A kupon diadala

Avagy jótett helyébe ne képzeld magad. 

Időnként bedobnak egy marék Rossmann kupont a postaládába. Ilyen-olyan termék ócsóér', és nyolc darab 10%-os kedvezményre jogosító kupon. Ezeket rendre elfelejtem, vagy elajándékozom, vagy elfelejtem elajándékozni - kiszámítható vagyok, ugyebár. (Egyszer rosszindulatú volt velem egy túlbuzgó biztonsági őr az egyik Rossmannban, azóta szinte csak dM-be járok.)
Ma reggel viszont minden vektor összevágott: vennem kellett valamit, a Rossmann közelebb volt, és a kuponok is nálam voltak. Betörpöltem, felmarkoltam a jószágot, beálltam a pénztárhoz. Az előttem álló nő elég sok cuccot vett, így volt időm előszedni a kuponokat. Csak egy helyen vannak perforálva, úgyhogy hajtogatni kellett az elsőre letépett kettő darabot, és közben eljutott az előttem levő a fizetésig.
A pénztáros csajszi megkérdezte a szokásosakat: akciós Sensodyne fogkrém? Nem kért. Tízszázalékos kupon? Sajnos nincs.
DE VAN! DE VAN! - így én, és odaadtam mindkettőt. Mondván a második az enyém.

A nő is és a pénztáros is totál meglepődött, amit akkor se értettem és most se, bár akkor inkább abban az elégedettségben voltam elmerülve, ami egy jól kihasznált kupon után veszi körül az embert.
Mindegy, napi jócselekedet megvolt. Nő megköszönte, remélem, sikerült bearanyoznom a napját.

A poláróra árnyas oldala

Miért fosztanám meg kedves olvasóimat (még többesszám, ugye?) ettől a kedves kis történettől...

Hátnaszóval, rájöttem pár hete, hogy a futás az nem is olyan rémes dolog, és ha már van csúcsszuper futócipőm, ugyan miért is ne használnám. Az ugrabugrahelyen van sok futógép, a futás életerőegészség, futás közben tudok elmélkedni mindenféle dolgokról, menjünk hát el futni.

Felpattantam a majdnem-legtutibb futógépre, ami külön ablakban mutatja az aktuális pulzust (a legtutibb külön ablakban mutatja a zónában eltöltött időt is, csak az foglalt volt), bepittyegtem neki, hogy Personal Trainer --> Time spent in zone --> 25 perc; Target heart rate: 150 - azaz 25 percig szeretnék úgy futni, hogy 150 legyen a pulzusom. Megadtam még azt is, hogy a max incline (emelkedő) 2.5 legyen (2.5 kisnyuszi vagy mittomén), és a sebességem legyen egy kellemes 8.5-ös poroszkálás. A gép tájékoztatott, hogy az emelkedőt majd a pulzusom függvényében változtatja. Ezek után rátenyereltem az Enter gombra és kezdetét vette az, amit én fél órás középlaza testedzésnek terveztem.

Trappoltam békésen, időnként egy kósza pillantást vetve a tévében a teniszmeccsre, a pulzusom felkúszott szép lassan a 153-155-ös tartományba és ott is maradt, a kezdeti 2.0-s emelkedő lement 0-ra. Béke és nyugalom. 

Úgy a tizenötödik perc környékén azt vettem észre, hogy a pulzusom hirtelen csak 144. Ránéztem az órámra, az még mindig 155-öt mutatott. Mondok ejnye, talán rosszul olvassa. Aztán megéreztem a futópad enyhe remegését, ahogy növelte az emelkedőt. 0.7-re, ami nem túl durva, de negyedórás aktív poroszkálás után megérzem. A pulzusom meg nem változott (a futópad szerint; az órám szerint már 158 volt), tehát fél perc után tovább emelte, 1.5-re. Még mindig nem változott semmi (gondolta ő; nekem közben kezdett lilulni a fejem), így emelt rajta még egy kicsit, 2.5-re (én meg próbáltam a futógéphez a lehető legközelebb futni, hátha akkor már jól olvassa a jelet, de nem jött be). És akkor megláttam a teniszmeccsbe teljesen elmerült csajszit a szemben levő biciklin álmatagon tekerni. A csuklóján Polar órával. És akkor már tudtam. 

Valami interferencia miatt nem az én órám jeleit vette a majdnemlegtutibb gép, hanem az övét. Amíg ő nem teker gyorsabban, a futógép nem enged sík terepen futni, és nem csökkenti a sebességet sem. Ráadásul a 140-144-es pulzus, amit a teniszimádó csajszi produkált, bőven a célzónám alatt van, így bele se számít a lefutott időbe.

Tapasztaltabb futók csak legyintenek erre, de én nem vagyok az. A 25 percen keresztüli 8.5 km/h-s futás a határértékem közelében van (pláne, hogy bemelegítéssel és levezetéssel együtt inkább 35 perc).

Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a csajszi nem megy át egy másik gépre tíz perc elteltével. A tényleges pulzusom már 165 felé közelített (igaz, többet tanultam a helyes légzéstechnikáról ez alatt a tíz perc alatt, mint korábban összesen), a futógép kitartóan noszogatott, hogy na, érjem már el a Zónát, miközben én tudtam, hogy ha elérjük a 170-et, afelett már nem bírom túl sokáig - annyi eszem meg nem volt, hogy megkérjem a csajszit, tekerjen kicsivel gyorsabban. :)

Szerencsére azonban átment máshova, és a futógép ismét az igazi számokat mutatta. Rögtön el is kezdett aggódni miattam. 

Közölte, hogy már nem vagyok a zónában - nem mondod.

Hogy csökkenti az emelkedőt, hogy nekem könnyebb legyen - nem mondod!

Hogy csökkenti a sebességet is, mert *nagyon* magas a pulzusom - NEMMONDODVAZZEG!!!

A maradék tíz perc eseménytelenül telt. Azóta nem jártam a majdnemlegtutibb gépen - rengeteg embernek van polárórája. :)

Függő helyzet

Nem nekem találták ki ezt a lakásberendezés-dolgot.

Amihez értek, az a takarítás meg a kanapén döglés hosszú órákon keresztül, zombiként kattintgatva, miközben a háttérben szól a tévé. Oké, időnként engedek a társadalom nyomásának, olyankor szerzek be pár zsák paradicsommagot, de ez mindenki szerencséjére viszonylag ritka. (A paradicsomok még élnek, legalábbis némelyik. És azt gyanítom, hogy az elmúlt háromnegyed év során önvédelemből ráléptek az evolúció mozgójárdájára és már egyáltalán nem paradicsomtövek, hanem átalakultak olyan életformává, amit így, ahogy most vannak, át lehetne ültetni a Mars kevéssé vendégszerető talajába, hogy pár évtized alatt kiirtsák az esetleg létező helyi flórát és komoly veszteségeket okozzanak a faunának. Na de hol is tartottam.)

Viszont családi örökségem a szovjet stopperóra meg hogy utálom, ha be lehet látni az ablakomon (egy rendszeres olvasóm esetleg megoszthatja a családi legendát a Z.J. utcai függönyökről.) 

Felfedeztem pár hónapja, hogy ha kint süt a nap, vagy ha bent ég a lámpa, akkor belátni. Rögtön akcióba is lendültem, és a múlt héten elmentem az Ikeába, beszerezni egypár vég függönyt (az nem zavar, ha nem látok ki, csak jöjjön be valamennyi fény és ne lehessen belátni.)

Vasárnap pedig el is jutottam odáig, hogy felakasszam a nappaliba szánt piros függönyt (egy átlag villám hozzám képest szinte visszafele megy). A nagy dupla ablaknál, ahol meglehetősen szerencsétlen a fal-ablakkeret elrendezés, egész vasárnap estig egy Ikeás drótdarab volt. Mikor is leborult a 145x275 centis függöny súlya alatt.

Nem egész fél órával később már meg is rendeltem életem első fúrógépét a Praktikerből (jobbra és balra is tud fúrni, fordulatszámszabályzós meg ütvefúrós is), és elégedett voltam az élettel. 

Hétfőn aztán szembesültem a kegyetlen világgal. (Gyorsan megjegyzem, hogy a világ ez esetben jót akart nekem, és ezt azóta már teljesen beláttam.) Egy nagyraBeCsült barátném például rámutatott, hogy (a) szívesen kölcsönadják nekem a fúrógépüket mindenféle kütyükkel együtt (b) ha majd egyszer találkozom a Nagy Ővel, annak valószínűleg szintén lesz fúrógépe, és akkor az egyik fölösleges lesz, tehát pénzkidobás fúrógépet venni. (Azóta gondolkoztam a dolgon, és szerintem ha csak esküvő után mutatom meg a kamrát a fúrógéppel, akkor talán nem azonnal akar majd elválni.)

A világ másik fele arra mutatott rá, hogy egyszerűen csak vázoljam a problémát a megfelelő környezetben, és akkor külön testőrséget kell fogadnom a fúrógéppel közeledő egyedek ellen. Na most, én már vasárnap vázoltam, de nem kellett sokat költenem testőrségre, így belenyugodtam, hogy kapok kölcsönfúrógépet, apu beójaként azért nem vagyok teljesen sügér falfúrásban, mi bajom lehetne. Kivéve ha betonba ütközöm, de hát mit keresne az ablak környékén beton, ugyebár.

Kedden megtörtént a karnis beszerzése (tudom, megjavíthattam volna a drótdarabot, de annak 5kg a max. ajánlott terhelése, és ha már nekilátok, akkor valami tartós megoldást keresek), és itt kezdett el beigazolódni a világ másik felének az igaza. Egy kedves kollégám ugyanis felajánlotta segítségét, fúrógéppel, kocsival, fúrással együtt.

Először persze szabadkoztam, hogy ááááugyandehogy, megoldom én, igazán fölösleges, már az is nagyon kedves tőle, hogy eljött velem karnist venni, megmutatta, hol van a sokkal olcsóbb csomagajánlat, és hazahozta a karnist. 

Egy másik barátom (aki épp egy másik kontinensen tartózkodik, könnyű így bátornak lenni) pedig arra mutatott rá, hogy rettentően független vagyok, pedig nem kéne annak lenni.

Erre tegnap rájöttem ám. Itthondolgozós napot tartottam, mert este 8 és reggel 8 közt a házszabály értelmében nem szabad zajt csapni (ez más szomszédokat nem akadályoz a hajnali fél hetes fúrásban), és reggel 8:00-kor neki is láttam.

Az ablak jobb oldalán szépen bejelöltem a lukak helyét, pontozó, fúrógép, tipli, konzoltartó, csavar, konzol - kitűnő. A másik oldalon a fúrógépig minden jól ment, aztán betonfalba ütköztem. Nem sokkal később kapituláltam - én betonba márpedig nem fúrok. Tudom, hogyan kell, láttam már embereket ütvefúrni, de én nem akartam olyat. Nem számítottam azonban a fúrógép tulajdonosának kitűnő ügyfélkezelésére. Felhívtam, és mondtam, hogy nekem ennyi volt, betonba nem fúrok. Ugyan miért nem, kérdezte ő, átkapcsolok ütvefúróra, nekidőlök rendesen, menni fog szépen apránként. Oké, megpróbálom, mondtam erre én, mert mindig is nehéz volt meggyőzni. Megpróbáltam, hangos volt. Ismét meglengettem a fehér zászlót, és felhívtam az úriembert, hogy hát nem, ez nem megy. Elmondta még egyszer, nagyon megnyugtatóan, hogy nem lesz semmi baj, csináljam szépen, ahogy megbeszéltük. No jó - így én - megpróbálom még egyszer. Megpróbáltam, és csodák csodájára haladtam vagy fél centit. Ezen felbuzdulva röpke húsz perc alatt ki is fúrtam mind a három lukat. Talpig leizzadtam, minden bajom megvolt, de büszke voltam magamra, hogy mégis sikerült.

Csakhogy a lukak kissé túl bőnek bizonyultak a 6-os méretű tipliknek. Körbetekertem őket ragszalaggal, hogy hátha akkor szorulnak, de így se tudtam rendesen meghúzni a csavarokat. Irány az Obi, gondoltam én. Majd ebédszünetben elmegyek. 

Aha, ahogy azt vissai elképzelte. WFH (otthonról dolgozás) közben ugyanis reggelente általában lustulok, netezek, félszemmel nézem a hómsoppingot, aztán tizenegy-dél körül elkezdek dolgozni, délután négykor meg már innom kell egy kávét, hogy ne gyorsuljak túl. Most is így lett. Fél hétkor megebédeltem, és összecihelődtem, hogy na most elmegyek az Obiba. 

Ahogy álltam teljes menetfelszerelésben az ajtó előtt, kulccsal a kezemben, arra gondoltam, hogy hideg van kint. Meg sötét. Meg egyébként is van redőnyöm. Visszaöltöztem szépen otthoniba és bebújtam a kanapén a takaró alá, mert az hidegben jó.

Pár perccel később csörgött a telefonom, a korábban említett kedves kolléga volt. Érdeklődött, hogy jöjjön-e másnap reggel segíteni. Ezen a ponton már csak szánalmasan vernyákoló, lélekben összetört lakástulajdonos voltam, így egy szívhezszóló "léééééééééééééééééééééééééééééccilécci segííííííííts"-et hallattam.

Másnap reggel jött, hozott nagyobb tiplit, továbbfúrta nekik a lukat, aztán felkapott kölcsönfúróstul és elszállított az irodába. Délután elslattyogtam az Obiba, vettem megfelelő méretű csavart (mert az nem volt a nagyobb tiplihez), este hazajöttem, felcsavaroztam a konzolt, ráaggattam a függönyt, és azóta is ott lóg teljes nyugalomban.

Megtanultam a leckét. Bármi fúrni- vagy szerelnivaló van, szánalmasan vernyogok, hogy jöjjön valaki segíteni.

Sítúra

Alakulnak a dolgok. 

Nem mindig a legjobb irányba, persze (lásd még: látogatásaim az OTP-ben), mégis, mindent összevéve azért lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. És ma reggel agyoncsaptam egy szúnyogot a fürdőszobában, 5:1 így az állás.

És még kérdik, miért ezt a foglalkozásom...

Volt még közben egy sítúra is, amiről írtam egy meglehetősen hosszú bejegyzést, ami a kopipészt, az automatikus mentés és alighanem a Microsoft Word Clipboardjának áldozata lett, de rövid töprengés után arra jutottam, hogy ez tulajdonképpen a magyar irodalom egészének csak jót tett. És hát egy szúnyogot is agyoncsaptam, szóval minden a lehető legjobb a lehetséges világok legjobbikában.

Az utóbbi hónapokban nagyon lassan, viszont legalább kitartóan kapaszkodtam vissza a normalitás talajára; eközben többen is a szememre vetették, hogy maszkot, sőt maszkokat hordok, és rettentően eltitkolom az érzéseimet, és ebben teljesen igazuk is volt persze, de akkor is és azóta is úgy gondolom, hogy jobb ez így. Inkább örülnének, hogy megkímélem őket legnehezebb pillanataimtól (ill. perceimtől, óráimtól és legalább egy esetben hetemtől, de az már szerencsére elmúlt), de nem lehet mit tenni az ilyen rémes alakokkal, akik folyton csak panaszkodnak, hogy nem nyílok meg, mert igazából csak szeretnek és szeretnék, hogy nekem jó legyen. :)

Azt elég hamar eldöntöttem, hogy a mélabú és önsajnálat völgyéből (nem véletlenül nem olvasok verseket, ezt szeretném hozzátenni) legjobban az segít ki, ha emberek közt vagyok. A munkahelyemen szerencsére igen kellemes társaság van, ez jó volt első lépésnek, de aztán jött az, ami egy magamfajta nem kicsit antiszociális embertől sokat kívánt: minden lehetőséget megragadni arra, hogy emberek közt legyek. Rendben, mindenre azért én se vagyok képes, de még az életben nem voltam annyi rendezvényen és buliban, mint az utóbbi három hónapban (a főiskolán ivással töltött évek nem számítanak, az kutatás volt.) És akkor, egy úgymond céges ivászaton jött egy levél, hogy sítúra lesz februárban, van még szabad hely, de akit érdekel, az izibe jelezzen, mert. Én meg, a villámgyors és nem mindig jó döntések nagymestere, azonnal válaszoltam, hogy HÁT ÉN, A NYÚL! 

Természetesen alaposan megfontoltam a dolgot a rendelkezésre álló három percben: jókora kiadás, jókora kockázat (részint egészségügyi, részint említettem már, hogy antiszociális vagyok? jó, csak kérdeztem), és arra sem emlékeztem, hogy miért is szerettem én síelni. De az akkori jelmondat az volt, hogy emberek közé kell menni; meg azért lássuk be, még mindig elég menő, hogy az ember csak úgy könnyedén odalöki a szót a haveroknak, hogy "ja, voltam síelni a múlt héten."

A döntést aztán tettek követték, vettem például ruhaneműt meg naptejet (egyik rémálmom, hogy olyan édes kis pandamaciszemem lesz, mint az egyik kollégának, aki vitorlázáskor a kicsi kerek napszemüvegét hordta), és még biztosítást is kötöttem, de végül elérkezett az a hajnali négy óra, mikor csörgött a vekker, hogy fél óra múlva felmarkol a kolléga, hogy elvigyen a találkozási pontra, ahonnét egy nagyobb autóban indulunk tovább a célhelyre. 

Még mindig nem vagyok egy igazán koránkelő típus - ha hajnali hat előtt kell felkelnem, már csak elvi okokból is törlöm az emlékezetemből az ébredés után pár órával történteket. Arra például egész tisztán emlékszem, hogy az autóban laposüvegben körbepasszolt vilmoskörte ízű üdítőital nem is volt olyan rémes, mint amire továbbtanulással töltött éveim után emlékeztem, de az út egészéről még ködös emlékeim sincsenek.

Mivel jobbára símániás emberekkel voltam egy autóban, és a négynapos síbérlet sokkal jobban megérte, mint a háromnapos, egyenesen síelni mentünk. Helyben béreltem sílécet és cipellőt (ha valakit érdekelne, hogy milyen lehet a bizonyos körökben gyakran emlegetett betoncsizma, csak menjen el síelni), és máris készen álltam korábbi teljes egy hetes tapasztalatom felfrissítésére.

Kisszivecske mód + képösszerakás mspaintben... tudom, tudom. Akkor is jól néz ki.

A gyerekeknek és egészen, mondhatni nevetségesen kezdőknek fenntartott ötvenméteres enyhe lejtőn történt a tényleges frissítés. Mert ugye a síelésben van a pizza meg a sült krumpli. Én akkor még a pizzaszinten voltam (ami annyit jelent, hogy kanyarodni és megállni még csak a síléceimet pizzaszelet alakba rendezve, a belső élüket izomból kifele tolva tudtam), de azt legalább toltam rendesen. Hála a rengeteg ugrabugrával és gyurmázással (lásd még: edzés) töltött órának, izommal is bírtam rendesen, és a kezdeti sikereken felbuzdulva nem is kellett sokat biztatni, hogy a snowboarddal akkor ismerkedő barátunkat otthagyva megnézzünk egy kék pályát.

Azt tudni kell, hogy sípályából hivatalosan három fajta van: kék, piros, fekete.  A kék a kezdőknek van, hosszú, széles, lankás. A piros már valamivel komolyabb, keskenyebb, erősebb a lejtése; a fekete pedig jellemzően kamikazék oktatására van tervezve - nagyon meredek, nagyon keskeny. 

Azt pedig minden síelni tanuló ember tudja, hogy ennél azért árnyaltabb a kép. Vannak sötétlila kék pályák és halványrózsaszín pirosak, és ezeken belül is váratlanul változhatnak a színek és mintázatok (ott volt például a 4a pálya, a lila pöttyös kék, vagy a 10-es, az elején bordó csíkozású ciklámen.) A pizzaszelet viszont kellő magabiztosságot ad  még a magamfajta beszari alakoknak is, hogy csigalassúsággal bár, de leereszkedjenek szinte bármilyen lejtőn.

Előtérben a lilapöttyös kék; hátul balra: sötétpiros; hátul jobbra: sötétszürke

Pár leereszkedés után már elég otthonosan mozogtam a kék pályákon. És akkor mondta a valamilyen okból kísérőmnek szegődött ember, hogy nézzünk már meg egy pirosat, úgy emlékszik, hogy van itt egy, ami nem túl durva. Én meg, hálásan a törődésért meg a sikertől ittasan azt mondtam, hogy persze, nézzük meg, hátha nem halunk bele. Erre elvitt a 10-es pályára.

Körülbelül második nekifutásra jöttem rá, hogy miért is szeretek síelni. Általában zavar a monotonitás, és a lássuk be, a síelés abból áll, hogy felmegy az ember a sílifttel, lecsúszik, és megint sorba áll a síliftnél, ahol neveletlen aprólékok aljas módon beelőzik - nem épp egy airsoft-meccs, ugyebár. Viszont azok a hosszú, kicsit kanyargó szakaszok, mikor nem kell fékezni, és csak suhan az ember szédületes tizenöt km/órás sebességgel, a lécek egészen apró megmozdításával kormányozva... Na az a priceless. 

Nem is nagyon kellett győzködni eztán, hogy menjünk el erre meg arra a piros pályára, pedig korábban az volt büszkeségem táptalaja, hogy én egyszer lecsúsztam ám egy piros pályán. 

Természetesen a legtöbb piros pályának volt olyan része, amin minden merészségem ellenére is csak lépésben (nagyon lassan pizzázva) mertem leereszkedni. Azt tudom, mert már gyakoroltam eleget, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy elesek és csúszok pár métert, mégis mindig volt bennem némi félelem, hogy ha túl gyorsan megyek ezeken a meredek és/vagy keskeny szakaszokon, meghalok. Lemenni azonban mégis le kellett, mert az első hatvan-hetven méter után kezdődött a száguldós szakasz, így hát nekieredtem. És egy idő után azon vettem észre magam, hogy énekelgetek. 

A félelem nem teljesen volt alaptalan. A fehér cucc után erős lejtő, ún. "szakadék" következik.
(A kép a védőkorlát mögül készült)

Azt is észrevettem, hogy nem tudom a szöveget. (A huszonegynéhány fős társaságból se tudta senki az első két és fél sornál tovább, pedig a keréknyikorgós részt sejtettem.) Hadd utaljak egy pár sorral feljebb elejtett megjegyzésemre a monotonitásról - elég hamar elkezdett idegesíteni a dolog. És aztán rájöttem, hogy ez így tulajdonképpen kitűnő, tehát mikor az egyik csoporttag felajánlotta, hogy megnézi nekem a telefonján, köszönettel visszautasíthattam. 

Mert amíg azon idegeskedtem lecsúszás közben, hogy mi a fene lehet a folytatás, addig nem féltem és a legnagyobb nyugalomban haladtam lefele. Nem gyorsan, viszont egyenletes sebességgel. "Éjjel az omnibusz tetején [kanyar] emlékszel kicsikém [kanyar] de csuda volt [kanyar] grrrrr.....Éjjel az omnibusz tetején [kanyar]..."

A második nap közepe táján avatott be az egyik ember a carving (aka sült krumpli) rejtelmeibe. 

Ennek az a lényege, hogy a lécek párhuzamosak, és pusztán a súlypont mozgatásával, valamint a síléc élének váltogatásával kanyarog az ember. 

Ez először is azért jó, mert nem kell hozzá különösebben fejlett izomzat, mivel a gravitáció és a saját testsúly intézi el a többit. Másrészt pedig azért jó, mert mikor gyakorolja az ember, csekély befektetés árán azt is megtanulhatja, hogyan csatolja le mindkét sílécét kéz használata nélkül egy laza másfél szaltó kíséretében. 

(Lásd még: Szellemirtók 3 - A fagyi visszanyal: "Ne keresztezd a léceidet". Csak azt sajnálom, hogy nem volt ott senki kamerával, mert amekkorát és amilyet én ott estem, az az év végi Watts-gyűjteményben is előkelő helyet foglalt volna el.)

A képen elrejtettünk egy hegységet
(azaz meglátogatott minket egy felhő)

A síelésen kívül természetesen ettünk és ittunk is. 

Mivel többé-kevésbé baráti társaság voltunk, meg egyébként is, az volt az ötlet, hogy három csapatra oszlunk és minden este egy csapat főz vacsorát (és készíti el/elő a reggelinekvalót.) 

Az első este zöldséglevese aligha kerül be a gasztronómiai almanachba, pedig nem volt vele semmi baj igazából (és a hatalmas darab főtt fokhagymákért külön kudos a szakácsoknak). Mégis maradt belőle egy jókora lábasra való, amivel azóta se tudom, hogy mi történt. 

A második este szmötyis spagettijét sem övezi mindenki imádata, de az azért van, mert két pofára zabálta a nép, és akik szaunázni (vagy éjszakai síelni?) mentek síelés után, és elég későn (10-fél 11 körül) keveredtek haza, azoknak már csak tészta jutott. De amit remélhetőleg megőriz a köztudat, mint elrettentő példát, az a harmadik este vacsorája.

Beismerem, időnként nekem is vannak elborult ötleteim, de az az almakompótos kolbászféleség ennen levében még az én berzenkedésemet is kiváltotta. Az almakompót betermeltem, majd kiskanállal felfegyverkezve lecsaptunk egy szilvalekváros bödönre (egy elválasztó fal rejtekében, mert a mi szívünk sem volt szőrös.) 

Külön köszönetet szeretnék még mondani a DM-ben kapható Digestive keksznek. Azt hordtam ugyanis a hátizsákomban a Nintendo DS, a biztosítási kötvény és egy banán kíséretében. Ha a gyártó cégnek netán ajánlásra van szüksége, bármikor saját véremmel aláírt nyilatkozatot nyújtok át nekik a keksz ütésállóságáról - ha hússzor nem estem rá arra a dobozra a négy nap alatt, akkor egyszer sem, és mégis épen maradtak a kekszek.

Megint Hamburgban jártunk

Még a múlt hónapban.

Meg lettünk hívva az Elp húgának a barátjának (...jaj) születésnapi zsúrjára. Tapasztalatból tudom, hogy ezek az összejövetelek számomra körülbelül annyira szórakoztatóak, mintha a fű növekedését figyelném - na nem, annyira azért nem érdekesek. Úgyhogy megegyeztünk: elmegyek, ha bevackolhatom magam egy sarokba a Nintendo DS-sel és játszhatok a legújabb játékkal (Lego Batman. Még egy bizonyíték a türelem rózsát teremre: két hete még 40€ volt, múlt héten meg 20€, ami már a hülyének is megéri kategória, bár a Saturnban vettem.)
A békés sarkot egy ideig meg kellett osztanom egy tizenegykét éves sráccal, aki szintén csak játszani jött; alakíthattunk volna egységfrontot, de nála PS3 volt, úgyhogy csak méla undorral végigmértük egymást.

A húg még a zsúr elején felajánlotta, hogy elvihetjük az autót a hétvégére - az Elp elsőre nem lelkesedett az ötletért, mert akkor már elfogyasztott  pár egységnyi folyékony tudatmódosítót, és ha taxival mentünk volna haza, másnap bonyolult lett volna felcsípni a kocsit, ráadásul másnap este már amúgy is jöttünk volna vissza Hannoverbe. Azt mondta tehát, hogy hacsak én nem vezetem el a kocsit hazáig, inkább hanyagoljuk az ötlet. Na de miért is ne vezethetnék én? - kérdeztem, és így is lett.

Az Elp navigálása mellett simán hazagurultunk. Nem dicsekedni akarok, mert úgyis csak körbe lennék röhögve, de ahhoz képest, hogy vadidegen autó volt, egész jól kezeltem. Az elején hangyányit nagy gázzal indultam még időnként, és volt egy fékezésem, ami az Elpet egy "ejnye no" jellegű  morranásra késztette (semmi komoly, csak a felsőteste elvált az üléstől, a biztonsági öve nem kattant be), na de aztán... Ügyes indulások, tempós utazósebességre gyorsítások, leheletfinom fékezések... Hiába, a véremben van. 

A sávváltás már nincs, szerencsére azonban hajnali kettőkor Hamburg utcái meglehetősen kihaltak, ez sem törte le tehát az önbizalmamat. Az utak minősége (micsoda meglepetés) kiváló, egyetlen dolog hiányzott: a macisajtok. Volt egy egész hosszú útszakasz, ahol minden kereszteződés után fél kilométerrel (!) kirakták a következő főútvonal-táblát, aztán jött egy utca jobbról, és sehol egy macisajt. (Lehet, hogy rosszul emlékszem, de mintha .hu szokna lenni macisajt az alárendelt úton is.) Sebaj. Ahol nem voltam biztos benne, ott jobbkezesnek kezeltem, és az Elp se panaszkodott. 

Ettől függetlenül feszült voltam, mert ugyan a jogosítványom ott volt a tárcámban, de az az a jófajta ungarise jogosítvány - a kártyás, a rózsaszín csoda. Az, amin semmilyen idegen nyelven nincs rajta semmi, így hacsak nem ugyanúgy számozzák más országokban, hogy 1. Családi név 2. Utónév 3. Lánykori lábmérete satöbbi, csak a rendőrök jóindulatán múlik, hogy elfogadják-e.

Kérdezgettem is az Elpet átlag ötkilométerenként, hogy "ott vagyunk már?" és mondta, hogy "most vagyunk túl az út harmadán"," most már majdnem a felénél vagyunk", "már a kétharmada megvan", aztán egyszercsak, valami totál sötét és elhagyatott mellékutcában azt mondta, hogy akkor most itt jobbra parkoljak le a két autó közé. Mondok, hát megérkeztünk? Meg hát - így ő. 

Mert az Elp ismer engem. Mindig kevesebbet mondott, mint ahol tényleg voltunk, és beh bölcsen tette.

Ennek örömére egy egész parádés párhuzamos parkolást mutattam be (kár, hogy senki sem látta, és hogy a két autó közt kamionnyi hely volt), de olyat ám, hogy másnap reggel, napvilágnál se kellett szégyenkeznem miatta. 

Teljesen boldog voltam, felkaptam néhány táskát és vidáman karattyoltam, míg fel nem értünk, akkor jött az este döbb része: meg akartam mutatni az Elpnek a jogosítványomat, hogy lássa ő is, mit kéne nekem a rendőrök orra alá dugni, és persze rá kellett döbbennem arra, hogy a jogosítvány tényleg a tárcámban volt ugyan, de abban, amit Hannoverben tartok. Jogosítvány nélkül vezettem... Hát jáj. :)

Svédszekrény

Ej de viccesek vagyunk ma, vissai néne.

A konyha már majdnem teljesen kész - funkcióját tekintve teljesen az, csak egy-két esztétikai szempontból rettentően fontos dolog hiányzik az Elp teljes boldogságához.

Ezek egyike pedig nem más, mint a fali szekrények. Mind a három. Ajtóstul. Még gépesített korunkban megvettük a hozzávalókat, és mikor eljött a megfelelő pillanat (a Jupiter együttállásban volt a Plútóval, valamint be lett kötve a főzőlap és a villanyszerelő megmondta, hogy hol futnak a falban a vezetékek, bár persze nem ott futnak, ahol ő mondta, de az Elp 1 milliméter híján elkerülte a fúróval), fel is applikáltuk őket a falra. Aztán fel akartuk rájuk rakni az ajtókat, fogóstul, mert az ajtók azok olyan szépek, és üveg van bennük és akkor kicsit látszik a Red Hatos bögrén a minta, meg minden, szóval értitek.

Az első két ajtóval nem is volt semmi probléma - kibont, zsanérok bepattint, fogó bejelöl, lukat fúr, becsavaroz, ajtót bepattint. De, mint a mesében, jött a harmadik. Már az első munkafázis után elakadtam, mert kibontottam, de nem volt benne üveg. Mutattam az Elpnek is, hogy mi a répa ez? Doboz méretre ugyanaz, gyári csomagolás volt nyitás előtt, a termékszám ugyanaz, a doboz tartalma más. Ő is azt mondta, hogy fura, ilyet még nem látott, hogy más legyen a dobozban, mint ami rá van írva, de sebaj, visszavisszük, kicseréltetjük. (Ugye, a többhavi gyakorlás. Ugyanezért április elején még dühösek lettünk volna, most meg csak fejenként egy rezignált sóhajt hallattunk.)

Megnéztem tehát a térképen, hogy merre is van ez az Ikea, és az azt mondta, hogy 11,2 km-re, és nem is olyan bonyolult oda az út. Csodás. Reggel még elmentem beiratkozni a némettanfolyásra, utána egy kis ez, egy kis az, tehát már nagyon ott tartottam, hogy majd elmegy ez az ajtó magától, bicikliztem én ma már eleget, és egy 70 centis ajtó bőven kilóg még az Elp biciklis oldaltáskájából is, és kezd felhősödni az ég, és fúj a szél, és egyébként is, nem is tudnám rendesen felapplikálni a csomagtartóra.

Azért látszik, hogy ismerem magam, mert sejtettem, hogy ilyen kifogásaim lesznek az indulás ellen, és ezek közül csak egyet kell kivédeni, hogy a többi is erejét veszítse. A reggeli ezmegaz közben vettem egy pókot is, szép pirosat, úgyhogy bánatos sóhajjal lementem a biciklihez, feakasztottam az oldaltáskát, a pókkal odafogtam a tetejét is a vázhoz, és a fene essen bele, oda volt erősítve, ahogy az kell. Felvettem a sisakot meg a szemüveget (ó, az egy csodálatos találmány: véd a bogaraktól és a porszemektől), és elindultam.

Valami miatt kitaláltam, hogy ha 20km/h átlagsebesség alá megyek, vége a világnak, tehát tekertem, mint az őrült. Gyalogosokra vigyáztam, autókra figyeltem, de egyszerűen olyan itt a bicikliutak kialakítása, hogy lehet menni rendesen. Kevés kivétellel a gyalogosok is tiszteletben tartják a bicikliutat (ami általában mindössze egy piros vonallal van elválasztva a járdától), az autósok pedig az esetek túlnyomó többségében megadják az elsőbbséget. Akadt persze egy-két bunkó, aki mondjuk lendületből bekanyarodik a járdára, hogy ő most ott fog parkolni a lottózó előtt keresztben, de hát tanár úr kérem, én figyeltem. Pár hete elvittem a biciklit szervizbe, hogy állítsák be a váltót meg a fékeket léccilécci, így a féktávom 3 méter 25km/h-ról, nem volt itt semmi probléma.

Most, hogy abban az igen kényelmes helyzetben vagyok, hogy nyugodt lelkiismerettel szidhatnám a gyalogosokat és az autósokat is, szidnivaló nélkül maradtam. :)

Na tehát mikor már a 12. kilométeren is bőven túlvoltam, és még mindig sehol nem volt egy Ikea, kezdtem gyanakodni. A térkép azt mondta, hogy egy ponton nekem balra kell kanyarodnom egy meglehetősen széles útra - de ilyen sehol nem volt. A kutyafáját, mondtam erre, és csakazértis bekanyarodtam balra ott, ahol a tábla azt mondta, hogy Messe balra (az Ikea a Messe területén van). Átkeltem valami felüljárón, aztán a Messe nyugati bejáratánál találtam magam, egy Shell kút tövében. Mondok wtf, a Shell kútnak nem itt kéne lennie, hanem másfél kilométerrel arrébb. Előrelátóan telepítettem egy térképprogramot a telefonomra, hogy ha netán eltévednék, jól meg tudom majd nézni, hogy hol is vagyok - én megnéztem, de a térkép szerint Münchener Strasse nem volt a környéken. Bemehettem volna a benzinkútra érdeklődni, de aztán inkább visszaszálltam a biciklire és bekapcsoltam a belső iránytűmet, ami azt mondta, hogy nyugi, itt lesz az valahol. 

Két kilométerrel arrébb megláttam a Ronda Épületet - kerülgettük nagyon sokszor, mikor először kerestük az Ikeát, mostanra már a legjobb haverok lettünk. Tudtam, hogy ha az az épület ott van, és rajta túl a VW oszlop, akkor az Ikea jobbra lesz, az autópályán túl. És ott is volt.

Leparkoltam, felkaptam a táskát, beslattyogtam az ügyfélszolgálatra, húztam egy számot és vártam teljes 15 másodpercet. (A számos papírra rá van írva az is, hogy ha 9 percnél többet kell várni, akkor kapsz egy ingyen piát.) Előkaptam a gondosan visszacsomagolt ajtót, és elregéltem a bánatomat (szerintem egész érthető voltam). És itt kezdődtek a bajok.

Először is, a blokkot kérték. Mondtam, hogy az nincs. Ez egyértelműen az én hülyeségem volt - eddig mindig vittük a blokkot és sosem kérték, tehát most nem kértem el az Elptől. Szóval mondtam, hogy blokk az nuku. Valószínűleg otthon van a sütő meg a többi szekrények blokkjaival (próbáltam érzékeltetni, hogy gyakori vásárló vagyok), de itt most nincs. Oké, ezen túlléptünk. Egyelőre.

Jött a második főbenjáró bűn: nem pengével nyitottam ki a dobozt otthon, hanem letéptem a celluxot. Azzal védekeztem, hogy nem találtam otthon a kést (szőnyegvágó vagy mifene, de ha magyarul se tudom a nevét, németül inkább meg se próbálom), és egyébként is ott van a rajz a dobozon, hogy késsel nem szabad kinyitni. (Nehogy megkarcolja a felületet.) 

Azt is magyaráztam, hogy a szám stimmel, egyszerűen csak rossz cucc van a dobozban; nem pénzt kérek vissza, mindössze azt a terméket szeretném elvinni, amiért fizettünk. Közben már egy másik dolgozó is nézegette a dobozt, és valami olyasmit mormoltak egymás közt, hogy ennek túl magas az értéke, és szemmel láthatóan azt hitték, hogy visszacsomagoltam szándékosan egy üveges ajtó dobozába a simát, és így próbálok húsz eurónyi haszonra szert tenni. (54,5€ az üveges ajtó ára egyébként.) Már ott tartottam, hogy rámutatok a tényre, miszerint melyik idióta biciklizne 14 kilométert oda és ugyanannyit vissza a maximum 20€ különbségért, mikor az ügyfélszolgálatos nő azt mondta, hogy jól van, kicseréli nekem, addig üljek le és várjak, két perc. Hmm, mondtam magamban, és vártam.

Tényleg két perc volt, de a hatást teljesen elrontotta azzal, hogy "Lehetetlen!" kiáltással hozta oda a dobozt. Mármint hogy lehetetlen, hogy ne az legyen a dobozban, mint ami rá van írva. Mert odabent az emberek időnként kicserélnek ezt-azt, de ez az árukiadóból érkezett, ezt vásárló tisztátalan keze nem érinthette az enyém előtt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy szerintem a gyárban szúrtak el valamit, meg hogy korábban is mondtam, hogy gyári csomagolásban volt, és bizonygattam, hogy nem hazudok, de a falra hányt borsó ehhez képest egy kitűnő hatásfokkal működő zöldség.

Megkaptam tehát az ajtót (és meg is nézhettem, hogy ez már frankón az üveges példány), irány a bicikli. Az igazat megvallva valamivel hosszabb pihenőben reménykedtem: az egész ügyfélszolgálatos küzdelem nem tartott öt percnél tovább. De nem volt mit tenni, irány visszafele.

Továbbra is tartottam magam a 20km/h-s átlagsebességhez, mármint magához az idióta ötlethez, tehát eléggé kifáradtam, mire hazaértem. A terv mindenesetre sikerült: odafele 40 perc 35 másodperc volt a tiszta menetidő (a piros lámpánál állást az óra nem számítja), visszafele 40 perc 25 másodperc, a 27,7 km alatt az átlagsebességem 20km/h fölött maradt. Hogy majdnem elestem, mikor leszálltam a bicikliről, mert a lábam kissé elszokott az ilyen irányú terheléstől, az igazán nem számít, és amúgy is csak majdnem estem fenékre, és nem látta volna senki. Lassan felvonszoltam magam a harmadikra (hiába, így harminc felett már nem egy gyorsvonat az ember), és meg sem álltam a fürdőszobáig, ahol a világ legfinomabb poharas vizét mérik. Megláttam magam a tükörben - ha az Ikeában is ilyen szép piros volt az arcom, nem csoda, hogy kicserélték az ajtót blokk nélkül is. :)

Hőstett

Tegnap munka után komoly dilemmával szembesültem: a blogot frissítsem vagy rakjam össze inkább az ágyat? Utóbbi mellett szólt, hogy eltökéltem magam, hogy namostaztánmegmutatom, hogy nem vagyok én holmi ingyenélő fajta, aki alá csak úgy odatolják a már összeszerelt széket, tudok én, ha akarok!!!, meg a többi ilyesmi szózat.

Note to self: legközelebb inkább egy szőnyegnél támadjon ilyen fellobbanásom, azt egyszerűbb összerakni.

Odaálltam az ágy dobozai elé - ketten voltak, két jól megtermett példány - és rájuk néztem. Nietzsche is erre gondolhatott, mikor azt a híreset mondta, mert a dobozok visszanéztek belém. De nem ijedek én meg holmi kartondobozoktól, úgyhogy jött a marokba pökés (esetemben ez a Szása beüzemelése zenedobozzá), szerszámoknak az összvegyüjtése, majd a "Hol a manual?" játék, az összeszerelés első fordulója.
Értelemszerűen a nagyobbik dobozban volt, és én először a kisebbiket nyitottam ki. A harc első és (legalábbis hivatalosan) egyetlen sérülését ekkor szenvedtem el: nem akartam durván, pengével rárontani az ágy finoman megmunkált (ahem) darabjaira, tehát kézzel téptem, mit téptem, boncoltam fel a dobozok kartonkültakaróját - és bibis lett az ujjam. Au. Meglett a manual, következhetett a második forduló, az "Agykontroll". Ezt kevesen ismerik, pedig nagyon vicces kis játék.

Úgy kell játszani, hogy ránéz az ember az összeszerelési útmutató (manual) első képkockájára, tanulmányozza, majd azt mondja, hogy "á, ez egyszerű, ezt simán meg tudom csinálni". És nekilát. Közben leejti, összekeveri, eldugja véletlenül, de nagy nehezen végül előszedi a szükséges alkatrészeket, és végrehajtja az első képkockán szereplőket. Ezt a lépést ismételgetni kell legalább háromszor további kockákkal, hogy aztán, mikor elérkezik egy olyan lépés, amiről már holdttalan éjszakán alagút végéről napszemüvegben hunyorogva sem tudja az ember kijelenteni, hogy "egyszerű", már teljes lelki nyugalommal, igazunk tudatában mondhassuk azt, hogy "hát itt már csak nem hagyom abba".

Jelen esetben ez az a lépés volt, amit a manual kétemberesnek ír le. És ez pont az a helyzet, ahol a skizofrénia jól jön, de nem segít. Sejthettem volna, igazából sejtettem is, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint pár napja egy iratszekrény összerakása. Az kábé 90x60x40 centi, ez meg egy 180x200-as ágy, a csomagolási méretei szerint az egyik doboz 32,6 kg. Csak az a hülye bizonyítási kényszer ne lenne bennem...

Nem maradt más, mint a lakásban itt-ott fellelhető hungarocel darabok, amiket szakértően egymásra pakolva kellő magasságú és stabilitású segédállványokat kaptam, amik olyan jól helyettesítették a szereléshez szükséges másik embert (és beismerem, egy kicsit el is fáradtam a szerelés végére), hogy egész értelmes társalgásokat lehetett folytatni velük. Sötétedés után a zseblámpát is mondhatni könnyen megtaláltam (nincs mesterséges pilács a lakás nagy részében, van viszont vaku a fényképezőgépen, ugyebár; három kép a konyhában és már meg is találtam).
Mintegy hetven csavart, többségükben éles fejű nyamvadékokat kellett beleszuszakolni számukra éppen csak hogy túl kis lukakba, úgyhogy most még a szóközt is mutatóujjal nyomom meg, mert mindkét hüvelykujjam tropára ment, de ugye hogy megérte.


Most már tényleg feketeöves Ikeás vagyok. Nyugodtan lóbálhatom a lábam, mert én megmutattam!