Szolgálati közlemény: ezeket telefonon, illetve tableten írom, swype billentyűzettel. Legyetek megégetőek. Izé, megértőek.
Kõrgessaare-Tammese
Viinaköök még egy nagy adag jópontot szerzett be. Este megkérdeztük, hogy mikortól van reggeli, mert korán indulnánk. Rugalmasan kezelve a helyzetet, visszakérdeztek, hogy mennyire korán, végül abban maradtunk, hogy héttől mehetünk kajálni.
Már teljesen összecsomagolva, bematricázva meg is jelentünk 07:02-kor, a szokásos reggeli várt, azaz nagyjából minden, amit az ember egy 125 km-es túra előtt kívánhat.
A reggelit laza negyven kilométer követte, méghozzá időre, mert Hiiumaa és Saaremaa közt naponta háromszor jár csak komp, ebből egy valószerűtlenül kora reggel, az utolsó meg nagyon későn, nekünk maradt a 12:30-as, amiről előző este kiderült, hogy tulajdonképpen 11-kor indul. Az előző napi átlagsebességgel számolva arra jutottunk, hogy ha fél 8-kor elindulunk, fél 11 körül odaérünk, tudunk jegyet venni, satöbbi.
A Terv egy darabig egész jól haladt. Fél 8 után pár perccel indultunk, tekertünk, mint a veszett fene, minden tizedik kilométer után öt perc szünetet tartva, erre közel 21 km/h átlagos sebességet elérve két óra húsz perc alatt értük el a kikötőbe. (Még úgy is, hogy az uccsó kilométeren bekapcsolták az ellenszelet.)
A kompút a szokásos volt, azzal az apró eltéréssel, hogy hiába vettük meg a jegyeket, a kutya se kérte.
Szóval, 125km. Már az út tervezésekor se tűnt túl jó ötletnek, de azzal biztattuk magunkat, hogy eddigre már elmúlnak a kezdeti nehézségek, meg csak a kompot kell elérni, az út hátralevő részét már féllábbal is végigtekerjük. Ó, balga ártatlanság.
42 km volt az út a kikötőig. 16 km az út a két sziget közt. Oszt-szoroz az ember, és kijön, hogy 67 km van még hátra.
Az első km során eltávolítottam öltözékem és bőröm közül egy különösen agresszív hangyát. Addigra már harapott rám egy kissé ferde Nagygöncölt.
A tizedik km körül kezdtem sejteni, hogy nem fog ez nekem menni.
A huszadik tájékán már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy engem valahol a Mustjalába vezető út mentén fognak elkaparni.
A harmincadiknál kezdtem reménykedni benne.
(Pedig már milyen közel voltam az öt nap alatt begyűjthető rovarcsípés-rekord felállításához! Már csak kettő kellett volna, és enyém az ajándék Raid-csomag.)
Ekkor néhány változtatást eszközöltem részint ruházatomban, részint a biciklin, és Norbi erkölcsi támogatásával eljutottunk Mustjalába, ahol, ahhoz képest, hogy legalább öt főút vezet hozzá, ill. bele, át rajta viszont egy se, és passzívan titkolja létezését is, ráakadtunk egy panzió/szuvenírbolt/kávézó kombóra. Árusítottak sört, és ravasz keresztkérdésekkel kiderítettük, hogy sajtos-sonkás, valamint fagyis óriáspalacsintát is. Erről többet nem akarok mondani.
Komoly döntés előtt álltunk a századik km környékén. Megláttunk egy "TAMMESE 3" feliratú táblát, csakhogy a nyíl egy murvával borított földútra mutatott. Alapos megfontolás követően inkább kihagytuk a lehetőséget, mondván jobb nyolc kilométer egy betonúton, mint három egy ilyen fenékgyilkoson.
Tizenkét kilométerrel később megtaláltuk a Tammesébe vezető földút másik végét, ahonnét már csak másfél km volt az Anika Farm, aznapi szállásunk. Au. De akkor is megérte!
112 lett a vége.
112 lett a vége.
Aprócska fülkénk volt egy faházban, kettő minden igényt kielégítő ággyal, így részünkről rendben is volt.
Itt már tényleg közös használatú fürdőszoba és -vécé volt, na meg három vagy négy észt család, sok gyerekkel. Mindegy, kései érkezésünknek hála nem volt tumultus egyik helyiségben sem (igaz, a zuhanyzóban végig figyelt valami gyanús külsejű bogár, de legalább nem csípett meg). Itt nem kaptunk vacsorát, Norbi tehát előállította ízletes western raguját, amihez szabadon váltogathatunk az előző napi reggeliről maradt kenyerek közül (nem, nem panasz, a raguba mártogatva okés volt).
Mindeközben a családok grilleztek és barbecue-ztak. Mi mindketten kitűnő házból származó úriemberek, ill. -hölgyek vagyunk, ezért nem meredtünk az ínycsiklandozó falatokra, míg melegedett a vacsoránk, sőt, még a pult eldugott zugában felejtett fél paradicsomot sem habzsoltuk be.
Mikor meg már egyszerű, ám tápláló vacsoránk után ejtőztünk a hálófülkében, bekopogott az egyik családtag, hogy rengeteg kaja maradt, nincs-e kedvünk enni belőle. Norbi udvariasan elhárította a kínálást, mondván már ettünk. Magunk közt aztán megbeszéltük, hogy nem konyhamalacok vagyunk, vazzeg!
Ezzel el is aludtunk. Éjszaka még becsörtetett az egyik férfiú, innét tudtuk meg, hogy a látszattal ellentétben belülről nem zárható az ajtó. Szerencsére csak az ajtót tévesztette el, nem velünk akart aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése