A lakáskeresés rögös útja
Munka után, illetve időnként közben, folyt a lakásnézés. Pat az első néhány hely után belőtte, hogy mik a tényleges igényeink, és egy kivételtől eltekintve olyan helyeket mutatott, amik tényleg megfelelhettek volna. Mi is tanultunk, így aztán az első hét végére már önjáróak voltunk lakáskeresésben. Viszont Pat így is hasznosnak bizonyult: mikor találtunk egy érdekes lakást, de az ügynök nem vette fel, nem hívott vissza és a levelekre se válaszolt, megemlítettük neki és pár perccel később már volt is időpontunk a kéró megtekintésére. Hasznos jószág az ügynök, valóban.
Úgy néz ez ki itt, hogy keres az ember egy, a céljainak és pénzügyi lehetőségének megfelelő lakáshirdetést... Azaz sokat keres, mert ha egyesével csinálja, soha nem lesz lakása. Aztán nekilát telefonálni és emailezni, illetve igénybe veszi egy vagy több ingatlanügynök segítségét. Utóbbiból kétféle van: aki a landlordot képviseli és aki a bérlőt (a harmadik fajta pedig mindkettőt, azt viszont nem tudom, hogy az mire jó).
Eljut így az ember egy rakás lakásba, és egyre bölcsebb lesz. Megtanulja értékelni, ha valahol van mosógép, mert az nagyon kevés lakásban van (és az is amenity, azaz piros pont, ha a házban van mosószoba; ezekben általában feltölthető kártyákkal működtethető mosó- és szárítógépek vannak). A hideg-melegvíz a legtöbb helyen benne van a bérleti díjban, az áramot és a (csak főzéshez használt) gázt kell fizetni, meg az internet és tévét, nyilván.
Aztán megkerül a Lakás, amiről álmodott. Ki akarja venni. Hát persze hogy nem ilyen egyszerű.
Kitölti a jelentkezési nyomtatványt, ahol mindenre rákérdeznek, credit ratinget ellenőriznek, büntetlen előélet kell, referenciákat kell adni és persze befizetni a vissza nem térítendő jelenkezési díjat, ami fejenként 50-200 dollár közt van. Ezután elbírálják a jelentkezést, ha többen is vannak, és ha jól tudom, az se kapja vissza ezt a díjat, akit nem választanak.
A bérlet kezdetekor le kell perkálni három havi bérleti díjat - egy havi kaució, az első havi lakbér és az ügynök díja, ami legtöbbször egy havi bérleti díj (vagy az éves bérleti díj 8-12-15%-a). Van, ahol nincs ez a broker fee, ilyenkor a landlord fizeti az ügynököt.
Ez tehát az elmélet, de mi a gyakorlatot is kipróbáltuk.
Az első komolyan esélyes lakást már vasárnap megtaláltuk, ha jól emlékszem; csupa üveg, újépítésű, van benne mosógép és szárító, a konyhája csodás. Az első héten tettünk is rá ajánlatot. Mivel épp most kezdenek el mellé építeni egy másik épületet, amin nem mellesleg ott díszeleg egy, az azbeszt veszélyeire felhívó cetli, a kiírt árnál kevesebbet ajánlottunk, ám meglepetésre még mindig nem mondtak nemet. Mellesleg olyan új az épület, hogy lakhatási engedély sincs rá, és nem biztos, hogy lesz szeptember elejére.
Azért nézelődtünk tovább. Egypár helyen ott halt el a dolog, mikor elmagyaráztuk, vagy megpróbáltuk elmagyarázni, hogy nincs hitelelőéletünk. Volt, aki képtelen volt ezt feldolgozni, és még a harmadik iteráció után is hajtogatta, hogy akkor majd lefuttatják a credit checket rajtunk. De nincs olyanunk, értse már meg, öt napja vagyunk az országban. Ööööö... Ja, jó, érti. Szóval akkor ha jó a credit ratingünk, a tulaj biztos nem bánja...
Egy bizonyos ponton feladtuk.
Aztán ott volt Linda. A felejthetetlen.
Norbi Staten Island és Bay Ridge közt őrlődött, és végül talált egy házat, ami egész jól nézett ki. Felhívta a kapcsolódó ügynököt, elmagyarázta a helyzetet, és ezt ő részletesebben le tudja írni, de elmondásából úgy vettem ki, hogy a történet ezen tájékán kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Linda ugyanis leszögezte, hogy a tulaj nagyon ragaszkodik a credit checkhez, anélkül nem adja ki, de megkérdezi. Aztán elkezdte ötpercenként hívogatni Norbit, egyre durvuló feltételekkel. Megkérdezte többek közt a klasszikust is, ami nálunk már szállóige, hogy "how long do you intend to stay in our country". Ekkor én röhögőgörcsöt kaptam, Norbi kevésbé, na de nem engem DoS-olt Linda.
Megbeszéltek egy lakásnézést szombat kora hajnalra, ahova vinnünk kellett a kitöltött jelentkezési nyomtatványt, a vízum, az útlevél és mind az összes igazolványunk másolatát meg az eredetit, hogy keddre, mikor aláírjuk a szerződést, már meg tudja mutatni a tulajnak. A nyomtatványt elküldte, ki se nyomtattam (a húsz mezőből hármat tudtunk volna kitölteni, és tkp arra szolgált, hogy felhatalmazást ad, hogy ellenőrizzék a credit ratingünket, hogy rajta vagyunk-e a szexuális bűncselekményt elkövetők listáján, illetve büntetett-e az előéletünk; na meg elég biztos voltam benne, hogy nem lesz itt üzlet). Arra ez mindenképp jó lesz, hogy megnézzük, milyen is ez a Staten Island.
Odamentünk szépen időre, hajó, busz, séta, majd' fél órával korábban érkeztünk. Vártunk csendben, aztán megérkezett Linda, aki minden előítéletünket teljesítette.
Egy kőkorszaki, a harminc évvel ezelőtti fénykorában nagy és erős, most viszont lerobbant és romos autóban jött, a vezetőülést folyadékszerűen kitöltve. Ki se szállt, a szobafestőt küldte, hogy nyisson nekünk ajtót, és az autóból kiabálva instruálta.
A csávó elég barátságos volt, megmutatta, mi merre. A ház bejáratához lépcső vezett, odabent pedig még egy lépcső fel a lakószintre; egy újabb lépcső a felső szintre. Aztán két lépcső le az alagsorba/földszintre, ahonnan nézzük. Mire leértünk a földszintre, Linda is kievickélt az autóból a csöpp négyszáz fontos testével (ő a mozgásra szinte képtelen kövér kategória), és a kerítés mellett várt, mikor az alagsorral is végeztünk. Megvetését rosszul palástolva javasolta, hogy vegyük ki a házat most rögtön, mert több érdeklődő is van. (A ház már három hónapja várt bérlőre, és kétszer vitték lejjebb a bérleti díjat. Linda, Linda...) Udvariasan közöltük, hogy még inkább gondolkodnánk a dolgon, mire páratlan kedvességgel az arcunkba köpte, hogy márpedig ha ezt nem vesszük ki, mást úgyse fogunk kapni a mi helyzetünkben. Továbbra is udvariasan bólogattunk, hogy bizony, de akkor se mondunk most semmit, és elköszöntünk.
Ugyan eléggé nyomasztott, hogy esetleg igaza van, viszont Norbi is nyugtatgatott, meg ezen a némberen kívül senki mástól nem tapasztaltunk rosszindulatot, így folytattuk a keresést. (Azért annak örülök, hogy miattunk el kellett hagynia az odúját. Ha-ha, ezt neked, Linda!)
Egy kellemetlen tapasztalatunk volt még azóta. Pat mutatott egy lakást az Oliver Streeten, teljesen rendben volt. Tűrhető állapot, jó épületben, egész tágas, megfizethető, mosófelszerelés a házban, öt perc alatt döntöttünk, hogy kell. Elmagyaráztuk itt is az ügynöknek (egy másik Patnek - nem, ez nem típusnév, tényleg így hívták őt is; megbeszélték, hogy felezik a jutalékot), hogy mi így meg úgy vagyunk, ilyen papírokat tudunk villantani, tudjuk, hogy nem standard, de fizetünk kéthavi bérleti díjat előre, jószándékunk bizonyítására, elég-e így ez. Persze, így ő, tehát leperkáltuk a kétszer ötven dollár application fee-t (először csak ötvenet kért, én, a hülyeségig becsületes szóltam, hogy fejenként annyi... Valaki csapjon már fejbe, mikor ilyet csinálok), leadtuk a papírmunkát, és repeső szívvel távoztunk. Már el is terveztük, mit hova rakunk... Ehhh. Na de folytatom.
A következő napon sűrű levélváltás volt, címszavakban:
Fizetnénk-e háromhavit? - számoltunk, belefér.
De azért credit check az lesz! - fölösleges, nem lesz eredménye, hét napja vagyunk az országban.
De neki van egy cége Magyarországon, mit szólnánk hozzá, ha futtatna rajtunk ott egy credit checket? - ezen már csodálkoztam nagyon, de megírtam, hogy csak nyugodtan, ott nincs ilyen. Talán a Földhivatal szóba áll vele, de ennél messzebb nem jut. (Tudom, tudom. Norbi világosított fel, hogy nincs a csávónak cége .hu, csak kamuzik. A naivitás szócikke mellett az én képem van a szótárban.)
Fizessünk négyhavit! - számoltunk, hát tulajdonképpen belefér, és akkor sokáig nem kell erre költeni.
Négyhavi kauciót, nem bérleti díjat! - itt már az amúgy mindig korrekt Pat is mondta, hogy ez már több a soknál. A tulaj úgy gondolta, hogy fizetünk négyhavi kauciót, amiből az első év után visszakapunk egyhavit, a második év után még egyet...
Szegényes a szókincsem a bennem akkor dúló érzések leírására. A tehetetlen düh és a depresszióval fűszerezett csalódottság keveréke volt leginkább.
A száz dollárt leírtuk tanulópénznek, de a lakás elvesztésén túl engem nagyon bántott, hogy talpig becsületesen, minden információt előre közölve mentünk ebbe bele, és mégis.
Na de lakás az kell, folytattuk a keresést.
Norbi közben megnézte, amit az egyik kollégám mondott: egy Urby nevű frissen épült lakóparkot, ami a gazdag fiataloknak épült Staten Islanden. Ha rajta múlik, már aznap bekötözünk, és tény, hogy nagyrészt osztottam a véleményét. Ez ugyanis egy modern, szinte önellátó hely, jó elrendezéssel, érdekes és/vagy hasznos szolgáltatásokkal, mint például uszoda, időnként jógaóra a közös kertben, ahol egy saját gazda termel zöldségeket, amiket elad a ház lakóinak; közös főzőórák séf vezetésével a közös konyhában, víztisztító a földszinten; automata csomagtároló- és kiadó szerkezet... A jövő háza, a kicsit lepukkant semmiközepén, de hacsak agyon nem csapják az embert a HÉV-megálló és az autószerelő műhely közt, nincs baj.
Itt is problémába ütközött, hogy nincs itt múltunk. Kérdezték, hogy kezest tudunk-e jelölni; mondtam, hogy aligha. Hát, megnézik, mit tehetnek. Ennyiben maradtunk. (Azóta beszélt velük Norbi: elfogadják a rendelkezésre álló papírmunkát.)
Nézelődtünk tovább. Amiket láttunk még, és emlékszem is rá:
- a faborításos, sötét hely, ahol előtte nap bulizott valaki
- a sokgyerekes család még itt lakik (én nyolcat számoltam, Norbi szerint néhányat kétszer)
- a hárombejáratos (a fürdőszobába is nyílt bejárati ajtó... A leválasztott emeleti lakás szépségei)
- az a három, akik nem hívtak vissza
- a kicsit sötét és rácsos (ezt lehet, hogy megpróbáljuk kivenni, bár gyanúsan olcsó)
- a Starbucks feletti, ami kicsit kicsi és kicsit zajos, de C tervnek jó
- a Pat házában levő, amiben vannak érdekes megoldások, viszont elég drága
- meg az, ami két hálószobás, nappali nélkül
Elég kevésnek tűnik, pedig folyamatosan keresünk.
Most (péntek este) ott tartunk, hogy ha nem hallunk az üvegház felől valami biztatót, nekimegyünk a kicsit sötét rácsosnak. Szeptember elején már saját hely kell.
Ha az se sikerül, akkor se esik kétségbe. Egy céges összejövetelen találkoztam pár magyar kollégával, mondták, hogy nekik se volt egy leányálom az elején, de végül csak sikerült; az a kolléga pedig, aki eddig is sok tanáccsal, na meg egy mérőszalaggal segített minket, azt is megjegyezte, hogy ha nem sikerül lakást kivenni, akkor AirBnB. Ezzel megnyugtatott.
Most alszunk egyet, és meglátjuk, mit hoz a holnap.
Amúgy Pat valahogy visszaszerezte a 100 dollárt a másik Pattól - gondolom, az is rendes ember, csak a tulaj az idióta. Ez most nagy öröm, mert a HSBC letiltotta a bankkártyánkat, mondván elvesztek. Azok a kártyák, amik itt vannak a kezünkben. A pótlás szerdára várható. Nem, én se értem. Na majd folytatom.
Munka után, illetve időnként közben, folyt a lakásnézés. Pat az első néhány hely után belőtte, hogy mik a tényleges igényeink, és egy kivételtől eltekintve olyan helyeket mutatott, amik tényleg megfelelhettek volna. Mi is tanultunk, így aztán az első hét végére már önjáróak voltunk lakáskeresésben. Viszont Pat így is hasznosnak bizonyult: mikor találtunk egy érdekes lakást, de az ügynök nem vette fel, nem hívott vissza és a levelekre se válaszolt, megemlítettük neki és pár perccel később már volt is időpontunk a kéró megtekintésére. Hasznos jószág az ügynök, valóban.
Úgy néz ez ki itt, hogy keres az ember egy, a céljainak és pénzügyi lehetőségének megfelelő lakáshirdetést... Azaz sokat keres, mert ha egyesével csinálja, soha nem lesz lakása. Aztán nekilát telefonálni és emailezni, illetve igénybe veszi egy vagy több ingatlanügynök segítségét. Utóbbiból kétféle van: aki a landlordot képviseli és aki a bérlőt (a harmadik fajta pedig mindkettőt, azt viszont nem tudom, hogy az mire jó).
Eljut így az ember egy rakás lakásba, és egyre bölcsebb lesz. Megtanulja értékelni, ha valahol van mosógép, mert az nagyon kevés lakásban van (és az is amenity, azaz piros pont, ha a házban van mosószoba; ezekben általában feltölthető kártyákkal működtethető mosó- és szárítógépek vannak). A hideg-melegvíz a legtöbb helyen benne van a bérleti díjban, az áramot és a (csak főzéshez használt) gázt kell fizetni, meg az internet és tévét, nyilván.
Aztán megkerül a Lakás, amiről álmodott. Ki akarja venni. Hát persze hogy nem ilyen egyszerű.
Kitölti a jelentkezési nyomtatványt, ahol mindenre rákérdeznek, credit ratinget ellenőriznek, büntetlen előélet kell, referenciákat kell adni és persze befizetni a vissza nem térítendő jelenkezési díjat, ami fejenként 50-200 dollár közt van. Ezután elbírálják a jelentkezést, ha többen is vannak, és ha jól tudom, az se kapja vissza ezt a díjat, akit nem választanak.
A bérlet kezdetekor le kell perkálni három havi bérleti díjat - egy havi kaució, az első havi lakbér és az ügynök díja, ami legtöbbször egy havi bérleti díj (vagy az éves bérleti díj 8-12-15%-a). Van, ahol nincs ez a broker fee, ilyenkor a landlord fizeti az ügynököt.
Ez tehát az elmélet, de mi a gyakorlatot is kipróbáltuk.
Az első komolyan esélyes lakást már vasárnap megtaláltuk, ha jól emlékszem; csupa üveg, újépítésű, van benne mosógép és szárító, a konyhája csodás. Az első héten tettünk is rá ajánlatot. Mivel épp most kezdenek el mellé építeni egy másik épületet, amin nem mellesleg ott díszeleg egy, az azbeszt veszélyeire felhívó cetli, a kiírt árnál kevesebbet ajánlottunk, ám meglepetésre még mindig nem mondtak nemet. Mellesleg olyan új az épület, hogy lakhatási engedély sincs rá, és nem biztos, hogy lesz szeptember elejére.
Azért nézelődtünk tovább. Egypár helyen ott halt el a dolog, mikor elmagyaráztuk, vagy megpróbáltuk elmagyarázni, hogy nincs hitelelőéletünk. Volt, aki képtelen volt ezt feldolgozni, és még a harmadik iteráció után is hajtogatta, hogy akkor majd lefuttatják a credit checket rajtunk. De nincs olyanunk, értse már meg, öt napja vagyunk az országban. Ööööö... Ja, jó, érti. Szóval akkor ha jó a credit ratingünk, a tulaj biztos nem bánja...
Egy bizonyos ponton feladtuk.
Aztán ott volt Linda. A felejthetetlen.
Norbi Staten Island és Bay Ridge közt őrlődött, és végül talált egy házat, ami egész jól nézett ki. Felhívta a kapcsolódó ügynököt, elmagyarázta a helyzetet, és ezt ő részletesebben le tudja írni, de elmondásából úgy vettem ki, hogy a történet ezen tájékán kezdtek rosszra fordulni a dolgok.
Linda ugyanis leszögezte, hogy a tulaj nagyon ragaszkodik a credit checkhez, anélkül nem adja ki, de megkérdezi. Aztán elkezdte ötpercenként hívogatni Norbit, egyre durvuló feltételekkel. Megkérdezte többek közt a klasszikust is, ami nálunk már szállóige, hogy "how long do you intend to stay in our country". Ekkor én röhögőgörcsöt kaptam, Norbi kevésbé, na de nem engem DoS-olt Linda.
Megbeszéltek egy lakásnézést szombat kora hajnalra, ahova vinnünk kellett a kitöltött jelentkezési nyomtatványt, a vízum, az útlevél és mind az összes igazolványunk másolatát meg az eredetit, hogy keddre, mikor aláírjuk a szerződést, már meg tudja mutatni a tulajnak. A nyomtatványt elküldte, ki se nyomtattam (a húsz mezőből hármat tudtunk volna kitölteni, és tkp arra szolgált, hogy felhatalmazást ad, hogy ellenőrizzék a credit ratingünket, hogy rajta vagyunk-e a szexuális bűncselekményt elkövetők listáján, illetve büntetett-e az előéletünk; na meg elég biztos voltam benne, hogy nem lesz itt üzlet). Arra ez mindenképp jó lesz, hogy megnézzük, milyen is ez a Staten Island.
Odamentünk szépen időre, hajó, busz, séta, majd' fél órával korábban érkeztünk. Vártunk csendben, aztán megérkezett Linda, aki minden előítéletünket teljesítette.
Egy kőkorszaki, a harminc évvel ezelőtti fénykorában nagy és erős, most viszont lerobbant és romos autóban jött, a vezetőülést folyadékszerűen kitöltve. Ki se szállt, a szobafestőt küldte, hogy nyisson nekünk ajtót, és az autóból kiabálva instruálta.
A csávó elég barátságos volt, megmutatta, mi merre. A ház bejáratához lépcső vezett, odabent pedig még egy lépcső fel a lakószintre; egy újabb lépcső a felső szintre. Aztán két lépcső le az alagsorba/földszintre, ahonnan nézzük. Mire leértünk a földszintre, Linda is kievickélt az autóból a csöpp négyszáz fontos testével (ő a mozgásra szinte képtelen kövér kategória), és a kerítés mellett várt, mikor az alagsorral is végeztünk. Megvetését rosszul palástolva javasolta, hogy vegyük ki a házat most rögtön, mert több érdeklődő is van. (A ház már három hónapja várt bérlőre, és kétszer vitték lejjebb a bérleti díjat. Linda, Linda...) Udvariasan közöltük, hogy még inkább gondolkodnánk a dolgon, mire páratlan kedvességgel az arcunkba köpte, hogy márpedig ha ezt nem vesszük ki, mást úgyse fogunk kapni a mi helyzetünkben. Továbbra is udvariasan bólogattunk, hogy bizony, de akkor se mondunk most semmit, és elköszöntünk.
Ugyan eléggé nyomasztott, hogy esetleg igaza van, viszont Norbi is nyugtatgatott, meg ezen a némberen kívül senki mástól nem tapasztaltunk rosszindulatot, így folytattuk a keresést. (Azért annak örülök, hogy miattunk el kellett hagynia az odúját. Ha-ha, ezt neked, Linda!)
Egy kellemetlen tapasztalatunk volt még azóta. Pat mutatott egy lakást az Oliver Streeten, teljesen rendben volt. Tűrhető állapot, jó épületben, egész tágas, megfizethető, mosófelszerelés a házban, öt perc alatt döntöttünk, hogy kell. Elmagyaráztuk itt is az ügynöknek (egy másik Patnek - nem, ez nem típusnév, tényleg így hívták őt is; megbeszélték, hogy felezik a jutalékot), hogy mi így meg úgy vagyunk, ilyen papírokat tudunk villantani, tudjuk, hogy nem standard, de fizetünk kéthavi bérleti díjat előre, jószándékunk bizonyítására, elég-e így ez. Persze, így ő, tehát leperkáltuk a kétszer ötven dollár application fee-t (először csak ötvenet kért, én, a hülyeségig becsületes szóltam, hogy fejenként annyi... Valaki csapjon már fejbe, mikor ilyet csinálok), leadtuk a papírmunkát, és repeső szívvel távoztunk. Már el is terveztük, mit hova rakunk... Ehhh. Na de folytatom.
A következő napon sűrű levélváltás volt, címszavakban:
Fizetnénk-e háromhavit? - számoltunk, belefér.
De azért credit check az lesz! - fölösleges, nem lesz eredménye, hét napja vagyunk az országban.
De neki van egy cége Magyarországon, mit szólnánk hozzá, ha futtatna rajtunk ott egy credit checket? - ezen már csodálkoztam nagyon, de megírtam, hogy csak nyugodtan, ott nincs ilyen. Talán a Földhivatal szóba áll vele, de ennél messzebb nem jut. (Tudom, tudom. Norbi világosított fel, hogy nincs a csávónak cége .hu, csak kamuzik. A naivitás szócikke mellett az én képem van a szótárban.)
Fizessünk négyhavit! - számoltunk, hát tulajdonképpen belefér, és akkor sokáig nem kell erre költeni.
Négyhavi kauciót, nem bérleti díjat! - itt már az amúgy mindig korrekt Pat is mondta, hogy ez már több a soknál. A tulaj úgy gondolta, hogy fizetünk négyhavi kauciót, amiből az első év után visszakapunk egyhavit, a második év után még egyet...
Szegényes a szókincsem a bennem akkor dúló érzések leírására. A tehetetlen düh és a depresszióval fűszerezett csalódottság keveréke volt leginkább.
A száz dollárt leírtuk tanulópénznek, de a lakás elvesztésén túl engem nagyon bántott, hogy talpig becsületesen, minden információt előre közölve mentünk ebbe bele, és mégis.
Na de lakás az kell, folytattuk a keresést.
Norbi közben megnézte, amit az egyik kollégám mondott: egy Urby nevű frissen épült lakóparkot, ami a gazdag fiataloknak épült Staten Islanden. Ha rajta múlik, már aznap bekötözünk, és tény, hogy nagyrészt osztottam a véleményét. Ez ugyanis egy modern, szinte önellátó hely, jó elrendezéssel, érdekes és/vagy hasznos szolgáltatásokkal, mint például uszoda, időnként jógaóra a közös kertben, ahol egy saját gazda termel zöldségeket, amiket elad a ház lakóinak; közös főzőórák séf vezetésével a közös konyhában, víztisztító a földszinten; automata csomagtároló- és kiadó szerkezet... A jövő háza, a kicsit lepukkant semmiközepén, de hacsak agyon nem csapják az embert a HÉV-megálló és az autószerelő műhely közt, nincs baj.
Itt is problémába ütközött, hogy nincs itt múltunk. Kérdezték, hogy kezest tudunk-e jelölni; mondtam, hogy aligha. Hát, megnézik, mit tehetnek. Ennyiben maradtunk. (Azóta beszélt velük Norbi: elfogadják a rendelkezésre álló papírmunkát.)
Nézelődtünk tovább. Amiket láttunk még, és emlékszem is rá:
- a faborításos, sötét hely, ahol előtte nap bulizott valaki
- a sokgyerekes család még itt lakik (én nyolcat számoltam, Norbi szerint néhányat kétszer)
- a hárombejáratos (a fürdőszobába is nyílt bejárati ajtó... A leválasztott emeleti lakás szépségei)
- az a három, akik nem hívtak vissza
- a kicsit sötét és rácsos (ezt lehet, hogy megpróbáljuk kivenni, bár gyanúsan olcsó)
- a Starbucks feletti, ami kicsit kicsi és kicsit zajos, de C tervnek jó
- a Pat házában levő, amiben vannak érdekes megoldások, viszont elég drága
- meg az, ami két hálószobás, nappali nélkül
Elég kevésnek tűnik, pedig folyamatosan keresünk.
Most (péntek este) ott tartunk, hogy ha nem hallunk az üvegház felől valami biztatót, nekimegyünk a kicsit sötét rácsosnak. Szeptember elején már saját hely kell.
Ha az se sikerül, akkor se esik kétségbe. Egy céges összejövetelen találkoztam pár magyar kollégával, mondták, hogy nekik se volt egy leányálom az elején, de végül csak sikerült; az a kolléga pedig, aki eddig is sok tanáccsal, na meg egy mérőszalaggal segített minket, azt is megjegyezte, hogy ha nem sikerül lakást kivenni, akkor AirBnB. Ezzel megnyugtatott.
Most alszunk egyet, és meglátjuk, mit hoz a holnap.
Amúgy Pat valahogy visszaszerezte a 100 dollárt a másik Pattól - gondolom, az is rendes ember, csak a tulaj az idióta. Ez most nagy öröm, mert a HSBC letiltotta a bankkártyánkat, mondván elvesztek. Azok a kártyák, amik itt vannak a kezünkben. A pótlás szerdára várható. Nem, én se értem. Na majd folytatom.
folyadékszerűen kitöltve :DDDDD
VálaszTörlés