Szolgálati közlemény: közben töltök fel képeket a korábbi bejegyzésekhez.
Kotka Farm - Haeska Manor
Többféle módon is hullámhegyekbe és -völgyekbe ütköztünk ezen a napon.
Kotkánál megreggeliztünk, összecsomagoltunk, felszerszámoztuk a paripákat, elköszöntünk a kutyáktól is, füttyentettünk a darázsnak és nekivágtunk a Haeskáig vezető 75 km-es útnak.
Rögtön az elején kellemes meglepetés ért minket. Ugye sokszor látja az ember a különböző pozícióban ábrázolt szarvasokat, őzeket az esetleges átfutásukra figyelmeztető táblákon. Mi meg épp elhagytunk egy "vigyázz, rénszarvasok" táblát, mikor elénk pattant egy jószág.
Nem mertünk közelebb menni hozzá, sőt a telefonjainkat is a legnagyobb csendben vettük elő. Tudom, úgy néz ki a kép, mint amit az X-akták rezidens ufóvizslató őrültje dugdos Mulder ügynök orra alá, de becsszóra, az ott egy őzike.
Korábban is láttunk vadvilágot, mármint olyat is, ami nem repül: a hosszú napon a komp felé vágta közben ügetett át előttünk egy szarvas. Agancsa is volt, és meglepően nagy volt. Azt nem fényképeztük le, mert az egész három másodperc volt. Mindenesetre jó tudni, hogy nem csak szórakozásból rakják ki ezeket a táblákat.
Aztán gurultunk tovább békésen. Saaremaa és Muhu (a legkisebb sziget az utunkba eső három közül) szigeteket egy laza négy kilométeres híd köti össze. Fújt a szél, de nem volt nagyon vészes, és a változatosság kedvéért oldalról érkezett. Jó széles biciklisáv állt a rendelkezésünkre, és a mellettünk elhaladó kamionok, traktorok és egyebek derekasan kikerültek minket.
Muhu már teljesen olyan volt, mint egy lakott terület. Megálltunk egy boltnál, beszaladtam és vettem joghurtot meg pár szelet csokit, olyan meggyőző volt.
Várt ránk még egy komp, rutinosan átsuhantunk a vízen, aztán jött az út kevésbé kellemes része: erdőn kívül, sík terepen, az uralkodó széliránnyal szemben.
Harminc-egynéhány kilométernél megálltunk egy útszéli falatozóban egy gyíkhús-burgerre. Aztán akárhogy is számoltuk, nem jött ki az a hetvenöt kilométer, inkább a száz felé közelített. Bizony, kiderült, hogy nagyon benéztünk valamit. Még tekerni kellett harminc-egynéhány km-t a főcsapáson, aztán egy balkanyar, és további huszonöt km a Haeskáig vezető úthoz. Ami további 6 km egy ismeretlen minőségű úton. És ezt a harmincat másnap visszafele is le kell tekerni, mert vissza kell térni az útra. (Az út mentén nem volt szabad szállás ugyanis.)
Mit mondjak, nem voltam boldog. (Norbi se, csak neki több az önuralma.) Addigra már vagy tíz kilométert tekertem masszív ellenszélben, további legalább húsz volt előttem, és a szembeszél jellemzően együtt fordul az emberrel. Aki már biciklizett hosszabb távot, tudja, milyen elkeserítő, ha teker rendesen, és mégis alig halad.
Becsületből tekertem még valamennyit, aztán az egyik pihenőnél jeleztem Norbinak, hogy nem fog ez menni nekem. Nem tudom, mit mondott, amitől erőre kaptam kicsit, talán hogy már nincs sok hátra a kanyarig, meg átvette a vezetést, hogy ő kapja a szél nagyját. Mindenesetre mentünk tovább, én azzal az ingatag elhatározással, hogy megy, amíg megy, aztán meglátjuk.
Jött az enyhe, de hosszú balkanyar, így jobbról és szemből kaptuk a szelet, ami kicsit segített. Egy idő után betértünk fák közé is, ami jelentősen enyhített a szélkérdésen, és nem sokkal később azt vettem észre a műszerfalra pislantva, hogy 25 km/h-val suhanunk. És nem is éreztem, hogy erőt fejtenék ki a pedálokon. Norbi, akinél valamivel jobb felszereltségű volt a műszerfal, határozottan állította, hogy sík a terep. Mikor megálltunk pihenni, szélcsend volt, így a (mesébe illő) hátszél lehetőségét is kizártuk. Végül arra jutottunk, hogy ideális körülmények közt még csomagokkal megrakodva is gyorsan tudunk tekerni. Elvégre már sok napja edződünk.
A táv maradéka szinte elrepült. Tízkilométerenként továbbra is megálltunk pihenni, nehogy véletlenül túlhajtsuk magunkat, és még így is ott voltunk az ismeretlen minőségű útnál másfél óra elteltével. Mit ád az ég: le volt betonozva.
Hat kilométert gurultunk még, balról keverék típusú házőrző ugatott ránk, jobbról két bernáthegyi futott mellettünk (az elválasztó sövényen voltak hézagok, amiket lapos szikladarabok jelöltek... Nem éreztem magam biztonságban, de szerencsére nem érdekeltük őket túlságosan).
A Haeska Manor volt az első hely, ahol jobban beszéltünk észtül, mint a házigazda hölgy. Érthető, hiszen szentpétervári orosz. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem válaszoltak arra a levelünkre, amiben érdeklődtünk, hogy vacsorát tudnak-e biztosítani. A hölgy kicsit beszélt angolul, semmit észtül; a férje jól beszélt észtül, és nagyon keveset angolul. Sebaj, Norbi villantott még egy lencsefőzelék-sólet menüt, amivel el is voltunk lefekvésig.
Apró elégtétel volt, hogy nem lett száz kilométer a táv. Az én órám 99.93 km-t mutatott, mikor betoltuk a paripákat a tárolóba.
Rögtön az elején kellemes meglepetés ért minket. Ugye sokszor látja az ember a különböző pozícióban ábrázolt szarvasokat, őzeket az esetleges átfutásukra figyelmeztető táblákon. Mi meg épp elhagytunk egy "vigyázz, rénszarvasok" táblát, mikor elénk pattant egy jószág.
 |
| I want to believe! |
Nem mertünk közelebb menni hozzá, sőt a telefonjainkat is a legnagyobb csendben vettük elő. Tudom, úgy néz ki a kép, mint amit az X-akták rezidens ufóvizslató őrültje dugdos Mulder ügynök orra alá, de becsszóra, az ott egy őzike.
Korábban is láttunk vadvilágot, mármint olyat is, ami nem repül: a hosszú napon a komp felé vágta közben ügetett át előttünk egy szarvas. Agancsa is volt, és meglepően nagy volt. Azt nem fényképeztük le, mert az egész három másodperc volt. Mindenesetre jó tudni, hogy nem csak szórakozásból rakják ki ezeket a táblákat.
 |
| A törvénytisztelő őzike kétszáz méterre a tábla után bukkant fel |
Aztán gurultunk tovább békésen. Saaremaa és Muhu (a legkisebb sziget az utunkba eső három közül) szigeteket egy laza négy kilométeres híd köti össze. Fújt a szél, de nem volt nagyon vészes, és a változatosság kedvéért oldalról érkezett. Jó széles biciklisáv állt a rendelkezésünkre, és a mellettünk elhaladó kamionok, traktorok és egyebek derekasan kikerültek minket.
Muhu már teljesen olyan volt, mint egy lakott terület. Megálltunk egy boltnál, beszaladtam és vettem joghurtot meg pár szelet csokit, olyan meggyőző volt.
Várt ránk még egy komp, rutinosan átsuhantunk a vízen, aztán jött az út kevésbé kellemes része: erdőn kívül, sík terepen, az uralkodó széliránnyal szemben.
Harminc-egynéhány kilométernél megálltunk egy útszéli falatozóban egy gyíkhús-burgerre. Aztán akárhogy is számoltuk, nem jött ki az a hetvenöt kilométer, inkább a száz felé közelített. Bizony, kiderült, hogy nagyon benéztünk valamit. Még tekerni kellett harminc-egynéhány km-t a főcsapáson, aztán egy balkanyar, és további huszonöt km a Haeskáig vezető úthoz. Ami további 6 km egy ismeretlen minőségű úton. És ezt a harmincat másnap visszafele is le kell tekerni, mert vissza kell térni az útra. (Az út mentén nem volt szabad szállás ugyanis.)
Mit mondjak, nem voltam boldog. (Norbi se, csak neki több az önuralma.) Addigra már vagy tíz kilométert tekertem masszív ellenszélben, további legalább húsz volt előttem, és a szembeszél jellemzően együtt fordul az emberrel. Aki már biciklizett hosszabb távot, tudja, milyen elkeserítő, ha teker rendesen, és mégis alig halad.
Becsületből tekertem még valamennyit, aztán az egyik pihenőnél jeleztem Norbinak, hogy nem fog ez menni nekem. Nem tudom, mit mondott, amitől erőre kaptam kicsit, talán hogy már nincs sok hátra a kanyarig, meg átvette a vezetést, hogy ő kapja a szél nagyját. Mindenesetre mentünk tovább, én azzal az ingatag elhatározással, hogy megy, amíg megy, aztán meglátjuk.
Jött az enyhe, de hosszú balkanyar, így jobbról és szemből kaptuk a szelet, ami kicsit segített. Egy idő után betértünk fák közé is, ami jelentősen enyhített a szélkérdésen, és nem sokkal később azt vettem észre a műszerfalra pislantva, hogy 25 km/h-val suhanunk. És nem is éreztem, hogy erőt fejtenék ki a pedálokon. Norbi, akinél valamivel jobb felszereltségű volt a műszerfal, határozottan állította, hogy sík a terep. Mikor megálltunk pihenni, szélcsend volt, így a (mesébe illő) hátszél lehetőségét is kizártuk. Végül arra jutottunk, hogy ideális körülmények közt még csomagokkal megrakodva is gyorsan tudunk tekerni. Elvégre már sok napja edződünk.
A táv maradéka szinte elrepült. Tízkilométerenként továbbra is megálltunk pihenni, nehogy véletlenül túlhajtsuk magunkat, és még így is ott voltunk az ismeretlen minőségű útnál másfél óra elteltével. Mit ád az ég: le volt betonozva.
Hat kilométert gurultunk még, balról keverék típusú házőrző ugatott ránk, jobbról két bernáthegyi futott mellettünk (az elválasztó sövényen voltak hézagok, amiket lapos szikladarabok jelöltek... Nem éreztem magam biztonságban, de szerencsére nem érdekeltük őket túlságosan).
A Haeska Manor volt az első hely, ahol jobban beszéltünk észtül, mint a házigazda hölgy. Érthető, hiszen szentpétervári orosz. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem válaszoltak arra a levelünkre, amiben érdeklődtünk, hogy vacsorát tudnak-e biztosítani. A hölgy kicsit beszélt angolul, semmit észtül; a férje jól beszélt észtül, és nagyon keveset angolul. Sebaj, Norbi villantott még egy lencsefőzelék-sólet menüt, amivel el is voltunk lefekvésig.
Apró elégtétel volt, hogy nem lett száz kilométer a táv. Az én órám 99.93 km-t mutatott, mikor betoltuk a paripákat a tárolóba.
"Bizony, kiderült, hogy nagyon benéztünk valamit."
VálaszTörlésKonkrétan azt néztük be, hogy emlékezetből mondtam be az aznapra tervezett 75km-t pedig az útitervben kerek-perec benne volt a 100, sőt egészen pontosan 105km.