Edződés

Ha már úgyis ez a téma...

Na és ha már edzés.
Az első hónapban elvoltam az ideiglenes lak edzőtermében. Reggelente lekocogtam a negyedikre, ahol volt a kicsit kopottasnak tűnő terem (valójában rendes gépek vannak ott, jól fel van szerelve a maga módján. Egyenes rúd az nincs, minden egyéb volt), és megküzdöttem a reggeli csúcsforgalommal: általában egy nyugdíjasszerű pár nézte a híreket biciklizés közben, velük a második héten már szégyenlős biccentéseket váltottunk; aztán volt a szórakozott csajszi, aki húsz perc elliptikusozás után vette észre, hogy nincs bedugva a füles dugója a telefonba; az ázsiai jellegű csajszi, aki időnként mezítláb tolta a futógépen, és többször volt olyan, hogy ott volt, mikor jöttem, és még mindig futott, mikor már mentem; a gyúrós csávó, aki rendesen, odafigyelve edzett, és egyszer elismerően nyilatkozott az én edzésemről is; és persze a kedvencem, a szürke mackós hipsztersrác, aki a tankönyvben leírtak szerint tolta: bejött, kétszer körzött a vállával, előszedte a második legnehezebb kézisúlyzót, csinált vele három-négy tolást, aztán szelfi, és már ott se volt.

Megj.: Nyilván figyelem a népeket egy ilyen kis kihasználtságú teremben, és mindig úgy helyezkedek, hogy lássam, ha valaki épp a hátam mögé oson egy 45 fontos súlyzóval. Túlélésre hajtok, mindig mondom. Az, hogy érdekes embereket látok, már más kérdés.

Aztán ahogy brooklyniak lettünk, más után kellett nézni. Adta magát az iroda alagsorában üzemelő terem, ahol a céges bérlettel gyakorlatilag havi három szem mogyoróért lehet járni. A nehézséget az jelentette, hogy nem voltam rajta a Listán, és csak annak jár a tökócsó bérlet, aki rajta van. Mindegy, volt itt is próbalehetőség, úgyhogy vittem a cuccot és edzettem egy jót, na meg intézkedtem, hogy rákerüljek a Listára.
Csupán két apróság árnyalta a képet: elfelejtettem papucsot vinni, és elfelejtettek szólni, hogy saját lakat kell hozni a szekrényekhez. Így történt, hogy a hátizsákommal édes kettesben zuhanyoztam, az edzőcipő támogatásával.

Hogy végül nem ebben a teremben kötöttem ki, az a helyi crossfit box bűne (és hogy sokáig tartott a Listára kerülés). Még Bépesten nézegettem, hogy ha Bay Ridge-be költözünk, milyen opciók vannak, és ráakadtam a fantáziadúsan Bay Ridge Crossfit névre hallgató egységre. Próbaóra csak szombatonként van, az első szombaton a Color Run volt, úgyhogy szeptember tizedikén jelentem meg, tudatlanságot színlelve (egy ingyen edzést akartam, olyan nagy bűn az?).
Ismerem én az etikettet, volt nálam minden. Edzőruha, papucs, zuhanyzós- és edzős törülköző, kesztyű, csak edzésre használt cipő, Polar kütyü, kulacs.
A terem viszont egyetlen luk. Három méter széles, húsz méter hosszú. Az oldalfalak mentén evezőgépek, rudak, egyéb kütyük; a végén egy tágas vécé, mellette súlyzókorongok (vagy mi a tök annak a neve, amit a rúd két végére rak az ember, hogy nehéz legyen), és ennyi.
Átöltöztem a vécében, aztán kezdődött is az óra: fejtágító a crossfit jóságáról pár szóban, nyúlfarknyi edzés, aztán mehettünk is isten hírével.
Mivel piciny a terem, amikor futni kell, azt odakint intézzük, úgyhogy a csak edzős, "tiszta" cipőm azóta elhagyatva hever.

(A szerk. megjegyzése: épp hazafele megyek a metrón, és bizony beültem két amúgy se nádszál alkat közé harmadiknak, hogy tudjak blogolni. Most, hogy leszállt a bal oldali nádszál, átcsúsztam a bal oldali ülésre, hogy a jobb oldali szomszéd érezze, hogy nem közeledési szándékból préselődtem hozzá öt hosszú megállón keresztül. Etikett, az van.)

Nyilván tudtam, hogy én ezt akarom, csak az volt a kérdés, hogy melyik bérletopciót választom: a tízalkalmast á 125 dollár, vagy a havit 185-ért.
Közben már több megközelítésben is levezettem a feladatot, és mindig ugyanarra jutottam.

Feladat Hű Olvasóimnak: melyik mikor éri meg jobban?
Háttérinformációk: a tízalkalmas a vételtől fél évig felhasználható, naponta többszöri belépésre is feljogosít, de tételezzük fel, hogy napi max egyszer járok edzésre. A havival is be lehet menni naponta többször, de lásd fentiek; érvényessége a hónap x. napjától a következő hónap x. napjáig tart.

A helyes megfejtők közt kisorsolunk egy éves előfizetést a blogra, valamint egy iható New York-i kávét, ha valaha találok olyat. A játékban nem vehetnek részt azok, akiknek már lukat beszéltem erről a hasába múlt pénteken.

Azóta is járok szorgosan, ma például olyat csináltam, amit még soha: 30 db Box Jump, azaz felugrás egy húsz hüvelyk magas dobozra. Jó dolog ez a crossfit. És én nem leszek olyan, mint a crossfitesek, akik csak a crossfitről tudnak beszélni! Ugye, Norbi? A múlt héten is beszéltünk másról egyszer.

Szóval beszéljünk akkor a crossfitről.

Eddig akárhány súlyzós blogot olvastam, mind kitért pár bejegyzés erejéig a crossfitre, jellemzően azt hangoztatva, hogy sérülésveszélyes, és idióta gyakorlatok vannak benne, és hogy az edzők kutyaütők.

Ugyanezeken a blogokon szoktak olyan bejegyzések is lenni, amik azt tárgyalják, hogyan emeljük meg testsúlyunk háromszorosát tricepszből, illetve elnéző bejegyzések a különböző szteroidok és effélék használatáról, egyfajta férfias összekacsintással, hogy naná hogy használják sokan (mi persze sosenem!), minek tagadni, ugye, de hát attól lesz ilyen szép izmos.
Az ilyeneket olvasva általában bánatosan sóhajtok és tovagörgetek, vagy kipufogom magam Norbinak. Jó hallgatóság, mindig elmesélem neki, mi volt aznap az edzésen - ő pedig minden edzés előtt figyelmeztet, hogy "aztán óvatosan". És óvatos is vagyok. Még hogy sérülésveszély... Ha nekimegy az ember ész nélkül a feladatnak, jó eséllyel fájni fog. Súlyokkal végzett, akár saját testsúlyos feladatnál oda kell figyelni, be kell gyakorolni a helyes mozdulatot, ennyi.

A gyakorlatok közt nem végeztem még olyat, ami hülyeség lenne (a blogokban is általában valami idiótáról készült videókat szoktak mutogatni, aki a fülével próbálja működtetni a a lábtolót, vagy nyolcvankilós önsúllyal ugrik háromszáz kiló alá). Emelni kell dolgokat, időnként labdát dobálni, felugrálni dobozra vagy ugrókötelezni, futni, fekvőtámaszozni, húzódzkodni... egyik sem ördögtől való (bár mi tagadás, az ötvenedik ismétlésnél már kezdhet annak tűnni).

Az edzők... na abból van mindenütt mindenféle. Van, aki elvégzi a tanfolyamot, és utánaolvas, netán egyetemet is végzett, ahol az anatómia legapróbb részleteit is megismerte; karvalyként figyeli edzettjeit, szól, ha nem jót lát és megmutatja vagy elmagyarázza, hogyan kell jól csinálni - és persze van az a típus is, aki az "emelgessél nagy súlyokat, azt' erősödöl" elvet terjeszti, és ezen túl nem sokkal járul hozzá az óra folyásához. Voltam ilyennél és olyannál is. A tárgyi tudásukat saját jártasság híján nem tudom teljes pontossággal megítélni, de ha valaki elmagyarázza, hogy ez az izom hogyan tapad melyik csonthoz, vagy ha levezeti szépen ott helyben a táblán, hogy azért nem jó rugózva csinálni az adott gyakorlatot, mert bár kényelmesnek érződik, ennyi és ennyi terhelést jelent az ízületeknek, akkor hajlamos vagyok feltételezni, hogy sejti, miről beszél. Itt szerintem inkább a technikához értenek az edzők, ahhoz viszont igen. (Lehet, hogy anatómiához is, csak arról nincs szó). Fene hitte volna, hogy fogok én harminc kilóval szakítani, vagy harmincszor felugrani egy több, mint 50 centi magas fadobozra, erre tessék. Elmagyarázta az egyik, mit hogyan kéne, és addig igazgatott meg magyarázott, míg az alapmozdulat már ment üresjáratban és egy icipici súllyal; a következő tovább finomított, és felhívta a figyelmemet a beleguggolás fontosságára, így már ment nagyobb súllyal is, mert szinte ugrik az magától, ha jó a technika. (Oké, ez a "magától" enyhe túlzás.) A dobozra ugráshoz megnéztem önszorgalomból egy videót, aztán már csak a biztatás kellett a mai edzőtől, hogy persze hogy meg tudom csinálni. Meg is csináltam. Erősen koncentráltam minden ugrás előtt, mert a távolságokat csak tapasztalati úton érzékelem, és ha nem figyelek, előfordulhat, hogy túl alacsonyra ugrok, és persze be voltam tojva végig, de akkor is megcsináltam.

Na jó, mára ennyit a crossfitről. Legközelebb elmesélem, milyen volt ötven fekvőtámaszt csinálni.

Amúgy az benne az egyik legjobb, hogy ma mondjuk megcsináltam a 6x3 guggolást 95 fonttal, míg egy másik csaj 225 fonttal tettel ugyanezt, de gond ez? Nem. Annyival csináltam, amennyivel én akkor épp úgy gondoltam, hogy meg tudom csinálni (az egyéni maximum 85%-a volt az előírás, és fene tudja, mennyi a maximumom - itt nem kell felemelni guggoláshoz a súlyt, ami megnöveli a hatósugaramat). Nem tudok felhúzódzkodást csinálni? Sebaj, csinálok helyette ring row-t (olyan, mint a TRX-es evezés, csak gyűrűn), és idővel fogok tudni húzódzkodni is.

És odajönnek bemutatkozni a többiek, nem mind, de azért elegen.

Szóval ennyit mára a crossfitről.

A' időnek járásárul III

Kedves TV2.

Hideg van. Nagyon hideg. Felfogtuk. Tél van b+, monnyámámástis.

Magam alatt a fát

...de hát kellett, na. A tegnapi történés második része.

Elmentem vért adni tegnap. Sok szeretettel vártak, megcsapoltak, utána indultam a másik vérszívóhoz, az OTP-hez, hogy ha már telefonon nem adnak időpontot, akkor legalább személyesen.

Én voltam az aznapi első ügyfél a hiteleseknél. Rajtam kívül ügyfél nem is volt bent (8 után érkeztem kicsivel). Pár másodperc után szólítva is lettem az ügyintézőhöz, megkérdezte, hogy mi ügyben jöttem, felmutattam neki A Levelet. Elolvasta, kattintgatott kettőt a számítógépén, majd megcsörrent az asztali telefonja. Felvette. Elkezdett beszélni valami kollégájával, aki egyben országos nagy cimborája is. És trécseltek bő tíz percen keresztül.

Az OTP-nél ritkán van szék a pultok előtt. (Gyorsítja az ügyintézést, ha az ügyfél kényelmetlenül érzi magát és így akár dolgavégezetlenül is elmegy.) Itt sincs szék, ácsorogtam szépen és félfüllel hallgattam,ahogy jóízűen társalog az ügyintéző.

Végre elköszönt kedves barátjától, és kitüntetett figyelmével. Következett az ügyintézés, ami állt különféle beszkennelt lapok egyesével történő kinyomtatásából. Nekem semmi szerepem nem volt ott, nem kellett semmit csinálnom, még a személyimet se kellett felmutatnom. Csak ácsorogtam, ahogy az ügyintéző lassított felvételeket megszégyenítő igyekezettel ingázott a nyomtató és az asztala között. Hát ezért kellett személyesen megjelennem a bankfiókban.

Elárulta, hogy ha az eredeti szerződéshez kellett két tanú és egy tolmács, akkor most is kelleni fog - szintén nem egy olyan titkosítású információ, amit telefonon ne lehetne a fülembe susogni. Megállapítottuk, hogy akkor lehet, hogy így a péntek nem valószínű, hogy összejön (akkor van éppen a német Budapesten), de megosztotta velem a telefonszámát, hogy akkor majd telefonáljak, illetve elkérte az enyémet (miért kérik el minden egyes alkalommal? ott van benne a számlaadataim közt), hogy ha sokáig nem jelentkezek, akkor majd ő hív engem.

Egyben figyelmeztetett, hogy bár náluk nincs határideje a szerződésmódosítás aláírásának, a Földhivatal nem ül örökkön örökké a tulajdoni lap bejegyzésén, ezért figyeljek oda, hogy ne halasszam sokáig ezt az aláírást, mert különben újra kell indítani az ügyintézést. És az ugye sok pénz.

Ha az eddigiektől nem is ment volna fel bennem a pumpa, ettől már igen. Ugyanis a szerződést aláírtuk március nagyon elején. Az OTP-hez bevittem az összes papírt március nagyon elején+2 nap (még mindig egyszámjegyű a dátum). Az OTP, aki 30 napon belülre vállalta az igen/nem döntés meghozatalát, május 2-án kelt levélben tudatta velem jóváhagyását, mely levél május 9-én érkezett meg hozzám. És akkor én figyeljek oda?!

Akartam még kérdezni az előtörlesztésről, de annyira nézegetett már a mögöttem állókra, hogy azt mondtam magamban (harmincöt perc ácsorgás után), hogy fenének kell ez, elköszöntem és mentem dolgozni. Gratulálok, OTP.

Az OTP-től távozás után elkezdtem tanúkat és tolmácsokat gyűjtögetni, és mikor úgy tűnt, lennénk elegen péntekre, megkíséreltem felhívni kedves ügyintézőmet. Rövidre fogva a történetet, másfél órán keresztül folyamatosan hívtam, egyszer se vette fel. Egyszer foglalt volt a szám, innét tudom, hogy a készüléke továbbra is működik és ő is él még. De fel nem vette.

Másfél óra után felhívtam a központi számot, hogy megérdeklődjem, lehet-e valamilyen módon hatást gyakorolni rájuk, hogy vegyék fel. De persze nem. Hiszen központba vannak kötve. Úgyhogy megkérdeztem, hogyan tehetek panaszt, és lehet telefonon keresztül, megragadtam hát az alkalmat.

Most persze gyötör a bűntudat, hogy jaj-jaj, hogy tehettem ilyet, de hát... Ahogy végiggondoltam a tegnap reggelt, hogy milyen bunkó módon bánt velem, meg a nőci is, aki felvette, majd a bemutatkozásom után azonnal le is tette, simán megérdemlik, hogy valaki "fentről" tudassa velük, hogy nem minden ügyfelet boldogítja ez a megalázó, fensőbbséges bánásmód. 

Az OTP is, persze. Lakáshiteles vagyok, belém lehet rúgni, hiszen harminc évre elköteleztem magam, nekem úgyis mindegy, nekem muszáj ügyfélnek maradni. Az csak az én hagymázas képzelgésem, hogy attól azért lehetne emberien bánni velem. Mondhatta volna azt a cimborájának, hogy "ügyfél van nálam, majd visszahívlak", de nem tette. Megbeszélhettünk volna mindent telefonon, de nem, berendeltek személyesen (mintha egyik "hivatal" se lenne tisztában a munkaidő fogalmával -- én történetesen szeretek időben beérni a munkahelyemre, mert tisztában vagyok vele, hogy onnét kapom a fizetésemet). Felvehette volna a telefont legalább egyikük, de nem tették.

A bűntudatot leszámítva (ami azért el fog múlni még pár ilyen egyesélyes csörte után) még az a rossz érzés is van bennem, hogy meg fogom én ezt szívni. Névvel, számlaszámmal tettem panaszt, ha ki akarnak velem szúrni bosszúból, megtehetik, és alighanem meg is fogják tenni. 

Vannak napok...

Lásd még: Frederick Forsyth hasoncíműje. 

A reggel még egész jól indult. Kicsit elgatyáztam az időt, azaz elingeztem, mert vasaltam, de azért még időben elindultam, hogy jókor a Nyugati téri postára érjek azért a levélért, amihez az értesítőt a postás akkor dobta be, amikor pedig otthon voltam, no de sebaj, a postások már csak ilyenek. Hogy olvashatatlanul ír, és csak remélni tudtam, hogy egyáltalán nekem szól a levél és nem valamelyik szomszédét próbálom meg átvenni, az már igazán semmiség, nem is tudom, miért akadok ki ilyesmin.

Ahogy átvágtam a nyugdíjfolyósító előtti parkolón, megláttam és -hallottam egy öregurat, aki fel akarta váltatni az arra járókkal az ötszázasát, hogy legyen miből etetni a parkolóautomatát. Az előttem levő két ember elment mellette reagálás nélkül, és én is arra gyúrtam, hogy "sajnos nincs apróm", de három lépésre a bácsitól a jobb énem vette át az irányítást, és már vettem is le a hátizsákomat, hogy nézzük, hátha akad annyi apró. Akadt, a bácsi örült, megkérdezte, hogy iskolába megyek-e, úgyhogy én is örültem. (Nem, nem annak, hanem hogy kedves volt.)

A postán már teljesen más volt. Annak még örültem, hogy nem várnak előttem sokan, de mikor bezárták az egyik pultot, akkor már nem örültem. A legkevésbé pedig akkor örültem, mikor a postás nőci a személyimet gondosan megdörgölve a kezével közölte, hogy ez a levél bizony nincs itt, mert ma próbálja meg újra kézbesíteni a postás. Oké, alacsony az ingerküszöböm, de egyre jobban kezelem, most se téptem le senki fejét. És tényleg, ha hunyorítva nézem a macskakaparást az értesítőn, legalább egy méterről, ellenfényben, akkor az újbóli kézbesítés dátumát akár 11/05/16-nak is lehet olvasni. És persze én vagyok a hülye, mert nem tudom, hogy a postás pont egy héttel az első kézbesítés után próbál megint kézbesíteni. Megéltem már több mint harminc évet, és nem vagyok tisztában egy teljesen más szakma alapjaival, hát szégyelljem magam.

Ámde mivel én rosszindulattal teli bajkeverő vagyok, nem elégedtem meg ennyivel: megkérdeztem, hogy lehet panaszt tenni a postásra - tele van már vele a bögyörőm, ez nem az első eset, hogy csak behajítja az értesítőt, és persze, ez a "természetes" postáséknál, de egyrészt nem az, másrészt meg akkor már legyen benne annyi tisztesség, hogy az újbóli megkísérlésnél bent hagyja a postán a levelet, ha úgyse próbálja meg kézbesíteni. 

Mondta a nyanya, hogy a harmadikon. Felcaplattam - na ott már tekintélyes sor állt. Így is épp hogy időben voltam a munkába menéshez, úgyhogy a postás végezheti tovább ilyen ocsmány módon a munkáját.

Következett a második napirendi pont. Az OTP elfogadta a kötelemmódosítási kérelmemet (és alig két hónap kellett hozzá - de merek én panaszkodni?), és felszólítottak, hogy a részletekhez lépjek kapcsolatba a Semmelweis utcai fiókjukkal. Közvetlen szám nincs, csak központi. Felhívtam, megkértem a kedves ügyintézőt, hogy ugyan kapcsoljon már oda. Odakapcsolt. Egy olyan kedves, aranyos hölgy vette fel a bankfiókban, hogy igazán kimagasló egyede lehet fajtájának: "de hát én nem lakáshiteles vagyok" felkiáltással simán levágta volna a telefont, ha nem könyörgöm ki, hogy átkapcsoljon a lakáshitelesekhez. Ahol békésen csörgött a telefon perceken keresztül, és nem vette fel senki. Újra a központi szám, újra átkapcsoltak, az előbbi mintapéldány olyan elgyötört hangon szólt hozzám, mintha nem másodjára, hanem legalább ezredjére beszéltem volna vele. "Honnét tudja a számomat?" - nem tudom a számát, engem odakapcsolnak, kapcsoljon át X ügyintézőhöz. Átkapcsolt. A telefon addig csörgött, mígnem bontott a központ. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni.

Eszembe jutott, hogy a két évvel ezelőtti jegyzetfüzetem, benne X ügyintéző telefonszámával még esetleg megvan valahol, és meg is volt. Felhívtam a számot. Bontott a központ két perc csörgés után. Felhívtam megint. És megint. Negyedjére felvette. Bemutatkoztam, mondtam, hogy milyen ügyben keresem, erre letette. Felhívtam megint. És megint. Végre felvette. Megint elmondtam, ki vagyok és mit akarok, mire közölte, hogy ó, telefonon ők nem adnak időpontot, menjek be a bankfiókba. Munkaidőben, persze. Ja, és vigyem a levelet.

Ezek után nem meglepő, hogy nem a legjobban alakult a napom se, de azért valahogy átrágtam magam rajta - nem sikerült semmit elintéznem, netán befejeznem, na de holnap is lesz nap, és az már egy másik nap lesz. És úgy terveztem, hogy munka után beugrok a Culinarisba, hogy vegyek hatmagos lisztet és süssek jó kis hatmagos kenyeret, és lefényképezzem és feltöltsem arckönyvre. 

Én kis naiv... hát persze hogy nem volt a boltban olyan. És hiába volt segítőkész az egyik pénztároscsaj, ha a másik bolt, amit fel akart hívni, hétkor bezárt (ekkor fél nyolcat írtunk), és kedves kolléganője úgy mondta, hogy hát az hétkor bezárt, hogy ökölbe szorult az öklöm. Miért kéne nekem fejből tudni az összes boltjuk nyitvatartási rendjét? Na jó, nem volt hiába segítőkész a pénztároscsajszi, mert most azért sok szeretettel emlékszem rá, de igazából esélytelen, hogy ma már jókedvre derüljek.

Holnap lesz az újabb menet az OTP-vel. Egy jó kis hajnali véradás után. Most nem tölt el különösebben jó érzés emiatt.

Az Hejjesirásrúl

Épp most olvastam tanult kollégám jótanácsait az angol beszéd rejtelmeiről - nem mondom, hogy nem jól mondta, mert bizony jól mondta, mégis, én az alapoknál kezdeném. Jelesül a Zanyanyelvvel.

Középsúlyos brummogás következik.

Mert nincs még egy hete, hogy erről folytattam társalgást egypár (5-6) emberrel. Mindegyikük úgymond kiművelt emberfő volt, felsőfokú tanulmányaikat befejezték, tehát fel lehet tételezni róluk egy bizonyos tanultsági szintet. És mégis, egyetlen ember volt csak közülük, aki azt mondta, hogy nem folytatja az írásbeli társalgást egy ismerősével, mert a helyesírása és központozása a tűrhetetlen szintet érte el. A társalgás többi résztvevője pedig nem értette, hogy ez miért kizáró tényező. Hiszen miért fontos, hogy helyesen írjunk magyarul? Ne legyünk már ilyen kicsinyesek, hogy ezen kiakadunk. Senki nem ír helyesen magyarul, hiszen nem is írunk manapság, csak angolul. A munkahelyen, ugyebár.

Ugyanezek az emberek, akik szerint a "megnéznám azt a filmet" elfogadható, kérdezik meg a guglit vagy engem, hogy akkor ez most itt "it's a beautiful day" vagy "its a beautiful day". És mikor megmondom a helyes megfejtést, megköszönik. Mert angolul elszúrni valami nyelvtanit, az ciki. Azt látják a Külföldiek. Magyarul ugyanez vagy ennél súlyosabb hiba (például a "nem-e az ő autója") már teljesen rendben van. Ha ebben javítom ki őket, akkor én vagyok a kicsinyes okoskodó.

Nem vagyok nemzetiszínkockás kilencszercsavarodó DNS-ű ősmagyar, az oviban se turulmadár volt a jelem. De a kutyafáját neki, aki a saját anyanyelvét hibásan beszéli, legalább annyi engedményt tegyen, hogy nem  hirdeti igénytelenségét, mint követendő példát - csak mert multinacionális cégnél dolgozik, ahol a hivatalos nyelv az angol, nem tesz úgy, mintha ez rögtön feljogosítaná a magyar nyelv tudatlanságból és/vagy lustaságból eredő meggyalázására. 

Ha előtte húsz évig sikerült helyes nyelvtannal beszélnie, akkor ezután is sikerülni fog; ha most nem sikerül, akkor eddig sem úgy beszélt, és gyávaság azzal takarózni, hogy a napi két órányi angol beszéd és öt e-mail elfeledtette vele az anyanyelvét.

Brumm.

Disclaimer: közel sem tökéletes a helyesírásom. Tisztában vagyok ezzel. Aki ezen bejegyzésen felbuzdulva hívja fel a figyelmemet a korábbi bejegyzésekben előforduló hibákra, annak előre is köszönöm, amint lehet, javítom őket.