Avagy jótett helyébe ne képzeld magad.
Időnként bedobnak egy marék Rossmann kupont a postaládába. Ilyen-olyan termék ócsóér', és nyolc darab 10%-os kedvezményre jogosító kupon. Ezeket rendre elfelejtem, vagy elajándékozom, vagy elfelejtem elajándékozni - kiszámítható vagyok, ugyebár. (Egyszer rosszindulatú volt velem egy túlbuzgó biztonsági őr az egyik Rossmannban, azóta szinte csak dM-be járok.)
Ma reggel viszont minden vektor összevágott: vennem kellett valamit, a Rossmann közelebb volt, és a kuponok is nálam voltak. Betörpöltem, felmarkoltam a jószágot, beálltam a pénztárhoz. Az előttem álló nő elég sok cuccot vett, így volt időm előszedni a kuponokat. Csak egy helyen vannak perforálva, úgyhogy hajtogatni kellett az elsőre letépett kettő darabot, és közben eljutott az előttem levő a fizetésig.
A pénztáros csajszi megkérdezte a szokásosakat: akciós Sensodyne fogkrém? Nem kért. Tízszázalékos kupon? Sajnos nincs.
DE VAN! DE VAN! - így én, és odaadtam mindkettőt. Mondván a második az enyém.
A nő is és a pénztáros is totál meglepődött, amit akkor se értettem és most se, bár akkor inkább abban az elégedettségben voltam elmerülve, ami egy jól kihasznált kupon után veszi körül az embert.
Mindegy, napi jócselekedet megvolt. Nő megköszönte, remélem, sikerült bearanyoznom a napját.
2016. február 3., szerda
2015. december 12., szombat
Prága (ötödik nap)
Amikor az események megszűntek esni.
Nyilván megint hosszabb volt a táv, mint gondoltuk, de ez nem lepett meg senkit. A térkép a város határáig számolta az utat, a szállás viszont a vasútállomás mellett volt (az első emeleten). Bölcs Vezetőnk, a GPS kegyeltje simán átvitt minket a célig - mint sereghajtó, csak arra figyeltem, hogy ne kószáljon el a nyáj -, és mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Szlovákiában járunk, hirtelen megérkeztünk. Azt mondták, nincs biciklitárolásra lehetőség, és mekkorát tévedtek! Gangos házban voltunk, a falból kinőtt egy fémcső - mint azt mostanában mondogatom, nem volt hiába az a Sokoban. Gyönyörűen odakötöztünk mindent, távozási sorrendben, úgy, hogy senkit nem akadályoztunk.
Aztán ki-ki elindult oda, ahova a szíve húzta - mi az utca végében levő bevásárlóközpontba, mert ott a vadak közt lehet vasárnap is vásárolni. Egy előre megbeszélt időpontban összefutottunk a városnéző különítménnyel, majd kerestünk egy éttermet, ahol helyi tápot is adnak. (Egészen maréknyi tapasztalatom alapján kijelenthetem, hogy a cseh hagyományos étel nem könnyű, viszont finom és tápláló.)
Az egészen hardcore városnézők (Eszti) visszatértek a szállásra, de csak hogy a tartalék elemeket magukhoz vegyék, és ismét belevetette magát Prága forgatagába. A magam részéről a kómázást választottam.
Ez a szállás sem volt a drezdaihoz mérhető. Előnyök: csendes volt, az ágy kényelmes; volt wifi. Kevésbé előnyök: mérsékelten tiszta. Amiért felejthetetlen marad: reggel találtuk meg a második fürdőszobát; a fizetéshez pedig egy olyan ősrégi liften lehetett felmenni a negyedikre, hogy szerintem a pincében egy ló húzta az ellensúlyt. Elolvastam a dalára ragasztott manualt, és pusztán kalandvágytól fűtve szálltam be mégis. Az ajtót be kell csukni, a külsőt és a belsőt is, különben meghalsz. Az ajtóhoz menet közben nyúlni tilos, különben meghalsz. Menet közben a liftben mozogni, a falának támaszkodni tilos, mert akkor a lift leáll, és hívni kell a szerelőt, aminek te fizeted a díját (ez volt a manualban leírtak közül az egyetlen, ami a túlélés reményével kecsegtetett, legalábbis csak annyit írt, hogy életveszélyes). Lefele gyalog jöttem.
Fizetés után felcihelődtünk Norbival (Eszti és Anna megint eltűntek várost nézni), és kényelmes tempóban eltekertünk a főpályaudvarig. Az előtte levő parkban letelepedtünk egy fa tövébe (azaz a fa tövétől egy méterre, mert hülyék azért nem vagyunk), és békésen olvasgattunk, míg meg nem érkezett a csapat másik fele.
Izgalmas kérdés volt még a vonat megtalálása, de sajnos itt is közbeszólt a hanyatló nyugat tehetetlensége: érkezés előtt negyed órával kiírták, hogy hova jön, és rutinosan megtaláltuk a bicikliszállító vagont is. Felcsatoltuk a bicikliket, ráapplikáltuk a helyjegyeket, aztán szolid hét-hét és fél órás kóma/olvasás következett.
Teljesen időben volt a vonat végig, míg el nem értük a Keleti pályaudvarba vezető célegyenest. Épp a civilizáció szélén a vonat szépen megállt, és elkezdtünk várakozni. Hogy miért, azt már nálam okosabb emberek is próbálták kitalálni, így találgatásba se merek bocsátkozni. Azt viszont szeretném megjegyezni, hogy láttunk egy rókát áthaladni a síneken.
Azért befutottunk végül, már erősen alkonyatkor. Biciklik le, lámpák fel, hazateker. Otthon elkortyoltunk egy sört, mert azért mégis megtettünk pár kilométert, na meg ötven fok is volt, és ezzel véget is ért a Drezda-Prága bicikliút.
Jövőre az Észtország-alsó karika következik.
(Egen, ezt a bejegyzést elfelejtettem élesíteni megírás után.) :)
A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez.
A szerk. megjegyzése: olvasóink kérésére képeket adtunk a bejegyzéshez.
2015. szeptember 6., vasárnap
Mělník (negyedik nap)
Csehország tele van hegyekkel.
Ezek egyikén terül el Mělník kicsiny, ám magaslati városa.
Az út viszonylag eseménytelen volt - ha jól emlékszem, itt volt a folyó felett átvezető híd, amire fel kellett cipelni a bicikliket csomagostul (meredek fémlépcsőkön), majd a túloldalon lecipelni. A híd innenső oldalán találkoztunk egy hanyattbiciklis francia fiatalemberrel, aki valahonnan nagyon messziről jött, aznap épp Prágából; és Hamburgon át Párizsba tartott. Kissé csüggedt volt, a híd sokat kivett belőle. Engem speciel boldogsággal tölt el minden olyan perc, amit folyóparton vagy erdőszélen töltünk, és nem jönnek se szúnyogok, se böglyök, de azért próbáltam együtt érezni vele.
A célig már tényleg nem történt szinte semmi. Csak amikor megpillantottam a várost, ahogy büszkén a folyó felé magasodik, akkor szorult össze a torkom.
A harmadik magaslati szállás után már elkezdtünk viccelődni, hogy Eszti mindenütt kinézte a legmagasabb helyet, bár persze tudtuk, hogy nem így van, épp csak csukott szemmel hajigált a százas körbe.
Mělník legmagasabb pontja egy templomtorony. Attól ötven méterre volt a szállás.
(Meg se kottyant amúgy. Mióta begyakoroltam a váltást, alig zavarnak az emelkedők.)
Ez volt az első szállás, ami csak mérsékelten váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Kezdődött ugye a bejutással. A foglalás szerint fél kettőtől lehet elfoglalni a szobákat, mi fél négy körül értünk oda, és sehol senki, de amúgy bezárt kapukkal értendően sehol senki.
Semmi probléma, "bitte klingeln" - továbbra sincs mozgás odabent.
Felhívtuk a megadott számot. Hallottuk is, ahogy vidáman csörög. Sokáig.
Felhívtuk a mobilszámot is, azt se vette fel senki.
Végül jó sok idő elteltével előkerült az épület mélyéből egy fürdőruhás-pólós hölgy, és beengedett, de a bicikliket tegyük a garázsba. Betettük. Nem volt hova kötni, de ugyanott tartotta a söröket is, így elég biztos voltam benne, hogy nem lehet bejutni kívülről. Megmutatta a szobánkat, és eltűnt.
Hegy ide vagy oda, a tetőtéri szobák kissé melegnek bizonyultak, de ötven kilométer erős napsütésben biciklizés után ez nemigen tűnt fel. Hogy a fürdőszoba kivitele kissé egyszerű volt - nem téma. Hátmasszírozós zuhanyfülke? Manual nélkül? Random nyílásokból fröcsög jéghideg vizet? Ugyan, hát miért voltam apukám segédje oly sok éven át, végre tudtam használni tágas szókincsemet. Norbinak már egyszerűbb dolga volt, megmondtam, melyik dudort merre kell csavarni, hogy jó legyen neki - a kiszűrődő szavakból ítélve neki se jött össze elsőre, viszont rá legalább langyos vizet fröcskölt a zuhanyfülke.
Zuhany után elmerültünk egy cseh vetélkedőben, aka kifújtuk magunkat, és ekkor már érezhetővé vált, hogy magaslat ide, hegyi levegő oda, a tetőtéri szoba hajlamos a túlmelegedésre. Mikor jött Eszti, csinibe vágtuk magunkat és elindultunk joghurtvadászni.
Ahol voltunk, leginkább a Budai Várra emlékeztetett, nem lepődtem meg, hogy kocsmán kívül nem volt nyitva semmi. Ám támadt egy zseniális ötletem: bementem a turistainfóba, hogy megkérdezzem, hol a legközelebbi élelmiszerbolt. Igen segítőkészek voltak, rögvest a kezembe nyomtak egy A4-es térképet a városról (ezek a térképek amúgy mintha standard felszerelés lett volna sok helyen), bekarikázva rajta a legközelebbi kisbolt, meg a Kaufland, a Tesco és a Lidl.
Nyilván a Kaufland felé vettük az irányt.
A szállást a lankásabb oldalról közelítettük meg, ezt rögtön láttuk. Ahogy azt is, hogy a Kauflandtól nem egész száz méterre ott figyel egy "biciklibarát" jelzésű szállás. Épp akkor tért be egy nyugdíjas biciklis pár, mikor fölfelé cipeltük az aznapi zsákmányt.
Hogy könny- vagy izzadtságcseppek mosták-e arcunkat, meg nem mondanám.
Csakazértse jeligére elmentünk a főtérre sörözni, pedig lehetett volna a szálláson is.
Csendesnek csendes volt viszont (mármint a szoba), arra ébredtem másnap reggel, hogy másnap reggel van. Norbi kevésbé volt szerencsés, az éjszaka belélegzett pár marék port.
Itt volt a kötelező reggeli. Az előzmények ismeretével felvértezve mentünk le, de itt ért az első pozitív meglepetés. Elsőre szegényesnek tűnt a pár szelet kenyér, vaj, joghurt, na de mikor megjelent a néni a szalonnás rántottával! A már-már negatívba hajló pontszám visszalopakodott a nulla fölé.
Aznap nem is voltam már nagyon éhes.
Ezek egyikén terül el Mělník kicsiny, ám magaslati városa.
Az út viszonylag eseménytelen volt - ha jól emlékszem, itt volt a folyó felett átvezető híd, amire fel kellett cipelni a bicikliket csomagostul (meredek fémlépcsőkön), majd a túloldalon lecipelni. A híd innenső oldalán találkoztunk egy hanyattbiciklis francia fiatalemberrel, aki valahonnan nagyon messziről jött, aznap épp Prágából; és Hamburgon át Párizsba tartott. Kissé csüggedt volt, a híd sokat kivett belőle. Engem speciel boldogsággal tölt el minden olyan perc, amit folyóparton vagy erdőszélen töltünk, és nem jönnek se szúnyogok, se böglyök, de azért próbáltam együtt érezni vele.
A célig már tényleg nem történt szinte semmi. Csak amikor megpillantottam a várost, ahogy büszkén a folyó felé magasodik, akkor szorult össze a torkom.
A harmadik magaslati szállás után már elkezdtünk viccelődni, hogy Eszti mindenütt kinézte a legmagasabb helyet, bár persze tudtuk, hogy nem így van, épp csak csukott szemmel hajigált a százas körbe.
Mělník legmagasabb pontja egy templomtorony. Attól ötven méterre volt a szállás.
(Meg se kottyant amúgy. Mióta begyakoroltam a váltást, alig zavarnak az emelkedők.)
Ez volt az első szállás, ami csak mérsékelten váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Kezdődött ugye a bejutással. A foglalás szerint fél kettőtől lehet elfoglalni a szobákat, mi fél négy körül értünk oda, és sehol senki, de amúgy bezárt kapukkal értendően sehol senki.
Semmi probléma, "bitte klingeln" - továbbra sincs mozgás odabent.
Felhívtuk a megadott számot. Hallottuk is, ahogy vidáman csörög. Sokáig.
Felhívtuk a mobilszámot is, azt se vette fel senki.
Végül jó sok idő elteltével előkerült az épület mélyéből egy fürdőruhás-pólós hölgy, és beengedett, de a bicikliket tegyük a garázsba. Betettük. Nem volt hova kötni, de ugyanott tartotta a söröket is, így elég biztos voltam benne, hogy nem lehet bejutni kívülről. Megmutatta a szobánkat, és eltűnt.
Hegy ide vagy oda, a tetőtéri szobák kissé melegnek bizonyultak, de ötven kilométer erős napsütésben biciklizés után ez nemigen tűnt fel. Hogy a fürdőszoba kivitele kissé egyszerű volt - nem téma. Hátmasszírozós zuhanyfülke? Manual nélkül? Random nyílásokból fröcsög jéghideg vizet? Ugyan, hát miért voltam apukám segédje oly sok éven át, végre tudtam használni tágas szókincsemet. Norbinak már egyszerűbb dolga volt, megmondtam, melyik dudort merre kell csavarni, hogy jó legyen neki - a kiszűrődő szavakból ítélve neki se jött össze elsőre, viszont rá legalább langyos vizet fröcskölt a zuhanyfülke.
Zuhany után elmerültünk egy cseh vetélkedőben, aka kifújtuk magunkat, és ekkor már érezhetővé vált, hogy magaslat ide, hegyi levegő oda, a tetőtéri szoba hajlamos a túlmelegedésre. Mikor jött Eszti, csinibe vágtuk magunkat és elindultunk joghurtvadászni.
Ahol voltunk, leginkább a Budai Várra emlékeztetett, nem lepődtem meg, hogy kocsmán kívül nem volt nyitva semmi. Ám támadt egy zseniális ötletem: bementem a turistainfóba, hogy megkérdezzem, hol a legközelebbi élelmiszerbolt. Igen segítőkészek voltak, rögvest a kezembe nyomtak egy A4-es térképet a városról (ezek a térképek amúgy mintha standard felszerelés lett volna sok helyen), bekarikázva rajta a legközelebbi kisbolt, meg a Kaufland, a Tesco és a Lidl.
Nyilván a Kaufland felé vettük az irányt.
A szállást a lankásabb oldalról közelítettük meg, ezt rögtön láttuk. Ahogy azt is, hogy a Kauflandtól nem egész száz méterre ott figyel egy "biciklibarát" jelzésű szállás. Épp akkor tért be egy nyugdíjas biciklis pár, mikor fölfelé cipeltük az aznapi zsákmányt.
Hogy könny- vagy izzadtságcseppek mosták-e arcunkat, meg nem mondanám.
Csakazértse jeligére elmentünk a főtérre sörözni, pedig lehetett volna a szálláson is.
Csendesnek csendes volt viszont (mármint a szoba), arra ébredtem másnap reggel, hogy másnap reggel van. Norbi kevésbé volt szerencsés, az éjszaka belélegzett pár marék port.
Itt volt a kötelező reggeli. Az előzmények ismeretével felvértezve mentünk le, de itt ért az első pozitív meglepetés. Elsőre szegényesnek tűnt a pár szelet kenyér, vaj, joghurt, na de mikor megjelent a néni a szalonnás rántottával! A már-már negatívba hajló pontszám visszalopakodott a nulla fölé.
Aznap nem is voltam már nagyon éhes.
2015. július 26., vasárnap
Litomeřice (harmadik nap)
A jó hír, hogy volt lift.
Eszti csodás szállásokat foglal, de valahogy kiütközik a benne szunnyadó kőszáli sas - Drezdában a negyedik emeletre kellett felcűgölni a csomagokat, Dečínben egy kisebb hegyre feltekerés után cipekedtünk fel a másodikra; itt viszont egy egészen aprócska, szinte lejtős domb tetején volt a szállás, a 11 emeletes Hotel Labe.
A foglalásban kilátást ígértek, és ezt be is tartották: a hegy tetején álló épület legfelső emeletén volt a szobánk, nehéz lett volna nem kilátni.
Útközben mi már megtekintettük a lelki békénkhez szükséges számú templomot, így mi Norbival csak vettünk ezt-azt a Kauflandban, aztán felhajtottuk a napi második sörünket (mert ugye 25 kilométerenként jár egy), aztán felmentünk a lakosztályba és csendesen kómáztunk, míg a pitymallat be nem köszöntött.
(Eszti még elment várost nézni, mert az ő lelke sok templomra szomjazik.)
A reggeli kellemes meglepetés volt: egyrészt mert elhallgatták, hogy benne van a szoba árában, másrészt meg mert nagyon finom volt. Ha jól emlékszem, tükörtojást szolgáltak fel és felvágottakat, és bár Nutella itt nem volt, kipróbáltuk a helyi mézes csokikrémet (egész finom).
Aztán mentünk tovább.
Na de kevés szót ejtettem eddig a bicikliutakról. Pedig tudnék mit mondani.
Drezdától a cseh határig tükörsima aszfalt volt, enyhe lejtők, beépített hátszél, minden második kilométernél söröző a vízparton.
A határ után viszont egyre sűrűsödtek a hepék és a hupák, görcsök, a fák gyökerei, törések.
Munkába menet a budai rakparton időnként elszégyellem magam, hogy és ezt mi az Európán átívelő biciklisztráda részeként kínáljuk? Hát ezentúl kevésbé szégyenkezem, mert van lejjebb. A kettes számú, Európán átívelő biciklisztráda egyes cseh részein pedig nem csak hogy van lejjebb, de fogták a kisásót is. A Litomeřice-be vezető út utolsó öt kilométere (már a hegy előtt) a lelket is kirázta belőlünk: nem csak hogy földút volt, meg macskakő, meg csúszós murva, hanem ezek olyan kombinációja időnkénti ötven méteres tükörsima aszfaltrészekkel váltogatva, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Ez után az a csepp emelkedő megkönnyebbülés volt.
Már csak a bögölycsaládokat kell betelepíteni Észtországból a teljes élményhez, mert azt azért pozitívumként értékeltem, hogy útközben egy bögöllyel találkoztunk csak, és az is Annát csípte meg.
A bicikliút más részein viszont komoly odafigyelés van - épp, mikor arra gurultunk, söprögette el egy néni a lenyírt füvet az útról. Igazából az út túlnyomó része teljesen rendben van, csak ugye a zötyögős útszakaszok tízszeres szorzóval számítanak bele az emlékekbe.
Eszti csodás szállásokat foglal, de valahogy kiütközik a benne szunnyadó kőszáli sas - Drezdában a negyedik emeletre kellett felcűgölni a csomagokat, Dečínben egy kisebb hegyre feltekerés után cipekedtünk fel a másodikra; itt viszont egy egészen aprócska, szinte lejtős domb tetején volt a szállás, a 11 emeletes Hotel Labe.
A foglalásban kilátást ígértek, és ezt be is tartották: a hegy tetején álló épület legfelső emeletén volt a szobánk, nehéz lett volna nem kilátni.
Útközben mi már megtekintettük a lelki békénkhez szükséges számú templomot, így mi Norbival csak vettünk ezt-azt a Kauflandban, aztán felhajtottuk a napi második sörünket (mert ugye 25 kilométerenként jár egy), aztán felmentünk a lakosztályba és csendesen kómáztunk, míg a pitymallat be nem köszöntött.
(Eszti még elment várost nézni, mert az ő lelke sok templomra szomjazik.)
A reggeli kellemes meglepetés volt: egyrészt mert elhallgatták, hogy benne van a szoba árában, másrészt meg mert nagyon finom volt. Ha jól emlékszem, tükörtojást szolgáltak fel és felvágottakat, és bár Nutella itt nem volt, kipróbáltuk a helyi mézes csokikrémet (egész finom).
Aztán mentünk tovább.
Na de kevés szót ejtettem eddig a bicikliutakról. Pedig tudnék mit mondani.
Drezdától a cseh határig tükörsima aszfalt volt, enyhe lejtők, beépített hátszél, minden második kilométernél söröző a vízparton.
A határ után viszont egyre sűrűsödtek a hepék és a hupák, görcsök, a fák gyökerei, törések.
Munkába menet a budai rakparton időnként elszégyellem magam, hogy és ezt mi az Európán átívelő biciklisztráda részeként kínáljuk? Hát ezentúl kevésbé szégyenkezem, mert van lejjebb. A kettes számú, Európán átívelő biciklisztráda egyes cseh részein pedig nem csak hogy van lejjebb, de fogták a kisásót is. A Litomeřice-be vezető út utolsó öt kilométere (már a hegy előtt) a lelket is kirázta belőlünk: nem csak hogy földút volt, meg macskakő, meg csúszós murva, hanem ezek olyan kombinációja időnkénti ötven méteres tükörsima aszfaltrészekkel váltogatva, hogy a legmélyebb kétségbeesésbe taszított minket. Ez után az a csepp emelkedő megkönnyebbülés volt.
Már csak a bögölycsaládokat kell betelepíteni Észtországból a teljes élményhez, mert azt azért pozitívumként értékeltem, hogy útközben egy bögöllyel találkoztunk csak, és az is Annát csípte meg.
A bicikliút más részein viszont komoly odafigyelés van - épp, mikor arra gurultunk, söprögette el egy néni a lenyírt füvet az útról. Igazából az út túlnyomó része teljesen rendben van, csak ugye a zötyögős útszakaszok tízszeres szorzóval számítanak bele az emlékekbe.
2015. július 18., szombat
Kiegészítés a második naphoz
Valójában volt konnektor a szobában, csak ügyesen elrejtve a függöny mögött. Na meg egy elég világbajnok reggelit is hozzánk vágtak potom 90 koronáért. És hát ugye a fürdőszoba, meg a jó kis dohos-macskapisi szagú biciklitároló, és helyben a sör... Hotel U Kople for prezident!
2015. július 16., csütörtök
Decin (azaz második nap)
Igazából Dečíň.
Becéloztuk a reggel fél kilences indulást, tudva, hogy akkor a kilenc talán összejön, és így is lett. Tíz perccel kilenc után kerekeztünk el a drezdai kacsalábon forgó palota elől - ja, nem, nem vicc. Oké, a negyedik emeleten volt a mi lakosztályunk, és errefelé nem szűkmarkúak a belmagassággal, de ezt leszámítva királyi volt az elhelyezésünk. Két hálószoba, nappali, tágas konyha, két fürdőszoba (az egyikben kád), minden teljesen felszerelve, vadonatúj állapotban. Még mosogatógépünk is volt, hát milyen már.
Na de szóval elindultunk. Norbi, a GPS és a postagalambok fia, tévedhetetlenül elvezetett minket a biciklisztrádáig, ahol megkezdtük eseménytelen utunkat.
A fenti képen látható bicikliállvány volt az út egyik legizgalmasabb pontja. Csak beilleszti az ember az első kereket, és a bicikli engedelmesen úgy marad. Még gumírozás is van a sarkokon, nehogy megkarcolja a vázat.
Gurultunk a tükörsima úton, időnként megálltunk fényképezni, ebédre ittunk sört és szoljanka levest (amihez Királykő városában egy csoffadt szelet kenyeret adnak, tejfölt meg egy cseppet se), megörökítettük a feledhetetlen élményt, ahogy áthaladunk a német-csehszlovák* határon, aztán további eseménytelen tekerés következett a szállásig.
Igaz, az utolsó egy kilométer meredeken felfele ment, szerencsére azonban a vége fele átvágtunk egy játszótéren, ezért csak egy kilométer lett a felfele út másfél helyett.
A mai szállás egy tagadhatatlan előnye, hogy helyben csapolnak négyféle Staropramen sört, valamint valami étel is van, amit hamarosan kipróbálunk. (A kaját, mármint. A sört már leteszteltük, és jó.)
Amúgy erős visszalépés a drezdai után. A másodikon van, ez igaz, tiszta, és teljesen korrekt a fürdőszoba... És van wifi. Meg sör és kaja... Mi bajom van nekem ezzel? Ja, konnektor az nincs. FÚJ SZÁLLÁS!! (Nem, igazából teljesen okés a maga enyhén szocreál pompájában.)
*Republika Československá van a határkőre írva. Én csak tájékoztatok.
Becéloztuk a reggel fél kilences indulást, tudva, hogy akkor a kilenc talán összejön, és így is lett. Tíz perccel kilenc után kerekeztünk el a drezdai kacsalábon forgó palota elől - ja, nem, nem vicc. Oké, a negyedik emeleten volt a mi lakosztályunk, és errefelé nem szűkmarkúak a belmagassággal, de ezt leszámítva királyi volt az elhelyezésünk. Két hálószoba, nappali, tágas konyha, két fürdőszoba (az egyikben kád), minden teljesen felszerelve, vadonatúj állapotban. Még mosogatógépünk is volt, hát milyen már.
Na de szóval elindultunk. Norbi, a GPS és a postagalambok fia, tévedhetetlenül elvezetett minket a biciklisztrádáig, ahol megkezdtük eseménytelen utunkat.
 |
| A hanyatló nyugat biciklitartója |
A fenti képen látható bicikliállvány volt az út egyik legizgalmasabb pontja. Csak beilleszti az ember az első kereket, és a bicikli engedelmesen úgy marad. Még gumírozás is van a sarkokon, nehogy megkarcolja a vázat.
Gurultunk a tükörsima úton, időnként megálltunk fényképezni, ebédre ittunk sört és szoljanka levest (amihez Királykő városában egy csoffadt szelet kenyeret adnak, tejfölt meg egy cseppet se), megörökítettük a feledhetetlen élményt, ahogy áthaladunk a német-csehszlovák* határon, aztán további eseménytelen tekerés következett a szállásig.
Igaz, az utolsó egy kilométer meredeken felfele ment, szerencsére azonban a vége fele átvágtunk egy játszótéren, ezért csak egy kilométer lett a felfele út másfél helyett.
A mai szállás egy tagadhatatlan előnye, hogy helyben csapolnak négyféle Staropramen sört, valamint valami étel is van, amit hamarosan kipróbálunk. (A kaját, mármint. A sört már leteszteltük, és jó.)
Amúgy erős visszalépés a drezdai után. A másodikon van, ez igaz, tiszta, és teljesen korrekt a fürdőszoba... És van wifi. Meg sör és kaja... Mi bajom van nekem ezzel? Ja, konnektor az nincs. FÚJ SZÁLLÁS!! (Nem, igazából teljesen okés a maga enyhén szocreál pompájában.)
*Republika Československá van a határkőre írva. Én csak tájékoztatok.
2015. július 15., szerda
Drezda (azaz első nap)
Megérkeztünk.
16:47-kor. Két perc késés. Már írom is a dörgedelmes levelet a Deutsche Bahnnak.
Ma esti terv: sör, bolt kinézése a holnapi reggelihez. A többiek szerintem várost is akarnak nézni, bár nem értem, miért -- eljöttünk egy templom mellett idefele, mi kell még nekik?
16:47-kor. Két perc késés. Már írom is a dörgedelmes levelet a Deutsche Bahnnak.
Ma esti terv: sör, bolt kinézése a holnapi reggelihez. A többiek szerintem várost is akarnak nézni, bár nem értem, miért -- eljöttünk egy templom mellett idefele, mi kell még nekik?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)