszont érkezett egy jó hosszú levél, hogy itt a link, meg egy másik, és felhívta az ismerősét, és vázolta a helyzetemet, és felhívta a másikat is, és neki is, és megbeszélte velük, hogy... El se merem képzelni, mi lett volna, ha még barátságos is. :)

Oktoberfest

Újabb pecsét került a "Hű de turista vagyok" füzetkémbe.

Röviden a lényeg: 

Az Oktoberfest szeptemberben kezdődik, és pont olyan, mint a Schützenfest, csak kevesebb a bódé, a fel-alá masírozó zenélő embercsoportok, valamint az egyéb látványosság, cserébe viszont több a Wurst.

Hasznos tudnivalók:

• Szerdán ún. "Családi nap" van. Ez annyit jelent, hogy minden belépőjegy fél-,  néhány étel- és italfajta pedig csökkentett áron kapható. Akkor is, ha nem vagy család. Szerdán rettentő kevés ember van ott, így nagylelkűen feltételezik rólad, hogy legalábbis gyerekszobát már láttál belülről.
• Sört itt csakis pohárban vagy korsóban adnak. Hogy elkerüljék a szorgos, gyűjtőszenvedéllyel megáldott szarkavendégek tarolását, minden korsóra/pohárra/forraltboros bögrére (a továbbiakban: edény) 2€ a letéti díj, mely leszurkolásakor edényenként egy műanyag tokent kap a kedves vásárló (utóbbi vendéglátóipari egységenként eltérő lehet). Az edény és token leadásakor a 2€ visszajár, de időnként elfogadják token nélkül is, szóval kispénzű, ám szorgalmas diákok egész pofás különpénzre tehetnek szert a magányos poharak levadászásával. (A Machseefesten, ami kiköpött *fest, csak másutt van, és csak kaja/pia van meg koncertek és műsorok, megmentettem 5 elárvult korsót, és én még csak nem is figyeltem oda annyira.)
• Mivel itt mégis a söriváson van a hangsúly, a nagyobb kupacban található itatóhelyeknél akad egy-egy spártai egyszerűségű, ám igen hatékony melegítőeszköz: egy fémtartály, benne égő fahasábokkal. Például ezen látszik a közel 200 éves tapasztalat.
• Ha az ember lánya csokis banánt eszik (ami egy pálcikára tűzött, csokival borított banán), soha ne gondolja, hogy külső vagy belső szépségéért akarják lefényképezni. (Szerencsére sikerült a fénykép készítőjének jobb énjére hatnom, és letörölte.)
• Egyébként meg a Paulanerben sokkal jobb poharakat lehet kapni 4€-ért. Szerintem megéri a különbözet.
• Mikor egy hullámvasútra vár a fentebb már említett ember lánya, és mögötte áll egy kislány, aki szintén arra vár, óvatosan fogalmazzunk. SOHA ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy "Egyedül vagy itt?", mert a kislány úgy fog ránk nézni, mintha valami rémes pedofil-sorozatgyilkos-pénzhamisító véglény lennénk. A kislány ugyanis nem tudja, hogy a kérdés pongyola megfogalmazása hiányos nyelvtudásunk számlájára írható, és jelentőségteljesen a hullámvasutat működtető, nagydarab csávóra mutat, hogy az ott az apukája.

Biztos elkövettek valamit

A mostani halálfélelemgenerátor (van ezeknek valami rendes neve magyarul?) a HipHop Zone nevű szerkezet volt, ami a Pirát és a körhinta keveréke. Egy rúd végén van 6x4 szék egy hatszög oldalai mentén elrendezve; működés közben a rúd jobbra-balra hintázik körülbelül 190°-os kilengésekkel (mármint a függőlegeshez képest 95° jobbra és balra), miközben a székek a rúd körül forognak oda-vissza. Nem voltam különösebben meglepve, hogy senki nem akart velem felülni rá, elég durva darab, de mégis megörültem, mikor a kislányt megláttam. A kezdeti nehézségek ellenére hajlandó volt társulni, és még bólogatott is, mikor mondtam, hogy én bizony nem félek, áugyandehogy.

A kék karon jobbról a második székben voltam

Igazából persze rettegtem, de meglepő módon nem annyira, mint a Supermauson. Eleresztettem egy-két "úristen" kiáltást, az első pár körben még megrendítő őszinteséggel, de mikor a bal oldalamon ülő két huszonéves fiatalember kezdett el sikoltozni, valahogy elmúlt a félelmem nagy része. :)

Találós kérdés: vajon miért nem ültem fel az ezzel díszített járatra?

Táplálkozás céljára sikerült kifognunk azt az egy helyet, ahol beáztak a biztosítékok az épület felhúzásakor, ezért váratlan időpontokban ment el az áram. (Mikor odamentünk, még azt hittem, hogy a kedvünkért kapcsolták fel a lámpát, mert csak mi voltunk odabent, de nem, csak épp akkor kapcsolták vissza. :) Ettől függetlenül jót ettünk, és megszemlélhettük a tulajdonos egészen virsliszerű kutyáját is, ahogy az asztalok közt szaladgált. Legalább tudtuk, hogy nem őt esszük.

A képen elrejtettünk néhány 50 centis tárgyat

[Kötelező, wurstról szóló rész] Németország egyik nemzeti eledele ugyebár a Wurst. Amiből van sokféle, lásd kép. Mi speciel a félméteres Currywurstre vadásztunk, nem találtunk.

(Nem, nem vagyok nagy wurstrajongó.)

Ami még megragadta a figyelmemet, az az egyik hodály volt. Tele padokkal, kékkockás abroszos asztalokkal, szemlátomást csak az Oktoberfestes tömegeket várta, de összesen két vendég ült bent (mi is csak átutazóban voltunk az egyik lövölde felé). Ámde a pódiumon álló szintetizátoros ember és mikrofonos társa nyomta a zenét rendesen. Na ez az, ami tetszik itt. A szolgáltatás teljesen demokratikus: ha csak egyvalaki van, akinek nyomni kell a zenét, annak is nyomják. (Az érdekelne még, hogy ha nincs bent senki vendég, vajon akkor is?)

A nap lezárásaként lövöldöztünk egyet. Én pont a HipHop Zone után voltam (ezért is nyomtak puskát a kezembe, hogy jót lehessen nevetni, ahogy minden égtáj irányába lövöldözök, csak a célra nem, de hahaha), mégis 20 lövésből 14-szer eltaláltam a mozgó fémmacikat (nyuszikákra akartam lődözni, de azok épp nem mentek sehova, és álló nyúlra nem lövünk), és nyertem egy bűnronda plüsshalat. (Tanács kezdőknek: a kitett állványt ne használjátok. Kézben tartva a puskát jobban lehet célozni. Az első két lövésem erre ment el. :)

A lövöldés néni ennek örömére adott mindhármunknak egy-egy műanyag krokodillal díszített kulcstartót. Nem tudom, hogy mert ennyire rendes volt-e, vagy mert tényleg ennyire nem volt forgalom egész nap, de azért akkor is. :)

Megjegyzés: ez a bejegyzés tegnap is létrejöhetett volna, ha kedves bátyám nem lát el mindenféle linkekkel. :)