Tammese-Kuressaare
Az Anika Farmon töltött éjszaka bogármentes volt, és az egy szál alsónadrágba öltözött szállóvendég villámlátogatását leszámítva pihentető is. Másnap reggel sokáig aludtunk, miután kilencre volt ígérve a reggeli, és az előző napi triplamaraton* után nem volt siethetnékünk. Behabzsoltuk a világ legfinomabb zabkásáját, aztán összecókmókultunk, kifizettük a világ legdrágább sörét... ja igen, azt még nem említettem (vagy de?). Kitaláltuk, hogy 25 kilométerenként egy sör jár. Anikához érve annyi erőnk még volt, hogy kérjünk két üveggel, amit a házigazda rögvest a kezünkbe is nyomott - na most, az A. Le Coq sör a világ egyik legjobbja, és ezen minden megtett kilométer csak dobott, azért kicsit mégis fájt az 5€, amit fizetni kellett érte. Oké, tizenöt kilométerre volt a legközelebbi település, szóval érthető valahol.
*szűk két és fél, csak az nem hangzik olyan jól
Aznapra gyerektáv volt, 40 km, amiből 42 lett, ám érthető okokból elsiklottunk efelett. (És ez volt az első nap, hogy matrica nélkül merészkedtem biciklire.) Nem kapkodtunk, sőt - hol volt már az előző napi 21km/h! A szállás egy többszobás házban volt a város közepén, közel a várhoz (igen, itt ilyen is van, ez már város). Megebédeltünk egy szélmalomban, kipihentük az ebédet a vár előtti parkban, megnéztük a várat, beszereztünk pár vajkést a várfalba vájt lyukban működő vajkésfaragó-szuvenírboltostól, lefényképeztük az ágyúkat. Tisztára mint valami turisták.
Kuressaare-Kotka Farm (57 km)
A másik gyerektáv. Igazából eseménytelen volt. Menetrendszerűen megálltunk tízkilométerenként egyszer, ittuk az űrhajós piát (valami magnéziumos, egyéb hasznos cuccos porból alkotott ital), ettük a csokikat, madárcsicser volt meg napsugár minden. Aztán kiderült, hogy a szállásig vezető út harmadrendű betonút, kivéve az utolsó kilométert, ami már erdei földút. Böglyök azonban nem voltak, acélos fenék viszont igen. Norbi kicsit gyorsabban haladt, mint én, eltűnt a farmra vezető út utolsó kanyarában, aztán felhangzott a tomboló kutyasereg acsargó ugatása.
Ismerőseim jól tudják, hogy én inkább macskás vagyok; elméletben szeretem a kutyákat is, amíg a gyakorlatban távol maradnak tőlem. Itt volt tehát a dilemma: Norbit a zajokból ítélve épp széttépi a házőrzők ezerfogú hada, ilyenkor nekem, mint a 2013-as Az Év Barátnője díj nyertesének mi a kötelességem? Fordítsam vissza a biciklit a szűk ösvényen és tekerjek, mint akit a sátán kutyája üldöz, vagy pattanjak le a bicikliről és gyalog mentsem az irhám?
Egyiket se tettem (komoly esélyese vagyok a 2014-es díjnak, nem akartam pontlevonást). Torkomban dobogó szívvel, nagyon lassan tovább tekertem. Végül megláttam Norbit (nagy kutyabarát) a két fenevad közt. Csakhogy a szörnyek - ránézésre bernáthegyi-alien keverékek - is észrevettek engem, és immár én voltam figyelmük tárgya: elkezdtek felém rohanni. Ezen a ponton már tényleg nagyon féltem. Norbi kiabált valami megnyugtatónak szántat, hogy nem harapnak, csak barátkoznak, autogramot kérni jöttek vagy valami hasonlót, amit mindig mondanak az embernek, amikor két kiéhezett, négylábú fogsor közelít feléje, de nem emlékszem a pontos szavakra, talán mert épp valami más kötötte le a figyelmemet.
Azonban fura dolog történt. Általában, mikor közeledik valami, egyre nagyobb lesz. Ezek a kutyák viszont egyre kisebbek lettek: víziló méretről negyven centi magas bundás kutyusokká változtak, akik habozás nélkül elkezdték nyalogatni a lábam.
 |
| Fenevad 1 |
 |
| Fenevad 2 |
Hamarosan találkoztunk a szállásadóval is, egy kedves finn hölggyel. Meglepődött, hogy milyen korán érkeztünk (délután egy volt kábé), jelezte, hogy még takarítja a közös helyiségeket, de ha szaunázni szeretnénk, befűti rögvest. Én hitetlenkedve néztem, miközben a 35 fokos hőségben csöpögött az orromról az izzadtság.
A szoba itt se volt túlbonyolítva: egy háromszor három méretes szoba egy faházikóban, szúnyoghálóval az ajtón. Norbi udvariasan szárnyon fogott és kikísért egy szúnyogot, meg befújtuk a hálót riasztóval, és míg bent tartózkodtunk, nem is volt semmi gond a bogarakkal.
Odakint (kezünkben egy-egy sörrel) már népszerűbbek voltunk. Itt tűnt fel először, hogy mintha lenne egy darázs, ami Kuressaare óta követ minket. Ennek a darázsnak mindenütt voltak haverjai, mert először csak ő döngicsélt körbe minket, aztán jöttek a többiek is.
Itt elméletben közel voltunk a tengerparthoz is, meg is próbáltunk odamenni, de ahogy az erdőben utunkat állta két elektromos kerítés, inkább pihentünk.
Vacsorára elrágcsáltuk Norbi kékszalagot érdemlő csirkepaprikását, aztán alighanem nyugovóra tértünk, mert másra nemigen emlékszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése