Ha már úgyis a biciklistákról van szó...

Elég sokszor találom úgy, hogy egyes embertársaim viselkedése és/vagy tettei nem ütik meg az elvárt színvonalat.

Az eheti nyertes egyértelműen az a hölgy, aki a Kiskörúton előttem biciklizve fél kézzel előhalászta, majd használatba vette sminkkészletét.

Legalábbis eddig ő vezeti a listát. De még csak szerda van.

Magam alatt a fát

...de hát kellett, na. A tegnapi történés második része.

Elmentem vért adni tegnap. Sok szeretettel vártak, megcsapoltak, utána indultam a másik vérszívóhoz, az OTP-hez, hogy ha már telefonon nem adnak időpontot, akkor legalább személyesen.

Én voltam az aznapi első ügyfél a hiteleseknél. Rajtam kívül ügyfél nem is volt bent (8 után érkeztem kicsivel). Pár másodperc után szólítva is lettem az ügyintézőhöz, megkérdezte, hogy mi ügyben jöttem, felmutattam neki A Levelet. Elolvasta, kattintgatott kettőt a számítógépén, majd megcsörrent az asztali telefonja. Felvette. Elkezdett beszélni valami kollégájával, aki egyben országos nagy cimborája is. És trécseltek bő tíz percen keresztül.

Az OTP-nél ritkán van szék a pultok előtt. (Gyorsítja az ügyintézést, ha az ügyfél kényelmetlenül érzi magát és így akár dolgavégezetlenül is elmegy.) Itt sincs szék, ácsorogtam szépen és félfüllel hallgattam,ahogy jóízűen társalog az ügyintéző.

Végre elköszönt kedves barátjától, és kitüntetett figyelmével. Következett az ügyintézés, ami állt különféle beszkennelt lapok egyesével történő kinyomtatásából. Nekem semmi szerepem nem volt ott, nem kellett semmit csinálnom, még a személyimet se kellett felmutatnom. Csak ácsorogtam, ahogy az ügyintéző lassított felvételeket megszégyenítő igyekezettel ingázott a nyomtató és az asztala között. Hát ezért kellett személyesen megjelennem a bankfiókban.

Elárulta, hogy ha az eredeti szerződéshez kellett két tanú és egy tolmács, akkor most is kelleni fog - szintén nem egy olyan titkosítású információ, amit telefonon ne lehetne a fülembe susogni. Megállapítottuk, hogy akkor lehet, hogy így a péntek nem valószínű, hogy összejön (akkor van éppen a német Budapesten), de megosztotta velem a telefonszámát, hogy akkor majd telefonáljak, illetve elkérte az enyémet (miért kérik el minden egyes alkalommal? ott van benne a számlaadataim közt), hogy ha sokáig nem jelentkezek, akkor majd ő hív engem.

Egyben figyelmeztetett, hogy bár náluk nincs határideje a szerződésmódosítás aláírásának, a Földhivatal nem ül örökkön örökké a tulajdoni lap bejegyzésén, ezért figyeljek oda, hogy ne halasszam sokáig ezt az aláírást, mert különben újra kell indítani az ügyintézést. És az ugye sok pénz.

Ha az eddigiektől nem is ment volna fel bennem a pumpa, ettől már igen. Ugyanis a szerződést aláírtuk március nagyon elején. Az OTP-hez bevittem az összes papírt március nagyon elején+2 nap (még mindig egyszámjegyű a dátum). Az OTP, aki 30 napon belülre vállalta az igen/nem döntés meghozatalát, május 2-án kelt levélben tudatta velem jóváhagyását, mely levél május 9-én érkezett meg hozzám. És akkor én figyeljek oda?!

Akartam még kérdezni az előtörlesztésről, de annyira nézegetett már a mögöttem állókra, hogy azt mondtam magamban (harmincöt perc ácsorgás után), hogy fenének kell ez, elköszöntem és mentem dolgozni. Gratulálok, OTP.

Az OTP-től távozás után elkezdtem tanúkat és tolmácsokat gyűjtögetni, és mikor úgy tűnt, lennénk elegen péntekre, megkíséreltem felhívni kedves ügyintézőmet. Rövidre fogva a történetet, másfél órán keresztül folyamatosan hívtam, egyszer se vette fel. Egyszer foglalt volt a szám, innét tudom, hogy a készüléke továbbra is működik és ő is él még. De fel nem vette.

Másfél óra után felhívtam a központi számot, hogy megérdeklődjem, lehet-e valamilyen módon hatást gyakorolni rájuk, hogy vegyék fel. De persze nem. Hiszen központba vannak kötve. Úgyhogy megkérdeztem, hogyan tehetek panaszt, és lehet telefonon keresztül, megragadtam hát az alkalmat.

Most persze gyötör a bűntudat, hogy jaj-jaj, hogy tehettem ilyet, de hát... Ahogy végiggondoltam a tegnap reggelt, hogy milyen bunkó módon bánt velem, meg a nőci is, aki felvette, majd a bemutatkozásom után azonnal le is tette, simán megérdemlik, hogy valaki "fentről" tudassa velük, hogy nem minden ügyfelet boldogítja ez a megalázó, fensőbbséges bánásmód. 

Az OTP is, persze. Lakáshiteles vagyok, belém lehet rúgni, hiszen harminc évre elköteleztem magam, nekem úgyis mindegy, nekem muszáj ügyfélnek maradni. Az csak az én hagymázas képzelgésem, hogy attól azért lehetne emberien bánni velem. Mondhatta volna azt a cimborájának, hogy "ügyfél van nálam, majd visszahívlak", de nem tette. Megbeszélhettünk volna mindent telefonon, de nem, berendeltek személyesen (mintha egyik "hivatal" se lenne tisztában a munkaidő fogalmával -- én történetesen szeretek időben beérni a munkahelyemre, mert tisztában vagyok vele, hogy onnét kapom a fizetésemet). Felvehette volna a telefont legalább egyikük, de nem tették.

A bűntudatot leszámítva (ami azért el fog múlni még pár ilyen egyesélyes csörte után) még az a rossz érzés is van bennem, hogy meg fogom én ezt szívni. Névvel, számlaszámmal tettem panaszt, ha ki akarnak velem szúrni bosszúból, megtehetik, és alighanem meg is fogják tenni. 

Vannak napok...

Lásd még: Frederick Forsyth hasoncíműje. 

A reggel még egész jól indult. Kicsit elgatyáztam az időt, azaz elingeztem, mert vasaltam, de azért még időben elindultam, hogy jókor a Nyugati téri postára érjek azért a levélért, amihez az értesítőt a postás akkor dobta be, amikor pedig otthon voltam, no de sebaj, a postások már csak ilyenek. Hogy olvashatatlanul ír, és csak remélni tudtam, hogy egyáltalán nekem szól a levél és nem valamelyik szomszédét próbálom meg átvenni, az már igazán semmiség, nem is tudom, miért akadok ki ilyesmin.

Ahogy átvágtam a nyugdíjfolyósító előtti parkolón, megláttam és -hallottam egy öregurat, aki fel akarta váltatni az arra járókkal az ötszázasát, hogy legyen miből etetni a parkolóautomatát. Az előttem levő két ember elment mellette reagálás nélkül, és én is arra gyúrtam, hogy "sajnos nincs apróm", de három lépésre a bácsitól a jobb énem vette át az irányítást, és már vettem is le a hátizsákomat, hogy nézzük, hátha akad annyi apró. Akadt, a bácsi örült, megkérdezte, hogy iskolába megyek-e, úgyhogy én is örültem. (Nem, nem annak, hanem hogy kedves volt.)

A postán már teljesen más volt. Annak még örültem, hogy nem várnak előttem sokan, de mikor bezárták az egyik pultot, akkor már nem örültem. A legkevésbé pedig akkor örültem, mikor a postás nőci a személyimet gondosan megdörgölve a kezével közölte, hogy ez a levél bizony nincs itt, mert ma próbálja meg újra kézbesíteni a postás. Oké, alacsony az ingerküszöböm, de egyre jobban kezelem, most se téptem le senki fejét. És tényleg, ha hunyorítva nézem a macskakaparást az értesítőn, legalább egy méterről, ellenfényben, akkor az újbóli kézbesítés dátumát akár 11/05/16-nak is lehet olvasni. És persze én vagyok a hülye, mert nem tudom, hogy a postás pont egy héttel az első kézbesítés után próbál megint kézbesíteni. Megéltem már több mint harminc évet, és nem vagyok tisztában egy teljesen más szakma alapjaival, hát szégyelljem magam.

Ámde mivel én rosszindulattal teli bajkeverő vagyok, nem elégedtem meg ennyivel: megkérdeztem, hogy lehet panaszt tenni a postásra - tele van már vele a bögyörőm, ez nem az első eset, hogy csak behajítja az értesítőt, és persze, ez a "természetes" postáséknál, de egyrészt nem az, másrészt meg akkor már legyen benne annyi tisztesség, hogy az újbóli megkísérlésnél bent hagyja a postán a levelet, ha úgyse próbálja meg kézbesíteni. 

Mondta a nyanya, hogy a harmadikon. Felcaplattam - na ott már tekintélyes sor állt. Így is épp hogy időben voltam a munkába menéshez, úgyhogy a postás végezheti tovább ilyen ocsmány módon a munkáját.

Következett a második napirendi pont. Az OTP elfogadta a kötelemmódosítási kérelmemet (és alig két hónap kellett hozzá - de merek én panaszkodni?), és felszólítottak, hogy a részletekhez lépjek kapcsolatba a Semmelweis utcai fiókjukkal. Közvetlen szám nincs, csak központi. Felhívtam, megkértem a kedves ügyintézőt, hogy ugyan kapcsoljon már oda. Odakapcsolt. Egy olyan kedves, aranyos hölgy vette fel a bankfiókban, hogy igazán kimagasló egyede lehet fajtájának: "de hát én nem lakáshiteles vagyok" felkiáltással simán levágta volna a telefont, ha nem könyörgöm ki, hogy átkapcsoljon a lakáshitelesekhez. Ahol békésen csörgött a telefon perceken keresztül, és nem vette fel senki. Újra a központi szám, újra átkapcsoltak, az előbbi mintapéldány olyan elgyötört hangon szólt hozzám, mintha nem másodjára, hanem legalább ezredjére beszéltem volna vele. "Honnét tudja a számomat?" - nem tudom a számát, engem odakapcsolnak, kapcsoljon át X ügyintézőhöz. Átkapcsolt. A telefon addig csörgött, mígnem bontott a központ. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni.

Eszembe jutott, hogy a két évvel ezelőtti jegyzetfüzetem, benne X ügyintéző telefonszámával még esetleg megvan valahol, és meg is volt. Felhívtam a számot. Bontott a központ két perc csörgés után. Felhívtam megint. És megint. Negyedjére felvette. Bemutatkoztam, mondtam, hogy milyen ügyben keresem, erre letette. Felhívtam megint. És megint. Végre felvette. Megint elmondtam, ki vagyok és mit akarok, mire közölte, hogy ó, telefonon ők nem adnak időpontot, menjek be a bankfiókba. Munkaidőben, persze. Ja, és vigyem a levelet.

Ezek után nem meglepő, hogy nem a legjobban alakult a napom se, de azért valahogy átrágtam magam rajta - nem sikerült semmit elintéznem, netán befejeznem, na de holnap is lesz nap, és az már egy másik nap lesz. És úgy terveztem, hogy munka után beugrok a Culinarisba, hogy vegyek hatmagos lisztet és süssek jó kis hatmagos kenyeret, és lefényképezzem és feltöltsem arckönyvre. 

Én kis naiv... hát persze hogy nem volt a boltban olyan. És hiába volt segítőkész az egyik pénztároscsaj, ha a másik bolt, amit fel akart hívni, hétkor bezárt (ekkor fél nyolcat írtunk), és kedves kolléganője úgy mondta, hogy hát az hétkor bezárt, hogy ökölbe szorult az öklöm. Miért kéne nekem fejből tudni az összes boltjuk nyitvatartási rendjét? Na jó, nem volt hiába segítőkész a pénztároscsajszi, mert most azért sok szeretettel emlékszem rá, de igazából esélytelen, hogy ma már jókedvre derüljek.

Holnap lesz az újabb menet az OTP-vel. Egy jó kis hajnali véradás után. Most nem tölt el különösebben jó érzés emiatt.

Közjegyző - 2. rész

Csak röviden, mert ezen már nem akarom még egyszer felidegesíteni magam.

Megírtam panaszaim kicsiny csokrát, és elküldtem a Budapesti Közjegyzői Kamarának. Ajánlott tértivevényesen. A tértivevény azóta is jön, de a levelet csak megkapták három hét elteltével. És aztán válaszoltak is. 

Alapigazság: A Közjegyzőnek Mindig Igaza van. 

További mellék-, ill. származtatott alapigazságok:

1. A közjegyző (a továbbiakban mindig hozzáolvasandó, hogy "és közjegyzőhelyettes") mindig udvarias, még akkor is, ha nem, egyébként meg szégyelljem magam.

2. A közjegyző, mikor egyedül van is, ketten van. (Azaz én egy közjegyzőhelyettessel találkoztam aznap, de kettő tanúsította, hogy nem volt ott semmi baj, kéremszépen.)

3. A közjegyző, ha téved is, azt egészen lényegtelen dolgokban teszi, és például az már az ügyfél hibája, hogy ő nem annak az árát mondja, amit az ügyfél kérdezett.

4. A közjegyző, mint nemes faj, csak akkor panaszkodik az ügyfélre, ha kérdik, még akkor is, ha az ügyfél (idézem) "tiszteletlen módon regényt olvasott".

Utóbbi pontért legfeljebb részben vagyok hajlandó felelősséget vállalni. Egyértelműen galád szüleim hibája, hogy zsenge kortól olvasásra szoktattak, remélem, most szégyellik is magukat. Az már az én hibám lehet, hogy nem szeretem az üresjáratot, így ha a közjegyző magamra hagy fénymásolás vagy mifene céljából, akkor előveszem a könyvet és modortalanul olvasok, míg vissza nem jön, mikor is parasztosan elteszem a könyvet. 

Konklúzió: naivitásom ismét bizonyítást nyert. Én tényleg azt hittem, hogy a kapcsolatokkal nem rendelkező, adófizető állampolgárnak lehet igaza is.

Az Igaz Magyar

Ilyenek vagyunk, no. :)

Jöhetnek nekem a Rubik-kockával, az atombombával vagy a számítógéppel, ésatöbbi. Nem annak nemzetiszín kockás a szíve, aki tudja, hogy ezeket magyarok (ill. magyar származású emberek - a szerk.) találták fel. A II. Magyar Rapszódia hallatán sem Liszt Ferenc az első gondolatunk. És attól még nem dobog a Himnusz ritmusára a fentebb említett szív, hogy megcserdül a karikás ostor a jó magyar szürkemarha füle mellett. 

Ugyan, dehogy. 

Az igaz magyarnak akkor fakad dalra a lelke, ha úgy érzi, hogy jó üzletet csinált, és a másik nem tehet ez ellen semmit.

Ha a bolhapiacon megveszi a szovjet katonai látcsőnek titulált tárgyat egy ezresér', mert észreveszi, hogy a hátizsák, amiben adják, eredeti Alice hátizsák, amit tizenötér' simán el lehet passzolni a piacon.

Ha a boltban kétezressel fizet, és ötezresből kap vissza.

Ha szerinte pofátlan szintre lealkudja a boltban az árat.

Ezzel szemben az Igaz Magyart pofán lehet vágni - nem tartja oda a másikat, de nem veszi sértésnek sem. Le lehet köpni, bele lehet törölni a sáros cipőt. Arcizma se rezzen. De csak egyszer verje át valaki üzleti ügyben... Az a métely, ami őt eztán belülről mindig rágni fogja, keserű ráncokat vés az arcára és bosszúállásra sarkallja.

Én is Igaz Magyar vagyok. Beismerem, vannak nem magyar őseim is, de, és ezt örömmel jelentem, a jó magyar vérvonal a domináns.

Történt, hogy elmentem síkabátot venni. Olyan boltba, ahol amúgy is elkezdődtek a tél végi leértékelések. Kiválasztottam egy nadrágot és egy kabátot, a kettő együtt X összegért lehetett volna az enyém (X, mert nem az összeg a fontos.) Ám elhatároztam, hogy demostaztán kemény leszek, mint egy acélpatkány, és bemondtam a pofátlant, a 0,75X-et. Nem mondom, úgy nézett rám a tulaj, mintha az anyukájára tettem volna egy nem épp udvarias megjegyzést, de hamar összeszedte magát. Közölte, hogy a kabát az már amúgy is több mint a felére van leértékelve, szóval becsüljem meg magam, ennél olcsóbban már nem adhatja, de... legyen 0,9X. (Komolyan, csak egypár békésen kérődző teve hiányzott a hangulathoz.) Megspóroltam pár ezer forintot. Igaz Magyarként tehát boldogan távoztam az üzletből (foglalót hagytam ott, mert kápé nem volt nálam annyi, viszont Ferencváros kellős közepén nem fogok este fél nyolckor pénzt fölvenni.)

Aztán besurrantam a Corvin plázába (miau) a műszaki cikkeket felderíteni (sorozatDVD-k, konyhai mérleg), de persze egyik se volt az ottani Nagy Műszaki Boltban. Kifele menet azonban betévedtem a Butlersbe. (Naggyon tuti háztartási cuccok - szinte az összes termék eposzi jelzője lehetne, hogy "jó, van egy ilyenem otthon, de ez mennyivel jobban mutat már.") És mivel sajnálatos módon elvesztettük [királyi többes!] konyhánk egyik alapkövét, a kék sajtreszelős műanyag kajatartó edényt (péntekenként kidobják a fel nem markolt műanyag tárolókat a munkahelyen; én csütörtökön hagytam ott, pénteken pedig szabadságra mentem, mit se tudván erről a kegyetlen szabályról), nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam, hogy sehr praktisch pattintós fedelű csuprokat árulnak, több méretben, ráadásul akciósan, a 450ml-est 690 helyett 590 forintért. Felmarkoltam, mentem fizetni, de ott hirtelen 690 lett az ára. Szóvá tettem, hogy dejsz' ez mintha akciós lenne, és a csajszi már-már hajlott is rá, hogy engedjen egy százast, de aztán kijelentette, hogy nincs itt semmi baj, ez tényleg akciós, az eredeti ára ugyanis 790.

Itt kell megjegyeznem, hogy külföldi őseim vére időnként előtérbe kerül - alapvetően paranoiás-cinikus beállítottságom ellenére ki-kitör belőlem a gyermeki, együgyűségbe hajló bizalom embertársaim iránt. Simán elhittem neki, hogy én emlékszem rosszul, kicsörgettem a lét, bezsákoltam a csuprot és elvágtáztam a metróhoz, hogy azért haza is érjek valamikor.

Ám ekkor jött a métely. Edzett acél fogacskáival. Hallottam a csámcsogását, mikor vártam a metróra. Az érkező szerelvény zaján át is ott dübörgött a fülemben, hogy Csám-csám-át lettél verve-csám-csám-egy százassal ám-csám-csám. Hiába tudtam, hogy több ezer forintot mentettem meg azzal, hogy végre egyszer mertem alkudni; hiába próbáltam arra gondolni, hogy 690-ért is megvettem volna, mert ez egy nagyon  praktikus csupor, egyre csak rágcsált a kis szemét. Aztán ahogy már majdnem leszálltam és visszafordultam, hogy megnézem én még egyszer azt az árat, rásandítottam a dobozra, és láttam, hogy ez a 670ml-es változat. Ami tényleg 690 forint leértékelve. 

A métely elégedetten böffent egyet és nyugovóra tért, természetesen fél szemét nyitva tartva, nehogy lemaradjon egy üzletemről is, az én arcomra pedig visszatért a boldog mosoly.

Közjegyző

A jóisten mentsen meg mindenkit ezektől.

Kell meghatalmazás, hogy a közös lakás ügyében el tudjak járni a német nevében is. És mivel német, ehhez kell egy német-magyar közjegyző. Olyan pedig van Budapesten, nem is egy. Akit mi kifogtunk, az mind közül alighanem a legrosszabb (legalábbis remélem, hogy ez már az abszolút mélypont.)

Először, még október végén felhívtam őket, hogy nekem ez és ez kéne, lakás eladásához, meghatalmazás, német úriemberrel, elsősorban a Földhivatal a célközönség, mikor, hogyan, mennyiért. Megmondták készségesen és udvariasan, hogy ehhez Közjegyzői Okiratot kell készíteni (így nagy kezdőbetűvel), az 15080 forint, plusz 2200 forint a német útlevelének ellenőrzése; a további példányok ott helyben már nem kerülnek semmibe. Csodás. (Háromszor is rákérdeztem, hogy tényleg ennyi?) November 18-án este 6? Szintén csodás. Van nálam meghatalmazásminta ügyvédtől? Nagyszerű, küldjem el e-mailben a közjegyző részére, legalább egy héttel az időpont előtt - most épp szabadságon van az illető, de hétfőn már lesz.

Úgyhogy elküldtem két nappal később. Akkor már a közjegyző is visszaért a szabadságáról.

A múlt héten meg már kezdett gyanús lenni, hogy nem is válaszoltak rá, nem is keresett senki, hát telefonáltam, hogy hogy is van ez. Sikerült is elérnem telefonom H. Sz. Kingát, aki enyhe meglepődéssel fogadta, hogy küldtem egy levelet. De azért megkereste, megnyitotta a csatolt fájlt, helyeslően hümmögött, megköszönte sokszor, hogy felhívtam erre a figyelmét, és persze, menjünk 18-án este hatra.

Mentünk. A biztonság kedvéért mindketten valamivel korábban értünk oda, becsengettünk, felmentünk, mondtam a recepciósnak, hogy én vagyok én, hatra van időpontom. Leültünk, vártunk, a magam részéről csodálkozva szemléltem az iroda népét - egy közjegyzői irodát az itt láthatónál sokkal professzionálisabbnak gondoltam korábban. Furcsa volt például, hogy két dolgozó tőlem öt méterre vitatta meg "a piaci cigányok" viselkedését, méghozzá erősen megkérdőjelezhető szóhasználattal.

Hat óra tízkor már azért megelégeltem a várakozást - volt nálam könyv, tehát nem untam magam halálra, de azért azt elvártam volna, hogy úgy öt perccel a kitűzött időpont után a recepciós elmormoljon valami olyasmit, hogy "elnézést a várakozásért, elhúzódott az előző ügyféllel", ha mást nem is. De nem, itt a közjegyzőnél ez nem így megy, itt nekem kellett odamenni, megvárni, míg a recepciós lány sok "puszi, puszika" mondogatása után végre leteszi a telefont, és megkérdezni, hogy mi a helyzet. Hát már szólt neki. Ja jó. Az más.

Negyed hétkor meg is jelent a közjegyző, betessékelt minket egy tárgyalóba, elmagyarázta, hogy hát igen, ő megnézte azt a mintát, amit én küldtem, de nekik is van mintájuk, és az már úgyis németül volt, úgyhogy inkább azt írta át kicsit, és kihagyott belőle ezt-azt, ami az én változatomban ott van, mert hát az nem kell. Jóvan, gondoltam, ő a közjegyző; hangosan pedig megismételtem korábbi megjegyzésemet, miszerint a Földhivatal a cél, az kell, hogy ők elfogadják. Ó, hát hogyne, elfogadják.

Aztán azt is mondta, hogy a némettel szépen elolvassák és egyeztetik, és azután nekem is elmondja magyarul mondatról mondatra, hogy mi van benne (mivel azt még az elején tisztáztuk, hogy én nem beszélek németül).

Elkezdte a némettel, és hopp, a második bekezdésben máris akadt egy aprócska baki: ő azt írta, hogy a lakás teljesen a német tulajdonában van, pedig a magyar verzióban világosan az áll, hogy "1/2" tulajdonrészről van szó. Ezt meg is mutattam neki, mert a magyar minta is ott volt a német mellett. De hát ott van egy vessző - így a közjegyző hölgy. Istenkém, nem mindenkinek megy az összetett mondatok értelmezése. Aztán jött a minimális vételár kérdése, amit először a némettel vitattam meg; ekkor a közjegyző hölgy egyenesen rámförmedt, hogy én ne beszéljek angolul, mert ő ért ugyan angolul, de most ez így neki túl bonyolult. WTF?? - így én magamban, de még mindig megőriztem a nyugalmamat. Neki is biztos hosszú napja volt, ugyebár. 

Ez a nyugalommegőrzés egyre nehezebben ment, mert egy bő egyoldalas szöveg átolvasása közben annyiszor csattant rajtam az ostor, hogy inkább nem is számoltam. (Mindezt nyűgös, agresszív hangon kéretik elképzelni innentől fogva.) "Ez miért van benne a mintaszövegben?" Mert az ügyvéd azt mondta. "De ez nem kell." Az ügyvéd írta, neki elhiszem. "De hát ez ide nem kell."  És ezen a ponton közölte, hogy minek nekem ügyvéd, ők is csinálnak adásvételi szerződéseket.

Ekkor már láttam, hogy nem leszünk puszipajtások, úgyhogy csak annyit mondtam, hogy a család ügyvédje, maradok nála. Ezt elfogadta. És aztán jött a még rosszabb rész. 

Hogy ő akkor ezt most elviszi, kijavítja, és akkor jön az aláírás, de ő a hiteles magyar fordítást ma már nem fogja megcsinálni. Jó, ne csinálja meg, eljövök érte másnap vagy hétfőn, viszont két példányt kérek belőle. Ó, hát az plusz költség.

Megint wtf-fejet vágtam, és elrebegtem, hogy nekem a telefonban nem ezt mondták. Na ekkor dalmahodott fel csak igazán. Megkaptam a pofámba bele, hogy ő ilyet biztos nem mondott, képzelődök. El kellett neki magyaráznom, hogy ezt nem ő mondta, amikor ugyanis először telefonáltam, ő épp szabadságon volt. 

Kiment, rászólt a kollégáira, hogy vegyék már lejjebb a hangerőt*, elkészítette a végleges verziót, és behozta a számlával együtt. Amitől dobtam a közmondásos hátast. Nem 17280 forint volt, még csak a közelében se járt annak, hanem 27530. Ami, lássuk be, elég szép pénz húsz percnyi munkáért.

*Ó, majd' elfelejtettem: a tárgyalón kívül a kollégái jól hallhatóan kitűnően szórakoztak - ordításszámba menően tréfálkoztak egymással, bekapcsolták valamelyik könnyűzenei rádióadót meglehetős hangerővel, jókat röhögtek, meg vagy egymást verték, vagy a bútorokat szét, de hogy irtózatosan hangosak voltak, az biztos. Egy közjegyzői irodában. Miközben épp ügyfelek voltak ott. Csak úgy mondom.

Mondtam neki, hogy nekem más árat mondtak. Megint jött azzal, hogy ő ilyet nem mondott. Megint elmagyaráztam, hogy nem ő mondta, hanem a kollégája. De hát az nem mondhatott ilyet. (Most egy ilyennel hogyan lehet beszélni?) És kivágta az adu ászt, hogy és a hiteles német fordítást az fel se számolta, pedig azt nem is tudta, hogy kell neki készítenie.

Na ekkor pattant el bennem valami. A neveltetés meg a társadalmi korlátok azért visszatartottak, de bizony a k. anyját a kedves H. Sz. Kingának. 

Nem tudta, hogy neki hiteles német fordítást kell készítenie? Mégis mit gondolt? Miért magyar-német közjegyzőhöz mentem? Miért telefonáltam majd' három héttel korábban, miért mondtam azt, hogy egy német emberrel szeretnék meghatalmazást készíteni? Miért telefonáltam másfél héttel a megbeszélt időpont előtt, hogy rákérdezzek a fordítás állapotára? És ezek után ő nem tudja, hogy neki németre kell valamit fordítania? 

És hogy fordítania kellett volna? Ugyan kérem. Nem ügyfélnél volt ő negyed hétig, hanem előkapta a saját verziójukat és átírta benne a szerződők adatait. Annyira ostoba az a nő, hogy arra sem emlékezett, mit mondott negyedórával korábban. Erre sem, és arra sem, hogy azt mondta, hogy mondatról mondatra lefordítja nekem is magyarra a szöveget. 

Szóval ott ültem, nagyon igyekeztem nem elragadtatni magam (ami nem volt könnyű), és végül annyit mondtam, a helyzethez képest szerintem kimagasló nyugalommal, hogy "nem kéne engedniük, hogy a kollégájuk ostobaságokat beszéljen". Erre a közjegyző elkezdett rikácsolni, hogy akkor menjünk máshova, ott úgyis több lesz... Nem kell ezeknek valami vizsgát letenniük? Meg iskolákat elvégezniük? Ahol esetleg valami modorra emlékeztető dolog rájuk tapad? Vagy rá is tapadt, de levakarta a zuhanyzóban, mert azt hitte, valami parazita?

Már megint egy olyan dolog, ami órákkal ezelőtt történt, de még mindig dühöngök miatta. Hacsak kommentben jobb ötlet nem érkezik, holnap telefonálok dr. Tóth Ádámnak (ő a fő közjegyző abban az irodában), és elújságolom neki mindezt. Kevés esélyt látok rá, hogy bármi haszna legyen, remélem azért, hogy még lehet szerződést bontani velük (a terméket, amiért mentem, még amúgy se kaptam meg.) 

A meghatalmazást máshogy is el tudom intézni, de ami ma este zajlott abban a közjegyzői irodában, az már jóval több, mint tűrhetetlen. Nagyon elegem van abból, hogy aki csak teheti, az kitol a másikkal, csak mert megteheti. Hogy közjegyző, alapértelmezésben egy vérszívó féreg, az oké, ez sajnos a jelenlegi bürokrácia része. De kezelhet az engem emberként is.

Négy szó

Hogy nekem milyen jó dolgom volt Hannoverben, azt csak most látom. Ahol egy utca három méternél szélesebb volt, oda gyorsan kiépítettek egy bicikliutat. Az autósok előzékenyek, a gyalogosok többnyire megmaradnak a járdán... gondoltam, ennél Budapest nem lehet sokkal rosszabb. Igazam lett. Budapest sokkal-sokkal rosszabb. 

Vannak bicikliutak. Itt-ott. Ilyen-olyan. Ha az ember nagyon el akar jutni valahova a fővároson belül, az út jókora részét meg tudja tenni bicikliúton is, anélkül, hogy az autósok közé kéne merészkednie. De ehhez nagyon kell akarnia. Mert Budapesten a biciklistákra négy szó vonatkozik: "A biciklisták dögöljenek meg." Minden ezt sugározza magából. Az emlegetett kétkerékenközlekedő pedig meghúzza magát.

Szembesülnie kell olyan apróságokkal, hogy az egyébként kitűnő minőségű, szépen felfestett, a gyalogjárótól elkerített bicikliút tíz-húsz centi magas padkában végződik, és az út túloldalán ugyanilyen padkában folytatódik, még véletlenül sincs kiegyenlítve (igen, a kerekesszékesek is dögöljenek meg, majd' elfelejtettem). 

Hogy esetenként a zebra mellett futó bicikliútra nem a gyalogosok lámpája vonatkozik, hanem egy külön bicikliseknek szánt háromszínű jelzőlámpa, ami gombnyomásra vált; no de ha a gyalogosoknak már zöld, a biciklisnek akkor is meg kell várnia a következő ciklust, ha szabályosan kíván közlekedni. 

Hogy az ún. "bicikliút-hálózat" jókora része csak valami egyszer régen betonnal lepottyantott terület, ami mellé nagylelkűen kitűznek egy-egy táblát, rajta kék alapon fehér biciklivel - a gyalogosok nem ott járnak, mert kitörnék a bokájukat a felpúposodott, esetenként mély gödrökkel szabdalt úton, de a bicikliseknek még jó lesz az. (Ezek az utak is bármikor véget érhetnek persze, az egybefüggő bicikliutak kevesen vannak, és azoknak is hektikus a vonalvezetése.) 

És persze azzal, hogy ő még a külön biciklisek számára fenntartott bicikliúton is legfeljebb harmadrendű szereplő lehet, mert a gyalogosok ott járnak, a kocogók ott kocognak, az autók pedig habozás nélkül keresztbeállnak rajta, "ezt a pár percet igazán kibírják a kétkerekű barmok" jeligével.

Én nagyon akartam. Elmentem biciklivel a budapesti Ikeába, vállfákért (és beszenvedtem négy csomaggal a csomagtartóba - nem volt hiába az a sok Tetris). Aztán meglátogattam a nővéremet Újpesten. És végül ma elkerekeztem a szüleimhez Budaörsre. Ez utóbbi kergetett majdnem hisztérikus röhögőgörcsbe.

Odafele, az elején még optimista voltam. Árpád híd, a budai oldalon a végre-valahára befejezett bicikliút, napsütés, enyhe szellő. Aztán jött a Kelenföldi pályaudvar utáni rész. Amit a térkép egybefüggő bicikliútnak jelöl, az pont nem az. Itt-ott megjelenik a tábla, az út minősége azonban ezt hamar feledteti. És aztán jön a kedvenc részem: a bicikliút egy zsákutca- és két Behajtani tilos! tábla után folytatódik. 

Budaörsön se jobb a helyzet. Az 1-es főút mellett fut a bicikliút úgy két kilométer hosszan, aztán a Tulipán utca előtt hirtelen vége lesz, és akkor választhat az ember, hogy marad a járdán (ami ugye nem szabályos), vagy lemegy az autósok közé (mondanom se kell, nem egy életbiztosítás). Én a járdán maradtam, mert szeretek szabályos lenni, de élni egy kicsivel azért jobban szeretek. Aztán jött egy szakasz, ahol a járda olyan szűk lett, hogy az előttem levő babakocsis nő is épp csak elfért, na akkor letértem az autók közé. És végül is csak egyvalaki próbált megölni - békésen haladtam az út jobb szélén, mikor egy autó megelőzött és azzal a lendülettel be is kanyarodott előttem jobbra. Oké, az nem érdekli, hogy felkenődök az oldalára, na de az új ajtót meg a fényezést ki fogja kicsengetni?

Visszafele már a járdán haladtam. A gyalogosokkal nagyon óvatos vagyok, kisgyerekekkel pláne, nem zavartam ott senkit szerintem (csak nagyon lassan mentem, de hát ez van). Aztán ahogy elkezdődött a bicikliutas szakasz, számolgattam, hányadik autó enged át, mikor épp a túloldalon folytatódik az utam. Egyéni csúcsom a 4. autós, de akkor már jó előre integettem, hátha csak nem eléggé jelzi átkelési szándékaimat, hogy ott állok az út szélén. A másik csúcs az a 15. autó utáni átkelés, viszont akkor azért nem nőtt a szám, mert elfogytak az autók. Még gyorsítanak is, nehogy már azt higgyem, hogy itt nekem meg lesz adva az elsőbbség. Hozzak otthonról, ha annyira kell, ugyebár.

Töprengtem korábban, hogy vajon miért utálja mindenki a biciklistákat. Most már tudom. A jó hír az, hogy ez nem csak a biciklisták hibája. 

Gyalogosok: 10% 

Velük túl sok problémám nincs. Imádnak a bicikliutakon járni, mert az olyan szép piros, és/vagy sárga, és biztos a szaga is jobb, de tőőőőlem aztán... Változtatni ezen nem tudok, bizonyos mértékig még meg is értem az álláspontjukat, ezen inkább nem idegesítem fel magam. 

Azzal már van bajom, hogy ha csöngetek egy kicsit, miszerint "vigyázz, jövök", akkor anyukámat azért hagyják ki a dologból.

Biciklisták: 35% 

Hát jaj. Aki bukósisak nélkül közlekedik az autók közt, azt kapásból kitüntetném a [cenzúrázva] díjjal, nemkülönben azokat, akik még épp átcsusszannak azon a piros lámpán. Már megindult a keresztforgalom, természetesen, de ők még átférnek. És persze a kivilágítatlanokat is. (A legjobb, ha feketére festi a vázat is, és fekete ruhákat visel.) Remélem, legalább a vércsoportjukat rátetoválták a karjukra, és a donorkártyát is maguknál hordják.

Azt se tudom felfogni, miért jó az egyeseknek, hogy a gyalogosok közt cikáznak. A megijesztett gyalogos ugrik, ritkán a jó irányba. Én, aki nem ritkán sántakutya sebességgel araszolok a járda egészét elfoglaló gyalogosok mögött, vagyok a ritka kivétel, aki belül sír, mikor a szabályra gondol. 

Ma mondjuk találkoztam egy rokon lélekkel. Hirtelen felindulásból, folytatólagosan elkövetett szabálytisztelést vittünk végbe, tisztelt bíróság - mindketten lefékeztünk egy, a bicikliutat keresztezni kívánó gyalogos előtt (ő a másik irányból érkezett), és addig nem is voltunk hajlandóak megmozdulni, míg a rémülettől megdermedt lányt át nem édesgettük a túloldalra. Szóval van remény.

Autósok: 55%

Róluk talán jobb, ha nem is ejtek túl sok szót. Az elsőbbségadást sokan csak egy másik autó tekintetében tudják értelmezni, az fel se merül bennük, hogy a biciklista éppolyan résztvevője a forgalomnak, mint egy autó. Jó, talán felmerül bennük, de aztán arra gondolnak, hogy azért nem pont ugyanolyan - sokkal könnyebben sérül meg, tehát úgyis lefékez, ha ő a bicikliútra ráállva nézi, hogy mikor tud ráhajtani a főútra. 

(Persze ők egyébként egymással és a gyalogosokkal szemben is így viselkednek, egy méter előnyért a saját anyjukat is örömmel feltrancsíroznák.)

Mindezek természetesen nem tántorítanak el a további biciklizéstől. Viszont már jobban tisztelem azokat, akik még mernek biciklizni Budapesten.