Házvásárlás

Teát főz, kényelmes ruhába öltözik, leül gép elé. Ez hosszú lesz.

Már jó ideje álmodoztunk, hogy el kéne költözni valami nyugis helyre - ez nekünk Connecticut állam Fairfield nevű városát jelentette, az álmok földjét. Gyakran jártunk oda barátainkhoz (a korábban már megénekelt Meli és Josh), többnyire csak úgy, társasjátékozni, együtt lógni, egyszer pedig macskára vigyázni, míg ők nyaraltak. 

Fairfield az egy teljesen élhető hely, tiszta, levegős, rengeteg fa, széles utak, normális méretű, rendezett boltok, az utakon sokkal kevesebb őrült sofőr... csend, béke, nyugalom. Valahányszor ott töltöttünk egy vagy két éjszakát, kisimult idegekkel tértünk vissza a nagyvárosba.

Úgy két éve komolyan foglalkoztunk a gondolattal, hogy ki kéne költözni New York-ból. Vannak a városnak jó oldalai is, például a metró, amit még mindig imádok és csodálok; rossz oldala viszont annál több. Koszos, büdös, szűkös, hangos. Ha bohó, bulizásra törekvő ifjak lennénk, talán élveztük volna, de nem azok vagyunk, és egyre inkább elegünk lett belőle.

Akkor kaptunk magunk mellé egy ingatlanügynököt (Meli szerezte, ő ilyen helyen dolgozik), akivel megnéztük, miféle albérletek vannak arrafele. A kínálat eléggé hasonlított a New York-ira, árban és minőségben egyaránt. Volt egy, ami tök jó lett volna (egy kétszintes ház), csak nem jó környéken volt, még rosszabb környéken át vezetett az út a vonatig, és, mint az összes többinél is megállapítottuk, nem járna sem minőségi, sem anyagi előnnyel, ha költöznénk. Az ötlet akkor hamvába hullt.

Január környékén viszont megint elkezdtünk töprengeni. A zöldkártya még nincs a kezünkben, de a fene essen bele, valamit akkor is tenni kell. Havi 2600 dollár az albérlet, plusz a rezsi, ennyiből tudnánk venni egy házat. Meliék elvittek minket néhány open house-ra (az eladó házban egész nap ott egy ügynök, be lehet menni megnézni), és bár ott és akkor nem találtunk jót, a magvak elültetődtek és szárat hajtottak. 

Azaz, a gondolatot végül tett követte. Meli ismét szerzett nekünk egy ügynököt, Tony névre hallgatót. Megkezdődött a háznézés.

Ez úgy nézett ki, hogy Tony a megadott feltételek alapján összegyűjtött egy csokor házat, elküldte a linket a csokorhoz, mi azokat végignéztük, és kiválogattuk a 4-5, esetleg 6 szóba jöhetőt, minekutána egy előre egyeztetett napon elmentünk Connecticutba és szépen végiglátogattuk őket.

Nem mondom, volt néhány érdekes darab, de összességében egész jó tapasztalatok értek. Azon az áron, amin mi kerestünk (500kUSD), már jól fényképezik a házakat - időnként kicsit túlságosan is jól, gyakran volt olyan, hogy a ház, amibe a netes képek alapján totál beleszerettünk, a valóságban lepukkant volt; hamar megtanultuk a negatív nézést is, azaz megtalálni, hogy mit NEM fényképeztek le (ott van a repedés, ugye); és persze ott volt a überszaturált ház, amiről bevallottuk Tonynak, hogy csak azért szeretnénk megnézni, hogy lássuk, igazi-e, vagy tényleg egy SIM játékból másolták ki. 

Az egyik feltétel volt, hogy 2 óra alatt be lehessen tömegközlekedni a munkahelyünkre. Ez igencsak leszűkítette a jelölteket, mert Fairfield és környéke vonattal másfél óra a Grand Central Termináltól; gyakorlatilag azt kértük, hogy a ház legyen gyalogtávolságra az állomástól, és a “gyalog” fogalmát max 20 percben szabtuk meg.

Találtunk egy szóba jöhető házat, aka Reynolds Drive. Vadiúj (az eredeti házat megvette a vállalkozó, lebontotta, és épített egy újat), pont 20 perc az állomás; garázs még nincs felépítve, de az árban benne van. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy teszünk rá ajánlatot. 

Ez jellemzően a kért árnál 10-20%-kal kevesebb, ami után az eladó vagy kikacag minket, vagy tesz egy ellenajánlatot, és így tovább, míg a felek meg nem egyeznek vagy az árban, vagy abban, hogy nem egyeznek meg az árban.

Az ajánlat megtételével egyszerre rákérdeztünk, hogy a garázs mekkora lesz, illetve hogy a kertrendezés benne van-e az árban.

Azt észrevettük már az első megnézéskor, hogy a tulajdonos-ügynök (ez általában két személy, de itt egy személy volt) neve magyarnak hangzik, és Tony mondta, hogy bizony, magyar származású a Joe, sőt, az anyukáját pont úgy hívják, mint engem. Nahát, mondtuk, milyen kicsi a világ, magunk közt viszont azt mondtuk Norbival, hogy ez kétféleképpen sülhet el: vagy nagyon át leszünk verve, vagy ritka simán megy minden.

Mit ád az ég, az első eset következett be. 

525 volt a hirdetett ár. Mi ajánlottunk (nem emlékszem pontosan, de sacc/kb) 500-at, remélve, hogy 515-520 körül megegyezünk. JAAAA (így Joe) hát ha garázst is akarunk, akkor 530 az ár! Öccáér’ megkapjuk a házat, ahogy van, semmi garázs vagy kertrendezés.

Tony, aki egy úriember, rámutatott Joe-val folytatott beszélgetésében, hogy a ház hirdetésében a garázs szerepel, mint included az árban, illetve a házban kinyomtatott prospektusokon is így emlegetik a dolgot, ezért ez így nem korrekt. Joe hímezett-hámozott, hogy hát benne volt az a ház leírásában, hogy 25k a garázs - mi a magunk részéről nem cicóztunk, és hivatalosan is visszavontuk az ajánlatot. Franc se akar egy csalóval üzletelni.

(Ez márciusban történt; utána időnként ránéztem, és még hónapokig eladatlan maradt. Végül május végén talált gazdára, 527k dollárért. Azt nem tudni, garázst kapott-e az új tulaj.)

A többi háznézés eseménytelenül telt. Ilyen vagy olyan okból egyik se felelt meg, vagy néhány esetben elvitték az orrunk elől. Volt, ami majdnem jó volt, de abban egyetértettünk Norbival, hogy félmillió dollárért legyen olyan a ház, amilyet akarunk, kompromisszumok nélkül.

Aztán közben kitört egy világjárvány, és már április körül sejteni lehetett, hogy az irodába járás, mint olyan, elveszíti jelentőségét. Így, mikor Tony felrakott néhány olyan házat is a listára, ami 2:30, sőt 3:00 messze volt az irodától, nem raktuk azokat azonnal a “nem” kupacba.

A Háztalálás Napján a Skytop Drive ház volt a fő célpont - istenien nézett ki a képeken, csodás beosztás, tágas terek, elviselhető méretű kert. Hát persze hogy alapos felújításra szorult, ez nem lepett meg senkit; a listáról viszont a személyes látogatás után azonnal lekerült. 

Utána jött a Frederick Drive, ami a komoly esélyes kategória volt. A meghirdetett ár 475k dollár volt, ami érthető is a konyha és egy-két helyiség állapotát nézve, különös tekintettel a nyílászárókra; de amúgy tetszetős darab volt. Van benne egy irtó jó szellőztető rendszer, gyakorlatilag egy bazi nagy propeller a mennyezetbe építve. A megfelelő gomb elforgatásával kinyílnak a spaletták, felbőgnek a motorok, és az egész ház kiszellőzik egy perc alatt. És, ahogy Norbival próbáltuk a gépezet moraját túlordítva megbeszélni, ez még csak az 1-es fokozat a 8-ból. Gondoltuk, le lehet ezt alkudni 450-460 körülre. Rég vár vevőre, biztos rugalmasak. (Azóta sincs eladva, de már “Contingent” az állapota, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy folyamatban van egy ajánlat.)

Volt aznapra még egy ház, amit igazából csak azért hagytunk a listán, mert a “Hawks Ridge” típus tagja volt, ami valami háztípus, és több is van belőle eladó; eléggé messze van, de vadiújnak tűnik és az ára nem is olyan vészes, és ilyet még úgyse láttunk.

Mikor bementünk, nem fogott meg azonnal, jobban elfoglalt, hogy eltévedtem a földszinten (teljesen körbe lehet járni a konyhából a fürdőszobán át a hálóba jutva, onnét a bejárat mellett tovább a nappaliba, ahol már látni a konyhát. Igazából nem eltévedtem, csak meglepett, hogy nem ott lukadtam ki, ahol gondoltam, hogy fogok.)

Közben Norbi felfedezte a konyha legjobb vonását: van külön főzőhelyiség! Azaz, van maga a konyha, szigettel a közepén meg szekrényekkel körbe, meg hűtő és mosogató, de maga a sütő az egy kisebb helyiségben van, amit tolóajtó választ el a ház többi részétől. (A bableves óta tudjuk, hogy ez azért nem légmentes szigetelés, de akkor is lehet olyan étkeket készíteni, amiket eddig nem akartunk, mert bebüdösíti a lakást.)

Az alagsor teljesen beépített; a felső szinten további 3 db hálószoba, 3 db fürdőszobával; és, a másik különleges tulajdonsága: a mosóhelyiség az EMELETEN van, nem az alagsorban. Hol gyűlik össze a legtöbb szennyes? Ahol a legtöbb hálószoba van. Hol van a legtöbb mosószoba/konyha/helyiség? Az alagsorban, ahova általában reszketeg lépcsőn vezet az út egy 40 wattos villanykörtétől támogatva.

Van pici patio (kerti kikövezett hely, ahova lehet rakni kerti bútort és sütögetni, meg nézni a fákat), és HOA (homeowners’ assocation) tagja, amiről leginkább rémhíreket lehet olvasni, hogy nem engedik az embernek, hogy másképp tegye vissza a kukára a fedőt, de az itteni szabályzat normálisnak tűnik, a havidíj is rendben van, és benne foglaltatnak olyan dolgok, mint a kert rendben tartása (eljátszadoztunk a gondolattal, hogy milyen lenne füvet nyírni hetente egyszer, meg veteményest gondozni, és a kutyus meg kint rohangálhat a kertben, de ahogy figyelem szerdán és csütörtökön a kertészeket, elnéző mosollyal gondolok akkori önmagunkra).

Egyetlen aspektus volt, ami miatt nem tettünk azonnal ajánlatot: a ház, ami egy a sok sorház közül (mindegyik másképp néz ki, csak a stílus ugyanaz), két nagyobb út közt fekszik. Itt nem gyakori a járda, tehát ha valahova menni akarunk, oda autóval kell.

Egy-két napi morfondír után viszont arra jutottunk, hogy üsse kánya, ez egy irtó jó ház, essünk neki. 550k volt az ár, ami épp a felső határ, ameddig hajlandók voltunk nézelődni.

Kinyomoztam, hogy az eredeti ár 575k volt, és a szemben levő ház, ami csak 3 hálószobás, az kerül 550-be; egy másik, szintén kisebb ház 620k-ért kelt el. Rákérdeztem Tonynál, hogy mégis mi a répa lehet a baj ezzel a házzal, gyanús ez. Tony egyik kiváló tulajdonsága, hogy ha vannak ilyen kérdések, akkor utánanéz.

Kiderítette, hogy a tulaj befektetési céllal vette a házat, de nem jött be a számítása, ezért mélyen áron alul adja, szeretne szabadulni tőle.

Aham, így mi, és tettünk egy ajánlatot 530k értékben, “pofátlanság fél egészség” jeligére. 

A továbbiakban lásd a lenti esettanulmányt, amit egy, a családnak és barátoknak írt levélből másoltam ki  (semmi kedvem még egyszer leírni, ugyanis az egészség másik fele a lustaság).

0. Előzetes hitelelbírálat (ez a házkeresés előtt történt)

Bejelentkeztünk egy erre szakosodott hölgynél, aki felmérte anyagi állapotunkat, és mint hitel-bróker, úgy találta, ki tudunk fizetni egy 550 ezer dolláros házat 20% önerővel.  

1. Keresés

Sok keresgélés után megtaláltuk A Házat, jól meggondoltuk, hánytuk-vetettük, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk.

2. Ajánlat. 

Tettünk egy ajánlatot, a kikiáltási ár alatt 20 ezer dollárral. Az eladó tett egy ellenajánlatot kicsivel többért, épp a mi ajánlatunk és a kikiáltási ár közt félúton.

Elfogadtuk. (Digitálisan aláírtunk egy rakat papírt és küldtünk képet egy csekkről, amin a vételár 1%-a volt.)

Ezen a ponton volt egy elfogadott ajánlat, aka "accepted offer". (Május 5)

3. Vizsgálat (május 8)

Felhívtunk egy műszaki vizsgálót, akinek a házak vizsgálata a szakterülete. (Repedezik-e az alapzat? Hány termesz van per négyzetláb? Rozsda? Luk a tetőn? Szigetelés állapota? Padlás? Folyik-e a víz, ahol kell neki? Folyik-e, ahol nem kéne neki? Igen alapos vizsgálat.) Megállapodtunk az időpontban, árban, odamentünk, ott volt, vizsgált, fényképezett, utána adott egy szóbeli értékelést, mondván a hivatalos jelentést majd küldi.

Ezen kívül elhelyezett 2db hokikorong méretű cuccot az alagsorban, hogy megmérje a radonszintet.

(A radon színtelen-szagtalan nemesgáz, viszont radioaktív, és hajlamos összegyűlni az alacsonyabban fekvő helyiségekben, ami nem jó egészségügyi szempontból. Gyűlik az mindenfele a világban, csak kevés helyen perelnek miatta, így ez alighanem ilyen amerikai hobbi.)

Másnap megkaptuk a jelentést - mivel a ház gyakorlatilag vadiúj, nem volt semmi meglepetés. Két benti ajtó kevéssé záródik, és kint hiányzott két szegélyléc a falról. (Azóta mindkettőt javították.)

4. Szerződés

Míg a radonvizsgálat eredményére vártunk, felhívtunk egy ügyvédet. Miután az emilcímem gondos lebetűzése után levelet váltott egy mindkettőnk számára ismeretlen illetővel, inkább küldtem neki én levelet, mondván bonyolult a nevem. Küldött ajánlatot a szolgálatairól, elolvastuk, vállat vontunk, mondván jó lesz ez. Aláírtuk, visszaküldtük. Aztán csend. (Még mindig május 8)

5. Radonvizsgálat eredménye (május 15)

A mért időszakban sok radon tartózkodott az alagsorban, a megengedett minimálisnál valamivel több, így radonszintcsökkentő berendezést kell szerelni, ami kiszellőzteti. (Mint kiderült, már be volt szerelve a szerkentyű, csak a szellőzőnyílást kellett megoldani.)

6. Megint felhívtuk az ügyvédet, hogy mi van, ő vár ránk vagy mi várunk őrá? 

Azt mondta, ő a szerződésre vár (amit az eladó készít), ugyan hívjuk már fel az ügynökünket, hogy az hívja fel az eladó ügynökét, hogy az hívja fel az eladó ügyvédjét.

Hogyne, mi sem egyszerűbb ennél. 

A telefonlánc végigment, és péntek este már volt szerződéstervezetünk. (Május 15 ez is)

7. Szerződés aláírása

Hétfőn (május 18) felhívtuk az ügyvédet, hogy végigmenjünk a szerződésen. Átfutottam előtte, és szégyen, nem szégyen, elég sokat értettem belőle. (A lakásom vásárlásakor aláírt magyar nyelvű szerződésből alig fogtam fel bármit is.) Jó pár szót kiszótáraztunk, megtudtuk például, hogy ügyvéd-angolul külön szó van arra, hogy folyóparti vagy parti-e egy ingatlan.

Nagyjából szabványszerződés, amibe belevetettük a radonszintcsökkentő berendezést (utána tudtuk meg, hogy már megvolt; de nem baj, elfér az a pár sor ott.)

Ügyvéd átküldte emilben a módosított szerződést hétfő este, mi kedden aláírtuk, visszaküldtük. (Jó a nyomtató-szkenner a háznál.)

8. A második csekk

A szerződés aláírásakor le kell tennünk ügyvédi letétbe a vételár 9%-át (akik eddig követik a történetet: az ajánlattételkori 1%-kal az már így összesen 10%). Csakhogy, mint azt az ügyvédtől szerda délelőtt megtudtuk, nem akkor, amikor az eladó is aláírja, hanem amikor mi.

Hoppá.

Kirongyoltunk ebédidőben a postára, egy erősen ötszámjegyű csekket lobogtatva. Feladtuk úgynevezett "overnight" küldéssel, ami másnap délre már ott is volt.

A postától 5 lépésre eltávolodva kaptuk meg a hitel-bróker hölgy levelét, hogy kéne neki is egy másolat a csekkről... A második hoppá. De semmi probléma, az ügyvédek láncolata simán vette ezt az akadályt is, és másnap délben már küldték is a csekk fénymásolatát minden érintett félnek.

9. Mindeközben a hitelelbírálás világában

A hitel-brókeres hölgy (lassan ideje nevén nevezni: Mary) is akcióba lépett, mikor már valódi házról volt szó és a szerződés is elkezdett folyamatban lenni. Küldött további rakat papírokat digitális aláírásra, és megkezdődött a hitel kamatának belövése.

Az előzetes elbírálásnál 3.5% körül volt a kamatláb (már ha így hívják), aztán felment 3.75-re, aztán megint le... nem vagyok egy pénzügyi zseni, de annyit tudok, hogy minél kisebb, az annál jobb nekünk.

Az ún. "closing date" előtt legalább 15 nappal meg kell állapodni a kamatban. (A closing date az átadás-átvétel dátuma, amikor a tulajdonjog átszáll, pezsgőbontás, ilyesmik.)

A jelenlegi gazdasági helyzet miatt a kamatok kicsit tovább csökkentek, így 3.25% lett végül.

10. Értékbecslés

Itt van ingatlanadó, az ingatlanmaffia pedig kevésbé van, így a város kiküldött egy értékbecslőt, aki megnézte a házat és konstatálta, hogy nem egy kutyaólat adnak el nekünk sok pénzért, hogy aztán adót csaljunk. 

11. Aláírt szerződés

Május 22 délután jött levél az ügyvédtől, benne a teljesen aláírt szerződéssel.

(Eddig a levélból másoltak)

12. Ezek után jött a várakozás. 

13. Időnként rákérdeztünk, hogy akkor most mi történik, kell-e valamit csinálnunk, de általában meg lettünk nyugtatva, hogy nyugtalanságra semmi ok, hitelelbírálás folyamatban, üljünk szépen a hátsónkon. Ültünk.

14. Közben a tulaj ügynöke megkérdezte, hogy kérjük-e a bútorokat. Mivel azok a házhoz voltak gyártva, és egyenesen Kínából hozták őket, a tulaj hajlandó mélyen áron alul adni; mit adni, elkótyavetyélni őket. Mert ha mi nem vesszük meg, akkor fillérekért kell eladnia.

Oké, jó üzletet nem utasítunk el azonnal, és bár egy brooklyni két hálószobás lakást kellemesen megtöltöttek a bútoraink, egy connecticuti négy hálószobásban ezek csepp a tengerben. A bútorok ugyan bűnrond... izé, nem a mi ízlésvilágunkat képviselik, de ha mondjuk bagóért kapunk egy ágyat, annál is kevesebbet kell venni, és az ágyat nem nézni kell, hanem benne feküdni. Megkérdeztük tehát egy-két darab árát.

Hamar kiderült, hogy a kótyavetye nem ugyanazt jelenti az eladó szótárában, mint a miénkben. Az ágyat (tanúim vannak rá, hogy ocsmány!) 1200 dollárért + 800 dollár a matracért.

Megnéztük, és azt találtuk, hogy ennyi pénzért normális ágyat is lehet kapni. A bútorok tekintetében nem köttetett üzlet. A konyhában volt három jóképű szék, azokra tettünk egy 300 dolláros ajánlatot, de arra nem válaszoltak. Sebaj.

15. További várakozások, illetve kamatláb belövése. Néha kaptunk egy levelet Marytől, hogy épp melyik fázisban jár az elbírálás, de az összképet tekintve fogalmuk se volt, épp mi a helyzet. De kérdésünkre Tony megerősítette, hogy a closing date az bizony június 29.

16. Biztosítás, mert az kell. Mary ajánlott egy ügynököt, aki a kezdetekben nem nyerte el bizalmunkat (azért ahhoz komoly tehetség kell, hogy hat soron belül kétféleképpen írja el valaki a nevem), és a továbbiakban sem erősödött ez meg (vele kötöttünk biztosítást, mert igazából mindegy, de nem jó ügynök az, aki azt javasolja az ügyfeleinek, hogy guglizzák ki, amit nem értenek a szerződésből).

17. Kábé másfél héttel a closing napja előtt megkaptuk a hírt, hogy minden kész, kapunk hitelt, lehet örülni.

18. További várakozás, reménykedve, hogy hátha mond nekünk valaki valamit, hogy mikor hol legyünk, mit vigyünk magunkkal, de psemmi.

Van nekem egy olyan szokásom, amit Norbi nem szeret, de egyrészt van, másrészt okkal fejlődött ki: szívósan és kitartóan, illetve kellő rendszerességgel rászólok emberekre, hogy namostmivan. Lehet ez a zöldkártyát intéző ügyvédi iroda, aki véletlenül PONT AKKOR küldi be a plusz iratokat, amikor rákérdezek, vagy az ingatlanos ügyvéd, de én korra, nemre, felekezetre, származásra és igazából mindenre tekintet nélkül zargatok, ha zargatni kell.

19. Szerdán rákérdeztem Tonynál és az ügyvédnél is, hogy na most mi van. Closing date 29-én, mi meg nem tudunk semmit. Tony az ügyvédre hárított. 

20. Csütörtök reggel szólt az ügyvéd, hogy ja, akkor a maradék 10% önerőt, és a closing költségeket (13k dollár) akkor utaljuk át, mert az nála kell hogy legyen letétben. (Itt halkan elmormoltam néhány, úrihölgyekhez nem, ám a helyzethez teljesen illő kifejezést.) Norbival felfedeztük a wire szépségeit - ez olyasmi, vagy esetleg ugyanaz, mint a banki átutalás, de, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, az amerikai bankrendszer egy kalap kaka. 

Az utalást útjára indítottuk - a bank azzal nyugatott, hogy 5-7 munkanap, és már ott is van. Mivel az összegnek legkésőbb hétfő délben kellett volna ott lennie, ami nagylelkűen számolva is 3 munkanap, kicsit megszeppentünk. Ám, mire Norbi lecsetelte az ügyet egy HSBC-s ügyintézővel, aki megnyugtatta, hogy ez általában 1-2 nap, és csak a saját hátsójuk védelmében írják az 5-7 napot, na addig az ügyvéd velős SMS-e is megérkezett: “wire hit” (ez feltételezésem szerint a “sas leszállt” ügyvédül). Megnyugodtunk.

21. Az azonosítás kérdése. Villantani kellett az ügyvédnek néhány igazolványt, amiből ő megbizonyosodik, hogy mi mi vagyunk. Jogosítvány jó lesz? Jó, de kell második is. Oké, mi legyen a második? Kiváló minőségű útleveleink vannak. Ó, így az ügyvéd, lehet az bármi, csak fénykép legyen rajta. Costco kártya is jó, ha van, de hitelkártya csak olyan, amin van fénykép.

Costco kártya? (Kicsit hitetlenkedve kérdeztem ezt.) Az - így ő. 

Hát nyilván a helyi jogosítvánnyal és a Costco tagsági kártyáinkkal igazoltuk magunkat. Egyrészt, és remélem, ezt mindenki belátja: mekkora poén!, másrészt, franc se akarja emailben küldözgetni az útlevele tűpontos képét.

22. A tulajnak volt még egy utolsó ajánlata a bútorok tekintetében: odaad mindent ingyen. Ezt kis gondolkodás után részint komolytalannak ítéltük, részint nem kívántunk élni vele akkor se, ha komoly. Igen, el tudtuk volna adni ebayen, itt-ott, de úgy gondoltuk, költözés után lesz jobb dolgunk is. A konyhai székekre rákérdeztünk, hogy azok is részei-e ennek az ajánlatnak, de ismét nem volt válasz.

23. Szombat délelőtt telefonált a biztosítási ügynök, aki ezzel végleg elintézte, hogy porig sújtó értékelést adjunk róla: kicsit lemaradt a papírmunkával, hehe, hát de járvány van, ugye. (Ez június végén volt, mikor már hónapok óta tartott a járvány világszerte. Jobb kifogást is találhatott volna.) A lényeg, hogy elfelejtette mondani, hogy a biztosítás első részletét azt már ki kell fizetni. 

Szombat reggel telefonált, miközben hétfőn a closing. Gyönyörű. 

Ezek után már tényleg csak a closing volt hátra.

A folyamat során az eladó és a vevő soha nem találkozik, ez a helyi ingatlankereskedelem egyik alapelve. Nekem ezzel a magam részéről semmi problémám, a saját lakásomat is így adtuk el. (Eszti, azóta is imádlak!)

A closing során a vevő bejárja a házat, hogy az olyan állapotban van-e, mint amikor az ajánlatot tette. Ha ez megtörtént, a vevő elmegy az ügyvéd irodájába, ahol elé raknak egy kazal papírt, amit alá kell írni.

Hétfőn jó korán reggel indultunk, hogy fél tízre ott legyünk, a tervek szerint Tony beenged minket, körbedzsalunk, aztán sutty az ügyvédhez.

Morzsa a fogaskerekek közt: a ház összes kulcsa az ügyvédnél.

Tony felhívta, és, minő szerencse! nála az összes papír, akkor nem is megy az irodájába, idejön és aláírunk mindent itt. Húsz perccel később meg is érkezett, kulcsokkal és egy köteg papírral.

Körbejártunk, és sajnos találtunk néhány jókora karmolást a padlón. Mikor a bútorokat vitték, talán akkor keletkeztek; vagy ott voltak korábban is, csak eddig takarásban voltak.

Ezt jeleztük, és az volt a javaslat, hogy az eladó 8000 dollárig állja a javítás költségét; ideküldenek mestereket, akik felmérnek, ajánlatot tesznek, aztán javítanak.

Nekünk volt erre egy ellenajánlatunk: megkapjuk a konyhai székeket (ott maradtak, mert a tulaj elfogadta a 300 dolláros ajánlatot, csak nem szólt), és a részünkről elintézettnek tekintjük a dolgot. Mindenki megkönnyebbült. 

Tony azt is megjegyezte, hogy eléggé felmentek az ingatlanárak az elmúlt egy-két hónapban, és úgy sejti, ezt a házat most el lehetne adni annyiért, amennyit a tulaj eredetileg szeretett volna érte. Balzsam volt ez a lelkemnek. 

Meg kell mondanom, a helyi ingatlanos bürokrácia sehol nincs az OTP magyarországi jelzálogosztályához képest. Nem kellett minden oldalt aláírni, csak ott, ahol az aláírásnak volt kijelölt helye. Húsz perc alatt végeztünk.

Barátságos nem-kézszorítás, ügyvéd és Tony el, és máris egy ház tulajdonosai lettünk.

Gyerekjáték.

Függő helyzet

Nem nekem találták ki ezt a lakásberendezés-dolgot.

Amihez értek, az a takarítás meg a kanapén döglés hosszú órákon keresztül, zombiként kattintgatva, miközben a háttérben szól a tévé. Oké, időnként engedek a társadalom nyomásának, olyankor szerzek be pár zsák paradicsommagot, de ez mindenki szerencséjére viszonylag ritka. (A paradicsomok még élnek, legalábbis némelyik. És azt gyanítom, hogy az elmúlt háromnegyed év során önvédelemből ráléptek az evolúció mozgójárdájára és már egyáltalán nem paradicsomtövek, hanem átalakultak olyan életformává, amit így, ahogy most vannak, át lehetne ültetni a Mars kevéssé vendégszerető talajába, hogy pár évtized alatt kiirtsák az esetleg létező helyi flórát és komoly veszteségeket okozzanak a faunának. Na de hol is tartottam.)

Viszont családi örökségem a szovjet stopperóra meg hogy utálom, ha be lehet látni az ablakomon (egy rendszeres olvasóm esetleg megoszthatja a családi legendát a Z.J. utcai függönyökről.) 

Felfedeztem pár hónapja, hogy ha kint süt a nap, vagy ha bent ég a lámpa, akkor belátni. Rögtön akcióba is lendültem, és a múlt héten elmentem az Ikeába, beszerezni egypár vég függönyt (az nem zavar, ha nem látok ki, csak jöjjön be valamennyi fény és ne lehessen belátni.)

Vasárnap pedig el is jutottam odáig, hogy felakasszam a nappaliba szánt piros függönyt (egy átlag villám hozzám képest szinte visszafele megy). A nagy dupla ablaknál, ahol meglehetősen szerencsétlen a fal-ablakkeret elrendezés, egész vasárnap estig egy Ikeás drótdarab volt. Mikor is leborult a 145x275 centis függöny súlya alatt.

Nem egész fél órával később már meg is rendeltem életem első fúrógépét a Praktikerből (jobbra és balra is tud fúrni, fordulatszámszabályzós meg ütvefúrós is), és elégedett voltam az élettel. 

Hétfőn aztán szembesültem a kegyetlen világgal. (Gyorsan megjegyzem, hogy a világ ez esetben jót akart nekem, és ezt azóta már teljesen beláttam.) Egy nagyraBeCsült barátném például rámutatott, hogy (a) szívesen kölcsönadják nekem a fúrógépüket mindenféle kütyükkel együtt (b) ha majd egyszer találkozom a Nagy Ővel, annak valószínűleg szintén lesz fúrógépe, és akkor az egyik fölösleges lesz, tehát pénzkidobás fúrógépet venni. (Azóta gondolkoztam a dolgon, és szerintem ha csak esküvő után mutatom meg a kamrát a fúrógéppel, akkor talán nem azonnal akar majd elválni.)

A világ másik fele arra mutatott rá, hogy egyszerűen csak vázoljam a problémát a megfelelő környezetben, és akkor külön testőrséget kell fogadnom a fúrógéppel közeledő egyedek ellen. Na most, én már vasárnap vázoltam, de nem kellett sokat költenem testőrségre, így belenyugodtam, hogy kapok kölcsönfúrógépet, apu beójaként azért nem vagyok teljesen sügér falfúrásban, mi bajom lehetne. Kivéve ha betonba ütközöm, de hát mit keresne az ablak környékén beton, ugyebár.

Kedden megtörtént a karnis beszerzése (tudom, megjavíthattam volna a drótdarabot, de annak 5kg a max. ajánlott terhelése, és ha már nekilátok, akkor valami tartós megoldást keresek), és itt kezdett el beigazolódni a világ másik felének az igaza. Egy kedves kollégám ugyanis felajánlotta segítségét, fúrógéppel, kocsival, fúrással együtt.

Először persze szabadkoztam, hogy ááááugyandehogy, megoldom én, igazán fölösleges, már az is nagyon kedves tőle, hogy eljött velem karnist venni, megmutatta, hol van a sokkal olcsóbb csomagajánlat, és hazahozta a karnist. 

Egy másik barátom (aki épp egy másik kontinensen tartózkodik, könnyű így bátornak lenni) pedig arra mutatott rá, hogy rettentően független vagyok, pedig nem kéne annak lenni.

Erre tegnap rájöttem ám. Itthondolgozós napot tartottam, mert este 8 és reggel 8 közt a házszabály értelmében nem szabad zajt csapni (ez más szomszédokat nem akadályoz a hajnali fél hetes fúrásban), és reggel 8:00-kor neki is láttam.

Az ablak jobb oldalán szépen bejelöltem a lukak helyét, pontozó, fúrógép, tipli, konzoltartó, csavar, konzol - kitűnő. A másik oldalon a fúrógépig minden jól ment, aztán betonfalba ütköztem. Nem sokkal később kapituláltam - én betonba márpedig nem fúrok. Tudom, hogyan kell, láttam már embereket ütvefúrni, de én nem akartam olyat. Nem számítottam azonban a fúrógép tulajdonosának kitűnő ügyfélkezelésére. Felhívtam, és mondtam, hogy nekem ennyi volt, betonba nem fúrok. Ugyan miért nem, kérdezte ő, átkapcsolok ütvefúróra, nekidőlök rendesen, menni fog szépen apránként. Oké, megpróbálom, mondtam erre én, mert mindig is nehéz volt meggyőzni. Megpróbáltam, hangos volt. Ismét meglengettem a fehér zászlót, és felhívtam az úriembert, hogy hát nem, ez nem megy. Elmondta még egyszer, nagyon megnyugtatóan, hogy nem lesz semmi baj, csináljam szépen, ahogy megbeszéltük. No jó - így én - megpróbálom még egyszer. Megpróbáltam, és csodák csodájára haladtam vagy fél centit. Ezen felbuzdulva röpke húsz perc alatt ki is fúrtam mind a három lukat. Talpig leizzadtam, minden bajom megvolt, de büszke voltam magamra, hogy mégis sikerült.

Csakhogy a lukak kissé túl bőnek bizonyultak a 6-os méretű tipliknek. Körbetekertem őket ragszalaggal, hogy hátha akkor szorulnak, de így se tudtam rendesen meghúzni a csavarokat. Irány az Obi, gondoltam én. Majd ebédszünetben elmegyek. 

Aha, ahogy azt vissai elképzelte. WFH (otthonról dolgozás) közben ugyanis reggelente általában lustulok, netezek, félszemmel nézem a hómsoppingot, aztán tizenegy-dél körül elkezdek dolgozni, délután négykor meg már innom kell egy kávét, hogy ne gyorsuljak túl. Most is így lett. Fél hétkor megebédeltem, és összecihelődtem, hogy na most elmegyek az Obiba. 

Ahogy álltam teljes menetfelszerelésben az ajtó előtt, kulccsal a kezemben, arra gondoltam, hogy hideg van kint. Meg sötét. Meg egyébként is van redőnyöm. Visszaöltöztem szépen otthoniba és bebújtam a kanapén a takaró alá, mert az hidegben jó.

Pár perccel később csörgött a telefonom, a korábban említett kedves kolléga volt. Érdeklődött, hogy jöjjön-e másnap reggel segíteni. Ezen a ponton már csak szánalmasan vernyákoló, lélekben összetört lakástulajdonos voltam, így egy szívhezszóló "léééééééééééééééééééééééééééééccilécci segííííííííts"-et hallattam.

Másnap reggel jött, hozott nagyobb tiplit, továbbfúrta nekik a lukat, aztán felkapott kölcsönfúróstul és elszállított az irodába. Délután elslattyogtam az Obiba, vettem megfelelő méretű csavart (mert az nem volt a nagyobb tiplihez), este hazajöttem, felcsavaroztam a konzolt, ráaggattam a függönyt, és azóta is ott lóg teljes nyugalomban.

Megtanultam a leckét. Bármi fúrni- vagy szerelnivaló van, szánalmasan vernyogok, hogy jöjjön valaki segíteni.

Követendő kereskedői magatartás

Szombatonként szoktunk piacolni, melynek első állomása általában a Vasedény volt (ami után jön a Vajas, aka Diszkont, majd a piac, és végül a Sajtos). Erőteljes riadalommal vettük tudomásul pár hónapja, hogy a Vasedény, mint olyan, beadja a kulcsot, ám örömmel láttuk, hogy a piac melletti boltjuk nem szűnik meg, csak átalakul - és bizony, nem is olyan régen előbújt a bábból a BestOn bolthálózat egyik állomása. Persze ugyanazok az emberek, ugyanazok a cuccok, csak más a bolt neve. Azóta is minden piacozásnál bekukkantunk, megnézzük, milyen újdonságok vannak, időnként áldozatul esünk (már persze ahogy vesszük - szerintem egy újrahasznosítható szalvéta igenis hogy jó vásár, és csak itt találtam akkora sütőformát, amibe pont belefér a kenyérkém tésztája, és a hűtőbe való szagelnyelő is teljesen hasznos jószág, hogy csak néhány apróságot említsek), és nem egyszer legeltetjük szemünket a csodás felmosókon. Illetve legeltettük. Mert ma Megtörtént, Ami Már Rég A Levegőben Lógott.

Ott állt egy kedves ember, és mikor látta, hogy erősen nézegetem a Leifheit különböző termékeit, megkérdezte, hogy segíthet-e. Normális esetben a válaszom a szokásos "csak nézelődünk" lett volna, de most nem nézelődtünk, hanem. Mondtam, hogy engem mi érdekelne, ő elzengte a dicshimnuszt a termékről, és persze kiderült, hogy a csodás felmosóhoz kell vödör, különben nem annyira csodálatos, az önmagában is csodálatos felmosó viszont inkább csak jó (bár van rajta kiskefe... zseniális, én mondom.) 

Ekkor jöttem én, mint kissé pofátlan vásárló: erősen az úriember szemébe nézve megkérdeztem, hogy van-e egyfajta csomagajánlat, ha veszek felmosót is és vödröt is. Az úriember kijelentette, hogy szokott lenni árukapcsolásos akció, de most épp nincs... viszont mivel azért ő már mintha látott volna minket itt korábban is, hajlandó 15% kedvezményt adni. Kicsit osztott-szorzott, figyelte közben az arcom minden rezdülését, aztán azt mondta, hogy hát lehet az 20% is tulajdonképpen - idehozza a számológépet ("minden kötöttség nélkül"), és megnézzük. Odahozta, kiszámolta, így már teljesen barátságos volt az ár (hadd tegyem hozzá, hogy isssszonyat jó cuccról beszélünk), és az üzlet megköttetett.

Hát erről beszélek, nyuszómuszó. A közmondásos hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó csodálatos egymásra találása. Több ilyen kéne. 

Szorgoskodtam

Tegnapra az Elmű beígért 8-12 köztre egy áramszünetet, és pontban 8:00-kor le is kattintották a főkapcsolót. Tervezett karbantartás volt, tehát én is nagy tervezésbe fogtam.

Reggel maffia- és vissaietetés, utána ugrabugra, hazajön, lezuhanyoz, felmarkol bicikli és két nadrág, irány a bicikliszerviz és a szabó, hazajön, megpihen, elmegy Ikeába.

Az ugrabugra ezúttal tae-bo volt, azzal az edzővel, akinél step aerobicon is voltam múlt héten. Ez csak a fütyüléséből tűnt fel - ugyanis Füttyös Gábor (not his real name!) ezzel a hangeffekttel jelzi, hogy módosul a gyakorlat. Ide nem számítva, hogy időnként le kellett állnom, igen kellemes óra volt, ő is odafigyelt, hogy jól csinálja az ember az összes rúgást és ütést és egyebeket (és meg mernék rá esküdni, hogy az a muaj thai ütés-ütés-könyök-térd kombináció fatality volt valami Mortal Kombat-klónban). Hajlandó vagyok felülvizsgálni róla alkotott korábbi véleményemet.

Hazajöttem, tettem-vettem, jött volna a napirend zuhanyzásos pontja, de kiderült, hogy a melegvízhez is kell az áram. Hideg víz az volt, úgyhogy egy visszafogott macskamosdást azért végrehajtottam, aztán jött a biciklire kapunk rész.

Most, hogy már tudom, hogy a Váci út mentén egész hosszan van bicikliút, meg hogy az Attila úton lehet a bokrok alatt megközelíteni sok helyet, simán odataláltam az ajánlott biciklibolt/szervizhez. Elregéltem a problematikát a mesternek (fiatal srác), hogy a váltó időnként vált egyet pluszban, meg hogy az elülső fékpofa mintha súrlódna a felnin, meg hogy esetleg jól jönne egy őszi szezonra felkészítő olajozás. Erre azt mondta, hogy ez teljes szervizelésnek tűnik, ami 7kHUF. Ezt köszönettel inkább nem kértem, erre felcsatolta a biciklit valami állványra (az ülés rúdjánál fogva), megnézte a váltót, és azt mondta, hogy ne csak azt a két-három sebességet használjam, amit szoktam, hanem inkább váltsak át elöl a legnehezebbre, és a hátsón váltogassak az 1-2-3 közt, mert így jobban jár a lánc is meg a fogaskerekek is. Fene gondolta volna, no de ezért jár az ember szervizbe.

Valamint tekergetett a fékeken is, aztán közölte, hogy nyolcas van a hátsó kerékben... ettől kicsit elakadt a lélegzetem, de azt is hozzátette, hogy Budapesten úgyis lesz benne, erre alábbhagyott a pánikom.

Következett a szabó-kör. Oké, belátom, elég mély benyomást kelthet, ha valaki benyit, köszön, leveszi a sisakját meg a szemüvegét meg a kesztyűjét és köszön még egyszer - de hát istenkém, én már csak ilyen személyiség vagyok, egyébként is mindenki tudja, hogy bukósisakban biciklizni MENŐ.

Lepakoltam mindkét nadrágot, hogy ebben cserélni kéne a cipzárt, amazt meg fel kéne hajtani, erre megszólal a szabó mögött ücsörgő töpörödött nyanya, hogy "de szép a bőre". Köszönöm, pont ez kell, hogy a frászt hozza rám. :)

Hazafele még beugrottam a sarki (Petneházy-Röppentyű utca) CBA-ba - külön pirospontot kapnak az előttük levő 6 db bicikliparkolóért, na meg hogy senki meg se rezzent, hogy annyi tejfölt vettem, amennyit.

Otthon, délután egy körül már pislákolt a sütő órája, és már volt meleg víz is. Efölötti örömömben zuhanyzás után feltettem egy mosást is - amit talán nem kellett volna. (A munka- és különösebb tennivaló nélkül töltött hónapokban megtanultam értékelni a feladatok értékét. Tegnap már amúgy is kiemelten szorgos voltam, a mosást elintézhettem volna ma is.)

Röpke pihenő, majd Ikea, thx to Szö.G. irctársnak, aki azóta már az Ezüst Fokozatú Ikea Kitüntetés büszke tulajdonosa. 

Ismét bevásárlólistával támadtam, ami nélkül kiszámíthatatlan mennyiségű roppant hasznos csuporral tértem volna meg szerény hajlékomba. Listával a kézben épp csak néhány extra dolgot pakoltam be - például a csíkos kistálcát (ami, tekintve kissé szűkös tálalóedény-kapacitásomat, hasznos tagja lesz a társaságnak), a randa világoskék sajtreszelőt (ezentúl ebben reszelem a sajt, és ha mondjuk vendégek jönnek, gyorsan előszedem a dizájnos, de kevéssé praktikus sajtreszelőt és a reszelt sajt mellé rakom), és, mivel támadt egy McGyver-féle epifániám, egy sereg akasztót és egy piros hajtogatós dobozt, amikből összeeszkábáltam egy minden igényt kielégítő függőszemetest.

Nem egy babilóniai függőkert, viszont hasznos

Ilyen az, amikor kiemelten szorgalmas napom van.

Zimankó

Tegnap, ahogy hazaértem a honi kánikulából (volt ám 23 C fok is, míg ott voltam), hirtelen felfigyeltem arra, hogy alulpóló-felülpóló-kardigán-vastagzokni-melegítőnaci kombóban is az enyhe kihűlés jeleit mutatom, úgyhogy megpróbáltam életet csiholni a fűtésbe.

Az előző fűtési szezonban (idén május) már szereztem némi tapasztalatot a radiátorok légtelenítésében, szemeztem akkor a bojlerrel is, tudtam tehát, hogy hiába van németül a manual, a masinán található kis rajzocskák minden szükséges tudnivalóval ellátnak (valamint tanultam róluk még általánosban, hogy minimum háromszoros biztosítással dolgoznak). Magabiztosan odamentem és áttekertem a megfelelő tekerentyűt a "fűccsé vazze" állásba (a rajzocskán <+5°C jelzés szerepel), és vártam, hogy történjen valami a Digitális Kijelzőn. Hogy jelezze, hogy bekapcsolta a fűtést, hogy a vizet a kellő hőfokra melegítse. De nem történt semmi.

Gondolkodtam még egy sort, hogy ugyan miért nem hallgat rám, és arra jutottam, hogy alighanem a termosztát bírált engem fölül - az ugyanis az emeleten van, természetesen a szoba napsütötte felén, így az emelet és a földszint közti minimum öt fokos hőmérséklet-különbség mindig biztosítva van.

Felcaplattam és megmondtam neki, hogy én biz' 22 fokot szeretnék (akkor odalent úgy 17 lenne, ami a fent leírt öltözetben már elviselhető). Mire ő: "Most 19,5 van, jó lesz az úgy." Na és ha mondjuk 23 fokot szeretnék? Vagy 27-et? "Mondom jóvanazúgy, mennyéinnét." Ennyiben maradtunk. Van, amikor nem érdemes vitatkozni.

Azóta kértem segítséget a helyi nyelvet beszélőtől is, neki se működött, így, ha a szerelők be tudnak suvasztani két időpont közé, ma délután esetleg előfordulnak itt. Addig meg, tekintve a kinti hőmérsékletet (wetter.de szerint ma egész 18 fokig hevül a levegő) délután ablaknyitással fűtök, addig meg mint méhecske szállok takaróról takaróra (illetve alá, de remélem, a költői kép beleégett már mindenki agyába).

Megrázó villámhír, avagy kétszer nem csap ugyanoda

Még hogy itt nem történik soha semmi izgalmas.

Tegnap este hazajött az Elp egy hosszú hétvégényi horgászásról (örömmel jelentem, hogy a horgásztúra során egyetlen hal sem sérült meg), és némi pakolászást követően elvonult zuhanyozni. Pár perccel később kissé feszülten bukkant elő újra, és azt mondta, hogy úgy néz ki, ráz a zuhanyzóban a csap. Mármint hogy úgy elektromosan.

Ennek fele se tréfa alapon előszedtük a fázisceruzát, és valóban, a csap, a zuhanyrózsa és úgy általában véve minden fémtárgy világításra késztette az eszközt. A villámgyors troubleshooting felfedte, hogy a jelenség összefüggésben áll a villanykapcsolóval, azaz csak akkor bizserget a csap, mikor fel van kapcsolva a pilács; valamint megkockáztattuk a feltevést, hogy a fal beázási foka is hozzájárulhat a rázáshoz (már panaszkodtunk a szerelőnek emiatt - valószínűleg nem fürdőszobába való fúgát alkalmaztak, vagy ha olyan nincs is, mert mondjuk szilikont kellett volna használniuk, akkor simán rosszul csinálták, mert zuhanyzáskor a zuhanytálca alá folyik a víz, meg a fali csempe is beázik.) Főleg, mert ma reggel már csak a zuhanyzóbeli csap rázott, a zuhanyrózsa már nem. Szóval lehet, hogy fut a falban egy nem jól szigetelt vezeték. 

Nem mondom, nem villanyozott fel a hír, hogy az oly nagyra becsült FI relé ez esetben pont semmit nem csinál, bezzeg mikor az Elp a konyhában szerelt, akkor is lekapcsolt a főbiztosíték, ha rosszul fogta a csavarhúzót.

Míg ki nem derül, hogy mégis mi a dudva van, és persze míg ki nem javítják, a zuhanyzót természetesen nem használjuk. Szerencsére a megfelelő szélirányon kívül más is megóv minket szociális kapcsolataink elvesztésétől: van egy kád is, amit alaposan bevizsgáltunk, és úgy találtuk, hogy csak a víz folyik benne. :)