Lakáshegyek

A lakáskeresés, ha nem vigyáz az ember, függőséget okoz. 

Önjáró üzemmódba kapcsolva tekintettünk volna meg egy lakást a hétvégén, de a körülmények szerencsés összjátéka folytán pont indulás előtt fél órával tört ki egy derekas méretű outage az egyik támogatott rendszeren. Ugyan én magam tevőlegesen nem vettem részt a javításban, erkölcsi támogatást nyújtottam a megfáradt csapattagnak, valamint annyi ötletet szórtam rá, amiből egyet alighanem már önvédelemből is hasznosított, így vasárnap reggelre nagyjából megoldódott az eset. Hiába, a jó manager...

Visszatérve a lakástémára: azért bizonyult szerencsésnek, hogy párszáz user ideiglenesen boldogtalan volt, mert mikor indultunk volna Bay Ridge-be, eleredt az eső. És errefele nem cicózik a csapadék, sőt kimondottan bináris. (Jó, van egy köztes állapot, mikor egyszerűen csak 110% a páratartalom.) A "light rain" annyit jelent, hogy az átlagos úszó kimerészkedhet az utcára.

Norbi megszemlélte a minket a világ többi részétől elválasztó esőfalat, majd felhívta a célba vett lakás ügynökét, hogy mosógép van-e a lakban. Nem volt, sőt, a házban se.

Ez egy európai számára teljesen érthetetlen. Igen kevés New York-i lakásban van mosógép. Ahol van, ott mosógép-szárító kombó van; jó cucc a szárító, most már tudom. A legtöbb helyen azonban nincs ilyen luxuscikk, a lakók vagy a ház alagsorában található mosodába mennek, vagy, ha az sincs, akkor a ruhatisztítóra bízzák a dolgot. Tökélyre van fejlesztve a dolog, nyilván, hiszen Amerika: elviszik a cuccot, vissza is hozzák, vasalva, hajtogatva, amikor és ahova kéred... De engem nem visz rá a lélek, hogy a ruháimat idegenre bízzam. Prüdéria vagy gyakorlatiasság vagy a skót vér, esetleg ezek keveréke, de akkor se.

A házközponti mosodának még van valami romantikája: lekocog az embert a kosár ruhával, mosószerrel, találkozik szomszédaival, megbeszélik a közelmúlt eseményeit, vagy csak olvasnak, míg lejár a szárító... el tudtam képzelni magam, ahogy ezt teszem. Lehet, hogy szegényes a fantáziám, azt viszont nem láttam magam előtt, hogy bezsákolom a szennyest és kirakom az ajtó elé, vagy leadom a tisztítóban, ahol feszélyezett mosollyal felveszem aznap este vagy másnap este. Oké, most így leírva el tudom képzelni, csak nem életszerű.

Szóval a szombatra kitűzött helyen nem volt semmilyen mosási lehetőség, ezért idejekorán lemondtuk, és figyeltük, ahogy kiürült a Times Square. Igazán, ezek a mai turisták cukorból vannak.

Hogy mégse üljünk otthon egész nap, elmentünk a legközelebbi Taco Bellbe, mert olyanban még nem voltunk, éhesek viszont igen, és láttuk a televízióban, hogy tökócsóér' vágják az emberhez a tacót.

Eltalpaltunk a Madison Square Garden után két sarokra, ahol magunkba tömtük a helyi különlegességeket (egész oké volt, bár maga a hely szerintem egy edzett Köjál ellenőrt is szipogásra késztetett volna).

Tele hassal bohóságokat tesz az ember. Van, aki felteszi az utolsó zsetonját is a huszonhármasra, más megveszi azt a nagyon vágyott dolgot, amire már nagyon rég vágyik, mi történetesen moziba mentünk és megnéztük a Suicide Squadot.

Vasárnapra megbeszéltük az odavalósi ügynökkel, hogy megnézzük még egyszer a kicsit sötét lakást, hogy napvilágnál is olyan sötét-e. Ő maga nem ért rá, de megbeszélte a portással, hogy megkapjuk a kulcsot. Odamentünk, megnéztük, és valóban nem az a homályos barlang volt, amire emlékeztem, azonban legutóbbi ottjártunk óta az egyik, falba épített légkondi alatt lehullott a vakolat, és ami nem hullott le, az se nézett ki valami jól. Ez a látvány okozhatta a lehullott vakolattól kicsit odébb heverésző csótány halálát is; de, mivel elképzelhetőnek tartottuk, hogy csak alszik, inkább kiosontunk lábujjhegyen.

Kezdett kétségbeejtő lenni a helyzet. Amelyik lakás jó lenne nekünk és szeretjük is (az üvegház), nem rendelkezik még lakhatási engedéllyel. Amelyiket ki is adnák nekünk, eggyel több döglött csótányt tartalmaz az ideálisnál, és lássuk be: ami kinyír egy csótányt, az velünk is hamar végezne.

Ekkor jött Pat. Megkérdezte, megnéznénk-e azt a lakást, ami abban a házban van, ahol ő is lakik. Habozott megmutatni nekünk, mert a konyhája rémes, de mivel amúgy rendes hely... Persze, megnézzük.

Ahhoz képest, amire felkészített minket, egy gourmet-konyha várt ránk. Nem egy Ikea-remekmű, valóban, sőt, a hetvenes évek dereka is elégedetten csettintett volna a design láttán, ezt leszámítva viszont nem volt vele gond. A lakás többi része is jól nézett ki, szép fürdőszobával, így jeleztük,  hogy ha elérhető árba kerül a lakás, akár érdekelhetne is minket. Pat megnyugtatott, hogy utánanéz.

Mély elkeseredésemben ismét elkezdtem bóklászni a Trulia hasábjain. Hozzáadtam a "washer" kulcsszót a kereséshez, hogy így szűkítsem a találatok számát, erre előbukkant egy kupac szóba jöhető lakás Bay Ridge északnyugati csücskénél. Lecsaptam rögtön háromra, és még aznap este leleveleztük az ügynökkel (Hannah), hogy nem hétfőn, hanem kedden, de megnézzük az egyiket, a másik négy már elkelt (wtf, akkor miért nem veszi le?).

A hétfő estét az Upper East Side-on töltöttük. Ray, az aktuális ügynök spirituális vezetőnkként lent maradt a furgonjában, míg mi megtekintettük a lakot. Így visszagondolva nem emlékszem ennél kisebb megtekintett lakásra, de otthonos volt, és két szoba méretű hálószobával rendelkezett. (Itt a költészet és az ingatlanpiac kéz a kézben jár. Volt már olyan luk, ami 3x2 méteres területének dacára szobaként volt aposztrofálva, bár nyilvánvaló volt, hogy eredeti szerepe előszoba volt a kerti bejárat és a nappali közt. A queen size bedroom az magyar viszonylatban tkp a félszoba, a king size az, amibe befér egy dupla ágy, még ha szűkösen is. A full bedroom és társai az, ahol már mozogni is lehet.)
Itt is a mosoda lett a szűkítő tényező: a földszinti helyiségben 1, azaz egy darab mosó- és szárítógép dolgozott szorgosan, előtte szépen sorban sorakoztak a további zsák mosnivalók. Itt bizony születni kell a mosásra, csak úgy ötletszerűen nem megy. Váltottunk pár szót az esti fuvallatban is enyhe alkoholgőzt árasztó Rayjel, majd búcsút intettünk.
Megéhezvén betértünk a Midnight Diner nevű helyre, ami pont olyan volt, amilyennek az én turistalelkem elképzeli a dinereket. És itt egy szó nélkül leraktak elénk egy-egy pohár vizet, és csak utána kérdezték meg, hogy mit ennénk. Dicséretes.

Pat, akiről már-már azt hittük, hogy lemondott rólunk, küldött három új helyet, megbeszéltük, hogy kedden talizunk vele és Carmela nevű kollégájával. Kicsit átszerveztük az estét, hogy Hannah-hoz is odaérjünk, aztán repeső szívvel vártunk.
Az első két lakás az itt gyakori egy ház alsó és felső szintje volt, egyik szebb, mint a másik. Frissen felújítva, baba konyhai felszereléssel, rengeteg gardróbbal - de mosógép sehol. Tudtam, hogy fölösleges, de azért rákérdeztem. A tulaj, a tulaj ügynöke és Pat egymás szájából kapkodva a szavakat magyarázták, hogy a mosószolgáltatás mennyire egyszerű és nagyszerű és kényelmes. Én angyali mosollyal bólogattam, és mentünk a következő, azaz harmadik házhoz.

Carmela kicsit le volt konyulva, mert olyan sorrendben szerette volna mutatni a lakásokat, ahogy ő azt elgondolta: a kicsit gagyitól a töktuti felé haladva. De profi ő is, úgyhogy a konyulást is csak onnét tudjuk, hogy Pat mondta, míg megvártuk,  hogy Carmela leparkoljon.
Ez is egy kétszintes ház alsó szintje volt, közepesen gázul kinéző homlokzattal, úgyhogy összeszorult a szívem. Belépve azonban!

Eléggé szagvezérelt vagyok, és eddig csak egy-két lakás volt, ami nem volt kimondottan büdös. Itt viszont teafaillat fogadott (most már tudom, hogy a falfesték szaga volt), tehát jól indult nálam a hely. A konyha nyitott, elég sok felülettel; a nappali oké, az egyik hálószoba oké, a fürdő is rendben van, a másik háló is, a hátsó kijárat... hát, az egy hátsó kijárat, a garázs meg.... AZ EGY MOSÓGÉP!
Bizony, mosógép a garázsban. Voltak ott biciklik is meg mindenféle kütyü, amiről mondták, hogy az a tulajé, és hogy csak mosni szabad bejárni a garázsba, de az egy mosógép! És csak a mienk! Szárítóval meg minden!

Norbi finoman visszahúzott a lakásba, hogy folytassuk a körbenézést. Lemérte a nappalit, hogy befér-e a kanapé, meg egyéb ilyen gyakorlatias dolgokat tett, de mosógép! akkor én már tudtam, hogy akarjuk a helyet.
A két ügynök összeszokott párosként diskurált, míg mi ott magunkban szöszöltünk, aztán odamentem és megjegyeztem, hogy ha a fejem körül repkedő szívecskék nem lenne elég jelzés, akkor mondom külön, hogy szeretnénk ezt a lakást. Rákérdeztünk, hogy tud-e a tulaj a helyzetünkről, és ugyan még nem, de aligha lesz baj; Carmela majd rákérdez, és visszaszól.
(Az a tipikus, hogy a bérleti díjban a fűtés és a melegvíz benne van, a lakó az áramot és a főzéshez használt gázt fizeti. Itt semmi nincs az árban, de úgy gondoljuk, hogy így is rendben lesz. Pár hónap múlva már tudunk majd nyilatkozni, hogy igazunk volt-e.)

Nyugalmat erőltetve magunkra átmentünk a Hannah-val esedékes találkozó helyszínére. Míg vártunk, megcsípett egy szúnyog. Épp csak megkóstolt, mielőtt agyoncsaptam, mégis csészealjnyi duzzanat nőtt a kézfejemre. A helyi fauna nem tréfál.

Érkezett Hannah, vidáman felugráltunk a másodikra a landlord társaságában. A család még ott volt, bár sokasodtak a bőröndök a nappaliban; persze, nézzünk csak körül, így Hannah. Én nem érzem jól magam ilyenkor, mindig megkérdezem a háziakat is külön, mert hát az ő otthonukban tapodok épp - mondta a hölgy, hogy persze.
Ez a lakás a határozottan esélyes kategória volt. Nem két, hanem három hálószobás, kiváló állapotban, mosógép-szárító beépítve, légkondi, plafonba épített hangszórók - az egyetlen hibája igazából az volt, hogy a másik után láttuk. Oké, meg a környék - ez Bay Ridge úgymond "érdekes" környéke, kicsit zajos, és fura figurák mászkálnak mindenfele. (A másik a 76. utcában van, ahol a legnagyobb zajt a kabócák csapják.) Feltettünk a szokásos kérdéseket, és kiderült, hogy ez a hely még olcsóbb is, mint a másik. Megbeszéltük, hogy Hannah utánanéz, hogy hiteltörténet nélkül szóba jöhetünk-e, biztosítottuk egymást, hogy holnap beszélünk, aztán ő jobbra, mi balra el; csak mi három lépés után visszafordultunk, mert igazából mi is jobbra mentünk.

Pár méter után csörgött Norbi telefonja: Pat volt az. Carmela beszélt tulajjal, tulaj kéthavi bérleti díjat kér, egyhavi kauciót, Norbi akkor kerül a szerződésre, amikor már van munkája, és holnap este interjú, mert a tulaj látni szeretne minket, mielőtt dönt. Ilyen messzire még egy lakással se jutottunk, izgatott is lettem jócskán, alig győztem Norbit nyugtatni.

Pat emilben instruált, hogy mit hozzunk - magyarországi számlakivonatot, hogy látsszon, milyen vastagok vagyunk; referenciát a Bay Ridge-i kollégámtól, hogy milyen jófej vagyok, valamint a társadalom erkölcsi alapköve; a fizetési papírom másolatát, valamint az itteni bankszámla egyenlegét.
Nem cicóztam, egyből megkérdeztem másnap a kedvenc ED-met, hogy szokott-e referenciát írni landlordoknak. "Miért, kell?" Ja, így én. "E-mail jó lesz?" Ja, így én. "Say no more." Mire visszaértem az asztalomhoz, ott várt a levél. Alapkő, erkölcsi: pipa.

Általában a pontosság mintapéldányai vagyunk, ezért engem bántott, hogy amikor Pattel volt randink, mindig késtünk. Kicsit pirultam, mikor azt a részt olvastam a levelében, hogy tudja, hogy nem kell szólni, mert magunktól is időben indulnánk el, mert ez egy olyan találkozó, amiről nem akarunk elkésni. Értsd: "most az egyszer ne késsetek!"
Tudtam, hogy igaza van. Máskor bő húsz perc ráhagyással indultam, amit az R metró általában gúnyosan kikacagott, megrágott és kiköpött. Most másfél órával a találkozó előtt indultam, hogy ha kell, gyalog is odaérjek.
Az R metró menetrend szerint, az újabb fajta kocsival érkezett, rekordidő alatt teljesítve a Whitehall-77 Street távot. Ahogy kihajtott az állomásról, esküszöm, hogy hallottam a rosszindulatú röhögést.

A találkozóig hátralevő röpke egy óra egy részét a helyi látványosságok megtekintésével töltöttem. Norbi mindig noszogat, hogy turistáskodjak már egy kicsit, hát most megtettem: elmentem a 77. utcai "Sleeping Dragon" Pokégymhez, és jól legyőztem az ott állomásozó trainert. Kétszer.

Lassan befutott Norbi is, így átvonultunk a célhoz legközelebbi sarokra, ahol feltűnés nélkül* ácsorogtunk, míg idő nem lett.

*Az utcán levő népesség 66.66%-át alkotva ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Eljött a várva várt pillanat: a tulaj és élettársa megtekint minket. A tulaj egy ázsiai származású hölgy, a barátja egy ír csávó; kezet fogtunk, és kezdetét vette az interjú.

Gondolom, sokakban felmerült a kérdés, hogy miből is áll egy ilyen. Hát bennem is. Előző este gyakoroltuk a macskalépteket és a kommandós jelbeszédet, valamint az ötméretes felmosást, hátha lesz gyakorlati vizsga is; a biztonság kedvért megérdeklődtem Patnél,  vannak-e standard kérdések ilyenkor, netán tud-e adni egy tavalyi vizsgalapot. Megnyugtatott, hogy elég lesz, ha elmondjuk, hogy milyen rendes és tiszta bérlők vagyunk.

Erre nem került sor, a jellemünk, mint olyan, szóba se került. A második mondat a tulaj szájából az volt, hogy lesz itt nekünk egy kiülőnk, azt láttuk-e. Mondtam, hogy nem. Megnéztük. Aztán bementünk a lakásba, ott mutatták, hogy tegnap óta kifestették az egyik szobát; körbe akarunk-e nézni?, mondtam nem kell, már láttuk. Rátértünk a részletekre. Majd odaadja a napokat, hogy mikor melyik szemetet rakjuk ki, mert itt újrahasznosítás van, de nagyon. És kellenek a függönyök? Mert akkor itt hagyja, de ha nem, akkor legfeljebb elviszi. És ha valami elromlik, eszünkbe ne jusson megjavítani (itt Norbi kicsit elszontyolodott), a párja az építőiparban dolgozik, ő javít meg mindent.
Egyszóval nem volt itt semmi interjú, az első perctől úgy beszélt, mintha eldöntött ügy lenne. Részemről rendben volt ez.

Átadtuk az összes papírt - a magyar banki egyenleg láttán felszaladt a szemöldöke, de számítottam erre, és gyorsan megmutattam az enyémet, ahol ott volt dollárra átváltva, így helyre került a szemöldök.

Úgy volt, hogy szombaton írjuk alá a szerződést, de valahogy sikerült úgy manőverezni, hogy holnap, azaz csütörtökön lesz a nagy nap. Elmagyarázták, hogy milyen csekkeket kell hoznunk, milyen névre és méretben, valamint ezen a ponton került szóba az is, hogy milyen vécépapírt ne használjunk, illetve ha dugulás van, eszünkbe ne jusson vegyszert használni. Furák ezek az amerikaiak néha.
Azt is megbeszéltük, hogy a költözés elsején lesz.

Örömünket jól palástolva elbúcsúztunk, hogy akkor majd holnap, és útnak eredetünk.
Az első sarkon betértünk egy cukrászdába, ahol elfogyasztottunk egy sört (fejenként és belga import), valamint egy nutellás sajttortát, illetve egy baba rum nevű cuccot.

Megérkezett a második debit kártya, rögtön ki is próbáltuk: declined. De mivel Norbi indulás előtt kipróbálta őket, éltünk a gyanúperrel, hogy a kártyaolvasó kért olyat a kártyától, amit az nem tud. Ismét az OTP kártya sietett a megmentésünkre, mint már oly sokszor.

Hazafele menet bementünk az egyik helyi dm-szerűségbe, ott már tudtam debittel fizetni. Öröm, bódottág, kis üveg kéztisztító lötty. Most meg alvás, holnap nagy nap lesz.