2011. május 16., hétfő

Vannak napok...

Lásd még: Frederick Forsyth hasoncíműje

A reggel még egész jól indult. Kicsit elgatyáztam az időt, azaz elingeztem, mert vasaltam, de azért még időben elindultam, hogy jókor a Nyugati téri postára érjek azért a levélért, amihez az értesítőt a postás akkor dobta be, amikor pedig otthon voltam, no de sebaj, a postások már csak ilyenek. Hogy olvashatatlanul ír, és csak remélni tudtam, hogy egyáltalán nekem szól a levél és nem valamelyik szomszédét próbálom meg átvenni, az már igazán semmiség, nem is tudom, miért akadok ki ilyesmin.

Ahogy átvágtam a nyugdíjfolyósító előtti parkolón, megláttam és -hallottam egy öregurat, aki fel akarta váltatni az arra járókkal az ötszázasát, hogy legyen miből etetni a parkolóautomatát. Az előttem levő két ember elment mellette reagálás nélkül, és én is arra gyúrtam, hogy "sajnos nincs apróm", de három lépésre a bácsitól a jobb énem vette át az irányítást, és már vettem is le a hátizsákomat, hogy nézzük, hátha akad annyi apró. Akadt, a bácsi örült, megkérdezte, hogy iskolába megyek-e, úgyhogy én is örültem. (Nem, nem annak, hanem hogy kedves volt.)

A postán már teljesen más volt. Annak még örültem, hogy nem várnak előttem sokan, de mikor bezárták az egyik pultot, akkor már nem örültem. A legkevésbé pedig akkor örültem, mikor a postás nőci a személyimet gondosan megdörgölve a kezével közölte, hogy ez a levél bizony nincs itt, mert ma próbálja meg újra kézbesíteni a postás. Oké, alacsony az ingerküszöböm, de egyre jobban kezelem, most se téptem le senki fejét. És tényleg, ha hunyorítva nézem a macskakaparást az értesítőn, legalább egy méterről, ellenfényben, akkor az újbóli kézbesítés dátumát akár 11/05/16-nak is lehet olvasni. És persze én vagyok a hülye, mert nem tudom, hogy a postás pont egy héttel az első kézbesítés után próbál megint kézbesíteni. Megéltem már több mint harminc évet, és nem vagyok tisztában egy teljesen más szakma alapjaival, hát szégyelljem magam.

Ámde mivel én rosszindulattal teli bajkeverő vagyok, nem elégedtem meg ennyivel: megkérdeztem, hogy lehet panaszt tenni a postásra - tele van már vele a bögyörőm, ez nem az első eset, hogy csak behajítja az értesítőt, és persze, ez a "természetes" postáséknál, de egyrészt nem az, másrészt meg akkor már legyen benne annyi tisztesség, hogy az újbóli megkísérlésnél bent hagyja a postán a levelet, ha úgyse próbálja meg kézbesíteni. 
Mondta a nyanya, hogy a harmadikon. Felcaplattam - na ott már tekintélyes sor állt. Így is épp hogy időben voltam a munkába menéshez, úgyhogy a postás végezheti tovább ilyen ocsmány módon a munkáját.

Következett a második napirendi pont. Az OTP elfogadta a kötelemmódosítási kérelmemet (és alig két hónap kellett hozzá - de merek én panaszkodni?), és felszólítottak, hogy a részletekhez lépjek kapcsolatba a Semmelweis utcai fiókjukkal. Közvetlen szám nincs, csak központi. Felhívtam, megkértem a kedves ügyintézőt, hogy ugyan kapcsoljon már oda. Odakapcsolt. Egy olyan kedves, aranyos hölgy vette fel a bankfiókban, hogy igazán kimagasló egyede lehet fajtájának: "de hát én nem lakáshiteles vagyok" felkiáltással simán levágta volna a telefont, ha nem könyörgöm ki, hogy átkapcsoljon a lakáshitelesekhez. Ahol békésen csörgött a telefon perceken keresztül, és nem vette fel senki. Újra a központi szám, újra átkapcsoltak, az előbbi mintapéldány olyan elgyötört hangon szólt hozzám, mintha nem másodjára, hanem legalább ezredjére beszéltem volna vele. "Honnét tudja a számomat?" - nem tudom a számát, engem odakapcsolnak, kapcsoljon át X ügyintézőhöz. Átkapcsolt. A telefon addig csörgött, mígnem bontott a központ. Rájöttem, hogy ez így nem fog menni.

Eszembe jutott, hogy a két évvel ezelőtti jegyzetfüzetem, benne X ügyintéző telefonszámával még esetleg megvan valahol, és meg is volt. Felhívtam a számot. Bontott a központ két perc csörgés után. Felhívtam megint. És megint. Negyedjére felvette. Bemutatkoztam, mondtam, hogy milyen ügyben keresem, erre letette. Felhívtam megint. És megint. Végre felvette. Megint elmondtam, ki vagyok és mit akarok, mire közölte, hogy ó, telefonon ők nem adnak időpontot, menjek be a bankfiókba. Munkaidőben, persze. Ja, és vigyem a levelet.

Ezek után nem meglepő, hogy nem a legjobban alakult a napom se, de azért valahogy átrágtam magam rajta - nem sikerült semmit elintéznem, netán befejeznem, na de holnap is lesz nap, és az már egy másik nap lesz. És úgy terveztem, hogy munka után beugrok a Culinarisba, hogy vegyek hatmagos lisztet és süssek jó kis hatmagos kenyeret, és lefényképezzem és feltöltsem arckönyvre. 
Én kis naiv... hát persze hogy nem volt a boltban olyan. És hiába volt segítőkész az egyik pénztároscsaj, ha a másik bolt, amit fel akart hívni, hétkor bezárt (ekkor fél nyolcat írtunk), és kedves kolléganője úgy mondta, hogy hát az hétkor bezárt, hogy ökölbe szorult az öklöm. Miért kéne nekem fejből tudni az összes boltjuk nyitvatartási rendjét? Na jó, nem volt hiába segítőkész a pénztároscsajszi, mert most azért sok szeretettel emlékszem rá, de igazából esélytelen, hogy ma már jókedvre derüljek.

Holnap lesz az újabb menet az OTP-vel. Egy jó kis hajnali véradás után. Most nem tölt el különösebben jó érzés emiatt.

3 megjegyzés: