Haapsalu-Kõrgessaare
Reggel nem fecseréltük az időt*, összecuccoltunk és indultunk a komp, egyben Hiiumaa sziget felé. Az út eseménytelen volt, talán csak az ellenszelet lenne érdemes megemlíteni, azt is csak azért, mert kezd a rögeszmémmé válni. Mármint, ha tényleg ellenem fúj, akkor nem mondhatjuk, hogy üldözési mánia, igaz?
*az, hogy Norbi tapasszal látta el az előző napi úton szerzett sérüléseimet, nem fecsérlés.
Ugyan ez volt életem első kompozása (másikra nem emlékszem), ez se hagyott bennem mély nyomokat. Vettünk jegyet, rögzítettük a bicikliket, felmentünk, kimentünk a fedélzetre titanicosat játszani, aztán betoltunk reggeli gyanánt egy-egy gyíkhúsburgert sült krumplival, és már szállhattunk is ki. Teljesen profi volt minden.
Miután elhagyott minket az utolsó kompról leszállt autó is, gyakorlatilag mienk volt az út. És nem is akármilyen út volt ez, a sziget 9000 lakosára enyhén szólva túlméretezett úthálózatot építettek.
Útközben láttunk gyorshajtókra türelmesen váró rendőrőket, mindenféle madarakat, fákat, a legjobban mégis arra a kereszteződésre emlékszem, ami a mi két-plusz két biciklisáv utunk és egy kétszer két-plusz két biciklisáv út metszete volt. Rendben, a másik út csak a kereszteződés kedvéért volt felduzzasztva, mégis, nekem úgy tűnt, a fákon ricsajozó madarak is ünnepélyes csendbe vágták magukat, ahogy mi ketten, két biciklista, áthaladunk a kereszteződésen. A madarakon kívül úgyse látta senki, a következő autót tíz perccel később láttuk.
Egy idő után megint elkezdett sötétedni az ég alja, és - hála az erős SZEMBEszélnek - rohamosan közeledett felénk. Ennek fele se tréfa jeligére Mach 3-ra gyorsulva épp betértünk egy fedett buszmegállóba. Már volt ott valaki, nevezetesen az a bácsi, akivel a kikötő utáni első megállónál találkozunk és aki azonnal angolul szólt hozzánk, érdeklődve, hogy nem bánjuk-e, ha ő is ott áll meg eszegetni. Jó karban levő, sok kilométert látott biciklije volt, a csomagtartón egy műanyag zöldségeskosárral, maga az ember meg úgy nézett ki, lebarnult felsőtest meg térdnadrág meg szandál, mint egy idénymunkás. Mindketten azt gondoltuk, hogy nahát, itt Észtországban még az idénymunkások is folyékonyan beszélnek angolul, milyen szép.
A buszmegállóban beszédbe elegyedtünk (inkább Norbi, én leginkább a telefonomat tapiztam és fél füllel figyelem), kiderült, hogy finn unokatestvér, aki már tizenharmadjára biciklizi körbe az országot, mellesleg van egy kis nyaralója a sziget nyugati partján, oda megy most is. Majd felvett egy olyan foszladozó pólót, amin több volt a luk, mint a póló. Hát hümm.
Ahogy elállt az eső, elköszönt és ment tovább, nem is láttuk már többet.
Az ötvenkettedik kilométernél megérkeztünk a Viinaköök Guest House-hoz, ami, mint a terveim szerint mellékelt ábra is mutatja, kívülről meggyőző.
Borostyánnal befuttatott ódon kőépület. Nagyszerű.
Bent viszont megcsapott minket mindaz, amit (Norbi szerint) a 19. század eleji vagy (szerintem) a kora hetvenes évek belsőépítészete nyújtani tudott, megspékelve itt-ott pár modernkori díszítőelemmel. Nem kicsit volt kísérteties.
Ezen a ponton a vendégház pontszáma meredek zuhanásba kezdett.
Viszont jött a recepciós csajszi, hogy megkérdezte, és igen, bevihetjük a bicikliket a lépcső alá (azaz biztonságban és szárazon voltak éjszaka). Pluszpont.
Itt osztott használatú fürdőszoba és vécé volt, ami szintén nem emelte a hely ázsióját, na de mikor rájöttem, hogy szándékosan olyan szárnyba raktak minket, ahol a másik két szoba üres volt, rögtön kaptak még pluszpontot.
Pontlevonás járt, mert öt percbe került, hogy rájöjjek a zuhanyfülke működtetési elvére (ó, hogy kuncognak most, akik az én fürdőszobámban szenvedtek), viszont szép tiszta volt minden, azaz pluszpont.
A vacsora svédasztalos volt, szoljanka leves is volt, és tejföl külön tálban, így annyit tehettem bele, amennyit akartam. És volt dinnye! Kicsit éretlen, az igaz, de félszáz kilométer után nincs olyan, hogy rossz görögdinnye.
Ahogy az utolsó szeleteket rágcsáltam, gondolatban újabb pluszpontokat adtam a személyzetnek. Valami állat ugyanis megette az összes tejfölt, de ízibe újratöltötték az edényt.
 |
| Itt épp időjárás van |
A buszmegállóban beszédbe elegyedtünk (inkább Norbi, én leginkább a telefonomat tapiztam és fél füllel figyelem), kiderült, hogy finn unokatestvér, aki már tizenharmadjára biciklizi körbe az országot, mellesleg van egy kis nyaralója a sziget nyugati partján, oda megy most is. Majd felvett egy olyan foszladozó pólót, amin több volt a luk, mint a póló. Hát hümm.
Ahogy elállt az eső, elköszönt és ment tovább, nem is láttuk már többet.
Az ötvenkettedik kilométernél megérkeztünk a Viinaköök Guest House-hoz, ami, mint a terveim szerint mellékelt ábra is mutatja, kívülről meggyőző.
 |
| Oké, magáról az épületről ennyi van, de ez a motor pont olyan |
Bent viszont megcsapott minket mindaz, amit (Norbi szerint) a 19. század eleji vagy (szerintem) a kora hetvenes évek belsőépítészete nyújtani tudott, megspékelve itt-ott pár modernkori díszítőelemmel. Nem kicsit volt kísérteties.
Ezen a ponton a vendégház pontszáma meredek zuhanásba kezdett.
Viszont jött a recepciós csajszi, hogy megkérdezte, és igen, bevihetjük a bicikliket a lépcső alá (azaz biztonságban és szárazon voltak éjszaka). Pluszpont.
Itt osztott használatú fürdőszoba és vécé volt, ami szintén nem emelte a hely ázsióját, na de mikor rájöttem, hogy szándékosan olyan szárnyba raktak minket, ahol a másik két szoba üres volt, rögtön kaptak még pluszpontot.
Pontlevonás járt, mert öt percbe került, hogy rájöjjek a zuhanyfülke működtetési elvére (ó, hogy kuncognak most, akik az én fürdőszobámban szenvedtek), viszont szép tiszta volt minden, azaz pluszpont.
A vacsora svédasztalos volt, szoljanka leves is volt, és tejföl külön tálban, így annyit tehettem bele, amennyit akartam. És volt dinnye! Kicsit éretlen, az igaz, de félszáz kilométer után nincs olyan, hogy rossz görögdinnye.
Ahogy az utolsó szeleteket rágcsáltam, gondolatban újabb pluszpontokat adtam a személyzetnek. Valami állat ugyanis megette az összes tejfölt, de ízibe újratöltötték az edényt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése