#firstworldproblems
Itt ücsörgök London közepén, egy kellemes étteremben, az ablak előtt DLR-ek osonnak el szép pirosan, Newcastle Brown Ale-t szürcsölök, míg készül az ezen a héten különösen tender húsból készült Manhattan Burgerem, amihez kapok hagymakarikát is, és azon stresszelek, hogy ki hányszor és mennyire fog lehülyézni, amiért nem mentem el várost nézni.
Nem mindenkinek lehet elmagyarázni, hogy engem nem érdekel a városnézés. A hétvégén Norbival biciklire pattantunk és gurultunk 11 kilométert két gombóc fagyiért - ennek van értelme. (Megj.: már ketten is akartak kenyeret és vajat hozni, hát nem igaz. Nem hagyják békén az embert.) A fagyi is megérte, mellesleg. Még a visszafele 11 km-t is.
Tegnap elmentem soppingolni, például. Van a jól bejáratott bevásárlóközpontom, felszáll az ember a DLR-re és ott van negyedóra alatt, sétálgatok ott egy ideig, néha még veszek is valamit (nem mindig; most például elég gyenge volt a felhozatal). És régi tervem, hogy elmegyek megnézni a Sherlock Holmes múzeumot a Baker Streeten - idén eljutottam odáig, hogy kiderült, hogy hatig van csak nyitva. (Hm, hagymakarika-illatot érzek. Itt mindjárt kaja lesz.)
"Minket ez nem mulattat" - majd valaki okos ember megmondja, ki mondta ezt (talán Viktória királynő?), de a lényeg az, hogy engem se. Teljesen jól elvagyok egyedül a saját kis dolgaimmal. Olvasok, DS-ezek, üres tekintettel bámulom a tévét vagy oda is figyelek, lemegyek a fitneszterembe tornázni vagy futni, mindenféle fura kajákat veszek a boltokban (mert ugye nálunk ilyen nincs), amiket elropogtatok a négycsillagos hotelben.
Hirtelen fordulat a történetben: már a reptéren vagyok, és várom, hogy bejelentsék a kaput. (A burger nem volt nagy szám, mellesleg.) De itt árverés van. 13:45-kor kellett volna bejelenteniük, közben meg már 13:50 van... Most mintha történne valami. Kapu még nincs, "Please wait" van. (13:55) Hah! 9-es.
Zárom soraimat.
Disclaimer: Ha van valaki, akivel kell (lehet) megnézni valamit, az más. Én ugye jól meghatározható célokra vagyok beállítva: nem megyek el "csak úgy" járni egyet, de szívesen gyalogolok három kilométert egy pohár tejfölért. (Jóhogy!) Ha viszont valaki (egy igen exkluzív csapatból valaki) mondja, hogy menjünk, járjunk egyet csak úgy, arra esetleg hajlandó vagyok. Főleg ha van tejföl is valahol beleszőve a történetbe. (Mindig mondom: hozzám képest a faék egy ritka bonyolult szerkezet.)
Legalábbis azt hiszem, hogy a harmadik és negyedik. Itt kicsit másképp telik az idő.
A vasárnapi posztot végül hétfőn sikerült élesíteni, már mikor Szentgotthárdon voltunk, a Hunyadi étteremben. Az út odafele része eseménytelen volt, bár vészterhes: az ember nem tud őszintén örülni a lejtőnek, ha tudja, hogy vissza is kell jönnie rajta.
Felvettünk stopposokat is. Vannak ezek az úgynevezett stopposhernyók, amik egy vékony hernyószálon lógnak a fákról az út felett, és ha arra jár egy biciklista, rápottyannak. Egyik-másik észrevétlenül teszi ezt, és el is jut valameddig, más hernyók viszont kamikazeként csapódnak be az ember (Norbi) mellkasába, és hamar lesöprődnek.
A hagymás rostélyos most nem volt túl jó, de sikerült a könnyeimet sült hagymába, valamint "totyogós" túrós palacsintába fojtani. (Ötletem sincs, honnét származik ez a fantázianév. Vaníliás szószban *tocsogott* a palacsinta, viszont az étlapon Cordon Bleu néven szerepelt a jól ismert étel, szóval nemtom. Talán mert a totyogós étvágygerjesztőbb, mint a tocsogós? Na mindegy.)
Megtekintettük az Audi-gyárat kívülről, aztán elindultunk visszafele. Jó előre megterveztük a megtekintendők listáját: Hársfa-tó (a Máriafalu utáni emelkedő elején van); az a roppant érdekes buszmegálló a Farkasfa felé vezető domb tetején; a kilátó a Farkasfa utáni emelkedőn; na és persze az a rejtélyesen görbe fa a kilátó utáni második kaptató közepénél.
Ezek közül végül csak a tónál álltunk meg, a többit bírtuk szuflával és izomerővel.
Mára egy szlovén sört terveztünk be, meg a fenyő elültetését (az IKEÁ-ban vett karácsonyfa valahogy túlélte eddig), úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a határig. Nagyra nőtt testvérei mellett ástunk egy diszkrét, otthonos lukat a fenyőnek, meglocsoltuk kicsit, és megígértük, hogy jövőre visszajövünk. (Remélem, még él akkor.)
Ennek örömére átcsorogtunk Hodošba, és megittuk a terv szerinti sört. Aztán már csak az emelkedők jöttek. Többen voltak, mint a múltkor, és mintha hosszabbak és meredekebbek is lettek volna, valahogy mégis átjutottunk rajtuk.
Este pedig mentünk tökmagolajat ütni. Ez helyi látványosság, egypár helyen készítenek ilyesmit. Lenke néni, a szállásadónk, beajánlott minket egy helyi tökmagolaj-készítőnél, mondván ő még hagyományos módszerrel készíti.
Nem sokkal utánunk jött egy harmincfős gimnáziumi osztály is, hogy ők is megtekintik - meglettem volna nélkülük is, de sebaj, az első sütet után viháncoltak egy sort és elmentek.
A hagyományos módszer az, hogy vesz az ember egypár zsák hántolt tökmagot, megdarálja, sózza, vizezi, aztán megpirítja (irtó jó illata van), és mikor már jó száraz, akkor beteszi ezt a masszát egy erre a célra készült fémcsuporba, azt meg a sajtolóba.
Ezen a ponton kell két erős ember, aki tekeri a prés kerekét, de nagyon. Abból a száraz cuccból meglepően sok olaj jön ki, a mester szerint egy kilóból három-négy deci. A tökmagból pedig marad egy másfél centi magas, kőkemény korong, amit a halak nagyon bírnak.
Azt hiszem, ez azért is hagyományos módszer, mert ránézésre ötvenéves a prés, meg úgy minden abban a házban. Hogy elolvastunk egy 1985-ös Vas Népét, az egy dolog, de volt ott igazi, kézi szövőszék is, meg eszterga, meg szecskavágó meg daráló meg magtisztító.
A második adagnál már Norbi és én voltunk a két erős ember, mi is nagyon szép korongot gyártottunk, és elhoztuk az olajat is. (Nem ingyen, persze, viszont a szalafői polgármester szerint ez a legjobb olaj messze földön.)
(Képeket majd akkor, ha géphez kerülök, a telefonos app nem szereti a csatolt képeket.)
 |
| Feslett erkölcsök |
