A hónapok óta tartó tervezgetés végül elérte azt a pontot, amikor ténylegesen át kell helyezni a súlypontot az óceán másik oldalára. Mind az összes készülődés ellenére volt még jó pár pont, ahol bukhatott volna az egész, ám (egyelőre legalábbis) nem tette.
0. kritikus pont: A beszállókártya
Kezdődött azzal, hogy 24 órával a járat indulása előtt lehet becsekkolni. Mivel Norbi épp a maradék szekrényeinket szerelte szét az öccsével akkortájt, megtettem helyette. Sima liba volt, katt-katt, még ablak melletti helyet is kapott a London-New York járaton. (Az én jó előre lefoglalt helyem meg, ugye, az ablaktól biztos távolságban.)
Aztán megpróbáltam magamat is becsekkolni, ami sikerült ugyan, de a beszállókártyát már nem akarta kiadni, mondván valami gond van a papírjaimmal. Aki ismer, tudja, milyen hideg fejű, nyugodt ember vagyok, aki nem rémül meg az első nehézségtől. (Értsd: az első rottyantás után nekiestem az internetnek, hogy ha van vízumom, akkor ugye nem kell ESTA. És nem kell.)
1. kritikus pont: Bőrőndpakolás
Úgy terveztem, hogy az utolsó budapesti munkanapomon, miután le kell adni mindent délután 4-kor, legkésőbb fél ötkor elindulok haza (mármint Érd-haza, mert Norbianyunál laktunk az utolsó két hétben), hétre már ott is vagyok és tudok csomagolni. Nem így lett.
A belépőkártyámat nem vették el, tehát maradt még másfél órám dolgozni, amit ki is használtam. Aztán szólt Norbi, hogy hatra tudnak jönni értem, és jöttek is - csak nem haza vittek, hanem vissza a lakásba, ahol a szekrény utolsó maradványait markolták fel.
Fél nyolcra értünk haza, szanaszéjjel minden, ekkor már kezdtem kicsit feszült lenni. Megvacsoráztunk, aztán végre nekiláttunk a pakolásnak.
Itt kezdődtek a bajok. 23 kg a súlykorlátozás per feladott bőrönd. (Megj.: azt, hogy két bőröndöt tudtunk volna feladni per fej, aznap délután tudtam meg. Addig úgy volt, hogy minimumeconomys osztályként csapkodni kell felszálláskor a karunkkal.) Próbáltuk a minimumra szorítani a cuccokat, de mivel költözéskor el kellett hozni a mosatlant, amit közben kimostunk, komoly esély volt rá, hogy túllépjük a korlátozást.
Fél 10-re kicentiztük a bőröndöket. Az egyik majdnem 23 kg volt, a másik picivel talán több, mint 23 - mivel egy hagyományos, analóg kismérleggel porcióztunk, ezen a ponton elmentünk aludni, mondván a reptéren megmérjük, és aszerint utópakolunk. Nyomás aludni.
(Elégedetten gratuláltunk egymásnak, hogy ahhoz képest, hogy éjjel 11-es fekvést tippeltünk, már 10-re ágyban vagyunk, aztán éjfélig fennmaradtunk. Tipikus.)
2. kritikus pont: Kijutás a reptérre
Habkönnyű álmunkat az ébresztőóra csicsergése szakította meg hajnali négykor. Itt kezdődött a második nehézség. Én úgy gondoltam, hogy ha nyolckor (7:55) indul a gép, akkor hatra kell kint lenni, de minek kicentizni, érjünk oda fél hatra; ahhoz meg fél ötkor el kéne indulni.
Norbiéknak (az öccse vitt ki) kicsit más az időérzéke. Például náluk a 8:08 már fél kilenc, ami nekem nyolc óra nyolc perc; tehát mikor háromnegyed ötkor még nem állt ki a kocsi a kertből, kicsit még feszültebb lettem. Láttam, ahogy lerobban a kocsi az M0 legelhagyatottabb szakaszán; felszántják az utat keresztbe, egy kilométer hosszan felújítás címszó alatt; leszáll egy ufó előttünk és felszólít, hogy vigyük a vezetőnkhöz - hogy csak a legvalószínűbbeket említsem - és a Norbicsalád nem osztotta ezen aggodalmaimat.
Nem történt meg egyik se. Fél hatra ott voltunk, könnyes búcsú Norbianyutól és Norbiöcstől, aztán elkezdtük keresni a mérleget. Norbi azt mondta előző nap, hogy mintha lenne valami mérleg, amin lehet ellenőrizni a bőröndöket, de ilyen nem volt. Gondoltam, feltesszük a csomagfeladó szalagra egy épp zárva levő check in-pultnál - a biztonság kedvéért megkérdeztem egy arra kószáló földi személyzettől, hogy lehet-e ilyet, és azt mondta, hogy igen. Mértünk.
A hagyományos kismérlegben egy patikamérleg szív dobogott: az egyik bőrönd 22.8kg volt, a másik 23.3kg.
Kiszedtünk belőle ezt-azt és a hátizsákokba pakoltuk. Azok úgyis olyan nehezek voltak már, hogy meg se kottyant plusz egy kiló.
3. kritikus pont: A beszállókártya (2. felvonás)
Mikor még nem írták ki, hogy melyik check in-pultnál leszünk, de láttam, hogy itt bizony bazi hosszú sorok kígyóznak zárt pultok előtt is, felmerült bennem a gondolat, hogy aligha jobban nem tudják nálunk a gyakori utazók, hogy hol lesz a Budapest-London járat, álljunk be az egyik valószínűsíthető sorba, nehogy lemaradjunk. Így is lett. Kiszúrtam a sort, ahol a legtöbben angolul beszéltek, és mit ád az ég, az volt az.
Norbi kiszúrta, hogy a priority check in-nél áll valami híres rocker (rocksztár, mondja Norbi, és a neve Yngwie J. Malmsteen), akit megpróbált lefényképezni. Ez a csávó azonban annyira profi rocker, hogy mindig elfordult, amikor Norbi kattintott volna. Egy félprofilból készült kép azért lett.
Amikor ránk került a sor, simán megkaptam a beszállókártyát. Sőt, a nagyon kedves beszállókártya-nyomtató ember azt mondta, hogy nem ülünk túl közel egymáshoz a New York-i járaton, megnézi, mit lehet tenni. Norbié volt a 33K, enyém a 36D; ez a kedves ember áttett a 33G-re, ami azért majdnem egymás mellett van.
Megreggeliztünk, aztán lementünk a szuvenírboltba (most nem részletezett okokból kellett nekem egy Budapestet jelképező hógömb). Csak bazi nagy darabok voltak, 21EUR-ért, úgyhogy megkérdeztem az eladóhölgyet, hogy kisebb nincs-e. Azt mondta, hogy van, de csak a másik boltjukban, majd menjünk arra az útlevélellenőrzés után.
Átmentünk a securityn (teljesen profik voltunk mindketten, kipakoltunk minden kütyüt, kaptam műanyag zacsit a folyadékokhoz), aztán megkerestük a boltot, ahol valóban volt aprócska hógömb. Lemeóztuk a parlamenteseket, volt egy, amiben egész derekas mennyiségű hó volt, potom 7EUR-ért. Ajicsomcsi, aztán ücsörgés a repülőre várva.
Sehol nem húztuk az időt, így meglepett kicsit, hogy épp csak rácsattantam az ingyenes wifire, és máris megkezdődött a beszállítás. Oké, a BA jellemzően időben szokott indulni. Most nem sikerült nekik - a pilóta gondosan elmagyarázta, hogy ők/mi készen állunk, de nincs üres hely az indulásra, így várnunk kell 8:05-ig. Sebaj, csak felszálltunk végül.
Eseménytelen repülőút, leszállás London Heathrow-n.
Nem kritikus pont: Átszállás a másik járatra
Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem én izgultam, hanem Norbi. Olyan még nem volt, hogy eltévedtem volna a Heathrow-n, és többszöri ottjártamkor megtanultam becsülni a britek csendes hatékonyságát. Egy percig nem nyugatanított, hogy átjutunk-e a 3-as terminálról az 5-ösre. Nyilván át is jutottunk, Busszal, kismetróval, nem volt semmi probléma.
Aztán jött itt is a becsekk, ahol közölték velem, hogy változás történt az ülésszámomban. Mielőtt mondhattam volna, hogy a budapesti becsekkolós ember ültetett át, kiderült, hogy upgradelve lettem Business Classra. Nagy durcásan elfogadtam.
A security check itt is olajozott gépezetként működött, egy csippantás nélkül átjutottunk rajta. Csak mivel már business class voltam, meg akartam találni a vonatkozó lounge-ot.
Megtaláltuk, és mivel az ajtónálló (-ülő) hölgy kedves volt, és mi is normálisak voltuk, besurranhattunk mindketten. Bedobtunk egy-egy banánt meg valami kisdobozos löttyöt, és mentünk is beszállni.
A járaton nem történt semmi váratlan. A légikísérők rendszeresen megjelentek, azt firtatva, hogy mit ennék vagy innék; amikor pedig nem ettem és ittam, pokrócba bugyolálva néztem a filmeket. Feltételezem, hogy Norbi is hasonlóképpen tett, csak őt ritkábban etették.
4. kritikus pont: Bejutni az Egyesült Államokba
Leszállás után jött a hosszú-hosszú sorbanállás. Másfél órányi araszolás után eljutottunk az útlevélellenőrzésig, ahol kaptunk pecsétet a vízumunkra. Eddig nem aggódtam, mert tudtam, hogy ezután jön a dolog neheze: felmarkolni a bőröndöket és átjutni a vámellenőrzésen, ahol minden bizonnyal három generációra visszamenőleg kikérdeznek családom múltjáról, mikroszkóppal vizsgálják át a bőröndök tartalmát és a vízum valódiságát. Némi magabiztosságot kölcsönzött a hátizsákban lapuló vaskos papírcsomó, amit a budapesti nagykövetségen kaptam, a vízumügyintézés során. Pecsét is volt rajta meg minden, hát melyik vámtisztet ne hatná meg egy pecsét? És mindezen tortúra végén vár a vágyott díj: az I-94-es szám, ami nélkül nem ember az ember.
Ehhez képest felmarkoltunk a bőröndöket, egy kissé unott arcú vámtiszt elvette a kitöltött vámnyilatkozatunkat, és intett, hogy menjünk a kijáraton kifele. WTF, így én.
Megkérdeztem egy egyenruhás alakot, akinél fizetni lehetett volna, ha van vámolnivalóm, hogy akkor most mi van? Mondta, hogy I-94-et már évek óta nem adnak, isten hozott New Yorkban, nyomás kifele, ne ácsorogjak, elállom az utat.
Megkérdeztem egy általános információs hölgyet is, aki pontosított: az I-94 létezik, csak teljesen elektromos formában, tehát letölteni le tudom, csak már nem nyomnak semmit a kezembe. Jajó.
Ezen a ponton bennem valami eltört kicsit. Annyit készültem erre a vízumvizsgálatra, erre megtörténik úgy, hogy észre se vettem. Jayne megértene. (Lásd: Firefly - Ariel)
Fogtunk egy taxit, és uzsgyi az ideiglenes szállásra.
Ugyan egy épülettel arrébb rakott ki a taxis, de csak kicsit kellett sétálni, és máris a megfelelő helyen voltunk, a Times Square majdnem kellős közepén.
A portásról természetesen kiderült, hogy magyar a felesége, és az Attila úton lakott egy ideig... Nem tudom, miért voltam meglepve kicsit, biztos a jetlag. Elmesélte, mi merre, aztán feljöttünk. Szép nagy lakás, itt-ott kicsit lepukkant, de összességében teljesen jó.
Elhatároztuk, hogy legalább este 8-ig fent leszünk, hogy gyorsabban átálljunk az itteni időre. Rövid csomagolást, pámpillázást követően tehát elindultunk, hogy szerezzünk SIM kártyát. Van itt egy T-Mobile üzlet körülbelül öt lépésre, oda bementünk - élő zenét szolgáltatott valami DJ, csak úgy mondom -, és Vesta gondjaira bíztuk magunkat (így hívják az egyik eladócsajszit). Azaz én Norbira bíztam magunkat és elkezdtem bóklászni a boltban.
Van eset, amikor a hajlandóságot mutató vevő és hajlandóságot mutató eladó együttes akarata sem vezet eredményre, ez is egy ilyen eset volt, Kaptunk SIM kártyákat, megegyeztünk az árban is, de csak nem akart LTE lenni a telefonokon. Mondtuk, hogy akár kompatibilitás is lehet, hogy nem ismeri a telefonunk az itteni frekvenciánkat, és elváltunk.
Volt még egy körünk egy közeli élelmiszerboltban. (Nagyon remélem, hogy vannak olcsóbb helyek is, mert ezt itt szerintem nem az olcsó fajta.) Beszereztünk minden fontos dolgot: chips, tejfölre emlékeztető dolog, 1 ampulla IPA sör, 4 db nektarin (amiért valami horribilis összeget fizettünk, valamit rosszul mért a pénztáros), tea, kávé, aztán vissza a szállásra, és megettük a csipszt.
Örömmel jelentem, hogy a tejfölkérdés megoldódni látszik. Ez a tejfölszerű cucc, amit vettünk, olyasmi, mint a Bakony tejföl otthon. Vigyorgó tehén van rajta, megáll benne a kanál, és tök finom.
Kipakoltunk a bőröndökből, aztán megnéztük a telefonokat: tényleg nem vagyunk kompatibilisek. Banyek. pedig hogy szeretem a Kisrókát (Wileyfox Swift). Nézegettük még, hogy milyen opcióink vannak, de mikor Norbi látta, hogy gyakrabban van csukva a szemem, mint nyitva, és átváltottam automata üzenetfogadó módra (mindenre azt dünnyögöm, hogy aha meg ühüm), elküldött fürdeni.
Zuhany, fogmosás, ágy. Kicsit nyomogattam még a telefonomat, szerintem úgy fél 11 körül nyomott el az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése