Teljesen véletlenül. Becsszó.
Elhatároztuk, hogy nagyon korán indulunk, mert akkor hamarabb érünk oda, és mennyire jó lesz az. Az előző napokon fél tízkor, illetve háromnegyed tízkor sikerült útra kelni, így javulásnak számított, hogy huszonkét perccel kilenc után már elhagytuk a helyi bankszektor epicentrumát.
Az elején kanyarogtunk kicsit, de csak kijutottunk a megfelelő útra (például egy random, robogókat áruló nőnek köszönhetően, aki rutinosan elmondta, hogy hol balra és hol jobbra). Teljesen jól haladtunk, az első óra alatt lenyomtunk húsz kilométert - akkor pont szembejött egy Müller, azt pedig nem hagyhattuk ki.
Norbi kint maradt biciklire vigyázni és varázskoktélt kotyvasztani, én bementem mindenféle nagyon fontos dolgokért, amik egy részéről kiderült, hogy lóbalzsam (őszintén: mindenki tudja, hogy ez emberre is alkalmazható?), aztán gurultunk tovább.
Ulm előtt kicsivel egy útlezárás fogadott minket. Gyalogos is volt piros karikában, innét tudtuk, hogy komoly a dolog. Mellékeltek hozzá elterelés-térképet is, hogy merre mehetünk körbe. Ezt jó pár percig tanulmányoztuk (nekem például szokatlan, ha a Duna északra folyik, úgyhogy azt hittem, mi a jobb felső csücsökben vagyunk, de Norbi tudta a tutit, hogy a bal alsóban), aztán elindultunk a javasolt útvonalon.
Az első kanyarnál rögtön egy jó nagy sárga tábla fogadott minket, mondván "U -->" (Umleitung jobbra). És egyre csak jelentek meg ezek a táblák, esélyt sem adtak eltévedni.
Az se segített, hogy találkoztunk egy cirka húszfős nyugdíjascsoporttal, akik szintén arra tartottak.
Itt szeretném elmagyarázni, hogyan is jutottam el az első napon a hét kilométeres emelkedő tetejére. "De hiszen - így Hű Olvasóm - totál ki volt merülve, fájt mindenütt, hideg volt és még esett is időnként, hát hogy nem adta fel Gutensteinben?"
Először is, a pajta eresze alatt töltött idő során én igenis hogy felvetettem, hogy hagyjuk veszni a magaslati szállást. (Nem hoztam szóba, hogy Norbi ősei közt számos hegyizerge akadhat, és alighanem ezért is találta ezt a szállást, de igazságtalan, ha engem is bele akar ebbe rángatni, az én őseim közt tisztes lajhárok és kimondottan tengerszinten élő mezei pockok vannak, de azért szerintem ott volt ez is a sorok közt.)
Norbi ezt figyelmen kívül hagyta, és aztán csak úgy történtek a dolgok, és egyszercsak már ott voltunk. De biztos nem jutottunk volna el odáig, ha nem lettek volna Norbi egészen rémes szóviccei. Többször gondoltam rá, hogy én akkor itt most kiszállok, ások magamnak egy kényelmes lyukat az út mentén és új életet kezdek, de nem lehetett, mert Norbi elsütött még egy rémes szóviccet, és azzal átlendített a holtponton.
Ezek nagy részét elfelejtettem, mert a jól működő párkapcsolatok nem maguktól működnek jól, de egyre emlékszem. És ennél még csak a közelében se voltam semmiféle holtpontnak.
Mikor beértünk Ulmba, Norbi kijelentette, hogy ez micsoda Ulmleitung volt.
Szóval Ulm. A város, ahol a folyó mellett egy nyomorult sörözde sincs. Végiggurultunk a parton és ki a városból.
Egy idő múlva feltűnt egy útszéli pizzéria, ami ugyan zárva volt, de egy arra járó hölgy útbaigazított egy közeli étteremig.
A napi menü XLL Schnitzel volt, egész potom pénzét, be is toltunk egyet fejenként.
Utána jött a baj: ezzel lekanyarodtunk a partról, ahol a 6-os Eurosztráda (vagy mifene) vonalát követtük, ami egyben a Donauradwanderweg is, és innét kezdve az útjelző nyilak a 8-as útra akartak minket terelni. Az is biztos szép helyekre vitt volna minket, nem kérdés, de mi már úgy hozzászoktunk a 6-oshoz. Elsőre le tudtam írni az út nevét például, ami azért dicséretes.
Nem volt más választás sajnos, menni kellett, amerre a nyilak mutatták.
Az ég alja meg kezdett sötétedni.
Az időjárás-előrejelzés előző nap 30% esélyt adott az esőnek, reggel meg ugye a kapzsi hotel miatt nem tudtuk megnézni (az Eplus nevű szolgáltató is vastagon benne van amúgy; róluk majd később), de abból ítélve, ahogy az addig barátságos bárányfelhők sötétszürke viharfelhővé álltak össze, arra a következtetésre jutottunk, hogy az eső valószínűsége a 100%-hoz állhat közelebb.
Nem akarok mindent a szurkolótáborra kenni, de tény, hogy pont akkor bukkantunk fel egy vasúti aluljáró másik oldalán, mikor az első esőcseppek megérkeztek. Úgy gondoltuk, inkább az aluljáróban várjuk ki, míg átvonul felettünk a vihar.
Egypár arra járó biciklista is így gondolta, végül már féltucatnyian álltunk az aluljáró nyílásainál. Mi egy barátságos hölggyel elegyedtünk szóba (mert ő érkezett utánunk rögtön, és én mondtam neki, hogy talán várnia kéne, durvának ígérkezik az eső), és ugyan annyit beszélt angolul, mint mi ketten együtt németül, felajánlotta, hogy megnézi a telefonján, mi vár ránk időjárásügyben az út hátralevő részében.
Ezen a ponton Norbira hagytam a társalgást, mert elmentem lefényképezni a jégdarabokat. Amik estek. Eső helyett. Május elején.
Mikor elállt az eső és elpályázott mindenki más, Norbi vázolta az alternatív utat Höchstädtba: bicaj a következő vasútállomásig, aztán vonat. Nem kellett kétszer mondania.
Szemerkélő esőben vágtáztunk a következő településig, vettünk jegyet, felszálltunk a vonatra, ami helyenként 159km/h sebességgel száguldott, és már ott is voltunk a célvárosban. Két kilométer gurulás után meg a szálláson.
Ez is az az olcsó, gagyi típusú szállás, ami kétszer annyit nyújt, mint amire számít az ember, mert csak.
Többek közt egy kis étterem is volt a másik oldalán, ahol olyan paradicsomlevest, "Berg" pizzát és házi elgondolásból készült rebarbarás desszert ettünk, hogy a szuperlatívuszok is csak szerényen összehúzzák magukat.
A szakács és egyben felszolgáló egy ősz hajú, vélhetően olasz származású hölgy volt, egyben a desszert értelmi szerzője. Oké, az italokat elfelejtette kihozni, de kaptunk rettentő finom mini pizzakenyereket is a leveshez!
Mikor fizetésre került a sor, hozta a kis jegyzetfüzetet és összeszámolta, hogy akkor ennyi meg annyi, marad a kettő, meg kétszer nyolc, és akkor az ennyi. Kifizettük, nem szeretek ilyenkor akadékoskodni. Mikor elment, akkor azért átszámoltuk még egyszer, és bizony: összeadásnál a kettő az maradt.
Odamentünk a pulthoz, mondtuk neki, hogy apró kis hiba, és adtunk még két eurót. Nagyon örült, tán meg is hatódott kicsit.
Így mulatunk mi, kérem.
A többi a szokásos - pizsi, fogmosás, kóma.
Táv: 57km (90 helyett)
Elhatároztuk, hogy nagyon korán indulunk, mert akkor hamarabb érünk oda, és mennyire jó lesz az. Az előző napokon fél tízkor, illetve háromnegyed tízkor sikerült útra kelni, így javulásnak számított, hogy huszonkét perccel kilenc után már elhagytuk a helyi bankszektor epicentrumát.
Az elején kanyarogtunk kicsit, de csak kijutottunk a megfelelő útra (például egy random, robogókat áruló nőnek köszönhetően, aki rutinosan elmondta, hogy hol balra és hol jobbra). Teljesen jól haladtunk, az első óra alatt lenyomtunk húsz kilométert - akkor pont szembejött egy Müller, azt pedig nem hagyhattuk ki.
Norbi kint maradt biciklire vigyázni és varázskoktélt kotyvasztani, én bementem mindenféle nagyon fontos dolgokért, amik egy részéről kiderült, hogy lóbalzsam (őszintén: mindenki tudja, hogy ez emberre is alkalmazható?), aztán gurultunk tovább.
 |
| A Duna, már egész nagy korában |
Ulm előtt kicsivel egy útlezárás fogadott minket. Gyalogos is volt piros karikában, innét tudtuk, hogy komoly a dolog. Mellékeltek hozzá elterelés-térképet is, hogy merre mehetünk körbe. Ezt jó pár percig tanulmányoztuk (nekem például szokatlan, ha a Duna északra folyik, úgyhogy azt hittem, mi a jobb felső csücsökben vagyunk, de Norbi tudta a tutit, hogy a bal alsóban), aztán elindultunk a javasolt útvonalon.
Az első kanyarnál rögtön egy jó nagy sárga tábla fogadott minket, mondván "U -->" (Umleitung jobbra). És egyre csak jelentek meg ezek a táblák, esélyt sem adtak eltévedni.
Az se segített, hogy találkoztunk egy cirka húszfős nyugdíjascsoporttal, akik szintén arra tartottak.
Itt szeretném elmagyarázni, hogyan is jutottam el az első napon a hét kilométeres emelkedő tetejére. "De hiszen - így Hű Olvasóm - totál ki volt merülve, fájt mindenütt, hideg volt és még esett is időnként, hát hogy nem adta fel Gutensteinben?"
Először is, a pajta eresze alatt töltött idő során én igenis hogy felvetettem, hogy hagyjuk veszni a magaslati szállást. (Nem hoztam szóba, hogy Norbi ősei közt számos hegyizerge akadhat, és alighanem ezért is találta ezt a szállást, de igazságtalan, ha engem is bele akar ebbe rángatni, az én őseim közt tisztes lajhárok és kimondottan tengerszinten élő mezei pockok vannak, de azért szerintem ott volt ez is a sorok közt.)
Norbi ezt figyelmen kívül hagyta, és aztán csak úgy történtek a dolgok, és egyszercsak már ott voltunk. De biztos nem jutottunk volna el odáig, ha nem lettek volna Norbi egészen rémes szóviccei. Többször gondoltam rá, hogy én akkor itt most kiszállok, ások magamnak egy kényelmes lyukat az út mentén és új életet kezdek, de nem lehetett, mert Norbi elsütött még egy rémes szóviccet, és azzal átlendített a holtponton.
Ezek nagy részét elfelejtettem, mert a jól működő párkapcsolatok nem maguktól működnek jól, de egyre emlékszem. És ennél még csak a közelében se voltam semmiféle holtpontnak.
Mikor beértünk Ulmba, Norbi kijelentette, hogy ez micsoda Ulmleitung volt.
Szóval Ulm. A város, ahol a folyó mellett egy nyomorult sörözde sincs. Végiggurultunk a parton és ki a városból.
Egy idő múlva feltűnt egy útszéli pizzéria, ami ugyan zárva volt, de egy arra járó hölgy útbaigazított egy közeli étteremig.
A napi menü XLL Schnitzel volt, egész potom pénzét, be is toltunk egyet fejenként.
Utána jött a baj: ezzel lekanyarodtunk a partról, ahol a 6-os Eurosztráda (vagy mifene) vonalát követtük, ami egyben a Donauradwanderweg is, és innét kezdve az útjelző nyilak a 8-as útra akartak minket terelni. Az is biztos szép helyekre vitt volna minket, nem kérdés, de mi már úgy hozzászoktunk a 6-oshoz. Elsőre le tudtam írni az út nevét például, ami azért dicséretes.
Nem volt más választás sajnos, menni kellett, amerre a nyilak mutatták.
Az ég alja meg kezdett sötétedni.
Az időjárás-előrejelzés előző nap 30% esélyt adott az esőnek, reggel meg ugye a kapzsi hotel miatt nem tudtuk megnézni (az Eplus nevű szolgáltató is vastagon benne van amúgy; róluk majd később), de abból ítélve, ahogy az addig barátságos bárányfelhők sötétszürke viharfelhővé álltak össze, arra a következtetésre jutottunk, hogy az eső valószínűsége a 100%-hoz állhat közelebb.
Nem akarok mindent a szurkolótáborra kenni, de tény, hogy pont akkor bukkantunk fel egy vasúti aluljáró másik oldalán, mikor az első esőcseppek megérkeztek. Úgy gondoltuk, inkább az aluljáróban várjuk ki, míg átvonul felettünk a vihar.
Egypár arra járó biciklista is így gondolta, végül már féltucatnyian álltunk az aluljáró nyílásainál. Mi egy barátságos hölggyel elegyedtünk szóba (mert ő érkezett utánunk rögtön, és én mondtam neki, hogy talán várnia kéne, durvának ígérkezik az eső), és ugyan annyit beszélt angolul, mint mi ketten együtt németül, felajánlotta, hogy megnézi a telefonján, mi vár ránk időjárásügyben az út hátralevő részében.
Ezen a ponton Norbira hagytam a társalgást, mert elmentem lefényképezni a jégdarabokat. Amik estek. Eső helyett. Május elején.
 |
| Jégeső (részlet) |
Mikor elállt az eső és elpályázott mindenki más, Norbi vázolta az alternatív utat Höchstädtba: bicaj a következő vasútállomásig, aztán vonat. Nem kellett kétszer mondania.
Szemerkélő esőben vágtáztunk a következő településig, vettünk jegyet, felszálltunk a vonatra, ami helyenként 159km/h sebességgel száguldott, és már ott is voltunk a célvárosban. Két kilométer gurulás után meg a szálláson.
Ez is az az olcsó, gagyi típusú szállás, ami kétszer annyit nyújt, mint amire számít az ember, mert csak.
Többek közt egy kis étterem is volt a másik oldalán, ahol olyan paradicsomlevest, "Berg" pizzát és házi elgondolásból készült rebarbarás desszert ettünk, hogy a szuperlatívuszok is csak szerényen összehúzzák magukat.
A szakács és egyben felszolgáló egy ősz hajú, vélhetően olasz származású hölgy volt, egyben a desszert értelmi szerzője. Oké, az italokat elfelejtette kihozni, de kaptunk rettentő finom mini pizzakenyereket is a leveshez!
Mikor fizetésre került a sor, hozta a kis jegyzetfüzetet és összeszámolta, hogy akkor ennyi meg annyi, marad a kettő, meg kétszer nyolc, és akkor az ennyi. Kifizettük, nem szeretek ilyenkor akadékoskodni. Mikor elment, akkor azért átszámoltuk még egyszer, és bizony: összeadásnál a kettő az maradt.
Odamentünk a pulthoz, mondtuk neki, hogy apró kis hiba, és adtunk még két eurót. Nagyon örült, tán meg is hatódott kicsit.
Így mulatunk mi, kérem.
A többi a szokásos - pizsi, fogmosás, kóma.
Táv: 57km (90 helyett)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése