Elindultunk

Irány Drezda.

Hajnali ötkor keltünk Norbival, mert a vonat 7:25-kor indult a Keletiből, ahhoz el kell indulni tőlünk hatkor (a biztonság kedvéért), ahhoz meg oda kellett rendelni Esztit fél hatra (eredetileg ötre terveztem, de megesett rajta a szívem; olyan meghatóan kérdezte, hogy nem lehetne-e inkább később - megígérte, hogy menetkészen érkezik, és azért én is tudom, hol a határ. Szegény olyan korán úgyis *még* ébren van és alig pislákol).

Tegnap (spoiler alert: ezt a vonatról írom) megírtam kilenc emberről őszinte, kendőzetlen véleményemet; ez, azoknak a szerencséseknek, akik nem ismerik, a Tehetségfejlesztési Eljárás. Hogy úgy mondja meg ezt az ember, hogy őszinte is legyen, vérig se sértsen senkit, és haszna is legyen, pláne angolul... Egész napos elfoglaltság, ami után még a csomagolás is gordiuszi feladatnak tűnt.
Pár kör Candy Crush és fél óra aktív szemhéjbelső-megtekintés után már készen álltam a megmérettetésre: becsomagolni ötnapi ruhát és eszközöket, valamint előállítani szendvicseket a rendelkezésre álló eszközökből.
Fél éjfélre sikerült megoldani mindezt, fél egykor már aludtam, aztán egy percre rá elkezdett zajongani Samu (a telefonom), és azonnal fel kellett kelnem, mert kettő helyett kell ilyenkor erősnek lennem. (Norbi sem egy hajnali kakas.)

Fél hatra már megkávéztunk, felöltöztünk, meglocsoltam a növényeket, és csak az tartotta bennem az erőt, hogy emberinek kell tűnni, mikor Eszti megjön. Ez végül sikerült, azt hiszem. Bár jobban belegondolva... Ilyen korán háromfejű gyíkemberek is lehettünk volna, úgyse vette volna észre. Na mindegy, majd legközelebb.
A tervezett indulást sikerült tartani (ezen a ponton kezdtem el izgulni, mert ilyen nincs), a tervezett útvonalon haladva a tervezett idő alatt értünk a Keletibe, megtaláltuk az ügyesen elrejtett hetes vágányt is - ekkor már tudtam, hogy negyedik társunk, Anna, akinél a jegyek vannak, otthon felejtette azokat, vagy fél nyolcra jön. Erre megjelent hét előtt kicsivel, a jegyeket lobogtatva. Nem ismerem én már ki magam ebben a világban.

Azért visszakúszott a lábam alá a talaj kicsit: a biciklik a 255-ös kondiban utaznak, mi a 258-asban. És még jó, hogy időben jöttünk, mert négyen együtt, plusz egy biciklis német alig tudtuk kisakkozni, hogyan is kéne felakasztani a jószágokat. Oké, a német nem volt nagy segítség, de így végre indokolt lett a sok pénz, amit a Hanayama ördöglakatokba öltem.

7:23-ra már odakötöttünk mindent mindenhez, és átvonultunk a saját lakrészünkbe. Még pakoltuk fel a táskákat, mikor ELINDULT A VONAT. 7:25-kor!!! Még mindig nem tértem magamhoz.

Nem sokkal később érkezett a kalauz, aki elmagyarázta, hogy a biciklik helyjegyét rá kell erősíteni a biciklikre.
Szóval a helyjegyek.

Sikerült tökócsóér' szerezni vonatjegyet, van valami akció ezekre a nemzetközi vonatokra; az első öt jegyért még ők fizetnek, olyan olcsó, a következő tíz meg háromezer forint Drezdáig. Ezeket online megvettük.

Kell azonban biciklihelyjegy is, melyek beszerzését Anna vállalta magára. Még aznap este elgurult a Kelenföldi pályaudvar jegypénztárába, és közölte a jegyárus nénivel, hogy bicikli, helyjegy, erre a járatra. A néni mérsékelten volt lelkes, mondván kézzel kell megírnia a jegyeket, ez egy óra is lehet, menjen Anna inkább máshova. Ebből nyilvánvaló, hogy a néni nem ismerte Annát: ő nem az a fajta, aki elmegy máshova jegyért, ha ott áll egy tökéletesen funkcionáló jegyáruda előtt. És hopp, másfél óra múlva már a kezében is volt nyolc biciklihelyjegy (négy az oda-, négy a visszaútra). A mi jegyeink, oda-vissza, plusz helyjegy, két nyomtatott fecni, bezzeg a bicikliken ezek a kalligráfiai remekek vannak.

Szóval, mint mondtam volt, elindultunk. Tervezett érkezési idő Drezdába: 16:45.

Eszti már beváltotta a fenyegetését és elaludt. Időnként majd felébred, olyankor megetetjük és visszaalszik. Tudtuk, milyen kockázatot vállalunk ezzel a hajnali járattal, nem kell minket félteni.

Az igazi erő

Amikor egy ilyen ül előttem, és, bár kidolgoztam magamban sok forgatókönyvet (az észrevétlen felhúzástól kezdve az "elnézést, mintha az előbb berepült volna egy kis pillangó, és ahogy rátelepedett a cipzárra, az lehúzódott, nem bánja, ha felhúzom?"-ig), mégsem teszek semmit.

London

#firstworldproblems

Itt ücsörgök London közepén, egy kellemes étteremben, az ablak előtt DLR-ek osonnak el szép pirosan, Newcastle Brown Ale-t szürcsölök, míg készül az ezen a héten különösen tender húsból készült Manhattan Burgerem, amihez kapok hagymakarikát is, és azon stresszelek, hogy ki hányszor és mennyire fog lehülyézni, amiért nem mentem el várost nézni.

Nem mindenkinek lehet elmagyarázni, hogy engem nem érdekel a városnézés. A hétvégén Norbival biciklire pattantunk és gurultunk 11 kilométert két gombóc fagyiért - ennek van értelme. (Megj.: már ketten is akartak kenyeret és vajat hozni, hát nem igaz. Nem hagyják békén az embert.) A fagyi is megérte, mellesleg. Még a visszafele 11 km-t is.

Tegnap elmentem soppingolni, például. Van a jól bejáratott bevásárlóközpontom, felszáll az ember a DLR-re és ott van negyedóra alatt, sétálgatok ott egy ideig, néha még veszek is valamit (nem mindig; most például elég gyenge volt a felhozatal). És régi tervem, hogy elmegyek megnézni a Sherlock Holmes múzeumot a Baker Streeten - idén eljutottam odáig, hogy kiderült, hogy hatig van csak nyitva. (Hm, hagymakarika-illatot érzek. Itt mindjárt kaja lesz.)

"Minket ez nem mulattat" - majd valaki okos ember megmondja, ki mondta ezt (talán Viktória királynő?), de a lényeg az, hogy engem se. Teljesen jól elvagyok egyedül a saját kis dolgaimmal. Olvasok, DS-ezek, üres tekintettel bámulom a tévét vagy oda is figyelek, lemegyek a fitneszterembe tornázni vagy futni, mindenféle fura kajákat veszek a boltokban (mert ugye nálunk ilyen nincs), amiket elropogtatok a négycsillagos hotelben.

Hirtelen fordulat a történetben: már a reptéren vagyok, és várom, hogy bejelentsék a kaput. (A burger nem volt nagy szám, mellesleg.) De itt árverés van. 13:45-kor kellett volna bejelenteniük, közben meg már 13:50 van... Most mintha történne valami. Kapu még nincs, "Please wait" van. (13:55) Hah! 9-es.
Zárom soraimat.

Disclaimer: Ha van valaki, akivel kell (lehet) megnézni valamit, az más. Én ugye jól meghatározható célokra vagyok beállítva: nem megyek el "csak úgy" járni egyet, de szívesen gyalogolok három kilométert egy pohár tejfölért. (Jóhogy!) Ha viszont valaki (egy igen exkluzív csapatból valaki) mondja, hogy menjünk, járjunk egyet csak úgy, arra esetleg hajlandó vagyok. Főleg ha van tejföl is valahol beleszőve a történetbe. (Mindig mondom: hozzám képest a faék egy ritka bonyolult szerkezet.)

Őrség - harmadik és negyedik nap

Legalábbis azt hiszem, hogy a harmadik és negyedik. Itt kicsit másképp telik az idő.

A vasárnapi posztot végül hétfőn sikerült élesíteni, már mikor Szentgotthárdon voltunk, a Hunyadi étteremben. Az út odafele része eseménytelen volt, bár vészterhes: az ember nem tud őszintén örülni a lejtőnek, ha tudja, hogy vissza is kell jönnie rajta.

Felvettünk stopposokat is. Vannak ezek az úgynevezett stopposhernyók, amik egy vékony hernyószálon lógnak a fákról az út felett, és ha arra jár egy biciklista, rápottyannak. Egyik-másik észrevétlenül teszi ezt, és el is jut valameddig, más hernyók viszont kamikazeként csapódnak be az ember (Norbi) mellkasába, és hamar lesöprődnek.

A hagymás rostélyos most nem volt túl jó, de sikerült a könnyeimet sült hagymába, valamint "totyogós" túrós palacsintába fojtani. (Ötletem sincs, honnét származik ez a fantázianév. Vaníliás szószban *tocsogott* a palacsinta, viszont az étlapon Cordon Bleu néven szerepelt a jól ismert étel, szóval nemtom. Talán mert a totyogós étvágygerjesztőbb, mint a tocsogós? Na mindegy.)

Megtekintettük az Audi-gyárat kívülről, aztán elindultunk visszafele. Jó előre megterveztük a megtekintendők listáját: Hársfa-tó (a Máriafalu utáni emelkedő elején van); az a roppant érdekes buszmegálló a Farkasfa felé vezető domb tetején; a kilátó a Farkasfa utáni emelkedőn; na és persze az a rejtélyesen görbe fa a kilátó utáni második kaptató közepénél.

Ezek közül végül csak a tónál álltunk meg, a többit bírtuk szuflával és izomerővel.

Mára egy szlovén sört terveztünk be, meg a fenyő elültetését (az IKEÁ-ban  vett karácsonyfa valahogy túlélte eddig), úgyhogy felkerekedtünk és elmentünk a határig. Nagyra nőtt testvérei mellett ástunk egy diszkrét, otthonos lukat a fenyőnek, meglocsoltuk kicsit, és megígértük, hogy jövőre visszajövünk. (Remélem, még él akkor.)

Ennek örömére átcsorogtunk Hodošba, és megittuk a terv szerinti sört. Aztán már csak az emelkedők jöttek. Többen voltak, mint a múltkor, és mintha hosszabbak és meredekebbek is lettek volna, valahogy mégis átjutottunk rajtuk.

Este pedig mentünk tökmagolajat ütni. Ez helyi látványosság, egypár helyen készítenek ilyesmit. Lenke néni, a szállásadónk, beajánlott minket egy helyi tökmagolaj-készítőnél, mondván ő még hagyományos módszerrel készíti.

Nem sokkal utánunk jött egy harmincfős gimnáziumi osztály is, hogy ők is megtekintik - meglettem volna nélkülük is, de sebaj, az első sütet után viháncoltak egy sort és elmentek.

A hagyományos módszer az, hogy vesz az ember egypár zsák hántolt tökmagot, megdarálja, sózza, vizezi, aztán megpirítja (irtó jó illata van), és mikor már jó száraz, akkor beteszi ezt a masszát egy erre a célra készült fémcsuporba, azt meg a sajtolóba.
Ezen a ponton kell két erős ember, aki tekeri a prés kerekét, de nagyon. Abból a száraz cuccból meglepően sok olaj jön ki, a mester szerint egy kilóból három-négy deci. A tökmagból pedig marad egy másfél centi magas, kőkemény korong, amit a halak nagyon bírnak.

Azt hiszem, ez azért is hagyományos módszer, mert ránézésre ötvenéves a prés, meg úgy minden abban a házban. Hogy elolvastunk egy 1985-ös Vas Népét, az egy dolog, de volt ott igazi, kézi szövőszék is, meg eszterga, meg szecskavágó meg daráló meg magtisztító.

A második adagnál már Norbi és én voltunk a két erős ember, mi is nagyon szép korongot gyártottunk, és elhoztuk az olajat is. (Nem ingyen, persze, viszont a szalafői polgármester szerint ez a legjobb olaj messze földön.)

(Képeket majd akkor, ha géphez kerülök, a telefonos app nem szereti a csatolt képeket.)

Őrség, első és második nap

O tempora o mores

Szombaton íjászkodtunk egyet, mert esőt ígértek, és hiába sütött hetedhét ágra a nap, nem bíztunk benne annyira, hogy biciklire üljünk. Döglés volt és tunyulás.

Térerő az nemigen van - a szobában összejön két bóbitányi Edge, ha elég magasra emelem a telefont, de a wifi nem jön be telefonon. 

Erősíti ez a hely az emberi kapcsolatokat nagyon. Internet híján beszélgettünk Norbival, kiderült, hogy egyezik a véleményünk egy csomó mindenről, például ő is szereti a pilótakext. Jó fej ez a Norbi, majd még dumálok vele.

Tegnap már megvolt az első, aka "Csakazértis" bicikliút, Őriszentpéter centrumba és vissza. Útközben láttunk gólyacsaládot, kisgólya included. 

A helyi ivóban ellenőriztük, hogy a csocsó- és biliárderőviszonyok még mindig megvannak, valamint betoltunk egy-egy gitáros hamburgert fejenként, és ahogy elkezdett szemerkélni az eső, elindultunk vissza. A kisgólyát már nem láttuk, elment aludni, ahogy azt kell ilyen zsenge korban.

Sajnos azonban már az Őrséget is elérte a hanyatló Nyugat rákfenéje, itt a hintaágynál találkoztunk egy lengén öltözött ifjúval (vagy lánnyal, nem lehet ezt megállapítani), alighanem valami buliba igyekezett. (A kompromittáló képet csatoltam a bejegyzéshez, nemtom, hol fog megjelenni, mert ez a telefonos blogoló app.)

Feslett erkölcsök

A mai cél Szentgotthárd, mert ott jó hagymás rostélyost adnak. És alig 18km. Hegynek fel, hegynek le... Jobban meggondolva, még van egy sóletkonzervünk.

A meglepetések napja

Igazából órája, de fő az optimizmus. 

Ácsorgok itt békésen a Bajza utcai megállóban. Megszólít egy nő, hogy ismerős vagyok-e errefelé - mondok nemigen. De nem tudom véletlenül, merre van a Hopp Ferenc Múzeum? Mondok nem, de van okos kütyüm. Megnéztem, mondtam jobbra. Ó de jó, így a nő, és elindult a mutatott irányba. Húsz méter eltelte után vidáman visszakiáltott, hogy igen, itt van a hely. 

Nemtom, figyeltetek-e, de inkább elmondom: nem kért pénzt, nem kérdezte, hogy megtaláltam-e már Jézust... Nekem sok idő óta ez volt az első ilyen. 

Varázslat

Mindennapi praktikák rovatunk újabb bejegyzése.

Történt, hogy elindultam hazafelé munkából. 18:46, épp elment az orom előtt a villamos, a majdnem hazavivős busz meg :55-kor indul, egy megállót kell gyalogolni, HAJRÁ VISSAI MEGCSINÁLOD!
Jelzem, én odaértem :54-re, a busz volt az, aki elment. Nem örültem.
Recalculating: villamos, majd 105-ös busz. Utóbbi 19:09-kor indul abból a megállóból, ahol a villamos 19:08-kor tesz le, és másfél perc áttrappolni oda, de nem baj, megpróbáljuk.

A villamos időben érkezett, de a busz is. Ej, mondok, ezt már el nem érem.
Na most, a megálló mellett szokott zajongani egy úriember. Vizespoharak, valami ütőszerszám, közismert melódiák, semmi triplaszaltó, de jó hallani. Mindig gondoltam rá arra jártomban, hogy kéne valamit hajítani a pénzgyűjtő dobozába, de általában siettem a buszhoz, meg olyan macera előszedni a tárcát, meg egyébként is.
De most! - gondoltam én. Épp beáll a gyönyörű Citaro busz a megállóba, úgyse érem el, tíz perc a következőig, itt a remek alkalom, hogy támogassuk az utca művészetét. Így is történt. Anyagi jav dobozba hullat, zenélő bácsi örül, én fordulok a buszmegálló felé, mert hát addig is lehet olvasni, míg jön a következő.

És itt ért a meglepetés. A Citaro ugyanis nem 105-ös busz volt, hanem 16-os (ami általában kisbusz szok lenni, mert az fér el a Várban). És ott jön mögötte a másik, az igazi!!!, épp futótávolságon belül.

Futottam. Elértem. Kinyitotta az első ajtót. Megköszöntem. Most meg írom itt ezt és örülök.