A második nap

avagy a bicikliút bosszúja. 

Puuna Öömaja - Haapsalu

Reggel elfogyasztottuk minivirsliből, főtt tojásból, sajtból, sonkából, zöldségekből és almaléből álló szerény reggelinket, majd útnak eredtünk. 

Megnéztük alaposan, guglimapson, papírtérképen, megálmodtuk és kiköböztük: 63 km a táv. Nem egy bolti kiruccanás, ugye, de nem is 92 km. A fenekek kicsit tiltakoztak, de hamar belenyugodtak az elkerülhetetlenbe, és megkezdtük a távolság aprítását. 
Hadd szóljak pár szót a helyi utakról. Röviden: jók. 

A bicikliutak egyszerűen csodálatosak: tükörsima beton, közvilágítás, kétkilométerenként pihenő, ingyen sör és baráti kézszorítás egy tetszőlegesen választott észt potentáttal. (Oké, kicsit túloztam. Ez csak városon kívül van így, városon belül ugyanolyan, mint Budapesten.) Sajnos csak a nagyobb települések környékén vannak ilyen csodák, aztán maradnak az autóutak, de azok se rosszak.

Szinte mindenütt széles betonozott utak vannak, legtöbbször szaggatott vonallal leválasztott biciklisávval. Az autók jellemzően derekas távolságot tartva kerülnek ki még így is. Már amennyi autó van - a forgalmas utakon percenként két autó halad el mellettünk, a kevésbé forgalmasakon óránként nulla és öt közt valahol. 
Az utak ezen kívül szépen fel vannak festve, nagyon kevés bennük a hepe és hupa. Anyagukat tekintve több bennük a csillogó mütyür, mint mifelénk, az első napon még próbáltam kerülgetni az üvegmorzsákat, de nem kell, mert ez nem az. Van még egy sajátossága is egyiknek-másiknak: a bicikli kereke felkap időnként egy-egy kavicsot és átfuttatja a sárvédőn, igen ijesztő zajt hallatva eközben. 

Visszatérve a főszálhoz: szinte mindenütt ilyen az út. 
Cirka 18 km után, ahogy békésen tekertünk, jött a bicikliút-tábla, hogy mi itten most kanyarodjunk be jobbra. Norbi kételkedett, de a tábla szava szent, így hát kanyarodtunk. Épp lejtő is jött, száguldottunk, a menetszél simogatta fürjeinket, dehogy gyanakodtunk. 

Mikor eltelt már annyi táv, hogy fontolóra se vegyük a visszafordulást, mint lehetőséget, hirtelen megszűnt a betonút, és olyan murvás földút lett belőle, amit még ellenségeimnek se nagyon kívánnék. Oké, kívánnék, de csak nekik. Meg a politikusoknak. 

A korábban csak berzenkedő fenekek, egész pontosan az enyém, az első pár száz méter után a nyílt lázadást fontolgatta. Nem csak hogy rázott az út, ahogy pattogott a köveken a bicikli, de még ki is farolt időnként a paripa, hol egy szerencsétlen kőkupac, hol egy orvul rejtőzködő homokágy miatt. És ami igazán széppé tette a helyzetet: megállni se lehetett pihenni, mert akkor jött Észtország állatvilága, a böglyök. 

Mint egy korábbi bejegyzésemben említettem, az észt bögöly fürge és szívós fajta. Nehéz lerázni, nehéz agyoncsapni. Csapatban támad. Norbi nem is annyira az eséstől tartott, inkább attól, hogy defektünk lesz és egy izmos bögölyraj teljes figyelmétől kísérve kell kereket foltozni. Nem az zsákbamacska-áruló fajta, megmondta, hogy legalább nyolc kilométer ez a szakasz. (Tíz lett végül.)
Úgyhogy tekertünk, mint a veszett  fene. Emelkedőre fel, lejtőn le, kanyarban, kis- és nagy kőkupacok között és -körül. Ha sikerült 17 km/h fölött maradni, a böglyök elmaradoztak, de amint lelassultunk valami miatt, rögtön megtaláltak. Átharaptak a ruhán is, és nem csak egy kis duzzanatot hagynak maguk után: véresre harapják az embert ÉS marad utánuk egy viszkető dudor. 

Lassan négy napja ennek a mókának, és még mindig vakarózással töltöm az éjszaka egy részét, hála annak a húsz (plusz-mínusz kettő) bögölynek, akik az én vérem mellé tették le voksukat. (Norbi viszonylag sérülés nélkül megúszta.)

Kábé nyolc kilométer után tudunk megállni pár percre, abban a kanyarban a böglyök valahogy lemaradtak és nem akadtak a nyomunkra. Kifújtuk magunkat, megszámoltuk a harapásnyomokat, ettünk és ittunk kicsit, aztán mentünk tovább. 

Amit a térkép "már jó minőségű út"-ként aposztrofált, az ugyanolyan murvás volt, talán a szemcseméret volt kisebb valamivel. Tekertünk tehát tovább, bár kezdett úgy tűnni, hogy hű követőink hada fogyatkozik. Ám a diadalittas kiáltás csak akkor hangzott fel, mikor egész váratlanul elértük a gyenge minőségű betonutat. (Értsd: a többi úthoz képest gagyi volt, de ott és akkor felért egy márványból kirakott négysávos sugárúttal.)

Pár kilométerrel később egy diszkrét tábla jelezte, hogy ételt, italt, valamint strandolási lehetőséget kínálnak. Utóbbival, mivel kellett volna gurulni hozzá még vagy ötszáz métert lejtőn lefele (ami, mondanom se kell, visszafele emelkedő) nem éltünk, de a vendéglőt meglátogattuk. A szoljanka leves ugyanolyan jó volt, mint az előző helyen, és a Cézár-saláta is ütős volt; igaz, itt apró bacondarabkák helyett apró rántottcsirke-darabok voltak benne. 
Megint megnéztük a térképet, és láttuk, hogy a bicikliút ránkerőszakolta kitérővel vesztettünk nyolc kilométert. Azaz nyertünk, mert annyival többet kellett letekerni. 

Összeszorított fogakkal és egyebekkel nekiláttunk az út hátralevő részének. Norbi kiszúrt egy nyitva tartó gyógyszertárt, ahol zseniális pantomimjátékomnak (na meg az angolul egy szót se tudó, ám lelkes gyógyszertáros hölgynek) köszönhetően szert tettem egy tubus Bepanthen krémre, egy jókora tubus napozás utáni aloe verás krémre, és végül, de nem utolsó sorban: egy üvegcse szúnyogriasztóra, ami a rajta levő ábra szerint tán még a böglyöket is távol tartja. 

Az út utolsó öt kilométere nem fog bekerülni a dicsőség csarnokába. Fáradtak voltunk, emelkedő vezetett Haapsaluba, és itt ismerkedtünk meg a böglyök utáni legjobb barátunkkal, az erős szembeszéllel. Volt olyan szakasz, ahol a három felsoroltnak köszönhetően már szinte visszafele gurultunk.  

Végül azért megérkeztünk a szállásra, ahol ismét sehol senki. Vizünk még volt, úgyhogy semmi probléma. Norbi telefonált, a tulaj közölte, hogy oké, az ajtó nyitva, az emeleten az 1-es ajtó mögötti szoba a mienk, érezzük magunkat otthon, majd hétre jön, hogy elrendezzük a fizetést. Nem egy vécékulcsra kötött dísztárcsa, igaz? 

Mire lezuhanyoztunk és elkezdtük keresgélni, hogy hol van a legközelebbi etetőhely, befutott a tulaj is meg a férje. Begyűjtötték a pénzt és elárulták, hogy potom 300 méterre van egy vendéglő. Volt az hatszáz is, de még mindig közelebb volt a guglimaps ajánlatánál (1.2 km egy kávézóig, vagy kétszáz méter egy állateledel-boltig). Eltipegtünk odáig, megkajoltunk, majd vetettünk egy pillantást a tengerre. Ugyanazon az úton vissza, ágyba bekecmereg, kómáz. 

A böglyök meg bögöllyenek meg. (© Norbi)

Az első nap

A nulladik nem számít, akkor a tallinni várat jártuk körbe. Jelentem, áll, és szuvenírbolt-ellátottsága kitűnő. 

Az első napra egy laza hetvenes volt a terv, a Tallinn-Padise táv kábé ennyi. Gondoltuk mi. De nem annyi volt az annyi. A kitáblázott bicikliút ugyanis időnként a fejébe veszi, hogy ő most jól megmutatja nekünk a balti tengerpartot. Az igaz, hogy nem vagyok egy nagy turista, de én elhittem bemondásra is, hogy ott van, igazán nem kellett volna tekergőzni ott még pluszban. De sebaj. A tengerpart megtekintetett, mentünk tovább.

Az első napokon az eső fenyegető rém volt még, így mikor már nagyon feketéllett az ég alja, és pont jött szembe egy útszéli bolt+ étterem kombó, megálltunk (azaz Norbi megállt, én pedig egy igen ügyesen kivitelezett gyakorlat során gondosan lefektettem a biciklit a parkolóba, majd leültem mellé. Note to self: tíz kilónyi oldaltáskával terhelt bicikliről nem úgy szállunk le, mint az anélküliről) és ebédeltünk egyet. Ez volt az első találkozásom a szoljanka levessel, de nem az utolsó. Paradicsomos, virslis, uborkás, és még tejfölt is adnak bele. És itt minden hely másképp képzeli a Cézár salátát, de nem baj - egyik finomabb, mint a másik.
Mentünk tovább, és ki hitte volna, nem esett az eső. De errefelé nagyon szorgosak az útfelügyelők, lemosták az utakat előttünk. Figyelmes.

Aztán rájöttünk, hogy a sok nézelődés után már jócskán a nyolcvanat fogja karistolni a mérettyű, mire Padisébe érünk - és a szállás még tizenhárom nagy metrikus távegység onnan.
Fog összeszorít, teker, végső kimerülés mínusz három tekeréskor megérkez Puuna Öömajához.

Ja igen, pár szó az észt településszerkezetről.
Észtország icipici. Tallinn óta csak kétszer jártunk olyan helyen, amire megkockáztattam volna a "város" kifejezést, és azt is csak azért, mert közismerten jóindulatú vagyok az apró falvakkal. De ez nem akadályozza meg őket a buzgó táblázásban.

Szép nagy kék tábla hirdeti az út mentén, hogy megérkeztünk Pihla területére - ez azt jelenti, hogy jobbra látható három ház, valamint egy különösen nagy becsben tartott csűr. Azt bezzeg, hogy Kõrgessaare ott van előttünk, egy zsebkendőnyi táblával jelzik. Fogadni mernék, hogy kisebb betűkkel is írták volna, ha van olyanjuk. Persze logikus valahol, hiszen Kõrgessaare egy sűrűn lakott metropolisz a maga két-, esetleg háromszáz lakosával, míg Pihla egy kicsiny, ám barátságos kis közösség, rájuk jobban ráfér a bátorítás.

Puuna Öömaja is egy ilyen hely, öt vagy hat ház, de mind egy tulajdonban, merthogy ez egy szállás. Mikor megérkeztünk, a tulaj nem volt sehol, a vizünk meg elfogyott (errefelé nincsenek útmenti kutak, és bohó fejjel csak hat litert vittünk), de találtam egy különösen vonzó kerti csapot, amit meg is fejtem, míg Norbi telefonált.
Kiderült, hogy nem az út melletti, Puuna Öömaja feliratú háznál kellett volna kopogni, hanem még száz méterrel beljebb, egy kis sárga háznál. Akkor már ittam pár korty kissé fémízű vizet, de még így se vonzott a táv. Sebaj, a tulaj jött hozzánk. Elmagyarázta, hogy nem azt a szobát kapjuk, amiben megállapodtunk, mert abban a házban egy csapat tinédzser lány ünnepel születésnapot, és úgy emlékszik, hogy Norbi külön kiemelte foglaláskor, hogy csendes helyre vágyunk. Így lett egy szoba és közös használatú fürdőszoba helyett egy saját házunk, a szobában külön fürdőszobával. De ez még mindig semmi.

Félénken megérdeklődtük, hogy hol lehet itt sörhöz jutni - megkérdezte, hogy mennyi kell, és mire lezuhanyoztunk, ott figyelt egy hatos pakk a hűtőben.
Norbi ekkor megfőzte isteni lencsefőzelék-költeményét, amit egy csupor sólettel öblítettünk le, na meg fejenként két üveg A. Le Coq sörrel, mert huszonöt kilométerenként jár egy üveg.
Mindezt persze nem tíz perc alatt intéztük el, a túl gyors evés és ivás nem egészséges, na meg itt szinte mindenütt van wifi, és híreket is kellett olvasni. Este kilenc körül ráeszméltünk (ismét), hogy itt a napos órák száma meghaladja az otthoniét, azaz kilenckor olyan, mint nálunk délután háromkor. Áttotyogtunk a szobába, és így ért véget az első nap.

Biciklis bölcsességek

1. Ami emelkedőnek tűnik, az az is. 
2. Ami sík terepnek látszik, az emelkedő.
3. Ami olyan, mintha lejtő lenne, az sík terep (vagy emelkedő).
4. Az észt böglyök utazási sebessége napszaktól és hőmérséklettől függően 15-18 km/h.

Az Észtországba vezető út

fura táblákkal van kikövezve.

Megszületett az ötlet még tavaly, hogy el kéne menni egy hosszabb biciklitúrára. Akkor már túlvoltunk egy sikeres őrségi- és egy szintén dicsőséggel teli Balaton-túrán, így szinte logikus volt, hogy a Passau-túrát átugorva elgurulunk Észtországba. (Most már persze mindketten tagadjuk, hogy a miénk lett volna az ötlet.) Tallinnba leginkább kétfelől megy repülő, és egyik sem Budapest. Hajó is Finnországból és Svédországból a jellemző, vonaton meg rengetegszer kell átszállni, így maradt az autó, mint megközelítési mód. (Note to self: legközelebb repülővel jövünk és itt bérelünk biciklit. )

Ja, hogy miért pont Észtország? Sok oka van annak.
 - Lapos. Nem kicsit, nagyon.
        *javítás az első nap után: időnként kis mennyiségben meredek emelkedőket tartalmaz.
 - Olcsó az internet. Nem kicsit.
 - Van tengerpartja. Oké, a víz átlaghőmérséklete a folyékony jég és a beledugásra elkékülő végtagok közt lehet valahol, de a tenger az tenger.
 - Második legközelebbi rokonaink, és a legközelebbiek is ide járnak piálni. (Azt már sikerült kideríteni, hogy a "tere" a szia, a "keskus" a bolt központ, az "ettevas auto" pedig alighanem a vigyázat, autókihajtás lehet.)

 Az út ide a GPS szoftver kedvétől függően 1600 és 1900 km közt van valahol, de ha nem hagyja az ember, hogy mindenáron autópályán vigye a cucc, jócskán le lehet faragni belőle. Így is huszonnyolc órát jelzett elő utazási időnek, ezért történt, hogy egy jókora szakaszon (mármint nekem jókorán) én vezettem. Autót. Forgalomban. A jármű életkora napokban mérve kevesebb, mint az enyém években; sőt, ha az autó annyi éves lenne, ahány napos, nem fogyaszthatna alkoholt. Mindegy, minimális sikoltozás, szűkölés és pánikolás alkalmazásával abszolváltam a feladat.

Litvánia határában megálltunk egy mérsékelten tiszta, ám barátságos benzinkútnál, ahol a fősofőr, Norbi hunyt pár órát, míg a másodsofőr őrködött, és befejezte a Végítélet c. Stephen King örökbecsűt. Megj.: Ti, lányok, ne tegyétek.

 Az ezután következő néhány óra nekem kiesett. Norbi időnként felvert, hogy megmutassa a helyi nevezetességeket, de hamar rájöttem, hogy egy elég meggyőzően mormolt "ó, ahá", vagy "nahát" után szundíthatok tovább. Annyit nagy bizonyossággal állíthatok, hogy Lengyelországban és Litvániában sok gólya él. Ja, meg azt, hogy a balti államokban Hesburger van, nem az amerikai láncok. Meg hogy a Hesburger finom. Aztán hipp-hopp, Észtország lett, azon belül Tallinn.

Megtaláltuk a szállást (Norbi igen ügyesen navigál), becuccoltunk, és elindultunk körbenézni. Az első észt vendéglőről kiderült, hogy szír vagy efféle, mindenesetre finom a helyi shish kebab. Az A. Le Coq pedig a világ legfinomabb söre.

 Elsétáltunk a kikötőn túlra, ahol több bolt is volt: Alkoholpood, Alko-keskus, meg egy harmadik típus, aminek nem emlékszem a nevére, de szuveníreket és alkoholt árult. Beszereztünk négy üveg frissítőt, elvégre mi aztán fel akartuk venni a helyi ritmust, meg a kultúra is fontos nekünk, és hát rokonok vagyunk vagy mi a szösz. Hazasétáltunk, vidáman csörgött a zacsiban a négy ampulla nedű, és még egy Tele2 boltba is bementünk, internetes SIM-kártyát venni. 2.90€ egy hétre, 10GB. (Telekom és egyéb létformák, csak úgy mondom. Nincs egy ezres.) Otthon felhörpintettünk egy-egy üvegcse kultúrát, majd nyugovóra tértünk.

Az fekvőtámaszokrúl

Voltam Füttyös Gábor (not his real name!) péntek esti Pump edzésén (zenére súlyzóval ugrabugra). Jött a fekvőtámaszos rész, idézem: "Tizenöt fekvőtámasz lesz, igen, csak tizenöt... lehet egy kézzel is csinálni, én kettővel szoktam..." Hát jaj. :)

Összeesküvés-elmélet

Az almásbácsi. A piacon. RÁJÖTTEM!!!!

Tökre úgy néz ki, mint egy almásbácsi. Hatvanas éveiben, ősz haj, tömött, ősz bajusz, napszítta, ráncos arc, erős, láthatóan dolgos kéz... kiköpött almásbácsi, nem igaz?

NEM! Az almamaffia frontembere! Tudat alatt tudjuk, hogy ha úgy néz ki, mint egy almásbácsi, akkor biztos kitűnő almát ad el nekünk olcsón. PEDIG! Így akarnak átverni minket. A végünket akarják!!! Ne hagyjuk!!!

(Mindjárt folytatom, csak csöngettek az ajtónál. Valami kabátot hoztak. Fehér kabátot, hosszú ujjakkal... Kényelmesnek tűnik.)

A poláróra árnyas oldala

Miért fosztanám meg kedves olvasóimat (még többesszám, ugye?) ettől a kedves kis történettől...

Hátnaszóval, rájöttem pár hete, hogy a futás az nem is olyan rémes dolog, és ha már van csúcsszuper futócipőm, ugyan miért is ne használnám. Az ugrabugrahelyen van sok futógép, a futás életerőegészség, futás közben tudok elmélkedni mindenféle dolgokról, menjünk hát el futni.

Felpattantam a majdnem-legtutibb futógépre, ami külön ablakban mutatja az aktuális pulzust (a legtutibb külön ablakban mutatja a zónában eltöltött időt is, csak az foglalt volt), bepittyegtem neki, hogy Personal Trainer --> Time spent in zone --> 25 perc; Target heart rate: 150 - azaz 25 percig szeretnék úgy futni, hogy 150 legyen a pulzusom. Megadtam még azt is, hogy a max incline (emelkedő) 2.5 legyen (2.5 kisnyuszi vagy mittomén), és a sebességem legyen egy kellemes 8.5-ös poroszkálás. A gép tájékoztatott, hogy az emelkedőt majd a pulzusom függvényében változtatja. Ezek után rátenyereltem az Enter gombra és kezdetét vette az, amit én fél órás középlaza testedzésnek terveztem.

Trappoltam békésen, időnként egy kósza pillantást vetve a tévében a teniszmeccsre, a pulzusom felkúszott szép lassan a 153-155-ös tartományba és ott is maradt, a kezdeti 2.0-s emelkedő lement 0-ra. Béke és nyugalom. 

Úgy a tizenötödik perc környékén azt vettem észre, hogy a pulzusom hirtelen csak 144. Ránéztem az órámra, az még mindig 155-öt mutatott. Mondok ejnye, talán rosszul olvassa. Aztán megéreztem a futópad enyhe remegését, ahogy növelte az emelkedőt. 0.7-re, ami nem túl durva, de negyedórás aktív poroszkálás után megérzem. A pulzusom meg nem változott (a futópad szerint; az órám szerint már 158 volt), tehát fél perc után tovább emelte, 1.5-re. Még mindig nem változott semmi (gondolta ő; nekem közben kezdett lilulni a fejem), így emelt rajta még egy kicsit, 2.5-re (én meg próbáltam a futógéphez a lehető legközelebb futni, hátha akkor már jól olvassa a jelet, de nem jött be). És akkor megláttam a teniszmeccsbe teljesen elmerült csajszit a szemben levő biciklin álmatagon tekerni. A csuklóján Polar órával. És akkor már tudtam. 

Valami interferencia miatt nem az én órám jeleit vette a majdnemlegtutibb gép, hanem az övét. Amíg ő nem teker gyorsabban, a futógép nem enged sík terepen futni, és nem csökkenti a sebességet sem. Ráadásul a 140-144-es pulzus, amit a teniszimádó csajszi produkált, bőven a célzónám alatt van, így bele se számít a lefutott időbe.

Tapasztaltabb futók csak legyintenek erre, de én nem vagyok az. A 25 percen keresztüli 8.5 km/h-s futás a határértékem közelében van (pláne, hogy bemelegítéssel és levezetéssel együtt inkább 35 perc).

Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a csajszi nem megy át egy másik gépre tíz perc elteltével. A tényleges pulzusom már 165 felé közelített (igaz, többet tanultam a helyes légzéstechnikáról ez alatt a tíz perc alatt, mint korábban összesen), a futógép kitartóan noszogatott, hogy na, érjem már el a Zónát, miközben én tudtam, hogy ha elérjük a 170-et, afelett már nem bírom túl sokáig - annyi eszem meg nem volt, hogy megkérjem a csajszit, tekerjen kicsivel gyorsabban. :)

Szerencsére azonban átment máshova, és a futógép ismét az igazi számokat mutatta. Rögtön el is kezdett aggódni miattam. 

Közölte, hogy már nem vagyok a zónában - nem mondod.

Hogy csökkenti az emelkedőt, hogy nekem könnyebb legyen - nem mondod!

Hogy csökkenti a sebességet is, mert *nagyon* magas a pulzusom - NEMMONDODVAZZEG!!!

A maradék tíz perc eseménytelenül telt. Azóta nem jártam a majdnemlegtutibb gépen - rengeteg embernek van polárórája. :)