Ennél már csak jobb lehet.
Engem ötkor keltettek a madarak, Norbi valahogy kihúzta nyolcig. Reggelit itt nem kaptunk, táplálékul szolgált a tegnapról maradt szendvics (fejenként egy), a kiváló minőségű wifiből pár korty, na meg a tegnap észrevett, de fáradtság miatt el nem fogyasztott ajándék csoki az éjjeliszekrényen. Valamint hozzáférést kaptunk a teakonyhához - na ilyet még nem láttam: minden, ami teához vagy kávéhoz kell, valamint étvágygerjesztő dobozkákban müzliszeletek, illetve kerek kekszek.
Mire összeszedtük magunkat, már a reggel szemerkélő eső is elállt. A becsült táv a célig potom 100 km, mi az nekünk?
Az első 20 km eseménytelenül telt, talán ha egy kis hátszél volt, más semmi. Csak olyan lassan telt.
A harmincadik km körül gondoltuk úgy, hogy beülünk valahova tápolni - addigra kezdtek sokasodni a baljós előjelek, úgyismint szivatós emelkedők (a lejtőkön viszont fékezni kellett, mert vizes volt az út és élesek a kanyarok), sötétedő égalja, az egyre csak felettünk köröző keselyűk...
Németországban az ember nyilván egy ázsiai étterembe ül be vasárnap délben, és ott mást nem is rendelhet, mint paradicsomkrémlevest, rántott csirkés gyerekmenüt (sült krumplival), valamint almás pitét. (Jó, Norbi odavan a helyi étkekért, ő sült banánt kért.)
Bízva többfős szurkolótáborunk csijében nekivágtunk a maradék 70 km-nek. Amiből az utolsó 7 hegynek fel, mert csak ott volt szállás. (Erről tudtam, Norbi szólt már tervezéskor, de teljesen más egy kényelmes kanapén heverve erre gondolni, mint amikor ott magasodik az ember előtt egy cakkos élű hegy.)
De ez még messze volt.
Arra gondol ugye az ember, hogy ha a Duna mentén futó bicikliúton megy, nemigen lesznek durva emelkedők. Szelíd lankák, finoman tagolt kaptatók, azok talán - épp csak hogy őszintén mondhassa az ember utána, hogy nem lejtő volt végig.
Ezzel szemben az első nap végén a különböző szerkezeteink 1200, illetve 2200 méter szintemelkedést jeleztek (utóbbi lehet, hogy a csökkenést is számolta).
Szurkolóink varázsereje fél háromig tartott, akkor elkapott minket egy jó kis zápor - nem javított a közérzetemen, de nem is rontott rajta sokat. Elállt tíz perccel később, túléltük.
Hadd ejtsek azonban pár szót a német bicikliutakról.
Amikor van, egész jó, jellemzően tükörsima. Időnként kicsit göcsörtös és huppanós, de nem ez az általános.
Hanem elég sok a murvás földút is. Ezek is viszonylag simák és kevéssé ráznak - ha éppen szárazak. Eső után nem azok.
A biciklizőizmaim (lásd még: fenék) egészen különös áriákat daloltak a hetvenedik kilométer tájékán, ahol szurkolóinknak hála egy pajtához közel kapott el minket egy jóféle nyári zivatar, de egy olyan ám, hogy a szemközti hegyet is alig láttuk.
A pajta tulajdonosa épp akkor jött meglátogatni az állatkákat (tehén, kecske, ló)a jó kis terepjárójában, váltottunk pár szót (miután közöltem vele, hogy csak egy kicsi németet tudok, lassabban beszélt ékes dél-németországi tájszólásában). Megtárgyaltuk az időjárást, valamint a célig vezető út hosszát, aztán benézett az állataihoz, és elhajtott a terepjárójával. Amivel minket is elvihetett volna, de nem tette!
Nemsokára elállt az eső és mentünk tovább. Sík terepen kemény gyökkettővel döngettünk, kemény csávók vagyunk, ugyebár. Még húsz kilométer volt hátra, a lelkesedés az egekben, izomerő nulla.
Mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Gutenstein, ahol jobbra kellett volna kanyarodni a szálláshoz vezető utolsó hét kilométerre, csak a mesében létezik, hirtelen feltűnt a "Gutenstein emitten" tábla. Ott megálltunk térképet nézni, mert 90 km után nagyon nem akartunk az utolsó nyolcon eltévedni.
Becéloztuk a következő hidat, ott be jobbra és egyenesen hegynek fel - az első kupac ház már a cél.
Az elméletet követte a gyakorlat. Híd, jobbra, uccu neki - itt kezdődtek a gondok.
Azt hiszem, még nem említtetem, hogy az eső kihozta az éticsigák kalandvágyát: egész nap a bicikliúton krosszoló jószágokat kerülgettem.
Ahogy tekertünk fölfele bőszen, egyik szem a kilométerórán (nehogy túllépjük a sebességkorlátozást), a másik az úton (csigák hussannak át előttük), ráébredtem, hogy 5.2 km/h sebességgel gyalogolni is tudok.
Norbi egyetértett a meglátással. Úgyhogy leszálltunk és toltuk az utolsó két kilométeren.
A legvégén, mikor már majdnem sík vitt a terep és már látszott a Brigel-Hof (szállás) teteje, a maradék méltóságunkba kapaszkodva visszaszálltunk a biciklire, hogy azt a látszatot keltsük, hogy végig tekertünk. Gyerekes, tudom, és szerencse, hogy nem volt erős szél, mert az visszafújt volna.
Bevonszoltuk magunkat, egy kedves hölgy fogadott. Vele is eltársalogtunk, természetesen németül. Megkérdeztem, hogy a konyha még működik-e - sajnos nem, de pár kilométerre van egy falu, ahol lehet enni. Kitaláltuk, hogy Gutensteinre gondol, és alighanem olyan szinkronban jelent meg az arcunkon a végső megadás kifejezése, hogy megkérdezte, hogy hideg étel is megteszi-e. Há' hogy a rákba ne! - így én.
Felmentünk a szobába, zuhany, civilbe öltözés, aztán le a reggelizőszobába, és ott olyan isteni tápot költöttünk el, hogy könny szökik a szemembe még most is (egy nappal később). Zsemlék, felvágott, sajt, reszelt répa, paradicsom, uborka - és egy bödön gyümölcstea, amiből három bögrényit toltam be, arcomon üdvözült mosollyal.
Föl a szobába, fogmosás, pizsi, blogolás, kóma.
Táv: 98km
Engem ötkor keltettek a madarak, Norbi valahogy kihúzta nyolcig. Reggelit itt nem kaptunk, táplálékul szolgált a tegnapról maradt szendvics (fejenként egy), a kiváló minőségű wifiből pár korty, na meg a tegnap észrevett, de fáradtság miatt el nem fogyasztott ajándék csoki az éjjeliszekrényen. Valamint hozzáférést kaptunk a teakonyhához - na ilyet még nem láttam: minden, ami teához vagy kávéhoz kell, valamint étvágygerjesztő dobozkákban müzliszeletek, illetve kerek kekszek.
Mire összeszedtük magunkat, már a reggel szemerkélő eső is elállt. A becsült táv a célig potom 100 km, mi az nekünk?
Az első 20 km eseménytelenül telt, talán ha egy kis hátszél volt, más semmi. Csak olyan lassan telt.
 |
| Mi láttuk a Dunát, mikor még iiiilyen kicsi volt |
 |
| Alig ismerni rá |
A harmincadik km körül gondoltuk úgy, hogy beülünk valahova tápolni - addigra kezdtek sokasodni a baljós előjelek, úgyismint szivatós emelkedők (a lejtőkön viszont fékezni kellett, mert vizes volt az út és élesek a kanyarok), sötétedő égalja, az egyre csak felettünk köröző keselyűk...
Németországban az ember nyilván egy ázsiai étterembe ül be vasárnap délben, és ott mást nem is rendelhet, mint paradicsomkrémlevest, rántott csirkés gyerekmenüt (sült krumplival), valamint almás pitét. (Jó, Norbi odavan a helyi étkekért, ő sült banánt kért.)
Bízva többfős szurkolótáborunk csijében nekivágtunk a maradék 70 km-nek. Amiből az utolsó 7 hegynek fel, mert csak ott volt szállás. (Erről tudtam, Norbi szólt már tervezéskor, de teljesen más egy kényelmes kanapén heverve erre gondolni, mint amikor ott magasodik az ember előtt egy cakkos élű hegy.)
 |
| Ez nem az, de ez is akkora |
De ez még messze volt.
Arra gondol ugye az ember, hogy ha a Duna mentén futó bicikliúton megy, nemigen lesznek durva emelkedők. Szelíd lankák, finoman tagolt kaptatók, azok talán - épp csak hogy őszintén mondhassa az ember utána, hogy nem lejtő volt végig.
Ezzel szemben az első nap végén a különböző szerkezeteink 1200, illetve 2200 méter szintemelkedést jeleztek (utóbbi lehet, hogy a csökkenést is számolta).
Szurkolóink varázsereje fél háromig tartott, akkor elkapott minket egy jó kis zápor - nem javított a közérzetemen, de nem is rontott rajta sokat. Elállt tíz perccel később, túléltük.
Hadd ejtsek azonban pár szót a német bicikliutakról.
Amikor van, egész jó, jellemzően tükörsima. Időnként kicsit göcsörtös és huppanós, de nem ez az általános.
Hanem elég sok a murvás földút is. Ezek is viszonylag simák és kevéssé ráznak - ha éppen szárazak. Eső után nem azok.
A biciklizőizmaim (lásd még: fenék) egészen különös áriákat daloltak a hetvenedik kilométer tájékán, ahol szurkolóinknak hála egy pajtához közel kapott el minket egy jóféle nyári zivatar, de egy olyan ám, hogy a szemközti hegyet is alig láttuk.
A pajta tulajdonosa épp akkor jött meglátogatni az állatkákat (tehén, kecske, ló)a jó kis terepjárójában, váltottunk pár szót (miután közöltem vele, hogy csak egy kicsi németet tudok, lassabban beszélt ékes dél-németországi tájszólásában). Megtárgyaltuk az időjárást, valamint a célig vezető út hosszát, aztán benézett az állataihoz, és elhajtott a terepjárójával. Amivel minket is elvihetett volna, de nem tette!
Nemsokára elállt az eső és mentünk tovább. Sík terepen kemény gyökkettővel döngettünk, kemény csávók vagyunk, ugyebár. Még húsz kilométer volt hátra, a lelkesedés az egekben, izomerő nulla.
 |
| Ez még azelőtt készült |
Mikor már kezdtem gyanakodni, hogy Gutenstein, ahol jobbra kellett volna kanyarodni a szálláshoz vezető utolsó hét kilométerre, csak a mesében létezik, hirtelen feltűnt a "Gutenstein emitten" tábla. Ott megálltunk térképet nézni, mert 90 km után nagyon nem akartunk az utolsó nyolcon eltévedni.
Becéloztuk a következő hidat, ott be jobbra és egyenesen hegynek fel - az első kupac ház már a cél.
Az elméletet követte a gyakorlat. Híd, jobbra, uccu neki - itt kezdődtek a gondok.
Azt hiszem, még nem említtetem, hogy az eső kihozta az éticsigák kalandvágyát: egész nap a bicikliúton krosszoló jószágokat kerülgettem.
Ahogy tekertünk fölfele bőszen, egyik szem a kilométerórán (nehogy túllépjük a sebességkorlátozást), a másik az úton (csigák hussannak át előttük), ráébredtem, hogy 5.2 km/h sebességgel gyalogolni is tudok.
Norbi egyetértett a meglátással. Úgyhogy leszálltunk és toltuk az utolsó két kilométeren.
A legvégén, mikor már majdnem sík vitt a terep és már látszott a Brigel-Hof (szállás) teteje, a maradék méltóságunkba kapaszkodva visszaszálltunk a biciklire, hogy azt a látszatot keltsük, hogy végig tekertünk. Gyerekes, tudom, és szerencse, hogy nem volt erős szél, mert az visszafújt volna.
Bevonszoltuk magunkat, egy kedves hölgy fogadott. Vele is eltársalogtunk, természetesen németül. Megkérdeztem, hogy a konyha még működik-e - sajnos nem, de pár kilométerre van egy falu, ahol lehet enni. Kitaláltuk, hogy Gutensteinre gondol, és alighanem olyan szinkronban jelent meg az arcunkon a végső megadás kifejezése, hogy megkérdezte, hogy hideg étel is megteszi-e. Há' hogy a rákba ne! - így én.
Felmentünk a szobába, zuhany, civilbe öltözés, aztán le a reggelizőszobába, és ott olyan isteni tápot költöttünk el, hogy könny szökik a szemembe még most is (egy nappal később). Zsemlék, felvágott, sajt, reszelt répa, paradicsom, uborka - és egy bödön gyümölcstea, amiből három bögrényit toltam be, arcomon üdvözült mosollyal.
 |
| Az ízeltes vacsora fő szponzora |
Föl a szobába, fogmosás, pizsi, blogolás, kóma.
Táv: 98km
én fél 3 után is szurkoltam!!!
VálaszTörlésHol lettünk volna nélküled...
VálaszTörlés