Az Észtországba vezető út

fura táblákkal van kikövezve.

Megszületett az ötlet még tavaly, hogy el kéne menni egy hosszabb biciklitúrára. Akkor már túlvoltunk egy sikeres őrségi- és egy szintén dicsőséggel teli Balaton-túrán, így szinte logikus volt, hogy a Passau-túrát átugorva elgurulunk Észtországba. (Most már persze mindketten tagadjuk, hogy a miénk lett volna az ötlet.) Tallinnba leginkább kétfelől megy repülő, és egyik sem Budapest. Hajó is Finnországból és Svédországból a jellemző, vonaton meg rengetegszer kell átszállni, így maradt az autó, mint megközelítési mód. (Note to self: legközelebb repülővel jövünk és itt bérelünk biciklit. )

Ja, hogy miért pont Észtország? Sok oka van annak.
 - Lapos. Nem kicsit, nagyon.
        *javítás az első nap után: időnként kis mennyiségben meredek emelkedőket tartalmaz.
 - Olcsó az internet. Nem kicsit.
 - Van tengerpartja. Oké, a víz átlaghőmérséklete a folyékony jég és a beledugásra elkékülő végtagok közt lehet valahol, de a tenger az tenger.
 - Második legközelebbi rokonaink, és a legközelebbiek is ide járnak piálni. (Azt már sikerült kideríteni, hogy a "tere" a szia, a "keskus" a bolt központ, az "ettevas auto" pedig alighanem a vigyázat, autókihajtás lehet.)

 Az út ide a GPS szoftver kedvétől függően 1600 és 1900 km közt van valahol, de ha nem hagyja az ember, hogy mindenáron autópályán vigye a cucc, jócskán le lehet faragni belőle. Így is huszonnyolc órát jelzett elő utazási időnek, ezért történt, hogy egy jókora szakaszon (mármint nekem jókorán) én vezettem. Autót. Forgalomban. A jármű életkora napokban mérve kevesebb, mint az enyém években; sőt, ha az autó annyi éves lenne, ahány napos, nem fogyaszthatna alkoholt. Mindegy, minimális sikoltozás, szűkölés és pánikolás alkalmazásával abszolváltam a feladat.

Litvánia határában megálltunk egy mérsékelten tiszta, ám barátságos benzinkútnál, ahol a fősofőr, Norbi hunyt pár órát, míg a másodsofőr őrködött, és befejezte a Végítélet c. Stephen King örökbecsűt. Megj.: Ti, lányok, ne tegyétek.

 Az ezután következő néhány óra nekem kiesett. Norbi időnként felvert, hogy megmutassa a helyi nevezetességeket, de hamar rájöttem, hogy egy elég meggyőzően mormolt "ó, ahá", vagy "nahát" után szundíthatok tovább. Annyit nagy bizonyossággal állíthatok, hogy Lengyelországban és Litvániában sok gólya él. Ja, meg azt, hogy a balti államokban Hesburger van, nem az amerikai láncok. Meg hogy a Hesburger finom. Aztán hipp-hopp, Észtország lett, azon belül Tallinn.

Megtaláltuk a szállást (Norbi igen ügyesen navigál), becuccoltunk, és elindultunk körbenézni. Az első észt vendéglőről kiderült, hogy szír vagy efféle, mindenesetre finom a helyi shish kebab. Az A. Le Coq pedig a világ legfinomabb söre.

 Elsétáltunk a kikötőn túlra, ahol több bolt is volt: Alkoholpood, Alko-keskus, meg egy harmadik típus, aminek nem emlékszem a nevére, de szuveníreket és alkoholt árult. Beszereztünk négy üveg frissítőt, elvégre mi aztán fel akartuk venni a helyi ritmust, meg a kultúra is fontos nekünk, és hát rokonok vagyunk vagy mi a szösz. Hazasétáltunk, vidáman csörgött a zacsiban a négy ampulla nedű, és még egy Tele2 boltba is bementünk, internetes SIM-kártyát venni. 2.90€ egy hétre, 10GB. (Telekom és egyéb létformák, csak úgy mondom. Nincs egy ezres.) Otthon felhörpintettünk egy-egy üvegcse kultúrát, majd nyugovóra tértünk.

Az fekvőtámaszokrúl

Voltam Füttyös Gábor (not his real name!) péntek esti Pump edzésén (zenére súlyzóval ugrabugra). Jött a fekvőtámaszos rész, idézem: "Tizenöt fekvőtámasz lesz, igen, csak tizenöt... lehet egy kézzel is csinálni, én kettővel szoktam..." Hát jaj. :)

Összeesküvés-elmélet

Az almásbácsi. A piacon. RÁJÖTTEM!!!!

Tökre úgy néz ki, mint egy almásbácsi. Hatvanas éveiben, ősz haj, tömött, ősz bajusz, napszítta, ráncos arc, erős, láthatóan dolgos kéz... kiköpött almásbácsi, nem igaz?

NEM! Az almamaffia frontembere! Tudat alatt tudjuk, hogy ha úgy néz ki, mint egy almásbácsi, akkor biztos kitűnő almát ad el nekünk olcsón. PEDIG! Így akarnak átverni minket. A végünket akarják!!! Ne hagyjuk!!!

(Mindjárt folytatom, csak csöngettek az ajtónál. Valami kabátot hoztak. Fehér kabátot, hosszú ujjakkal... Kényelmesnek tűnik.)

A poláróra árnyas oldala

Miért fosztanám meg kedves olvasóimat (még többesszám, ugye?) ettől a kedves kis történettől...

Hátnaszóval, rájöttem pár hete, hogy a futás az nem is olyan rémes dolog, és ha már van csúcsszuper futócipőm, ugyan miért is ne használnám. Az ugrabugrahelyen van sok futógép, a futás életerőegészség, futás közben tudok elmélkedni mindenféle dolgokról, menjünk hát el futni.

Felpattantam a majdnem-legtutibb futógépre, ami külön ablakban mutatja az aktuális pulzust (a legtutibb külön ablakban mutatja a zónában eltöltött időt is, csak az foglalt volt), bepittyegtem neki, hogy Personal Trainer --> Time spent in zone --> 25 perc; Target heart rate: 150 - azaz 25 percig szeretnék úgy futni, hogy 150 legyen a pulzusom. Megadtam még azt is, hogy a max incline (emelkedő) 2.5 legyen (2.5 kisnyuszi vagy mittomén), és a sebességem legyen egy kellemes 8.5-ös poroszkálás. A gép tájékoztatott, hogy az emelkedőt majd a pulzusom függvényében változtatja. Ezek után rátenyereltem az Enter gombra és kezdetét vette az, amit én fél órás középlaza testedzésnek terveztem.

Trappoltam békésen, időnként egy kósza pillantást vetve a tévében a teniszmeccsre, a pulzusom felkúszott szép lassan a 153-155-ös tartományba és ott is maradt, a kezdeti 2.0-s emelkedő lement 0-ra. Béke és nyugalom. 

Úgy a tizenötödik perc környékén azt vettem észre, hogy a pulzusom hirtelen csak 144. Ránéztem az órámra, az még mindig 155-öt mutatott. Mondok ejnye, talán rosszul olvassa. Aztán megéreztem a futópad enyhe remegését, ahogy növelte az emelkedőt. 0.7-re, ami nem túl durva, de negyedórás aktív poroszkálás után megérzem. A pulzusom meg nem változott (a futópad szerint; az órám szerint már 158 volt), tehát fél perc után tovább emelte, 1.5-re. Még mindig nem változott semmi (gondolta ő; nekem közben kezdett lilulni a fejem), így emelt rajta még egy kicsit, 2.5-re (én meg próbáltam a futógéphez a lehető legközelebb futni, hátha akkor már jól olvassa a jelet, de nem jött be). És akkor megláttam a teniszmeccsbe teljesen elmerült csajszit a szemben levő biciklin álmatagon tekerni. A csuklóján Polar órával. És akkor már tudtam. 

Valami interferencia miatt nem az én órám jeleit vette a majdnemlegtutibb gép, hanem az övét. Amíg ő nem teker gyorsabban, a futógép nem enged sík terepen futni, és nem csökkenti a sebességet sem. Ráadásul a 140-144-es pulzus, amit a teniszimádó csajszi produkált, bőven a célzónám alatt van, így bele se számít a lefutott időbe.

Tapasztaltabb futók csak legyintenek erre, de én nem vagyok az. A 25 percen keresztüli 8.5 km/h-s futás a határértékem közelében van (pláne, hogy bemelegítéssel és levezetéssel együtt inkább 35 perc).

Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a csajszi nem megy át egy másik gépre tíz perc elteltével. A tényleges pulzusom már 165 felé közelített (igaz, többet tanultam a helyes légzéstechnikáról ez alatt a tíz perc alatt, mint korábban összesen), a futógép kitartóan noszogatott, hogy na, érjem már el a Zónát, miközben én tudtam, hogy ha elérjük a 170-et, afelett már nem bírom túl sokáig - annyi eszem meg nem volt, hogy megkérjem a csajszit, tekerjen kicsivel gyorsabban. :)

Szerencsére azonban átment máshova, és a futógép ismét az igazi számokat mutatta. Rögtön el is kezdett aggódni miattam. 

Közölte, hogy már nem vagyok a zónában - nem mondod.

Hogy csökkenti az emelkedőt, hogy nekem könnyebb legyen - nem mondod!

Hogy csökkenti a sebességet is, mert *nagyon* magas a pulzusom - NEMMONDODVAZZEG!!!

A maradék tíz perc eseménytelenül telt. Azóta nem jártam a majdnemlegtutibb gépen - rengeteg embernek van polárórája. :)

Barátunk, a bőralma

A barátainak csak Nasi

Miért is szeretjük? Mert van benne minden, amiért élni érdemes (a szalonna, a csoki, a kolbász, a kávé, a koffein, a rakott krumpli és az alkohol kivételével, bár ez utóbbi alighanem megoldható): alma és körte.

Először három éve találkoztam ezzel a csodával, természetesen az újpesti piacon. Egy almásbácsinak kinéző úriembernél megláttam ezeket a körteszerű, de azért fura dolgokat, és megkérdeztem, hogy ugyan mifene a jószág. Azt mondta, nasinak hívják, és adott kóstolót. Rögtön vettem is 4 db-ot, amit a következő heti piacozásnál rögvest korrigáltam is egy kilóra, mely mennyiséget meg is vettem rendre, mígnem kiapadt a nasifolyó. Pedig már adtam a zöldségfaló kollégának is a "mutáns almakörtéből", és pont akkor.

Aztán két évig elkerültük egymást valahogy, és nem az igyekezeten múlt (legalábbis részemről), mígnem az én drága, imádott nővérem rá nem akadt a terményre. Most már bőralma néven fut, ami elsőre kissé meglepő, úgyhogy rá is kérdeztem a zöldség-gyümölcs disztribúciós szakembernél, hogy ez meg mi. Amint kimondta, hogy nemesített almakörte (vagy mi; igazából csak az alma és körte szavakra hájlájtoltam), már tudtam, hogy itt üzlet fog köttetni. Azt is mondta, hogy talán egész februárig lesz. Juhé.

(Kicsit társalogtunk is, és kiderült, hogy azért kerültük el egymást ügyesen két éven keresztül, mert folyton változtatták a helyüket. De most már megvannak, és megint sok nasit fogok enni. Bőralma... heh.)

Szótárazzunk

Minden napra egy szó rovatunkból

Őrült (fn.): személy, aki porszívózás előtt gondosan félretesz két porcicát, hogy takarítás után viszonylag látható sarkokba helyezve azokat ne tűnjön tisztaságmániásnak.

Hanayama Puzzle Night

A cégba' benne, mely során jobbára Hanayama ördöglakatokat próbáltunk meg szétszedni, majd összerakni. 

Épp egy nem-Hanayama puzzle, a Lunatic Lock kinyitása közben merült fel a gondolat az egyik, egyre zaklatottabb tekintetű résztvevőben, hogy bezzeg ezt egy ötéves gyerek simán kinyitná. Valaki más kifejtette, hogy Sanyikát, azt az ötéves gyereket bizony pont azzal a lakattal zárnánk el egy közelebbről meg nem határozott, de mindenképp jól zárható helyre. Innét pedig már nyilvánvaló volt, hogy a kölyköt csak egy másik ötéves szabadíthatná ki, csakhogy őt már nem engednék be az épületbe, mert Sanyika is bejött, és soha senki nem látta többé...

Pedig azt hittem, az ördöglakatosok szelíd emberek.