Magam alatt a fát

...de hát kellett, na. A tegnapi történés második része.

Elmentem vért adni tegnap. Sok szeretettel vártak, megcsapoltak, utána indultam a másik vérszívóhoz, az OTP-hez, hogy ha már telefonon nem adnak időpontot, akkor legalább személyesen.

Én voltam az aznapi első ügyfél a hiteleseknél. Rajtam kívül ügyfél nem is volt bent (8 után érkeztem kicsivel). Pár másodperc után szólítva is lettem az ügyintézőhöz, megkérdezte, hogy mi ügyben jöttem, felmutattam neki A Levelet. Elolvasta, kattintgatott kettőt a számítógépén, majd megcsörrent az asztali telefonja. Felvette. Elkezdett beszélni valami kollégájával, aki egyben országos nagy cimborája is. És trécseltek bő tíz percen keresztül.

Az OTP-nél ritkán van szék a pultok előtt. (Gyorsítja az ügyintézést, ha az ügyfél kényelmetlenül érzi magát és így akár dolgavégezetlenül is elmegy.) Itt sincs szék, ácsorogtam szépen és félfüllel hallgattam,ahogy jóízűen társalog az ügyintéző.

Végre elköszönt kedves barátjától, és kitüntetett figyelmével. Következett az ügyintézés, ami állt különféle beszkennelt lapok egyesével történő kinyomtatásából. Nekem semmi szerepem nem volt ott, nem kellett semmit csinálnom, még a személyimet se kellett felmutatnom. Csak ácsorogtam, ahogy az ügyintéző lassított felvételeket megszégyenítő igyekezettel ingázott a nyomtató és az asztala között. Hát ezért kellett személyesen megjelennem a bankfiókban.

Elárulta, hogy ha az eredeti szerződéshez kellett két tanú és egy tolmács, akkor most is kelleni fog - szintén nem egy olyan titkosítású információ, amit telefonon ne lehetne a fülembe susogni. Megállapítottuk, hogy akkor lehet, hogy így a péntek nem valószínű, hogy összejön (akkor van éppen a német Budapesten), de megosztotta velem a telefonszámát, hogy akkor majd telefonáljak, illetve elkérte az enyémet (miért kérik el minden egyes alkalommal? ott van benne a számlaadataim közt), hogy ha sokáig nem jelentkezek, akkor majd ő hív engem.

Egyben figyelmeztetett, hogy bár náluk nincs határideje a szerződésmódosítás aláírásának, a Földhivatal nem ül örökkön örökké a tulajdoni lap bejegyzésén, ezért figyeljek oda, hogy ne halasszam sokáig ezt az aláírást, mert különben újra kell indítani az ügyintézést. És az ugye sok pénz.

Ha az eddigiektől nem is ment volna fel bennem a pumpa, ettől már igen. Ugyanis a szerződést aláírtuk március nagyon elején. Az OTP-hez bevittem az összes papírt március nagyon elején+2 nap (még mindig egyszámjegyű a dátum). Az OTP, aki 30 napon belülre vállalta az igen/nem döntés meghozatalát, május 2-án kelt levélben tudatta velem jóváhagyását, mely levél május 9-én érkezett meg hozzám. És akkor én figyeljek oda?!

Akartam még kérdezni az előtörlesztésről, de annyira nézegetett már a mögöttem állókra, hogy azt mondtam magamban (harmincöt perc ácsorgás után), hogy fenének kell ez, elköszöntem és mentem dolgozni. Gratulálok, OTP.

Az OTP-től távozás után elkezdtem tanúkat és tolmácsokat gyűjtögetni, és mikor úgy tűnt, lennénk elegen péntekre, megkíséreltem felhívni kedves ügyintézőmet. Rövidre fogva a történetet, másfél órán keresztül folyamatosan hívtam, egyszer se vette fel. Egyszer foglalt volt a szám, innét tudom, hogy a készüléke továbbra is működik és ő is él még. De fel nem vette.

Másfél óra után felhívtam a központi számot, hogy megérdeklődjem, lehet-e valamilyen módon hatást gyakorolni rájuk, hogy vegyék fel. De persze nem. Hiszen központba vannak kötve. Úgyhogy megkérdeztem, hogyan tehetek panaszt, és lehet telefonon keresztül, megragadtam hát az alkalmat.

Most persze gyötör a bűntudat, hogy jaj-jaj, hogy tehettem ilyet, de hát... Ahogy végiggondoltam a tegnap reggelt, hogy milyen bunkó módon bánt velem, meg a nőci is, aki felvette, majd a bemutatkozásom után azonnal le is tette, simán megérdemlik, hogy valaki "fentről" tudassa velük, hogy nem minden ügyfelet boldogítja ez a megalázó, fensőbbséges bánásmód. 

Az OTP is, persze. Lakáshiteles vagyok, belém lehet rúgni, hiszen harminc évre elköteleztem magam, nekem úgyis mindegy, nekem muszáj ügyfélnek maradni. Az csak az én hagymázas képzelgésem, hogy attól azért lehetne emberien bánni velem. Mondhatta volna azt a cimborájának, hogy "ügyfél van nálam, majd visszahívlak", de nem tette. Megbeszélhettünk volna mindent telefonon, de nem, berendeltek személyesen (mintha egyik "hivatal" se lenne tisztában a munkaidő fogalmával -- én történetesen szeretek időben beérni a munkahelyemre, mert tisztában vagyok vele, hogy onnét kapom a fizetésemet). Felvehette volna a telefont legalább egyikük, de nem tették.

A bűntudatot leszámítva (ami azért el fog múlni még pár ilyen egyesélyes csörte után) még az a rossz érzés is van bennem, hogy meg fogom én ezt szívni. Névvel, számlaszámmal tettem panaszt, ha ki akarnak velem szúrni bosszúból, megtehetik, és alighanem meg is fogják tenni. 

Vannak napok...

Lásd még: Frederick Forsyth hasoncíműje. 

A reggel még egész jól indult. Kicsit elgatyáztam az időt, azaz elingeztem, mert vasaltam, de azért még időben elindultam, hogy jókor a Nyugati téri postára érjek azért a levélért, amihez az értesítőt a postás akkor dobta be, amikor pedig otthon voltam, no de sebaj, a postások már csak ilyenek. Hogy olvashatatlanul ír, és csak remélni tudtam, hogy egyáltalán nekem szól a levél és nem valamelyik szomszédét próbálom meg átvenni, az már igazán semmiség, nem is tudom, miért akadok ki ilyesmin.

Ahogy átvágtam a nyugdíjfolyósító előtti parkolón, megláttam és -hallottam egy öregurat, aki fel akarta váltatni az arra járókkal az ötszázasát, hogy legyen miből etetni a parkolóautomatát. Az előttem levő két ember elment mellette reagálás nélkül, és én is arra gyúrtam, hogy "sajnos nincs apróm", de három lépésre a bácsitól a jobb énem vette át az irányítást, és már vettem is le a hátizsákomat, hogy nézzük, hátha akad annyi apró. Akadt, a bácsi örült, megkérdezte, hogy iskolába megyek-e, úgyhogy én is örültem. (Nem, nem annak, hanem hogy kedves volt.)

A postán már teljesen más volt. Annak még örültem, hogy nem várnak előttem sokan, de mikor bezárták az egyik pultot, akkor már nem örültem. A legkevésbé pedig akkor örültem, mikor a postás nőci a személyimet gondosan megdörgölve a kezével közölte, hogy ez a levél bizony nincs itt, mert ma próbálja meg újra kézbesíteni a postás. Oké, alacsony az ingerküszöböm, de egyre jobban kezelem, most se téptem le senki fejét. És tényleg, ha hunyorítva nézem a macskakaparást az értesítőn, legalább egy méterről, ellenfényben, akkor az újbóli kézbesítés dátumát akár 11/05/16-nak is lehet olvasni. És persze én vagyok a hülye, mert nem tudom, hogy a postás pont egy héttel az első kézbesítés után próbál megint kézbesíteni. Megéltem már több mint harminc évet, és nem vagyok tisztában egy teljesen más szakma alapjaival, hát szégyelljem magam.

Ámde mivel én rosszindulattal teli bajkeverő vagyok, nem elégedtem meg ennyivel: megkérdeztem, hogy lehet panaszt tenni a postásra - tele van már vele a bögyörőm, ez nem az első eset, hogy csak behajítja az értesítőt, és persze, ez a "természetes" postáséknál, de egyrészt nem az, másrészt meg akkor már legyen benne annyi tisztesség, hogy az újbóli megkísérlésnél bent hagyja a postán a levelet, ha úgyse próbálja meg kézbesíteni. 

Mondta a nyanya, hogy a harmadikon. Felcaplattam - na ott már tekintélyes sor állt. Így is épp hogy időben voltam a munkába menéshez, úgyhogy a postás végezheti tovább ilyen ocsmány módon a munkáját.

Következett a második napirendi pont. Az OTP elfogadta a kötelemmódosítási kérelmemet (és alig két hónap kellett hozzá - de merek én panaszkodni?), és felszólítottak, hogy a részletekhez lépjek kapcsolatba a Semmelweis utcai fiókjukkal. Közvetlen szám nincs, csak központi. Felhívtam, megkértem a kedves ügyintézőt, hogy ugyan kapcsoljon már oda. Odakapcsolt. Egy olyan kedves, aranyos hölgy vette fel a bankfiókban, hogy igazán kimagasló egyede lehet fajtájának: "de hát én nem lakáshiteles vagyok" felkiáltással simán levágta volna a telefont, ha nem könyörgöm ki, hogy átkapcsoljon a lakáshitelesekhez. Ahol békésen csörgött a telefon perceken keresztül, és nem vette fel senki. Újra a központi szám, újra átkapcsoltak, az előbbi mintapéldány olyan elgyötört hangon szólt hozzám, mintha nem másodjára, hanem legalább ezredjére beszéltem volna vele. "Honnét tudja a számomat?" - nem tudom a számát, engem odakapcsolnak, kapcsoljon át X ügyintézőhöz. Átkapcsolt. A telefon addig csörgött, mígnem bontott a központ. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni.

Eszembe jutott, hogy a két évvel ezelőtti jegyzetfüzetem, benne X ügyintéző telefonszámával még esetleg megvan valahol, és meg is volt. Felhívtam a számot. Bontott a központ két perc csörgés után. Felhívtam megint. És megint. Negyedjére felvette. Bemutatkoztam, mondtam, hogy milyen ügyben keresem, erre letette. Felhívtam megint. És megint. Végre felvette. Megint elmondtam, ki vagyok és mit akarok, mire közölte, hogy ó, telefonon ők nem adnak időpontot, menjek be a bankfiókba. Munkaidőben, persze. Ja, és vigyem a levelet.

Ezek után nem meglepő, hogy nem a legjobban alakult a napom se, de azért valahogy átrágtam magam rajta - nem sikerült semmit elintéznem, netán befejeznem, na de holnap is lesz nap, és az már egy másik nap lesz. És úgy terveztem, hogy munka után beugrok a Culinarisba, hogy vegyek hatmagos lisztet és süssek jó kis hatmagos kenyeret, és lefényképezzem és feltöltsem arckönyvre. 

Én kis naiv... hát persze hogy nem volt a boltban olyan. És hiába volt segítőkész az egyik pénztároscsaj, ha a másik bolt, amit fel akart hívni, hétkor bezárt (ekkor fél nyolcat írtunk), és kedves kolléganője úgy mondta, hogy hát az hétkor bezárt, hogy ökölbe szorult az öklöm. Miért kéne nekem fejből tudni az összes boltjuk nyitvatartási rendjét? Na jó, nem volt hiába segítőkész a pénztároscsajszi, mert most azért sok szeretettel emlékszem rá, de igazából esélytelen, hogy ma már jókedvre derüljek.

Holnap lesz az újabb menet az OTP-vel. Egy jó kis hajnali véradás után. Most nem tölt el különösebben jó érzés emiatt.

Közjegyző

A jóisten mentsen meg mindenkit ezektől.

Kell meghatalmazás, hogy a közös lakás ügyében el tudjak járni a német nevében is. És mivel német, ehhez kell egy német-magyar közjegyző. Olyan pedig van Budapesten, nem is egy. Akit mi kifogtunk, az mind közül alighanem a legrosszabb (legalábbis remélem, hogy ez már az abszolút mélypont.)

Először, még október végén felhívtam őket, hogy nekem ez és ez kéne, lakás eladásához, meghatalmazás, német úriemberrel, elsősorban a Földhivatal a célközönség, mikor, hogyan, mennyiért. Megmondták készségesen és udvariasan, hogy ehhez Közjegyzői Okiratot kell készíteni (így nagy kezdőbetűvel), az 15080 forint, plusz 2200 forint a német útlevelének ellenőrzése; a további példányok ott helyben már nem kerülnek semmibe. Csodás. (Háromszor is rákérdeztem, hogy tényleg ennyi?) November 18-án este 6? Szintén csodás. Van nálam meghatalmazásminta ügyvédtől? Nagyszerű, küldjem el e-mailben a közjegyző részére, legalább egy héttel az időpont előtt - most épp szabadságon van az illető, de hétfőn már lesz.

Úgyhogy elküldtem két nappal később. Akkor már a közjegyző is visszaért a szabadságáról.

A múlt héten meg már kezdett gyanús lenni, hogy nem is válaszoltak rá, nem is keresett senki, hát telefonáltam, hogy hogy is van ez. Sikerült is elérnem telefonom H. Sz. Kingát, aki enyhe meglepődéssel fogadta, hogy küldtem egy levelet. De azért megkereste, megnyitotta a csatolt fájlt, helyeslően hümmögött, megköszönte sokszor, hogy felhívtam erre a figyelmét, és persze, menjünk 18-án este hatra.

Mentünk. A biztonság kedvéért mindketten valamivel korábban értünk oda, becsengettünk, felmentünk, mondtam a recepciósnak, hogy én vagyok én, hatra van időpontom. Leültünk, vártunk, a magam részéről csodálkozva szemléltem az iroda népét - egy közjegyzői irodát az itt láthatónál sokkal professzionálisabbnak gondoltam korábban. Furcsa volt például, hogy két dolgozó tőlem öt méterre vitatta meg "a piaci cigányok" viselkedését, méghozzá erősen megkérdőjelezhető szóhasználattal.

Hat óra tízkor már azért megelégeltem a várakozást - volt nálam könyv, tehát nem untam magam halálra, de azért azt elvártam volna, hogy úgy öt perccel a kitűzött időpont után a recepciós elmormoljon valami olyasmit, hogy "elnézést a várakozásért, elhúzódott az előző ügyféllel", ha mást nem is. De nem, itt a közjegyzőnél ez nem így megy, itt nekem kellett odamenni, megvárni, míg a recepciós lány sok "puszi, puszika" mondogatása után végre leteszi a telefont, és megkérdezni, hogy mi a helyzet. Hát már szólt neki. Ja jó. Az más.

Negyed hétkor meg is jelent a közjegyző, betessékelt minket egy tárgyalóba, elmagyarázta, hogy hát igen, ő megnézte azt a mintát, amit én küldtem, de nekik is van mintájuk, és az már úgyis németül volt, úgyhogy inkább azt írta át kicsit, és kihagyott belőle ezt-azt, ami az én változatomban ott van, mert hát az nem kell. Jóvan, gondoltam, ő a közjegyző; hangosan pedig megismételtem korábbi megjegyzésemet, miszerint a Földhivatal a cél, az kell, hogy ők elfogadják. Ó, hát hogyne, elfogadják.

Aztán azt is mondta, hogy a némettel szépen elolvassák és egyeztetik, és azután nekem is elmondja magyarul mondatról mondatra, hogy mi van benne (mivel azt még az elején tisztáztuk, hogy én nem beszélek németül).

Elkezdte a némettel, és hopp, a második bekezdésben máris akadt egy aprócska baki: ő azt írta, hogy a lakás teljesen a német tulajdonában van, pedig a magyar verzióban világosan az áll, hogy "1/2" tulajdonrészről van szó. Ezt meg is mutattam neki, mert a magyar minta is ott volt a német mellett. De hát ott van egy vessző - így a közjegyző hölgy. Istenkém, nem mindenkinek megy az összetett mondatok értelmezése. Aztán jött a minimális vételár kérdése, amit először a némettel vitattam meg; ekkor a közjegyző hölgy egyenesen rámförmedt, hogy én ne beszéljek angolul, mert ő ért ugyan angolul, de most ez így neki túl bonyolult. WTF?? - így én magamban, de még mindig megőriztem a nyugalmamat. Neki is biztos hosszú napja volt, ugyebár. 

Ez a nyugalommegőrzés egyre nehezebben ment, mert egy bő egyoldalas szöveg átolvasása közben annyiszor csattant rajtam az ostor, hogy inkább nem is számoltam. (Mindezt nyűgös, agresszív hangon kéretik elképzelni innentől fogva.) "Ez miért van benne a mintaszövegben?" Mert az ügyvéd azt mondta. "De ez nem kell." Az ügyvéd írta, neki elhiszem. "De hát ez ide nem kell."  És ezen a ponton közölte, hogy minek nekem ügyvéd, ők is csinálnak adásvételi szerződéseket.

Ekkor már láttam, hogy nem leszünk puszipajtások, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy a család ügyvédje, maradok nála. Ezt elfogadta. És aztán jött a még rosszabb rész. 

Hogy ő akkor ezt most elviszi, kijavítja, és akkor jön az aláírás, de ő a hiteles magyar fordítást ma már nem fogja megcsinálni. Jó, ne csinálja meg, eljövök érte másnap vagy hétfőn, viszont két példányt kérek belőle. Ó, hát az plusz költség.

Megint wtf-fejet vágtam, és elrebegtem, hogy nekem a telefonban nem ezt mondták. Na ekkor dalmahodott fel csak igazán. Megkaptam a pofámba bele, hogy ő ilyet biztos nem mondott, képzelődök. El kellett neki magyaráznom, hogy ezt nem ő mondta, amikor ugyanis először telefonáltam, ő épp szabadságon volt. 

Kiment, rászólt a kollégáira, hogy vegyék már lejjebb a hangerőt*, elkészítette a végleges verziót, és behozta a számlával együtt. Amitől dobtam a közmondásos hátast. Nem 17280 forint volt, még csak a közelében se járt annak, hanem 27530. Ami, lássuk be, elég szép pénz húsz percnyi munkáért.

*Ó, majd' elfelejtettem: a tárgyalón kívül a kollégái jól hallhatóan kitűnően szórakoztak - ordításszámba menően tréfálkoztak egymással, bekapcsolták valamelyik könnyűzenei rádióadót meglehetős hangerővel, jókat röhögtek, meg vagy egymást verték, vagy a bútorokat szét, de hogy irtózatosan hangosak voltak, az biztos. Egy közjegyzői irodában. Miközben épp ügyfelek voltak ott. Csak úgy mondom.

Mondtam neki, hogy nekem más árat mondtak. Megint jött azzal, hogy ő ilyet nem mondott. Megint elmagyaráztam, hogy nem ő mondta, hanem a kollégája. De hát az nem mondhatott ilyet. (Most egy ilyennel hogyan lehet beszélni?) És kivágta az adu ászt, hogy és a hiteles német fordítást az fel se számolta, pedig azt nem is tudta, hogy kell neki készítenie.

Na ekkor pattant el bennem valami. A neveltetés meg a társadalmi korlátok azért visszatartottak, de bizony a k. anyját a kedves H. Sz. Kingának. 

Nem tudta, hogy neki hiteles német fordítást kell készítenie? Mégis mit gondolt? Miért magyar-német közjegyzőhöz mentem? Miért telefonáltam majd' három héttel korábban, miért mondtam azt, hogy egy német emberrel szeretnék meghatalmazást készíteni? Miért telefonáltam másfél héttel a megbeszélt időpont előtt, hogy rákérdezzek a fordítás állapotára? És ezek után ő nem tudja, hogy neki németre kell valamit fordítania? 

És hogy fordítania kellett volna? Ugyan kérem. Nem ügyfélnél volt ő negyed hétig, hanem előkapta a saját verziójukat és átírta benne a szerződők adatait. Annyira ostoba az a nő, hogy arra sem emlékezett, mit mondott negyedórával korábban. Erre sem, és arra sem, hogy azt mondta, hogy mondatról mondatra lefordítja nekem is magyarra a szöveget. 

Szóval ott ültem, nagyon igyekeztem nem elragadtatni magam (ami nem volt könnyű), és végül annyit mondtam, a helyzethez képest szerintem kimagasló nyugalommal, hogy "nem kéne engedniük, hogy a kollégájuk ostobaságokat beszéljen". Erre a közjegyző elkezdett rikácsolni, hogy akkor menjünk máshova, ott úgyis több lesz... Nem kell ezeknek valami vizsgát letenniük? Meg iskolákat elvégezniük? Ahol esetleg valami modorra emlékeztető dolog rájuk tapad? Vagy rá is tapadt, de levakarta a zuhanyzóban, mert azt hitte, valami parazita?

Már megint egy olyan dolog, ami órákkal ezelőtt történt, de még mindig dühöngök miatta. Hacsak kommentben jobb ötlet nem érkezik, holnap telefonálok dr. Tóth Ádámnak (ő a fő közjegyző abban az irodában), és elújságolom neki mindezt. Kevés esélyt látok rá, hogy bármi haszna legyen, remélem azért, hogy még lehet szerződést bontani velük (a terméket, amiért mentem, még amúgy se kaptam meg.) 

A meghatalmazást máshogy is el tudom intézni, de ami ma este zajlott abban a közjegyzői irodában, az már jóval több, mint tűrhetetlen. Nagyon elegem van abból, hogy aki csak teheti, az kitol a másikkal, csak mert megteheti. Hogy közjegyző, alapértelmezésben egy vérszívó féreg, az oké, ez sajnos a jelenlegi bürokrácia része. De kezelhet az engem emberként is.

A magyarok repülőjegyeitől...

Ez már tényleg az "ilyennincsbazmeg" minősített esete.

A Hannover-Budapest járaton általában lehet számítani magyarokra, ezzel tisztában vagyok. De ezek...

A becsekkolós pultnál futottam velük össze először. Ahogy haladtam az automata felé, elzúgott mellettem egy tucat nagyon hangos ember, bőröndöket vonszolva. Mármint három lépésre voltam a szalaggal határolt területtől, és akkor. Mondhatni becsusszantak elém. Kedves. De sebaj, egyiküket sem érdekelte az automata, úgyhogy nem sokkal később már a kezemben is volt a beszállókártya. Ilyenkor jön az "uccu a csomagleadós pulthoz" lépés... azaz jönNE, mert kedves honfitársaim megszállták azt a pultot. Is. Beszállókártya nélkül, természetesen. És továbbra is nagyon hangosak voltak, ott ordítozták egymásnak, hogy ki melyik csoporthoz tartozik meg de nehéz a bőröndje meg ide kell az igazolvány is?, én meg majdnem sarkon fordultam, hogy anyu rakott krumplija egy dolog, a FedEx viszont egy másik dolog, ami az előzőt el tudja hozni Hannoverbe. Aztán mégis beálltam a sorba, mert a csomagot azt le kell adni.

Tehát beálltam a sor végére. Két másodperccel később érkezett még négy fő a csordához, akik közül kettő nemes egyszerűséggel beállt elém. Önmagában ez még nem a világ vége, hiszen lehet, hogy mint csoportnak, együtt kell becsekkolniuk, mert valami. Csakhogy.

Ugye civilizált emberek közt ez körülbelül úgy néz ki, hogy "Elnézést, megengedi, hogy csatlakozzak a csoportomhoz?" "Természetesen." Ehhez sajnos meg kell előznöm Önt." "Ó, hogyne, semmi probléma." "Remélem, ezzel nem okozok Önnek kellemetlenséget!" "Ugyan, kérem, örömet okozna, ha beállna elém." "Köszönöm, nagyon kedves." Satöbbi.

Mai esetünknél a civilizált emberek ezen párbeszédhez szükséges száma legalább eggyel kevesebb volt a minimálisnál.

Engem nagyon fel tudnak idegesíteni ezek a dolgok. Ahogy az élet kis dolgainak nagyon tudok örülni, úgy dühítenek fel ezek a kis bosszúságok. Ezért mint saját magam deklarálta civilizált ember, odafordultam a maradék két csordataghoz, hogy ugyan nem állnának-e be már ők is elém, most már oly mindegy.

Természetesen beálltak. Ekkor egy nagyon halk, őket minősítő megjegyzés hagyta el ajkimat, de egyrészt tényleg nagyon halk volt, másrészt másik irányba fordulva mondtam, és egyébként is igazam volt.

Szerencsére nem sokkal ezután megnyílt egypár újabb pult, és mivel még mindig a sor végén álltam, másodikként érkeztem oda. Közvetlenül utánam volt egy honfitársnőm. Aki, mint ezt bárki magyarul tudó megtudhatta három kilométeres körzetben, NEM A CSOPORT TAGJA. VETT MAGÁNAK JEGYET. DE A CÉGE ÚGYIS VISSZAFIZETI. HE-HE-HE.

...hát ilyen nincs.

Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy ha valaki megtudja, hogy én ezekkel egyazon országból származok, harakirit követek el helyben. Átváltottam németre, és bár a büfés csajszi később érzékelte, hogy nem német vagyok (angolul válaszolt a német kérdésemre), szerintem az állampolgárságom nem derült ki.

A gépen már hála az égnek, viszonylag kussban voltak (valamint még ha nem is, zenét hallgattam), egészen az út végéig.

Itt jegyezném meg, hogy életemben először női pilótával utaztam. Nem hiszem, hogy ez az információmorzsa bármi összefüggésben lenne azzal, hogy húsz perccel a kiírt idő előtt értünk földet, de azért jó érzés volt.

Na tehát landoltunk, és hátulról felhangzott a taps. Értitek. Tapsoltak. Bzzzeg, ki tapsol leszálláskor? 

Rendben, a pilóták sok évet töltenek tanulással, és gyakorlással, és még több tanulással és még több gyakorlással, és felelősségteljes munkájuk során többszáz ember életéért vállalják felelősségteljesen a felelősséget, miközben tovább tanulnak és gyakorolnak, hogy aztán felelősségteljesen, hát de bazzeg. Ez a munkájuk. Felszáll, repül, leszáll. Ezért kapják a fizetésüket. A buszvezetők munkája is hasonló (nem ugyanaz, de hasonló), mégse hallottam még soha tapsvihart, mikor a piros 7-es beér a Bosnyák térre.

Utolsóként, megtört emberként szálltam fel a buszra, ami megtette a terminálig hátralevő húsz métert, akkor megint csendben voltak. Aztán jött a csomagkiadó szokásos megrohamozása a legjobb helyekért, a csomagok sok-sok tréfás megjegyzéssel kísért felmarkolása, és végül a terminál elhagyása - természetesen csak úgy, hogy az egyik bevárja a másikat a pont két méter széles folyosón keresztben állva, nehogy más is elférjen. A bőröndömet átemeltem az övén, én meg átsurrantam azon harminc centis résen, amit figyelmetlenségből meghagytak, és végre kiértem a szabad levegőre. Szerencsére tovább már nem kellett utanom velük, valami busz várt rájuk.

A BKV ezek után némiképp kárpótolt: a 200-as szinte azonnal jött, és villámgyorsan elvitt a metróig, ahol nem működött a jegyérvényesítő (a jegyautomata sem; valami mintha az "egyensúly" szót suttogta volna a fülembe), viszont ellenőrök se voltak sehol, tehát megspóroltam egy gyűjtőjegyet, és még csak nem is kell pirulnom miatta.

Itt, ahol meghúzom magam most pár napig, van South Park a televízióban, és a kisboltban volt 175 forintért holnapután lejáró jegeskávé, valamint tejföl (igazi tejföl!!!!), és visszafele jövet hallottam egy olyan jóféle ízes káromkodást. Jó itthon, na. :)

AAAAARGH

A fene a gyerekzáras cuccokba.

Grrrr. A szájvizet se tudom kinyitni. Tudom, próbáltam. De csak ezért nem megyek le az elsőre a kis görcshöz.

Durva, mi?

Annyira jó, hogy Magyarországra kell jönnöm, hogy átverjenek.

Történt, hogy a hét második felét .hu töltöttem, és ma este (szombaton) megbeszéltük egy baráti házaspárral, hogy összefutunk a törzshelyünkön, a Caledonia nevű ún. skót kocsmában. Tény, hogy a hely egyre kevésbé a kedvencem, már többször támadt nézeteltérés a felszolgálók és köztünk ilyen-olyan, szerintünk el nem fogyaszott ételek és italok tekintetében, de hát ez a törzshely, közlekedési szempontból kitűnő helyen van, jól van, menjünk oda.

Megnéztük az épp esedékes focimeccset, közben rendeltünk némi ételt is. Én nem szeretem a túl erős ízeket, így szinte mindenhez tejfölt fogyasztok, itt is megkérdeztem a felszolgálót, hogy lehetséges lenne-e egy kis tejfölt, netán coleslaw-t (káposztasaláta) mellékelni az ételhez. Már máskor is kértem ilyet, eddig nem okozott problémát, legfeljebb időnként nem volt náluk tejföl. Mondta a felszolgáló, hogy coleslaw-t tud hozni, mondtam nagyszerű, akkor hozzon is.

Valamivel később megérkezett az étel, egy kis csészényi, azaz mondjuk egy púpozott evőkanálnyi káposztasalátával. Megettem magát az ételt is, a salátát is, beszélgettünk, befejeződött a focimeccs, kértük a számlát, és ekkor ért a meglepetés: a káposztasaláta 650 forint értékben szerepelt rajta. Ejnye, mondtam magamban, nem lesz ez így jó, de biztos valami tévedés történt, beszéljük meg.

Megkérdeztem tehát a felszolgálót (és itt szögezném le, hogy egy hangos/csúnya szó nem esett), hogy ez hogy is van, mire ő azt mondta, idézem: "Durva, mi?" 

Ez már erősebb meglepetés volt, úgyhogy mondtam, hogy igen, ez bizony durva, szeretném, ha a tételt törölnék a számláról, vagy legalább elfogadható árúra mérsékelnék. Ezt a felszolgáló kerek perec megtagadta, mondván az evőkanálnyi káposztasaláta az teljes köretnek számít. Azt ismételgette, hogy ezt ő is furának tartja, hogy ez így van, de a megjegyzésemre, hogy figyelmeztethetett volna erre, nem reagált.

Azt beláttam, hogy ezzel nem jutok így semmire, és kezdtem igencsak ideges is lenni, az pedig nem vezet jóra, ezért befejeztem ezt a társalgást, és megkértem a barátaimat, hogy ha egy mód van rá, ők se adjanak borravalót, fizessük ki a pontos összeget (a Budapesten szokásos 10%-os borravalót figyelembe véve a Caledonia veszteséggel zárta ezt a tranzakciót). Belementek, ez nekem némi elégtételt jelentett ugyan, de azóta buszra szálltam, a budapesti szállásra zötyögtem, és még mindig ideges vagyok.

Mondhatnám, mint előttem oly sokan, hogy "engem nem az a 650 forint zavar, ez elvi kérdés", de az nem lenne igaz. Engem zavar a 650 forint, és a viselkedésük is. Igaz, az utóbbi jobban. Négy éve járok oda, ismernek, vagyis ismerniük kéne; mint visszajáró törzsvendég, más bánásmódra számítottam.

Mondjuk mint említettem fentebb, nem ez az első alkalom, hogy ilyesmi történik. Az Elp még régebb óta jár oda, mint én, és gyakrabban is, mégis kifizettettek vele 6 egység italt, mikor ő váltig állította, hogy 4 egységnyit fogyasztott - ugye a normális vendéglátós ilyenkor magában esetleg azt gondolja, hogy "ez a rohadék csalni akar", de rögtön ezután az is eszébe ötlik, hogy "oké, lehet, hogy nem tud számolni, de hetente itthagy többezer forintot, bőven megéri nekem ez a két egység ital, pláne hosszú távon, és hát igaz, a személyzet sem tévedhetetlen." Nos, itt nem ez történt, és ez csak egy eset a több közül. Mintha nem tudatosulna bennük, hogy a törzsvendégi gárdát nem úgy alakítja ki az ember, hogy előre köszön a belépő ismerős arcú embernek, illetve keresztnéven szólítja, ha már tényleg nagyon régóta jár oda, hanem mondjuk úgy is bánik vele, mint aki számít. A haszonszerzés fontos, természetesen, mégis, azt már korábban is furcsának tartottam, hogy az egyik tulajdonos a vendégszám csökkenéséről panaszkodik. Talán (de csak talán, én nem értek az ilyesmikhez) összefüggés lehet a bánásmód és a vendégek visszatérési hajlandósága közt.

Egy biztos: én többé nem megyek oda. Ha egy baráti találkozó megint oda találna szerveződni, megpróbálom átkérni máshova, és ha nem járok sikerrel, akkor fájó szívvel ugyan, de kihagyom az összejövetelt. Uff, beszéltem.