Az első nap

A nulladik nem számít, akkor a tallinni várat jártuk körbe. Jelentem, áll, és szuvenírbolt-ellátottsága kitűnő. 

Az első napra egy laza hetvenes volt a terv, a Tallinn-Padise táv kábé ennyi. Gondoltuk mi. De nem annyi volt az annyi. A kitáblázott bicikliút ugyanis időnként a fejébe veszi, hogy ő most jól megmutatja nekünk a balti tengerpartot. Az igaz, hogy nem vagyok egy nagy turista, de én elhittem bemondásra is, hogy ott van, igazán nem kellett volna tekergőzni ott még pluszban. De sebaj. A tengerpart megtekintetett, mentünk tovább.

Az első napokon az eső fenyegető rém volt még, így mikor már nagyon feketéllett az ég alja, és pont jött szembe egy útszéli bolt+ étterem kombó, megálltunk (azaz Norbi megállt, én pedig egy igen ügyesen kivitelezett gyakorlat során gondosan lefektettem a biciklit a parkolóba, majd leültem mellé. Note to self: tíz kilónyi oldaltáskával terhelt bicikliről nem úgy szállunk le, mint az anélküliről) és ebédeltünk egyet. Ez volt az első találkozásom a szoljanka levessel, de nem az utolsó. Paradicsomos, virslis, uborkás, és még tejfölt is adnak bele. És itt minden hely másképp képzeli a Cézár salátát, de nem baj - egyik finomabb, mint a másik.
Mentünk tovább, és ki hitte volna, nem esett az eső. De errefelé nagyon szorgosak az útfelügyelők, lemosták az utakat előttünk. Figyelmes.

Aztán rájöttünk, hogy a sok nézelődés után már jócskán a nyolcvanat fogja karistolni a mérettyű, mire Padisébe érünk - és a szállás még tizenhárom nagy metrikus távegység onnan.
Fog összeszorít, teker, végső kimerülés mínusz három tekeréskor megérkez Puuna Öömajához.

Ja igen, pár szó az észt településszerkezetről.
Észtország icipici. Tallinn óta csak kétszer jártunk olyan helyen, amire megkockáztattam volna a "város" kifejezést, és azt is csak azért, mert közismerten jóindulatú vagyok az apró falvakkal. De ez nem akadályozza meg őket a buzgó táblázásban.

Szép nagy kék tábla hirdeti az út mentén, hogy megérkeztünk Pihla területére - ez azt jelenti, hogy jobbra látható három ház, valamint egy különösen nagy becsben tartott csűr. Azt bezzeg, hogy Kõrgessaare ott van előttünk, egy zsebkendőnyi táblával jelzik. Fogadni mernék, hogy kisebb betűkkel is írták volna, ha van olyanjuk. Persze logikus valahol, hiszen Kõrgessaare egy sűrűn lakott metropolisz a maga két-, esetleg háromszáz lakosával, míg Pihla egy kicsiny, ám barátságos kis közösség, rájuk jobban ráfér a bátorítás.

Puuna Öömaja is egy ilyen hely, öt vagy hat ház, de mind egy tulajdonban, merthogy ez egy szállás. Mikor megérkeztünk, a tulaj nem volt sehol, a vizünk meg elfogyott (errefelé nincsenek útmenti kutak, és bohó fejjel csak hat litert vittünk), de találtam egy különösen vonzó kerti csapot, amit meg is fejtem, míg Norbi telefonált.
Kiderült, hogy nem az út melletti, Puuna Öömaja feliratú háznál kellett volna kopogni, hanem még száz méterrel beljebb, egy kis sárga háznál. Akkor már ittam pár korty kissé fémízű vizet, de még így se vonzott a táv. Sebaj, a tulaj jött hozzánk. Elmagyarázta, hogy nem azt a szobát kapjuk, amiben megállapodtunk, mert abban a házban egy csapat tinédzser lány ünnepel születésnapot, és úgy emlékszik, hogy Norbi külön kiemelte foglaláskor, hogy csendes helyre vágyunk. Így lett egy szoba és közös használatú fürdőszoba helyett egy saját házunk, a szobában külön fürdőszobával. De ez még mindig semmi.

Félénken megérdeklődtük, hogy hol lehet itt sörhöz jutni - megkérdezte, hogy mennyi kell, és mire lezuhanyoztunk, ott figyelt egy hatos pakk a hűtőben.
Norbi ekkor megfőzte isteni lencsefőzelék-költeményét, amit egy csupor sólettel öblítettünk le, na meg fejenként két üveg A. Le Coq sörrel, mert huszonöt kilométerenként jár egy üveg.
Mindezt persze nem tíz perc alatt intéztük el, a túl gyors evés és ivás nem egészséges, na meg itt szinte mindenütt van wifi, és híreket is kellett olvasni. Este kilenc körül ráeszméltünk (ismét), hogy itt a napos órák száma meghaladja az otthoniét, azaz kilenckor olyan, mint nálunk délután háromkor. Áttotyogtunk a szobába, és így ért véget az első nap.