Pálmafák földjén

A Miamiba vezető út félmaratonokkal van kikövezve.

Miután lefutottam életem első félmaratonját, a Staten Island-it, elmentünk a New York-i maraton expójára. Komoly hiba volt. Olyan légkör lengi körül azt az egészet, hogy még a magamfajta meggyőződéses kanapéhuszár is úgy gondolja, hogy maratont futni jó dolog, sőt, simán lehetséges!

Annyira azért nem vesztettem el a fejem, hogy maratont akarjak futni, de mikor elhaladtunk egy, a chicagói félmaratont hirdető pult előtt, és láttuk, hogy ennek nem csak hogy érem a vége, de két, egymásba illeszthető érem, ami kiad egy harmadikat - elvesztem. Le kell futni hozzá a tavaszi és az őszi félmaratont, de sebaj. Egyet már lefutottam, hol a probléma?

Eköré szerveztük egész 2019-et; május végén volt az egyik, szeptember végén a másik. Norbi június-október közepe közt Magyarországon volt kénytelen tartózkodni, de erre iderepült. 

Rövidre fogva: megvolt mindkettő, az összes érem, és hirtelen ott álltunk mindenféle cél nélkül. Csak úgy menjünk el futni? Vaktában? Mint az állatok?

Pár heti tanácstalan futkorászás után eszünkbe jutott a Miami Maraton és Félmaraton, amit láttunk a 2019-es maraton expón. Kicsit messzebb volt, mint amihez szokva vagyok (át kell szállni a metróról), de Norbival mindig eltölt a bátorság. Október vége felé végül regisztráltunk a február 9-i eseményre.

A decembert felváltva töltöttük betegen, nátha és egyéb felső légúti betegségek karjában. Az edzések esetlegesek voltak, rövidek, a február eleje meg vészesen közeledett. A szállás és a jegyek viszont lefoglalva, muszáj volt menni. Valahogy majd csak lesz, ugye.

A repülő a LaGuardia reptérről ment, ahol még nem voltunk, és pláne nem belföldi repülőn. Elfogadják-e a jogosítványt? Itt is lesz testüregmotozás?

Elfogadták, és nem volt. Olyan, mint a JFK kisebb verziója, de pont úgy néz ki. Azon töprengtem, hogy volt-e olyan kor, amikor ez a dizájn modern lehetett, vagy tetszetős. Tippem szerint soha. 

A repülőút maga teljesen rendben volt. Tiszta, kényelmes, időben indult, nem volt zokogó csecsemő, se idegesítő utas (sőt, én voltam az idegesítő utas, mivel ahogy szokásos pozíciómba fészkeltem magam, véletlenül belerúgtam az előttem ülő háttámlájába… Norbi kapta a csúnya pillantást. Hoppá.); a paradicsomlé teljes 3.33 decis kiszerelésben érkezett, a fedélzeti szórakoztató berendezés saját eszközzel volt igénybe vehető, és végre megnéztem a Dora, a felfedező című filmet.

Ezt az utat nem terveztük annyira agyon, mint szoktuk, így nem volt konkrét terv például a szálloda eléréséhez sem. Volt egy halvány ötletem, hogy majd Uber… De ennyi.

Mikor felkaptuk a bőröndöt, ráterveztem, hogy mennyi lenne innét oda. 20 dollár. (= tök olcsó; egy menetjegy itt 2.25/2.75 per járgány per fő). Így hát rendeltem egy Ubert, és kiléptünk a légkondicionált reptérről Miami földjére.

Egyszerre röppent ki ajkunkról a diszkrét “húbazmeg”; 85F és passzoló 85%-os páratartalom, a hazai 30F után. (30C és -1C, metrikusan) Kissé erős volt a váltás, na.

Alex Uber elhozott minket a hotelig, közben megmutatta, hol találkoznak reggel az iguanák (egy parkban), és felhívta a figyelmet néhány jó nagy hajóra. Én inkább a pálmafákat figyeltem. Jó nagy darab fák azok.

Első dolgunk volt az időjáráshoz jobban passzoló ruhadarabok beszerzése. Ja nem, az a második volt, az első a kaja. 

Megnéztem a térképen, milyen opciók vannak, és ami azonnal szembe ötlött, az a közeli ír kocsma és a két utcával lejjebbi New York-i pizzéria. Ha Rómában vagy, ugye.

Norbi a pizzériát választotta, de szerencsére pont előtte volt egy diner, oda mentünk be. Életem első mac and cheese-ét rendeltem, ennyi elég is volt. Ez a mac’n’cheese-ek luxuskategóriája volt, pirított szalonnadarabkákkal, olyan gombával, aminek még neve is van; épp csak túl zsíros volt főételnek. Köretnek, kis adagban kiváló.

Második tehát a ruházkodás.

Hoztunk rövidnadrágot, de csak olyat, amit az ember fagypont közelében el tud képzelni, hogy majd jó lesz. Semmi lenge flincflanc.

Miami Beach-en vagyunk, ami az, ami Siófok szeretne lenni, mikor felnő. Hát persze hogy van vásárlóutca. A hatodik boltban megtaláltuk álmaink nadrágját, vettünk is belőle rögtön hármat (egyet nekem, kettőt Norbinak). (Igen, ugyanabból a nadrágból. Ugyanaz a méret. Három külön szín. Nekem is jól áll. Kell hozzá öv.  És elfér benne a telefonom. A zsebében. Imádom.)

Norbi azóta is boldogan hordja a régi nadrágját, én felveszem az újat is (mondom zseb, telefon, elfér).

Végül lecsattogtunk a partra, óceánt nézni. Hullámzik és homokos a part. Erről többet most nem akarok mondani.

A szállodában este kértünk egy sört, illetve papírt-tollat, és elkészítettük A Napirendet. Már korábban kigondoltuk, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, most ezt osztottuk be az egyes napokra. (Velem élmény nyaralni menni. Nem feltétlenül jó, de élménynek élmény.)

Mr. C, a szoba alapköve

Másnap esett az eső egész délelőtt, a hőmérséklet is csökkent, így elmaradt a reggelre tervezett futás és az estére berakott opcionális pancsolás.

Reggelizni azért kimerészkedtünk

Reggeli után viszont maradtunk a tervnél: délben nyit az expo a Convention Centerben, ami tőlünk húsz perc gyalog. Fél 12-ig csendespihenő.

Negyed tizenkettőkor, a verseny dokumentációjának böngészése közben jöttem rá, hogy az expo nem ebben a Convention Centerben van, hanem egy másikban, tőlünk cirka 50 perc tömegközlekedve. Hoppá. (Azóta összesen három Convention Centert találtunk, szerintem ez csak a jéghegy csúcsa.)

Nekivágtunk. Jegyünk nem volt, reméltük, hogy lehet kápéval fizetni a buszon. És lehetett, sőt, talán kicsivel kevesebbet is adtunk, de elfogadta.

Bejutottunk Omni Stationre, ahonnét a 32-es busszal kellett volna tovább menni. De Easy Pay kártya (a helyi Metrocard)  nélkül nem akartunk, és mire megvettük, már zárta ajtajait a busz (ügyes az automata: az egyikben nincs Easy Pay kártya, a másikban nem lehet kártyával fizetni. Megoldottuk). Futottunk, megállt és kinyitotta az első ajtót (mindenütt első ajtós felszállás van). Lecsippantottuk a kártyát egyszer, jó. A második már nem ment; a sofőr hölgy mondta, hogy fejenként egy kártya kell. Hiába pénzfeltöltős. Azóta se értjük. 

Jeleztük, hogy akkor készpénz, de intett, hogy menjünk dolgunkra. Megköszöntük és leültünk (összesen voltunk hatan a buszon).

Az expón megtettük, amit kell, kezdve a kötelező darabokkal (rajtszám, póló, shuttlebus jegy, elmúltam21-karperec felvétele), és folytattuk az opcionális elemekkel: freebie-k begyűjtése, Hasznos Kütyük vásárlása.

Csak megjegyzem, hogy még mindig ritka rosszul intézzük a freebie-gyűjtést. A rutinos rókák külön zsákban viszik el a cuccot, mi meg… Na mindegy. A palacsinta nagyon finom volt, abból kétszer is vettem.

Ezt neked, kedves tudodki

A napirend következő pontja a Hard Rock Café volt (Norbi gyűjti a pólókat). Ráterveztünk a Transit appal - ez egy igen okos jószág, már ha a város, ahol vagy, már van benne. Tudja az összes tömegközlekedést, minden járat menetrendjét oda-vissza, és megmondja, hogyan jutsz el a célig, gyaloglással együtt; és a felszíni közlekedési eszközök esetében élő, GPS-alapú információt is ad. (Elméletben, de erről majd később.) Sőt, ha épp Transittal utazol, azaz az általa ajánlott útvonalat követed, átszállással, mindennel együtt, kis zöld mosolygós arc jelenik meg az épp használt jármű ikonján, jelezve, hogy EZ igazi, első kézből származó infó, mert egy Transitos pajtás eszköze szolgáltatja. (És ez tényleg működik is.)

Annyiban jobb, mint a Google Maps, hogy akkor figyelmeztet az átszállásra, amikor földrajzilag közeledsz az állomáshoz, míg a Google Maps akkor, amikor időben szerinte ott kéne lenned, ha az ideális világban minden időben jönne.

Szóval Hard Rock Café, rátervezés. S jelű busszal menjünk el X megállóig, aztán a kék jelzésű Metromower vasúttal Y megállóig, onnét gyalog tíz perc. Kiváló. Busz jött, felszálltunk, X megállónál le, metróállomás bejáratát levadásztuk, fellépcsőztünk a megállóig (cirka harmadik emelet), aztán a Transitos útvonal el is felejtődött: elolvadtunk a járgányok láttán. Sínen futó minibuszok, ha egy Combino és egy Ikarus mini szerelembe esne, ilyen lenne a csemetéjük.

Önjáró, és még ingyenes is. Kezdtük nem érteni, mi a gond Miami tömegközlekedésével, miért mondták, hogy majd autót akarunk bérelni.

Nyilván körbementünk egyszer mind a kilenc megállón, és csak utána szálltunk le. Irtó cuki volt. 

Ahol végül leszálltunk, pont ott volt, ahol már kezdték kialakítani a későbbi célzónát a futóversenyre. Jó volt látni, hová fogunk befutni.

Hát persze hogy a zene miatt megyünk HRC-ba.

A Hard Rock Café-ban megtettük a szokásos köröket (local legendary burger, helyi póló beszerzése), aztán elő a Transittal, rátervezés a hotelre. Pont a verseny célzónája mellett volt egy megállója a 120-as busznak, ami majdnem az ajtó előtt tesz le. Csodás. Már többen vártak ott, a Transit pár perc múlvára mondta a buszt, egyre jobb.

A gombócok alatt egy brownie erősíti a kultúrát

Aztán következett a Transitosok sorsa: a térképen jelzi a buszt, hogy igen, látja, de az nem mozog, vagy egyszer csak eltűnik. Ezt párszor eljátszotta, mi meg csak vártunk. Aztán felmerült bennünk a gondolat, hogy hátha forgalmi változás történt a busz életében (volt egy elterelés kicsit lejjebb a verseny miatti lezárások miatt, de úgy láttuk, kettőt kanyarodik és jön). Rákérdeztünk az MDT (Miami-Dade Transit) honlapján, ahol némi rejtvényfejtés után arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt a konkrét megállót a busz most kihagyja. Feljebb baktattunk egy megállóval, ott se lett jobb, de akkor hirtelen a helyére kattant, mit is akart jelenteni a MTD oldalán lévő szöveg ahhoz képest, amit mondott: nem csak a N1St megálló marad ki, hanem minden a N5Th megállóig. (Azaz North 1St Street és North 5th Street.)

(Tényleg rejtvényszerű volt. Nem azt írták, hogy “végállomástól a 4. utcáig semmi, menj az 5. utcáig”, az túl egyszerű lett volna. A megállóban sem volt jelzés, hogy itt most nem lesz semmi vasárnap estig. 

Itt a tömegközlekedés jókora kihagyással a harmadik helyen van, második hely nincs, első helyen az autó, így hát nyugodtan megtehetik ezt. A Transit pedig okos, de forgalmi változásokról nem tud, így mikor vette a jelet a busz GPS-adójától, nem tudta elhelyezni a térképen, mert nem ott ment, ahol számított rá. Legalábbis gondolom, így történt.)

Pont az orrunk előtt ment el a következő 120-as, így a legközelebbi S buszra szálltunk fel, ami negyed óra gyalog távolságra tett le a hoteltől - ami rendben is volt.

Merthogy vissai benevezett a StepBet nevű appon egy step challenge-be. 6 héten keresztül teljesíteni kell legalább heti két Power Dayt és négy Active Dayt. Esetemben az előbbi 12345 lépés, utóbbi 10045 lépés. (Egyénre szabott.) Van egy opcionális pihenőnap minden héten. Aki nem teljesíti a vállalást, kiesik és elveszti a beugrót ($40). Akik végig tolják, osztoznak a pot maradékán (miután az app tulajdonosa levette a 15%-os sápot). Ha nem esnek ki elegen ahhoz, hogy a 15% levonása után jusson legalább $40, akkor visszakapja az ember a beugrót - tehát ha végigcsinálod, anyagi veszteség nem ér.*

Ebben a menetben már elegen estek ki, hogy (kedd esti számítások szerint, ma szerda van) 90 centes haszonnal zárjam a másfél hónapot, ha a maradék két és fél hét teljesítése is sikerül. Még nem döntöttem el, mire költöm, de valószínűleg veszek belőle valami szépet Norbinak, aki, mint mindig, ebben az őrültségben is támogat. Ő nem nevez be, mert józan gondolkodású úriember, de zokszó nélkül battyog mellettem. Sőt, mikor megkérdeztem egy este, hogy nincs-e kedve csillagokat nézni a parton (életem egyik legromantikusabb ajánlata volt), megkérdezte, hogy hány lépés kell még, és akkor is jött, mikor bevallottam, hogy még 3000.

Nem akkora hülyeség amúgy. Eljárunk futni, és nincs ellenünkre egy kis gyaloglás ide vagy oda, de így mégis más. Konzekvensen kell a napi 10k lépést megtenni, ami azért csak jót tesz valahol.

Nem mellesleg így a csapatból az antiturista se húzta a száját, hogy mennyi helyre kell menni, sőt, örömmel ment mindenhová.

* 6.25 dollár nyereséggel zártam a versenyt, amúgy.

Szombati terveink közt volt a Miami Seaquarium, ahol néztünk delfineket és… mi az orca magyarul, ami nem kardszárnyú delfin? 

Jobb meggyőződésünk ellenére megnéztük az összes műsort, de a delfinuszonybakapaszkodós úszást és a többi ilyen teljesen lealacsonyító mutatványt messze elkerültük. A műsoroknál azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez így remélhetőleg hozzájárul a delfinek jobb megismeréséhez, és a vadon élő társaik életének javulásához. Amúgy az egyik műsornál a delfinek lefröcsköltek mindenkit rendesen, így oszlott a bűntudatom.

Innét haza már rutinosan mentünk: a B jelzésű busz jött, amikor a Transit mondta. Egy kis kitérő következett, névleg kaja és napszemüveg-vásárlás céljából (Norbi futós szemüvege eltört sajnos), de már kezdem sejteni, hogy valójában a Mamma Mia fagyizót akartuk meglátogatni. Több lépés, és még fagyit is kaptam. 

Másnap hajnali 4-kor (tényleg) indult a shuttle bus, ami a rajtig vitt. Ez szerencsére a hozzánk közeli Convention Centertől indult, így elég volt hajnali háromkor (3:05) felkelni, sminkelni, beleugrani a kikészített futós cuccokba, és elindulni 3:40-kor. 

Ilyenkor találkozik két disztinkt kultúra: akik most jönnek haza (vagy még most mennek buliba), és akik most indulnak futni. Nem nyilatkozom, hogy melyiket tartom követendőbbnek; különösen nehéz kérdés volt ez, mikor jött szembe velünk az úriember a doboz pizzával, miközben mi a szárított gyümölcsös szeletet rágcsáltuk.

Ugyanaz a banda szervezte ezt is, mint a már említett Chicago Half párost. Ezt nem feltétlenül dicséretként mondom. Azok voltak, akik az őszi, ismerten esős időszakban füves parkba tették a fesztiválzónát, ahol így több ezer, futás után amúgy is enyhén átfagyott és kimerült ember gázolt bokáig a hideg, mocsaras sárban, és próbálta visszaszerezni a balga fejjel leadott csomagját, amit becsekkoláskor EGYETLEN volunteer igyekezett bevenni és számok szerint rendezni (Norbival beugrottunk segíteni, mert hát egy NYRR volunteer szükség esetén szolgálatba helyezi magát; a volunteer ránk szólt, hogy versenyzők ide nem jöhetnek be, de rámutattunk, hogy hirtelen megháromszorozódott a csomagfelvételi kapacitás, és ezután nem nagyon erősködött).

Lifetime szervezés volt ez is; ez először onnét tűnt fel, hogy a “Convention Center előtt” várakozó buszok nem várakoztak a Convention Center előtt, se mögött, se mellett. A közben összeverődött tizenöt fős futócsapattal spirálalakzatban keresgéltünk.

Egy sarokkal arrébb rejtőztek, pálmafák- és bokrok, valamint az éj jótékony takarásában.

A verseny manualjában valóban ott volt a hozzávetőleges cím, apró betűkkel, de a jegyen jól láthatóan a Convention Center szerepelt.

4:20-kor megérkeztünk a rajtzónától öt perc gyalogra. A rajt 6-kor volt (haha!), nem siettünk sehova. Egyikünk görcsökkel és közepes vérveszteséggel próbált a versenyre hangolódni, amire így volt majd’ két órája; másikunk próbálta az egyiket felvidítani.

A porta pittik (műanyag dobozos vécék) sok helyre voltak elosztva, ezért pluszpont jár a szervezőknek. A sorbanállás egész kultúran zajlott le; a himnusz is ott ért. Persze pont akkor akart befurakodni előre egy csaj, mikor már én jöttem volna. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy sorbanállás, de szerintem egyikünk se hallotta a másikat. “Több is veszett Mohácsnál” felkiáltással hagytam, hadd menjen, erre nem ment, csak bekukkantott és már ment is. Azóta arra gondolok, hogy szervező volt talán, és a vécét akarta ellenőrizni. Nem volt rajta egyencucc, talán csak a sapka… Na mindegy.

Ismét egyesültünk Norbival, aki a H corrall bejáratánál várakozott. A többi háromezer emberrel együtt, akiket egyesével engedett be az egy szem beengedőember az F és H corrallokba. Erről többet nem akarok beszélni.

Bejutottunk, és a kora reggeli hűs szellő végre nem borzongatott. (Addig kicsit hideg volt.)

A gurulós versenyzők 5:55 helyett 6:03-kor indultak el, ami annyira azért nem is rossz egy maraton- és félmaraton esetén. Utána corrallok szerint, ránk 6:42-kor került sor.

Egy kicsit el vagyunk kényeztetve. A NYRR hetente rendez legalább egy, időnként több futást; évente legalább egy tucat nagyobb versenyt, és persze ott van a NYC Marathon, a világ egyik legnagyobbja. Egy NYRR versenyen nincs ekkora tömegnyomor, még ha több is a résztvevő. Ott olyan rutin van, hogy most a 2019-es maraton során is, bár ritka rossz Station Master volt a negyedik mérföldes itatóállomáson, az oda beosztott harminc volunteer együttes tapasztalata és igyekezete miatt pöccre megvolt minden az első futók érkezésére. 

6:40 körül kezdtem ismét embernek érezni magam. Görcsök múlóban, GPS élesítve, zene készenlétben, cél (életben maradni a finisig) szem elé helyezése, “bal-jobb”, illetve “belélegez-kifúj” szubrutinok betöltve.

Az ezután következő majd’ 22 kilométer nem tartozik életem legjobb 2 óra 50 percei közé, de úgy a 17. km után már sejtettem, hogy sikerülni fog. Betartottam az összes szabályt: nyulat jót választani; volunteereknek mindent megköszönni; Gatorade-et inni, amikor adnak; Power Upot mindig kihasználni. (Ez utóbbi az út mentén szurkoló emberek kezében lévő, változatos grafikájú “Power Up” eszköz megérintése, vagy ha valaki pacsit kínál.)

Itt fizetődött ki, hogy annyit csavarogtunk a városban: mikor megláttam a központi Metromower állomást, tudtam, hogy hamarosan jön egy balkanyar, aztán a templom után egy kis cvikkolás, majd balkanyar, jobbkanyar, U-forduló és rögtön utána a cél. Persze hogy az utolsó kilométer volt a leghosszabb, de tudtam, hogy még meddig kell elmenni.

Ráadásul a célban utolértem az egyik nyulamat. (Mindig kiszúr magának az ember valakit, akinek a tempóját próbálja tartani.) A hidakon ő húzott át, aztán elvesztettem, de a célban megláttam! Odabicegtem hozzá és megköszöntem felbecsülhetetlen értékű segítségét (nyulakról nem esett szó). Kicsit csodálkozott, de értette, miről van szó.

Norbival egymásra találtunk nagy nehezen (én nem tudom, hogy intézték ezt el őseink, akik még mobil nélkül találkoztak), és mentünk a kajáért.

Az lehet, hogy a NYRR jobban szervez, de hogy Miamiban jobb a kaja, az biztos. Három dobozos főétel közül lehetett választani (NY-ban bagel plusz alma az állandó menü), plusz Gatorade és volt a már megénekelt palacsintából is.

Nyilván egy csapat magyar mellé telepedtünk le, ők Florida északi részéből (Jacksonville es környéke) érkeztek oda öten. Nem maradtunk sokáig, mert (sóhaj) az übermegabrutál tampon és a "9+ órát kibír!" éjszakai betét mit sem ér, ha az ember lányának tízes skálán 14-es erősségű vérzése van. 

Note to self: a fekete nadrágot kellett volna felvenni. Vagy pirosat, ugye, Deadpool is megmondta. Na mindegy.

Vettünk egy szuper pulóvert, amit lazán derékra kötve feltűnés nélkül tudtam közlekedni.

Az ingyen sört is kihagytuk, mert egyikünk igen nyomorultul érezte magát, másikunk pedig nem akart sorba állni, úgyhogy levadásztuk a hazafelé tartó shuttle buszt (ami pont honnan indult, ahová írták - döbbenet!) és pár perc utazás, illetve fél óra gyaloglás után már a hotelben voltunk.

Hétfőre homokos parton történő döglést terveztünk, de aznapra kicsit felhősebb időt ígértek, mint keddre, ezért a recepción feliratkoztunk aligátor-nézésre. Potom összegért odavisznek az Everglades parkba, légkondis hajótúra, előadás, visszahoznak.

A hotelmenedzser kedves ember volt, de Norbi keresztnevét (angolszász) harmadik nekifutásra írta le, és a 150 dollár harminc százalékának kiszámításában is a recepciós hölgy segítette, aki jól láthatóan az ész a csapatban.

Utána fürdés,még egy kis palacsinta, csendespihenő, fogmosás, pizsi.

Másnap laza reggeli után vártuk a buszt, ami még is jött időben. A nap a terveknek megfelelően alakult, láttunk aligátort, mindenféle madarakat és növényeket, sőt, Norbi kiszúrt egy iguánát is. A túra egy olyan laposfenekű hajóval zajlott, aminek a hátulján van egy bazi nagy ventilátor, és az hajtja. Rohadt hangos, belerezonált a hallójáratom. Az aligátorok vagy süketek, vagy bátrak. 

A hajó közepéről nézve kisebb

A képen elrejtettünk egy iguánát

Túra után volt bemutató aligátorszelídítővel - a Norbi Uh (not his real first name) kiköpött mása volt a csávó, legalábbis ami a poénjait illeti. Néhány halál nyugodt aligátort húzott ide-oda, dugta a fejét a szájukba - hát, kinek a papné, ugye.

Utána lehetett volna fotózkodni bébialigátorokkal, bekötött szájú csöppségekkel, mert az is benne volt a túra árában, de azt már végképp nem vettük igénybe.

Két tennivaló maradt az utolsó napra: elmenni ahhoz a hotelhez, amiben a Nyomás utána című Bud Spencer-Terence Hill filmet forgatták, illetve pancsi az óceánban.

A hotellel kezdtünk. Ezt majd juttassátok eszembe, mikor körberajongom Norbit, hogy mennyire támogat mindenféle őrült programban. Azért időnként én is tudok!

Őt útközben láttuk. Nem ijedős fajta

Óceánban pancsolni jó. Erről többet nem is akarok mondani.

Aztán összecsomcsi a hotelben, alvás, és egy szerény reggeli (avokádós pirítós céklahabbal!) elköltése után indultunk vissza New York-ba.

A következő célpont egy júniusi félmaraton lett volna Maine-ben, de a közben történt események miatt ez eltolódott. Most épp futni se járunk ki, részint lustaság, részint egészségügyi megfontolások miatt, de valamit majd kitalálunk, hogy több helyet tudjunk meglátogatni.

A volunteer

Ma arról a különös állatfajtáról lesz szó, amit volunteernek hívnak.

Vasárnap bukkan elő, pirkadat előtt. Leggyakrabban a Central Parkban látni, bár előfordulhat bármilyen futóversenyre alkalmas helyen. Egész évben aktív, évszaktól függetlenül, kültakarója nagyszerűen alkalmazkodik az időjáráshoz: hő-, hideg-, illetve jobbára vízálló.

Tápláléka jellemzően Dunkin Donuts-féle kávé és bagel. Időnként teát vagy ún. “forró csokoládét” is fogyaszt (kutatások szerint ez utóbbi leginkább agyoncukrozott kakaó).

A volunteer társas lény, falkában vonul és kettes-hármas csoportokban dolgozik. Különös ismertetőjele a láthatósági mellény, valamint a Volunteer Badge (nyakba akasztható jelvény). Évszaktól függően egyen-baseballsapkát vagy -pólót is viselhetnek. Ezen alkalmatosságokat a falkában fogadási ceremónia (“check in”) során osztja ki egy már beavatott volunteer.

A volunteer könnyen alkalmazkodik az adott szituációhoz. Korábban vízosztó feladatban vizsgált egyedeket láttak másik esetben medált osztani, vagy embereket terelni; egyik-másik még hőtakarót is darabol. Mindeközben változatos hangjelzéseket adnak (“hajrá!”, “jól csinálod!”, “már csak egy mérföld!” és effélék).

A volunteer amilyen észrevétlenül jelenik meg, olyan hirtelen távozik. Délben már csak a legszívósabbak maradnak posztjukon. A többség eddigre leveti mellényét, jelvényét, elvégzi a “check out” nevű szent rituálét, és elvegyül az átlagpolgárok sűrűjében.

A 2018-as NYC Marathon kezdésére váró volunteerek ugróköteleznek a futók kordában tartására szolgáló kötéllel

Van ez a New York Road Runners nevű non-profit szervezet, ami leginkább futóversenyeket szervez, melyek közül a TCS NYC Marathon a leghíresebb. (Tesznek mást is, ifjúsági programokat is tartanak, oktatnak/edzenek.)

A maratonra többféleképpen is be lehet jutni.

A világ futóelitjét meghívják, gondolom, marad a pórnép.

Ők nyernek a sorsoláson, vagy gyűjtenek x-ezer dollárt valami jótékonysági alapba, vagy teljesítik a 9+1 programot.

Ez utóbbihoz teljesíteni kell 9 olyan futóversenyt, ami erre ki van jelölve (9+1 eligible), és egyszer kell volunteerkedni. Ha ezt teljesíti az ember, a következő évi maratonra garantált a helye (a nevezési díjat, ~260 dollárt persze be kell fizetni).

A volunteerhadak leginkább belőlük állnak. Vannak olyanok is, akik pusztán azért hajlandóak felkelni hajnali fél négykor (VASÁRNAP!), hogy valami sapkáért cserébe dolgozzon hat-hét órát vadidegeneknek, téli fagyban, nyári kánikulában, szélviharban, tikkasztó szárazságban, vad farkasfalkáktól és adóellenőröktől fenyegetve… (Jó, jó, kicsit túloztam, de hideg és meleg tényleg szokott lenni, és ma például kutyát is láttunk.) És persze vannak a NYRR alkalmazottai, akiket még is fizetnek ezért.

Azt nem árulom el, hogy én melyik fajta vagyok, de az kizárt, hogy valaha lefussak egy maratont, és nem a NYRR-nek dolgozom.

2017-ben poén jelleggel jelentkeztünk Norbival a NYC Marathon volunteerségére (az nem 9+1 eligible), és jól mulattunk. Észrevettem, hogy egyeseknek jóképű kék kabátja van. Megérdeklődtem, hogy hogyan lehet ilyen jószágra szert tenni. Nagyon egyszerű: ilyet a volunteer leaderek kapnak a maratonon. A volunteer leader pedig úgy készül, hogy jelentkezik annak, részt vesz egy oktatáson, volunteer leader jelöltként részt vesz legalább egy nagy félmaratonon (United vagy Brooklyn Half), végül megjelenik volunteer leaderként magán a maratonon.

Rövid leszek: már van olyan kabátom nekem is. (Az értékéből mit se von le, hogy a 2018-as NYC Marathonon minden volunteer kapott, nem csak azok, akik kitartóan megjárták a szamárlétrát.)

Mindig elámulok, hogy hányan vannak hajnali négykor a metrón. Meg hogy hányan jelennek meg a volunteerek közül olyankor is, mint például ma, amikor zuhogó eső van fagypont közeli hidegben. (Előző nap délután dőlt el, hogy meg lesz tartva a verseny, az évi rendes Fred Lebow félmaraton, mert az esedékes hóvihar és a hozzá tartozó 30F/16C fokos hőmérséklet-csökkenés úgy döntött, hogy csak délután jön.)

Fél hatkor még csak húsz ember volt a check in sátor körül, de az itatóállomások legénysége (15 ember) már vagy egy órája töltötte fel vízzel-Gatorade-del a hosszú asztalsorokra felsorakoztatott poharakat. Aztán lassan befutottak még többen, talán hetven-nyolcvan összesen, és a leaderek elkezdték funkció szerint begyűjteni a népet.

A course marshal az, aki részint a futásra kijelölt úton tartja a futókat, részint azon kívül tartja a nem futókat; nehezen észrevehető helyeken jelzi, hogy merre kell menni; hívja a mentőket, ha baj van; ezen kívül buzdít és lelkesít.

Mondjuk úgy egyszerűen, hogy nem ez a kedvenc posztom. Jobb, mint az indítás volt a maratonon (az első két hullámban indulók NAGYON idegesek, ha valami miatt, például mert lekésték az indítást, későbbi hullámban kell lenniük); de nem olyan jó, mint a hőtakaró. Azt nagyon bírtam. 

A tavalyi Fred Lebow félmaratonon osztottak be oda. Irtó vastag hengerekről téptük le a perforáció mentén a takarókat (vékony, alufóliaszerű, de annál sokkal strapabíróbb anyag), hengerenként néhány százat, és cirka tíz hengerrel végeztünk. Ez volt az előkészület, és nem hittem volna, hogy az mind el fog fogyni (30 méter hosszú kordon mindkét oldalán méterenként derékig érő heat sheet-kupac), de aztán elkezdtek érkezni a célba a futók, és aki kérte, vagy nem ugrott el elég fürgén, annak a nyaka köré térítettünk egyet, majd matricával rögzítettük, hogy ne kelljen fognia. (Norbi vállára én terítettem a takarót, ő akkor futott.)

Fluid Station, NYC Marathon 3. mérföld. Víz és Gatorade

A legkedvencebbem viszont az itatás. Ott minden van, ami kell a magamfajta egyszerű embernek: gondos előkészület (asztalok felállítása, poharak kirakása, feltöltése három szint magasságba; ha Gatorade is van, ki kell keverni a koncentrátumból, és nagyon nem mindegy, hogy 3:1 a víz aránya, vagy 4:1; egy kevésbé tájékozott volunteertárs egyszer majdnem vegytiszta Gatorade koncentrátumot adott ki, de még időben elkaptam); aztán jönnek a futók, és osztani kell nekik az italt (el is vehetik, csak akkor nagy a locspocs, mert futtában próbálják felkapni, és úgy jobban fogy a cucc, ha kínálom), meg persze biztatni őket, és mindeközben ügyelni, hogy a poharak hozzáférhetősége biztosított legyen (értsd: a futók oldalára tolom a poharakat belülről, mikor már fogytán van, zömítek és lebontom az emeletet, hogy az alsó szint szabadon legyen); végül ahogy csendesedik a helyzet, össze lehet takarítani az eldobott poharakat, zselépapírokat. Az itatóállomás nem agysebészet, viszont mindig van mit csinálni, és pörög rendesen.

Aki csodálja a Central Park egyes részeinek makulátlan tisztaságát, az gondoljon a kék gumikesztyűbe bújtatott szorgos volunteerkezekre, amik tisztán tartják a parkot. Szinte minden hétvégén van verseny, az itatóállomások helye változik, és mi még a zselépakkok letépett nyakát is felszedtük.

Ez az "utána"; a kép lefedte úttest bal oldalát vastagon borította a szemét korábban

Van, aki a csomagmegőrzőre esküszik - főleg ma, mert az fedett hely, majd kipróbálom azt is. A medálosztás alighanem hálás feladat, csak valószínűleg dögunalom - medált felakaszt medálállványra, célba érkező futó kezébe nyom/nyakába akaszt, mosolyog. Azt hiszem, átlagos versenyeken az indítók (akik a futókat a várható sebességük szerinti hullámba osztják) dolguk végeztével átlényegülnek medálosztogatóvá. (Ugyanez a maratonon nem ment volna, mert az indítás Staten Islanden van, a cél viszont a Central Parkban.)

A post race amenities az azt hiszem, a célba érkezett versenyzőknek osztogat bagelt és almát, az se motivál nagyon.

Persze a jó volunteer azt csinálja, ahová beosztják.

Ma course marshal voltam egészen a 72. utcai fordulóig, de mikor odaértünk, jelezte a nem messze lévő itatóállomás vezetője, hogy kell neki még ember (hárman voltak ott, ahol általában tízen szoktak lenni). Még be se fejezte a mondatot, már jelentkeztem is. Ketten maradtak a fordulóba igazgatni a népet, de tekintve, hogy húsz lépésre tőlük kezdődött az itatóállomás, és így is két leader jutott a maradék egy volunteerre (a másik kettő szintén átállt), nem volt nagy lelkiismeret-furdalásom.

Az eső leginkább zuhogott, így már tudom, hogy a cipőm nem vízhatlan, csak sokáig áll ellen a víznek; a kabátom dettó, de afölött volt esőponcsó. (Vagy annyi víz ömlött ki, hogy belülről áztak be... ezt már nem tudom meg.)

Szegény futók viszont… Jött a sok ázott mókus, itták a vizet, és futottak tovább - de milyen sokan köszönték meg! Levegőt alig kap, meg kimerült a harmadik kör végén, másfél mérföldre a céltól, de megköszöni, hogy volunteerkedünk. Ma még azt is külön hozzátették sokan, hogy milyen rendesek vagyunk, hogy ilyen időben itt vagyunk.

Ez itt teljesen tipikus: értékelik az önkénteseket.

Visszafele is működik persze. Mikor futottam, a volunteerek az út szélén meg az itatónál folyamatosan biztattak, hogy jól haladok, közel a cél, satöbbi. Persze tudom, hogy mondják mindenkinek, de azt is tudom, hogy komolyan gondolják, és sokat segít a kedvességük. Ezért, bár természetemtől teljesen idegen, én is mondom a futóknak, hogy jól csinálják, meg tudják csinálni, jól haladnak, nagyszerűek.

Mondom kutyák. A háttérben egy fa, ami csak úgy kidőlt a nagy esőzések közepette.

Ki korán kel, pólót lel

Avagy hogyan ússzuk meg a ruhaköltségeket.

Lassan közeledik az idő, mikor kopoltyúval rendelkező testvérkém ismét meglátogat minket. Tavaly is eléggé feszélyezett, hogy szegénykém két hétig partra vetett halként volt kénytelen létezni, az időnkénti tavaszi (jó, késő téli) esőkkel kellett beérnie. Nehogymá' ne legyen valami uszoda valahol elérhető távolságban!, gondoltam én, és nekiláttam a keresésnek.

Valamivel később ráakadtam az NYC Parks weboldalára, ahol az "Early Bird/Night Owl" (koránkelők/éjszakai baglyok) témakört olvasgatva felrémlett, hogy mintha Eszti is mutatta volna ezt valamikor tavaly, csak akkor még teljesíthetetlennek tűnt.

Roppant egyszerű a téma: az ember eljár az erre a programra fenntartott idősávban (hétköznap reggel, illetve este 7 és fél kilenc) úszni az NYC Parks ezen programban résztvevő szabadtéri medencéibe; ha a program időtartama (július 5-augusztus 31 közt) alatt leúszik legalább 25 mérföldet, kap egy pólót. Medencénként a három legtöbbet úszott férfi és nő kap pluszban fejenként egy bögrét is. Mindezt teljesen ingyen.

A hosszak számlálására az úszó rendelkezésére bocsátanak egy erre használatos karórát, vagy egy Aquatic Specialist számolja majd ezeket. (Égtem a vágytól, hogy lássak egy ilyen Aquatic Specialistet, de reméltem, hogy elfogadják a Polar M430-as óra eredményeit is.)

Nyilvánvaló, hogy nekem KELL ez a póló.

Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki a póló, mekkora, milyen anyagból van, de ez nem is fontos.

Megnéztem az összes szóba jöhető medencét, hogy melyikbe tudok értelmes idő alatt eljutni. A választás a Red Hook (Sol Goldman) Recreational Centerre esett, ahova egy metró és 17 perc gyaloglás alatt el lehet jutni.

Ezen a ponton Norbi is bekapcsolódott a történetbe. Ő sem egy vízibolha, de ő már volt ott, ahova a Google Maps terelt engem az uszoda irányába, és nem lelkesítette a gondolat, hogy egyedül császkálok majd arra. Megtalálta a B61-es buszt, ami a metrómegálló és az uszoda közt jár, és nekidurálta magát, hogy feliratkozik ő is.

A regisztráció június 11-én nyílt meg, reggel 7 órakor. Még a keresgélős/tervezgetős időszakban, május vége fele, olvastam egy guglikeresős cikkben, hogy 2014-ben 12 ezer ember iratkozott fel erre a programra. 15 medence van, az majd' ezer ember per medence. A biztonság kedvéért beállítottam egy emlékeztetőt június 11-én reggel 7 órára, ami, mivel akkor épp Budapesten voltunk, egy kicsit később csipogott a vártnál, és délre már meg is kaptam a regisztrációt visszaigazoló levelet. Mivel az elsők közt voltam, az Early Bird/Night Owl programra regisztráltam, mert gondoltam, ha reggel nem tudok menni egy nap, majd megyek este.

Következett az izgatott várakozás időszaka. Kiszámoltam, hogy mennyit kell leúszni az egyes alkalmak során, megnéztem, melyik napokon tudok reggel és melyikeken este menni; elővettem és leporoltam mind az összes úszóruhámat, úszósapkámat, úszószemüvegemet (olyan sok azért nem volt), beállítottam az összes úszóprogramot a Polar órán, extra rövid frizurát vágattam.

Azt írták a honlapon, hogy értéket (telefont, hitelkártyát) ne nagyon vigyünk oda, és jó muszklis lakatot vegyünk. Én ugye a telefonommal szimbiózisban élek, így kigondoltam, hogy mi lenne, ha szereznék egy vízhatlan műanyag tokot a telefonnak, és akkor nyakba akasztom, úszóruha alá, onnét lopja el valaki.

A tok megérkezett, vízhatlan, hasznos kütyü - de nem alkalmatos rendszeres úszásra, ahhoz túl nagy. Sebaj, így én, meglátjuk, hogy néz ki ez az uszoda belülről. (Fényképek kevesen vannak róla, és csak július 5-én nyitott.)

Július ötödikén, a program első napján épp Connecticutban voltunk, macskákra vigyázni, de hatodikán, pénteken este már teljes létszámban megjelentünk, böszme nagy lakatainkkal.

Az uszoda minden tekintetben igazolta az előzetes elvárásokat. Amolyan New York-os megjelenésű - jobb napokat látott, lepukkant, hámlik, kopott, igen koszos, de úgy egészében véve tulajdonképpen egyben van. 

A program pontosan hétkor kezdődik. 

Ezt onnét tudom, hogy mikor először érkeztünk kicsit korábban (6:50 körül), és próbáltunk bemenni, nem engedtek. Úgyhogy vártunk. Szigorúan odakint. 

Lassan érkeztek mások is, rutinos versenyzők, akik rutinosan leültek a lépcsőre várni.

6:59-kor viszont a rutinos versenyzők határozott léptekkel elindultak befele, bepottyantották az úszókártyájukat a gyűjtődobozba, és mentek öltözni. Azóta is minden reggel 6:58-59 körül van az, amit mi "megindul a csorda" néven emlegetünk.

Női öltöző a bejárattól jobbra. Ez egy tornaterem, kosárpalánkkal, és a terem három oldalán pirinyó öltözőszekrénykékkel (30 cm x 30 cm x 50 cm), amiknek a fele használható (a többinek le van tépve az ajtaja). 

A bepakolásban hasznomra volt a sok Sokoban és Tetris, mit ne mondjak, mert ide a cipőt is be kell tenni. (Nem azt mondom, hogy ez a hely Brooklyn vadnyugata, de nem egy luxuskörnyék; és az első alkalommal rögtön találtam egy törött lakatot, ami nem magától tört el.)

Az öltözőn túl vannak a vécék és zuhanyzók - fürdés előtt kötelező lezuhanyozni, de persze ezt nem mindenki tartja be, és aki betartja, az is inkább csak beáll egy pillanatra a víz alá, hogy vizes legyen. (Van, ami a világon mindenütt ugyanolyan.)

Aztán egy jó nehéz ajtó, és máris lehet menni a medencéhez.

Az oda vezető úton sok bölcsesség van kiplakátolva, evidenciák az általam látogatott eddigi uszodákban, de itt nem. Ne rendezz "ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét" versenyt! Tilos a medencébe pisilés, köpködés, "fecal matter discharge"! Csak erre alkalmas ruhában szabad a medencébe menni!

A fényképezőgépre/elektromos eszközre vonatkozó tiltást olyan komolyan veszik, hogy szinte mindig rákérdeznek az átlátszó műanyag zacskóban hurcolt törülköző + sampon + tusfürdő kombómra, hogy van-e benne telefon. Van, hogy ott kell hagynom a bejáratnál, hiába látszik, hogy nincs benne semmi tiltott dolog. A szabály az szabály.

Újságpapírt meg azért nem szabad bevinni, amiért egyébként szalvétát és egyéb könnyen szálló papírfélét se: így is van elég szemét.

Uszodaként hivatkozok rá, bár ez igazából inkább strand. 100 méter széles, 40 méter hosszú (egen, én ilyen irányból állok hozzá, mert keresztbe úszunk), és 3 láb 9 hüvelyk mély. A női öltözőtől számított távolabbi sarkában van a nekünk lekerített 6 sáv (lassú/közepes/gyors); szerintem be kéne számolni azt a plusz száz métert, amit odáig kell mennem. 

A férfi öltöző rögtön ott van a sarkon, Norbi csak kilép az ajtón és már csobban is. Másrészt viszont abban van egy edzőterem is, és az első pár alkalommal még nem árulta el neki senki, hogy hol a spanyolfal, ami mögött az edzőterem vegyes nemű közönségének zavarása nélkül lehet átöltözni.

Az úszótársakkal (általában 50-60 ember szokott lenni) nincs sok gond. Az első alkalommal nem voltak fent a sávokat elkülönítő zsinórok, és gyakorlatilag senki nem akart rendesen körözni (vagy ha úgy nézzük, mindenki a saját körében úszkált), ami elég idegesítő volt; de az utána következő hétfőn már reggel mentünk, és akkor a zsinórok is fent voltak, meg mintha a reggeli közönség a normálisabb fajtából lenne.

Én elméletben a "medium" sávban kéne hogy úszkáljak, de elég gyakran cikázok a sávok közt. Ha a mediumban behoz valaki gyorsabb, de úgy látom, hogy túl sokat kéne várnom rá, hogy elengedjem, akkor inkább megyek egyet jobbra vagy balra, ahol épp van hely, hogy kultúr is legyek és időt se veszítsek . Ha meg én előznék meg valakit, és úgy látom, hogy a hossz felénél érném utol, inkább áthoppanok egy másik sávba, hogy ott előzzek. 

A legtöbben teljesen jól állnak ehhez, elengednek, ha én vagyok a gyorsabb, vagy nem panaszkodnak, ha rosszul becsültem a távot és az utolsó pár méteren már beértek, és csak utána mehetnek elém. Van persze egy-két figura, akik nem igazán tették magukévá ezt a szellemet.

Az ezüst sapkás pasas a Medium sávban, hát ő eléggé az idegeimre ment. Csak úszik körbe-körbe, nem áll meg soha, ha ott vagy a nyomában, akkor se; csak elrúgja magát a faltól és megy tovább. Miatta mindig át kell mennem a másik sávba, másképp nem tudom megelőzni (mellette nem tudok menni, túl nagy a forgalom). Lényegesen gyorsabb vagyok nála, átlag 8 körönként érem utol; de az első alkalom után eldöntöttem, hogy emiatt igazán nem éri meg idegeskedni, simán megelőzöm mindig.

Aztán egy reggel láttam, hogy övé az a bot, amit szoktam látni a padokon, és hogy anélkül a szárazföldön elég ügyetlenül totyog... ami kis méreg maradt is bennem, végleg elpárolgott.

Van a másik véglet, a cápák. Nekik igazából a gyors sávban kéne úszniuk, de valamiért a közepesbe jönnek, és mintha élvezetük lelnék abban, hogy úgy előznek le, mintha egy helyben úsznék. Nem törődnek azzal se, hogy jönnek közben szembe mások, ők majd kikerülik őket, ugye. Hát, lelkük rajta - de én az ilyeneket el nem engedem, előzzenek csak meg, ha az teszi őket boldoggá. (Jó, hát persze hogy elengedem őket... hadd képzelegjek már egy kicsit néha!)

Az igazi kedvencem (mert ilyen is van!) a narancssárga sapkás, lila ruhás nő - mindig próbálok abban a sávban menni, ahol ő, és beszegődni mögé. Épp csak egy kicsivel úszik nálam gyorsabban, így kiváló nyúl. A legjobb időmet mindig akkor úszom, amikor ott van, és próbálom utolérni (és persze mindig lehagy).

Mert hát persze, fitnesz, meg egészséges élet (ez a program lényege igazából), de az én szemem előtt egy cél lebeg: a póló. Ahhoz meg le kell úszni 25 mérföldet. Szerdán és időnként kedden is kora reggeli meetingjeim vannak, tehát véges számú alkalom van a távolság teljesítésére. Amikor 9-re megyek, akkor is ki kell pattanni a vízből legkésőbb nyolckor, hogy villámzuhany-öltözés után elcsípjem a visszafele menő B61-est, amivel elérem a metrót, amivel általában épp beérek.

A csütörtök az egyetlen olyan nap, amikor nincs kihagyhatatlan meetingem reggel. Ezeken a napokon nem rohanunk a buszhoz, sőt. Negyed 9-ig úszunk, aztán villámzuhany-öltözés után elbattyogunk a közeli Dunkin Donutsba, ahol a manager ügyfélközpontú és jófej, és kényelmesen megreggelizünk.

Baconos-sajtos-tojásos bagel. Medium Iced Latte. Időnként egy fánk. Bírom a csütörtököket.

Alkalmanként egy mérföld (40 hossz, 20 kör) a minimum, afölött minden kör bónusz; de még nem volt olyan, hogy csak annyit úsztunk volna.

Távozáskor az ember levadássza a kártyáját az asztalról, és bemondja, hogy hány kört úszott.

Igen, bemondásra megy. Persze hogy nincs hosszakat számláló óra, sem a medence szélénél strigulákat húzó Aquatic Specialist. Ez New York, itt minden fellengzős kijelentésből gyököt kell vonni és kivonni fél kiló sallangot.

Úgy a negyedik alkalom után, két esti és két reggeli úszáson túl, a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy az Early Bird és a Night Owl úszás az ugye összeadódik (a honlap nem fogalmazott egyértelműen). Nem adódik össze, így a programfelelős, de így legalább két pólót is szerezhetek! 

Nem kicsit konyultam le. Addig már több mint két mérföldet úsztam az esti műszakban, azért kár lenne.

Kigondoltam, hogy túljárok én a rendszer eszén!, és hogy szépen apránként, 6-8-10 hosszt hozzáadogatva a tényleges eredményhez, átmentem a reggeli úszásra az eszi hosszakat. 

Persze a lelkiismeretem nem bírta. Az első ilyen után megmondtam nekik kerek perec, hogy szeretném beszámítani az esti úszásomat a reggelibe, mert nem tudtam erről a szabályról; lehet-e erről szó? Becsszóra többet nem úszok az estiben. Hogyne, mennyit írjanak hozzá? Pislogtam egyet, és bemondtam a maradékot is.

Azóta átírták a honlapot is, most már világos, hogy külön van a kettő; és azt is odaírták, hogy ha nincs hosszakat számoló óra, se Aquatic Specialist, akkor bemondásra megy, DE! szúrópróbaszerűen ellenőrizhetnek. Kéremszépen, engem ellenőrizhetnek. Polar(c)(tm) Certified vagyok.

Ebből bögre aligha lesz, de a pólóig a számításaim szerint már csak öt és fél mérföld van hátra, az körülbelül öt alkalom. 

Egy Iloko nevű ismerősöm, akit Indiko néven is ismernek (miután másodjára is lebetűzte a nevét, amit amúgy tökéletesen írt be az internetes regisztrációs lapon, hát hogy nem bírják rendesen leírni ezt a hat betűt egymás után, ha mindenféle egyéb nyelvek ténylegesen komplex neveit bezzeg hiba nélkül?), már pólóközelben van. Norbi úgyszintén, csak az ő nevét eltalálták.

Az Iloko is rendben van, de az Inoko még jobban tetszik. Majd még használom ezeket itt-ott.

Na de visszatérve az eredeti témára: ősszel, mikor ezek a szabadtéri medencék bezárnak, a fedett uszodák megmaradnak. Évi 150 dollár a tagsági díj. Van egy viszonylag közel, cirka egy óra tömegközlekedés. Azt majd jól megnézzük.

Achievement Unlocked

Kedves Naplóm,

Ma megsimogattam Szuszi, az Érinthetetlen pöttyös hasát.

Életem ezzel teljessé vált.

Az alanti képen Szuszi, valamint egy pöttyös has látható.

Divat tanácsok

Olvasóink nyomására új, divat tanácsadó rovatot indítunk.

Első alkalommal mindjárt egy rendkívül merész kollekcióval jelentkezünk. A tervező elvetette a konvencionális, földhözragadt trendeket és teljesen újra gondolta a "Business Casual" kategóriát.

Az öltönynadrágot fehér inggel, szöszmösz mackófelsővel és vietnámi flip-flop papuccsal kombinálva megszületett a következő évtized irodai viselete.

Juharszirupfölde alsó

Jávorszarvasok, hódok, juharszirup, meg valami vízesés.

Már jó régóta terveztük, hogy elmegyünk megnézni a Niagara-vízesést. Tök közel van (megnéztem a térképen, 5 centi), sok ott a víz, meg Kanada, rajta van a bakancslistán, és, ami a legfontosabb, nem munka.

Sokáig tartott, mire a csillagok együttállása kedvező lett: épp szabadságon is voltam, autót is vettünk közben, illetve Etelka és Géza is felbukkant várost nézni. Én meg a turizmus, ugye, tudjátok; de van ott Tim Hortons is, meg poutine, és Norbi megígérte, hogy annyit alhatok a kocsiban útközben, amennyit csak akarok, úgyhogy kötélnek álltam én is.

Reggel ugye futottunk, aztán becsomcsi kocsiba, GPS kalibrálás, indulás. Az első szundi után nem sokkal megálltunk egy dinerben, mer’ az is része az experience-nek.
Itt szeretném jelezni mindazoknak, akik hozzám hasonlóan a köretért rajonganak, hogy ebben az országban többnyire (azaz tapasztalatom szerint) inkább hússal próbálják jóllakatni az embert. Rendeltem meat loaf-ot krumplipürével, és jött nettó egy négyzetméter vastag fasírt, alatta két kanál krumplipürével. Nem értenek ezek engem.
Ahogy elhagyja az ember a dekadens nevjorkot, egyre kevésbé értik az olyan kifejezéseket, hogy “latte”. Kértünk olyat - hát az nincs. Viszont “Kérhetek egy kávét és hozzá tejet?” “Hogyne!” Ez mindenütt működött.

Pont ezt akarja látni az ember az autóspihenőben

Az futásról

Mindig a teknős győz a végén.

Szögezzük le: soha nem voltam egy gazella. Se nyúl, se gepárd. Általános iskolában a 2800 méteres versenyen másodikként értem a célba, azaz a célt megelőző ötven méteres “előzni tilos” zónába, ahol beelőzött valami gonosz csaj, és mikor visszaelőztem, engem szidtak le, így lettem harmadik, de már alig emlékszem rá, nem is fáj, és amúgy meg a harmadik díj egy tábla mogyorós csoki volt, a második díj meg egy könyv, amit már megnyertem korábban, szóval háhahá, úgy kell neked, gonosz csaj!

Elvoltam sokáig futás nélkül. Úrihölgy nem fut tömegközlekedés után, meg az összes többi ilyen. Norbi elkezdett futni, neki jól is ment; időnként én is mentem vele, elegáns kocogást vad zihálással keverve. Még voltak a céges maraton- és félmaratonváltók, ahol jobb meggyőződésem ellenére bevállaltam egy-egy 7km-es szakaszt, miután tájékoztattam mindenkit, hogy lassú vagyok, sőt, nem tudják, mi a lassú, míg engem nem láttak futni, amúgy meg 5 kilométerre vagyok kalibrálva, afölött minden lépés ajándék. Nem baj, mondták, az ember magának fut, nem a versenynek (aztán futották a jó kis hat perces kilométereket, ami nekem csak álom). Minden egyes ilyen verseny első kilométerén megállapítottam, hogy “á, ez nem is rossz”. A harmadik körül örömmel konstatáltam, hogy jé, nem is vagyok még kimerült, megy ez. A negyedik után jött a lejtmenet: miért ilyen lassú ez, ez a pasi már harmadjára nyargal el mellettem, jó hogy, félmaratont fut, én meg már a fél világot átfutottam, HOGYHOGY CSAK AZ ÖTÖDIK KILOMÉTER, ez már legalább a huszadik, elszúrták a km-jelzők kirakását MÁR MEGINT, átkerültem a maratoni pályára, nekem végem, az is hülye, aki fut, én ki nem bírom a maradékot, belegyalogolok kicsit, de már az utolsó másfél kilométer, itt már ne, engem úgy kaparjanak el az út mellett, inkább halál, mint a szégyen!, de alig kapok levegőt, soha többé ilyen hülyeséget, maradok a súlyoknál…

Aztán persze mindig ott voltam a következőn, ha adtak befutóérmet, vagy ha nem adtak, de kellett még egy ember a váltóba.
Aztán New York, CrossFit, öröm, boldogság. Kettlebell, kézisúlyzó, deadlift, dobozra ugrás, burpee, móka és kacagás.
Aztán jött Tommy (tulaj/vezető edző) az újítással, hogy fussunk bemelegítésnek kétszáz métert. Az csak az ügyvédi tábláig van, belefér.
Máskor már négyszáz méter volt, ami a kék házig tart még vissza. Jó, rendben, bemelegítés, belefér.
Később rátett még egy lapáttal: minden kör ugri-bugri közt 400 méter futás. És persze ott volt a Murph is, ami igazából egy futásszendvics: egy mérföld futás után húzódzkodás (sok) meg fekvőtámasz (sokabb) meg guggolás (legsokabb), aztán még egy mérföld futás. De megcsináltam.
Ami viszont a törést okozta a lelkemben, az ezután jött.

Tíz perc alatt egy mérföld futás, a fennmaradó időben evezés; aztán nyolc perc alatt 1200 méter futás és a maradék időben deadlift, és ezen a ponton abbahagytam az olvasást, mert tőrként hasított belém a felismerés, hogy a leggyorsabb időm egy mérföldön a 11 percet felülről súrolja. Mivel jellemzően 7 és fél perces kilométereket futok, mikor jó napom van és hátulról fúj a szél, a második kör pusztán elméleti síkon teljesíthető, de hogy az után én nem fogok deadliftelni, az hétszentség. Úgyhogy erre az órára nem mentem el.
Viszont megérlelődött bennem az elhatározás, hogy tennem kell valamit, mert az nem járja, hogy mindig az utolsók közt kullogok. Egy vissai igenis hogy legyen a középmezőny alsó felében, a kutyafáját!

A Polarnak van futóprogramja, amit egyszer régen körbeszimatoltam, de csak módjával, mert ugye nekem a futás az nem téma. Most megnéztem alaposan. Jól kigondoltam, hogy akkor hetente két futás, két crossfit, max három, jó lesz ez. Az 5 kilométeres terv nekem túl kis hal volt, most minek edzzek arra, amit már le tudok futni, a félmaraton nem normális embernek való (bocs, Norbi), nekem a 10km lesz a cél. Beikszeltem, hogy hetente négyszer szoktam edzeni, kattintgattam még egy kis ezt és azt, például hogy minek nekem cross training (keresztedzés, mert nem csak futásból él az ember), hát csinálom én azt külön, és hasraütéses jelleggel beállítottam, hogy szeptember 30-án lesz a Nagy Nap, az állítólagos verseny, amire készülök. (Igazából nem volt semmilyen verseny ám! Azt csak úgy kitaláltam.)
Hát nem heti három futást tett be? Sebaj, gondoltam, az egyik úgyis egy kis rövidecske, egy félórás semmiség, felkelek 5-kor, futok kicsit, és utána megyek crossfitre, semmi probléma.

Olyan dolgok voltak ebben az edzésprogramban, amikről korábban borzongva olvastam a paplan alatt, zseblámpa fényénél. Interval futás, például. Bemelegítés tíz perc, három perc gyors vágta, két perc vágta, aztán még három kör ebből, és 5 perc levezetés. Meg az úgynevezett “Medium Run”, ami bemelegítés után harmin-negyven perc futás. Ezt egészíti ki az időnkénti “Easy Jog”.
A harmadik héten eszméletem rá, mibe is vágtam valójában: akkor jött be a képbe a “Long Run”, ami nevével ellentétben egy hosszú futás. 80 perc egyben. Néha 85. Ja igen, ettől kezdve heti négy futás lett, amit azért kissé nehéz volt beilleszteni a crossfit órák közé.
Végül az ötödik vagy hatodik héten érkezett meg a “Tempo Run”, ami bemelegítés után húsz-harminc perc vágta. És persze itt már nem lehetett abbahagyni. Ha az ember lefutott négy intervalt, és két long runt, azt már nem lehet semmissé tenni. Az befektetés. Az kötelez.
A crossfit így egyelőre ugrott. (Ebben kis segítségemre volt az is, hogy árat is emeltek, meg be is alig lehetett férni időnként.)

Június közepén kezdtem, és egészen szorgos voltam. Időnként kimaradt egy-két futás, ha mondjuk az özönvízszerű esőzés miatt inkább úszás lett volna, és hiába halasztottam el, ott várt a többi futás a hét többi napján, és lelkesedés ide, gyorsulási vágy oda, a franc fog lefutni egy medium és egy interval runt egy napon, pláne ha vasárnap ott a long run. És nyár kellős közepén támadt a csodás ötletem, hogy futni kezdek, nyáron meg meleg van, meg pára. Volt olyan nap is, amikor egészségügyi okból úgy döntöttem, hogy ezt most inkább nem (reggel hatkor volt 80 fok), illetve volt egy egész hetes dádhám, na akkor se futottam, mer’ teljesen lökött azért nem vagyok.

Azért futottam rendesen, és időnként büszkén néztem az eredményeket az órán (Polar M430), hogy na, na most, most tényleg alig érintette a lábam a földet, lobogott a hajam a menetszélben, sajtért szaladó patkányokat előztem le, a kilométerenkénti időm biztos tök gyors lesz!
Hát nem lett.

Volt olyan a gyorsabb futásoknál, hogy az átlagidőm lement 7 perc alá, de egyrészt nem mindig, másrészt nem konzisztensen egy-egy futás alatt. Ez eléggé idegesített. Hát nem futok le mindent, ahogy kell? Nem tartom be a pulzuszónákat? (pulzus-zóna a gyorsolvasóknak) Talán nem akciósan vettem a futónadrágokat? De igen, de igen, háromszor is de igen!
Kezdtem elkeseredni.

Ez a Polar-féle futóprogram mindenféle részeredményekkel is szolgál. Például a running index, ami a saját találmányuk, megmondja, mennyire vagy jó futó. Rám például már a kezdetek kezdetétől azt mondta, hogy nemem/korom szerint jó vagyok (40 fölött picivel), aztán ez szépen apránként emelkedett, és a program végére stabilan tartottam az 50-51-es indexet, ami az “elite”.

Ez az index megjósolja azt is, hogy mennyi idő alatt tud a delikvens lefutni x távot; ez alapján nekem a tíz kilométer először 1 óra 5 perc, később már 54 perc alatt lett volna teljesíthető. Kacagott a vakbelem.
Az egyik hosszú futás alatt lefutottam a 10 kilométert, de 1 óra 24 perc volt. Másodjára is 1 óra 17. Az meg elég távol van a jóslattól, a programnak meg már mindjárt vége.
A nagy elszontyolodásban hirtelen helyükre pattantak a dolgok: lefutottam tíz kilométert. Nem is egyszer. Csak úgy. Egyikbe se haltam bele. Oké, nem gyorsultam szinte semmit, de a hatótávom majd’ a duplájára nőtt! Hohohó! Mindig a teknős győz a végén!

Ezek után jött el szeptember 28-a (kanadai hosszúhétvége miatt előrehoztam), a Dicsőséges Tízkilométer Napja. Reggel felkeltem, kiskulacs, melegítés, futás. A nyolcadik kilométernél tartott öndiagnosztika szerint nem fájt semmim, az összes rendszer kielégítően működött (még az oxigénellátó is, pedig az szokott lenni a szűk keresztmetszet); amikor pedig a kilencedik kilométert zümmögte az óra, akkor tudtam, hogy már csak egy kilométer van hátra, és még mindig kiváló erőben vagyok.
Úgyhogy megadtam a módját: vágtáztam egyet a végén, és még így is mintaszerűen fejeztem be, azaz tudtam volna még tovább futni. Ugráltam is kicsit örömömben ott a parkban, mielőtt rávetettem magam minden idők legjobb ivókútjára (kissé elfogult vagyok).

A hét további részét Kanadában töltöttük, ami három pihenőnapot jelentett. Mire visszaértünk, már összekattintgattam a következő edzéstervet. A 10 kilométerest nincs értelme még egyszer megcsinálni (jó, van, de nem fogom), innét már előre vezet az út, ahol a következő állomás a 21km.
Nem, ez nem azt jelenti, hogy le is futom, csak hogy az edzésprogram eköré szerveződik. Pánikra semmi ok.
Rögtön az első futás egy órás volt ma reggel, hát a kutyafáját; és rögtön Medium Run, mert a hétfőt laza vágtával kell kezdeni, ugyebár. De lefutottam. Aztán nyújtás, kávé, zuhany, ruha, dolgozás. Sima hétfő reggel. Semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.

Most benthagytam az erősítő gyakorlatokat, mert miért ne, így azért egy picivel tömöttebb a program: minden napra van valami, bár szerencsére a többség az ilyen-olyan gimnasztika meg törzsizom-erősítés.

Meséltem már a könyvtárról? Brooklyn Public Library, ingyen minden helyi lakosnak és itt dolgozónak, tele e-bookokkal és audiobookokkal. Utóbbiakat eddig nemigen vettem igénybe, de támadt egy sugallatom, és letöltöttem Agatha Christie-től a Titokzatos Mr. Quin-t. Az első fejezetet tudtam követni, és a másodikban is már lelőttek valakit, van remény.