Őrség - harmadik és negyedik nap

Legalábbis azt hiszem, hogy a harmadik és negyedik. Itt kicsit másképp telik az idő.

A vasárnapi posztot végül hétfőn sikerült élesíteni, már mikor Szentgotthárdon voltunk, a Hunyadi étteremben. Az út odafele része eseménytelen volt, bár vészterhes: az ember nem tud őszintén örülni a lejtőnek, ha tudja, hogy vissza is kell jönnie rajta.

Felvettünk stopposokat is. Vannak ezek az úgynevezett stopposhernyók, amik egy vékony hernyószálon lógnak a fákról az út felett, és ha arra jár egy biciklista, rápottyannak. Egyik-másik észrevétlenül teszi ezt, és el is jut valameddig, más hernyók viszont kamikazeként csapódnak be az ember (Norbi) mellkasába, és hamar lesöprődnek.

A hagymás rostélyos most nem volt túl jó, de sikerült a könnyeimet sült hagymába, valamint "totyogós" túrós palacsintába fojtani. (Ötletem sincs, honnét származik ez a fantázianév. Vaníliás szószban *tocsogott* a palacsinta, viszont az étlapon Cordon Bleu néven szerepelt a jól ismert étel, szóval nemtom. Talán mert a totyogós étvágygerjesztőbb, mint a tocsogós? Na mindegy.)

Megtekintettük az Audi-gyárat kívülről, aztán elindultunk visszafele. Jó előre megterveztük a megtekintendők listáját: Hársfa-tó (a Máriafalu utáni emelkedő elején van); az a roppant érdekes buszmegálló a Farkasfa felé vezető domb tetején; a kilátó a Farkasfa utáni emelkedőn; na és persze az a rejtélyesen görbe fa a kilátó utáni második kaptató közepénél.

Ezek közül végül csak a tónál álltunk meg, a többit bírtuk szuflával és izomerővel.

Mára egy szlovén sört terveztünk be, meg a fenyő elültetését (az IKEÁ-ban  vett karácsonyfa valahogy túlélte eddig), úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a határig. Nagyra nőtt testvérei mellett ástunk egy diszkrét, otthonos lukat a fenyőnek, meglocsoltuk kicsit, és megígértük, hogy jövőre visszajövünk. (Remélem, még él akkor.)

Ennek örömére átcsorogtunk Hodošba, és megittuk a terv szerinti sört. Aztán már csak az emelkedők jöttek. Többen voltak, mint a múltkor, és mintha hosszabbak és meredekebbek is lettek volna, valahogy mégis átjutottunk rajtuk.

Este pedig mentünk tökmagolajat ütni. Ez helyi látványosság, egypár helyen készítenek ilyesmit. Lenke néni, a szállásadónk, beajánlott minket egy helyi tökmagolaj-készítőnél, mondván ő még hagyományos módszerrel készíti.

Nem sokkal utánunk jött egy harmincfős gimnáziumi osztály is, hogy ők is megtekintik - meglettem volna nélkülük is, de sebaj, az első sütet után viháncoltak egy sort és elmentek.

A hagyományos módszer az, hogy vesz az ember egypár zsák hántolt tökmagot, megdarálja, sózza, vizezi, aztán megpirítja (irtó jó illata van), és mikor már jó száraz, akkor beteszi ezt a masszát egy erre a célra készült fémcsuporba, azt meg a sajtolóba.
Ezen a ponton kell két erős ember, aki tekeri a prés kerekét, de nagyon. Abból a száraz cuccból meglepően sok olaj jön ki, a mester szerint egy kilóból három-négy deci. A tökmagból pedig marad egy másfél centi magas, kőkemény korong, amit a halak nagyon bírnak.

Azt hiszem, ez azért is hagyományos módszer, mert ránézésre ötvenéves a prés, meg úgy minden abban a házban. Hogy elolvastunk egy 1985-ös Vas Népét, az egy dolog, de volt ott igazi, kézi szövőszék is, meg eszterga, meg szecskavágó meg daráló meg magtisztító.

A második adagnál már Norbi és én voltunk a két erős ember, mi is nagyon szép korongot gyártottunk, és elhoztuk az olajat is. (Nem ingyen, persze, viszont a szalafői polgármester szerint ez a legjobb olaj messze földön.)

(Képeket majd akkor, ha géphez kerülök, a telefonos app nem szereti a csatolt képeket.)

Őrség, első és második nap

O tempora o mores

Szombaton íjászkodtunk egyet, mert esőt ígértek, és hiába sütött hetedhét ágra a nap, nem bíztunk benne annyira, hogy biciklire üljünk. Döglés volt és tunyulás.

Térerő az nemigen van - a szobában összejön két bóbitányi Edge, ha elég magasra emelem a telefont, de a wifi nem jön be telefonon. 

Erősíti ez a hely az emberi kapcsolatokat nagyon. Internet híján beszélgettünk Norbival, kiderült, hogy egyezik a véleményünk egy csomó mindenről, például ő is szereti a pilótakext. Jó fej ez a Norbi, majd még dumálok vele.

Tegnap már megvolt az első, aka "Csakazértis" bicikliút, Őriszentpéter centrumba és vissza. Útközben láttunk gólyacsaládot, kisgólya included. 

A helyi ivóban ellenőriztük, hogy a csocsó- és biliárderőviszonyok még mindig megvannak, valamint betoltunk egy-egy gitáros hamburgert fejenként, és ahogy elkezdett szemerkélni az eső, elindultunk vissza. A kisgólyát már nem láttuk, elment aludni, ahogy azt kell ilyen zsenge korban.

Sajnos azonban már az Őrséget is elérte a hanyatló Nyugat rákfenéje, itt a hintaágynál találkoztunk egy lengén öltözött ifjúval (vagy lánnyal, nem lehet ezt megállapítani), alighanem valami buliba igyekezett. (A kompromittáló képet csatoltam a bejegyzéshez, nemtom, hol fog megjelenni, mert ez a telefonos blogoló app.)

Feslett erkölcsök

A mai cél Szentgotthárd, mert ott jó hagymás rostélyost adnak. És alig 18km. Hegynek fel, hegynek le... Jobban meggondolva, még van egy sóletkonzervünk.

A meglepetések napja

Igazából órája, de fő az optimizmus. 

Ácsorgok itt békésen a Bajza utcai megállóban. Megszólít egy nő, hogy ismerős vagyok-e errefelé - mondok nemigen. De nem tudom véletlenül, merre van a Hopp Ferenc Múzeum? Mondok nem, de van okos kütyüm. Megnéztem, mondtam jobbra. Ó de jó, így a nő, és elindult a mutatott irányba. Húsz méter eltelte után vidáman visszakiáltott, hogy igen, itt van a hely. 

Nemtom, figyeltetek-e, de inkább elmondom: nem kért pénzt, nem kérdezte, hogy megtaláltam-e már Jézust... Nekem sok idő óta ez volt az első ilyen. 

Varázslat

Mindennapi praktikák rovatunk újabb bejegyzése.

Történt, hogy elindultam hazafelé munkából. 18:46, épp elment az orom előtt a villamos, a majdnem hazavivős busz meg :55-kor indul, egy megállót kell gyalogolni, HAJRÁ VISSAI MEGCSINÁLOD!
Jelzem, én odaértem :54-re, a busz volt az, aki elment. Nem örültem.
Recalculating: villamos, majd 105-ös busz. Utóbbi 19:09-kor indul abból a megállóból, ahol a villamos 19:08-kor tesz le, és másfél perc áttrappolni oda, de nem baj, megpróbáljuk.

A villamos időben érkezett, de a busz is. Ej, mondok, ezt már el nem érem.
Na most, a megálló mellett szokott zajongani egy úriember. Vizespoharak, valami ütőszerszám, közismert melódiák, semmi triplaszaltó, de jó hallani. Mindig gondoltam rá arra jártomban, hogy kéne valamit hajítani a pénzgyűjtő dobozába, de általában siettem a buszhoz, meg olyan macera előszedni a tárcát, meg egyébként is.
De most! - gondoltam én. Épp beáll a gyönyörű Citaro busz a megállóba, úgyse érem el, tíz perc a következőig, itt a remek alkalom, hogy támogassuk az utca művészetét. Így is történt. Anyagi jav dobozba hullat, zenélő bácsi örül, én fordulok a buszmegálló felé, mert hát addig is lehet olvasni, míg jön a következő.

És itt ért a meglepetés. A Citaro ugyanis nem 105-ös busz volt, hanem 16-os (ami általában kisbusz szok lenni, mert az fér el a Várban). És ott jön mögötte a másik, az igazi!!!, épp futótávolságon belül.

Futottam. Elértem. Kinyitotta az első ajtót. Megköszöntem. Most meg írom itt ezt és örülök.

A nyolcadik és kilencedik nap

Biciklisfenék acélfenék, oda csap, ahova... izé, ezen még dolgozom. 

Haeska-Rapla

Az első eseménytelen nap. Reggel felkeltünk, reggeliztünk, elindultunk. Tudtuk, hogy 106 km vár ránk, de rezzent vajon a szemünk? Dehogy. 

Norbit ügyesen az előző napon tapasztalt házőrzők és magam közé pozicionálva visszajutottunk a fősodorba, ahol már csak kerekezni kellett a maradékot. Hű darazsunk a városhatárig velünk tartott. 

Raplába érve rutinosan kezeltük a masszív szembeszelet, csak akkor bizonytalanodtunk el, mikor a GPS szerint már a szállásnál voltunk, ott viszont egy pedikűr-manikűr szalon volt. Visszamentünk pár métert, de részint egy tábla (feltételezhetően "vendégház" felirattal) elgondolkodtatott, na meg ahogy kikanyarodtunk az utcából, a szalonból is kijött egy csávó és kiabált valamit utánunk. Bizony, ő volt a házigazdánk. 

Becsekkoltunk, kaptunk sört, és megismerkedtünk a helyi házőrző/seriff jószággal, aki szabadidejében alighanem a helyi egyetemen tanítja a "Macskának lenni - az alapok" tárgyat. Minden mozdulata, nyávogása, szőrszála tökéletesen macskás volt. 

A Macska

Rapla rendes nagy város (észt léptékkel, persze), tele látnivalókkal. Mi ezek közül a pizzériáig vezető úton találhatóakat csodáltuk meg, és nem mellesleg ettünk egyet-egyet a világ legfinomabb pizzájából. 

Vacsora közben megtekintettük a Macska vs Hőscincér mérkőzést (döntetlen lett).

Rapla-Tallinn

Nemigen érzi ezt az ember menet közben, csak mikor szemenköpik a tények: maradjunk annyiban, hogy az egész túrán a legmagasabb mért sebességet ezen a szakaszon értük el, egy emelkedőn fölfele. (34.1km/h)

Tallinn alatt kicsivel van egy Saku nevű település. Itt gyártják a Saku sört.

Tallinn határában megálltunk egy "Gordon Bleu"-re egy útszéli gyíkhústanyán. (Nagy örömmel könyveltük el, hogy megtaláltuk a döntő bizonyítékot a nyelvrokonságra.) Ezzel időt is hagytunk, hogy felkészüljön a város az érkezésünkre. 

Mit mondjak, felkészültek. Amelyik út nem volt feltúrva, az amúgy is alkalmatlan volt biciklis közlekedésre. Bő másfél óra alatt jutottunk be a központba, ahol szép lassan átverekedtük magunkat a tiszteletünkre kirendelt gyalogosok hadán. 

Beigazolódott a 90-10 szabály: az első 60 km három óra volt, a maradék 6 szintén. Ez egy szerda kora délután volt, és tele volt minden járda; volt, hogy azért nem jutottam át a zebrán egy lámpa alatt, mert a köztes járdaszigeten egy talpalatnyi hely se volt. Se előtte, se utána nem láttunk ennyi embert. És másnap a legtöbb feltúrás megszűnt. Hmmmm. 

Visszatértünk Poska Villába, kilenc nap és mintegy 680 km után. Mikor előkerült a háziasszony, visszaadtuk a 7-es szoba kulcsát, amit véletlenül elvittünk, cserébe megkaptuk a 8-ast. Zuhany, pihi, sör. 

Másnap bevásároltunk: kifosztottunk egy alkopoodot, meg egypár szuvenírboltot. Poska Villával megbeszéltük a reggelit - korán akartunk indulni, de a néni busza csak fél nyolcra ér be Tallinnba, így mondtuk, hogy nem baj, eszünk valahol útközben. De a néni nem adta fel ilyen könnyen: megkérdezte, mit reggeliznénk (szendvicset), és megállapodtunk, hogy bekészít hozzávalókat a hűtőbe, reggel betoljuk, mindenki boldog. 

Nyilván egy fullos reggeli várt minket, kenyér, vaj, sajt, felvágott, paradicsom, retek, és két dobozos puding. We szívecske Poska Villa. Ja, és Észtországot is.

Hú de el akartam sütni ezt a képet, és itt a remek alkalom!

A hetedik nap

A távolság, mint üveggolyó, a talpad alá kerül, és nagyot zakózol.

Szolgálati közlemény: közben töltök fel képeket a korábbi bejegyzésekhez. 


Kotka Farm - Haeska Manor 
Többféle módon is hullámhegyekbe és -völgyekbe ütköztünk ezen a napon. 

Kotkánál megreggeliztünk, összecsomagoltunk, felszerszámoztuk a paripákat, elköszöntünk a kutyáktól is, füttyentettünk a darázsnak és nekivágtunk a Haeskáig vezető 75 km-es útnak. 
Rögtön az elején kellemes meglepetés ért minket. Ugye sokszor látja az ember a különböző pozícióban ábrázolt szarvasokat, őzeket az esetleges átfutásukra figyelmeztető táblákon. Mi meg épp elhagytunk egy "vigyázz, rénszarvasok" táblát, mikor elénk pattant egy jószág.

I want to believe!

Nem mertünk közelebb menni hozzá, sőt a telefonjainkat is a legnagyobb csendben vettük elő. Tudom, úgy néz ki a kép, mint amit az X-akták rezidens ufóvizslató őrültje dugdos Mulder ügynök orra alá, de becsszóra, az ott egy őzike.

Korábban is láttunk vadvilágot, mármint olyat is, ami nem repül: a hosszú napon a komp felé vágta közben ügetett át előttünk egy szarvas. Agancsa is volt, és meglepően nagy volt. Azt nem fényképeztük le, mert az egész három másodperc volt. Mindenesetre jó tudni, hogy nem csak szórakozásból rakják ki ezeket a táblákat.

A törvénytisztelő őzike kétszáz méterre a tábla után bukkant fel

Aztán gurultunk tovább békésen. Saaremaa és Muhu (a legkisebb sziget az utunkba eső három közül) szigeteket egy laza négy kilométeres híd köti össze. Fújt a szél, de nem volt nagyon vészes, és a változatosság kedvéért oldalról érkezett. Jó széles biciklisáv állt a rendelkezésünkre, és a mellettünk elhaladó kamionok, traktorok és egyebek derekasan kikerültek minket.

Muhu már teljesen olyan volt, mint egy lakott terület. Megálltunk egy boltnál, beszaladtam és vettem joghurtot meg pár szelet csokit, olyan meggyőző volt.
Várt ránk még egy komp, rutinosan átsuhantunk a vízen, aztán jött az út kevésbé kellemes része: erdőn kívül, sík terepen, az uralkodó széliránnyal szemben.

Harminc-egynéhány kilométernél megálltunk egy útszéli falatozóban egy gyíkhús-burgerre. Aztán akárhogy is számoltuk, nem jött ki az a hetvenöt kilométer, inkább a száz felé közelített. Bizony, kiderült, hogy nagyon benéztünk valamit. Még tekerni kellett harminc-egynéhány km-t a főcsapáson, aztán egy balkanyar, és további huszonöt km a Haeskáig vezető úthoz. Ami további 6 km egy ismeretlen minőségű úton. És ezt a harmincat másnap visszafele is le kell tekerni, mert vissza kell térni az útra. (Az út mentén nem volt szabad szállás ugyanis.)

Mit mondjak, nem voltam boldog. (Norbi se, csak neki több az önuralma.) Addigra már vagy tíz kilométert tekertem masszív ellenszélben, további legalább húsz volt előttem, és a szembeszél jellemzően együtt fordul az emberrel. Aki már biciklizett hosszabb távot, tudja, milyen elkeserítő, ha teker rendesen, és mégis alig halad.

Becsületből tekertem még valamennyit, aztán az egyik pihenőnél jeleztem Norbinak, hogy nem fog ez menni nekem. Nem tudom, mit mondott, amitől erőre kaptam kicsit, talán hogy már nincs sok hátra a kanyarig, meg átvette a vezetést, hogy ő kapja a szél nagyját. Mindenesetre mentünk tovább, én azzal az ingatag elhatározással, hogy megy, amíg megy, aztán meglátjuk.

Jött az enyhe, de hosszú balkanyar, így jobbról és szemből kaptuk a szelet, ami kicsit segített. Egy idő után betértünk fák közé is, ami jelentősen enyhített a szélkérdésen, és nem sokkal később azt vettem észre a műszerfalra pislantva, hogy 25 km/h-val suhanunk. És nem is éreztem, hogy erőt fejtenék ki a pedálokon. Norbi, akinél valamivel jobb felszereltségű volt a műszerfal, határozottan állította, hogy sík a terep. Mikor megálltunk pihenni, szélcsend volt, így a (mesébe illő) hátszél lehetőségét is kizártuk. Végül arra jutottunk, hogy ideális körülmények közt még csomagokkal megrakodva is gyorsan tudunk tekerni. Elvégre már sok napja edződünk.

A táv maradéka szinte elrepült. Tízkilométerenként továbbra is megálltunk pihenni, nehogy véletlenül túlhajtsuk magunkat, és még így is ott voltunk az ismeretlen minőségű útnál másfél óra elteltével. Mit ád az ég: le volt betonozva.

Hat kilométert gurultunk még, balról keverék típusú házőrző ugatott ránk, jobbról két bernáthegyi futott mellettünk (az elválasztó sövényen voltak hézagok, amiket lapos szikladarabok jelöltek... Nem éreztem magam biztonságban, de szerencsére nem érdekeltük őket túlságosan).

A Haeska Manor volt az első hely, ahol jobban beszéltünk észtül, mint a házigazda hölgy. Érthető, hiszen szentpétervári orosz. Ez megmagyarázta azt is, hogy miért nem válaszoltak arra a levelünkre, amiben érdeklődtünk, hogy vacsorát tudnak-e biztosítani. A hölgy kicsit beszélt angolul, semmit észtül; a férje jól beszélt észtül, és nagyon keveset angolul. Sebaj, Norbi villantott még egy lencsefőzelék-sólet menüt, amivel el is voltunk lefekvésig.

Apró elégtétel volt, hogy nem lett  száz kilométer a táv. Az én órám 99.93 km-t mutatott, mikor betoltuk a paripákat a tárolóba.

Az ötödik és hatodik nap

A sprint az erősségem.

Tammese-Kuressaare

Az Anika Farmon töltött éjszaka bogármentes volt, és az egy szál alsónadrágba öltözött szállóvendég villámlátogatását leszámítva pihentető is. Másnap reggel sokáig aludtunk, miután kilencre volt ígérve a reggeli, és az előző napi triplamaraton* után nem volt siethetnékünk. Behabzsoltuk a világ legfinomabb zabkásáját, aztán összecókmókultunk, kifizettük a világ legdrágább sörét... ja igen, azt még nem említettem (vagy de?). Kitaláltuk, hogy 25 kilométerenként egy sör jár. Anikához érve annyi erőnk még volt, hogy kérjünk két üveggel, amit a házigazda rögvest a kezünkbe is nyomott - na most, az A. Le Coq sör a világ egyik legjobbja, és ezen minden megtett kilométer csak dobott, azért kicsit mégis fájt az 5€, amit fizetni kellett érte.  Oké, tizenöt kilométerre volt a legközelebbi település, szóval érthető valahol. 

*szűk két és fél, csak az nem hangzik olyan jól

Aznapra gyerektáv volt, 40 km, amiből 42 lett, ám érthető okokból elsiklottunk efelett. (És ez volt az első nap, hogy matrica nélkül merészkedtem biciklire.) Nem kapkodtunk, sőt - hol volt már az előző napi 21km/h! A szállás egy többszobás házban volt a város közepén, közel a várhoz (igen, itt ilyen is van, ez már város). Megebédeltünk egy szélmalomban, kipihentük az ebédet a vár előtti parkban, megnéztük a várat, beszereztünk pár vajkést a várfalba vájt lyukban működő vajkésfaragó-szuvenírboltostól, lefényképeztük az ágyúkat. Tisztára mint valami turisták.

Kuressaare-Kotka Farm (57 km)

A másik gyerektáv. Igazából eseménytelen volt. Menetrendszerűen megálltunk tízkilométerenként egyszer, ittuk az űrhajós piát (valami magnéziumos, egyéb hasznos cuccos porból alkotott ital), ettük a csokikat, madárcsicser volt meg napsugár minden. Aztán kiderült, hogy a szállásig vezető út harmadrendű betonút, kivéve az utolsó kilométert, ami már erdei földút. Böglyök azonban nem voltak, acélos fenék viszont igen. Norbi kicsit gyorsabban haladt, mint én, eltűnt a farmra vezető út utolsó kanyarában, aztán felhangzott a tomboló kutyasereg acsargó ugatása.

Ismerőseim jól tudják, hogy én inkább macskás vagyok; elméletben szeretem a kutyákat is, amíg a gyakorlatban távol maradnak tőlem. Itt volt tehát a dilemma: Norbit a zajokból ítélve épp széttépi a házőrzők ezerfogú hada, ilyenkor nekem, mint a 2013-as Az Év Barátnője díj nyertesének mi a kötelességem? Fordítsam vissza a biciklit a szűk ösvényen és tekerjek, mint akit a sátán kutyája üldöz, vagy pattanjak le a bicikliről és gyalog mentsem az irhám? 

Egyiket se tettem (komoly esélyese vagyok a 2014-es díjnak, nem akartam pontlevonást). Torkomban dobogó szívvel, nagyon lassan tovább tekertem. Végül megláttam Norbit (nagy kutyabarát) a két fenevad közt. Csakhogy a szörnyek - ránézésre bernáthegyi-alien keverékek - is észrevettek engem, és immár én voltam figyelmük tárgya: elkezdtek felém rohanni. Ezen a ponton már tényleg nagyon féltem. Norbi kiabált valami megnyugtatónak szántat, hogy nem harapnak, csak barátkoznak, autogramot kérni jöttek vagy valami hasonlót, amit mindig mondanak az embernek, amikor két kiéhezett, négylábú fogsor közelít feléje, de nem emlékszem a pontos szavakra, talán mert épp valami más kötötte le a figyelmemet. 

Azonban fura dolog történt. Általában, mikor közeledik valami, egyre nagyobb lesz. Ezek a kutyák viszont egyre kisebbek lettek: víziló méretről negyven centi magas bundás kutyusokká változtak, akik habozás nélkül elkezdték nyalogatni a lábam.

Fenevad 1

Fenevad 2

Hamarosan találkoztunk a szállásadóval is, egy kedves finn hölggyel. Meglepődött, hogy milyen korán érkeztünk (délután egy volt kábé), jelezte, hogy még takarítja a közös helyiségeket, de ha szaunázni szeretnénk, befűti rögvest. Én hitetlenkedve néztem, miközben a 35 fokos hőségben csöpögött az orromról az izzadtság. 

A szoba itt se volt túlbonyolítva: egy háromszor három méretes szoba egy faházikóban, szúnyoghálóval az ajtón. Norbi udvariasan szárnyon fogott és kikísért egy szúnyogot, meg befújtuk a hálót riasztóval, és míg bent tartózkodtunk, nem is volt semmi gond a bogarakkal. 

Odakint (kezünkben egy-egy sörrel) már népszerűbbek voltunk. Itt tűnt fel először, hogy mintha lenne egy darázs, ami Kuressaare óta követ minket. Ennek a darázsnak mindenütt voltak haverjai, mert először csak ő döngicsélt körbe minket, aztán jöttek a többiek is. 

Itt elméletben közel voltunk a tengerparthoz is, meg is próbáltunk odamenni, de ahogy az erdőben utunkat állta két elektromos kerítés, inkább pihentünk. 

Vacsorára elrágcsáltuk Norbi kékszalagot érdemlő csirkepaprikását, aztán alighanem nyugovóra tértünk, mert másra nemigen emlékszem.