Nem fogok filozofálgatni. Még.
Oszkárral mentünk Budapestről Ulmig. Mehettünk volna vonattal is - kicsit többe kerül, négyszer kell átszállni és az egyik átszállásra 12 perc lett volna, ha a MÁV időben érkezik Bécsbe. Úgyhogy Oszkár.
A nekünk kiosztott autó Tibor vezényletével érkezett, és először úgy volt, hogy hajnali 4:50-kor vesz fel minket a Keletiben. Pár nappal indulás előtt telefonált, hogy inkább 3:40. Hajnali. Vagyis késő éjjel. Nézőpont kérdése.
Mi az optimista hozzáállást választottuk: összecsomagoltunk este, beállítottam az ébresztőórát 2:40-re (fél három helyett, mert van nekem szívem, ott aludt mellettem), és negyed tizenegy körül sikerült is elszenderedni.
2:34-kor közös megegyezéssel felkeltünk, összekaptuk magunkat és elindultunk. Na és itt jött az ámulat: az összes jelzőlámpa sárgán villogott, sehol egy autó - hasítottunk a Dózsa György útig, ahol már azért volt pár jármű rajtunk kívül is. Na de 3:14-kor indultunk (a lakásból) és 3:39-re oda is értünk, ilyen még soha.
A pályaudvar környékén az idő másik végét megfogó népek tobzódtak - a hajnali háromnegyed négy nekünk korai volt, nekik már kicsit talán késő - de teljesen jólnevelten csak egymás közt ordítoztak.
Norbi felhívta Tibort, hogy egész pontosan melyik parkolóra is gondolt? Gyorsan tisztázták, hogy a Keleti az nem a Nyugati, és pár perc múlva meg is jelent a minibusz. Jó Tiborunk erősen csóválta a fejét, mikor meglátta a két biciklit, amin meglepődtem, mert Norbi azoknak is foglalt helyet. Szerencsére nem kellett erre emlékeztetni, mert kipakolta a többi csomagot és berakta a bicikliket a csomagtér végébe, aztán a többit vissza, pár perc alatt. Simán elfért minden. Aztán, már az úton, rájöttem, hogy Tibor mindenre azt mondja, hogy nem fog menni, mert ő ez a fajta. Amúgy kenyérre lehet kenni, csak jól titkolja. Szinte mindenki visszatérő utasa volt, és ugyanúgy beszélt velük is: csípőből küldött el mindenkit mindenért a francba.
Az utazóközönség miatt aggódtam a leginkább, de azért se kellett volna. Nem ugyanabból a kultúrkörből származtunk, az tény, de legtöbbjükkel 11 órát voltunk egy légtérben, és nem lett rossz véleményünk egymásról. Rendben, nem egyezik a véleményünk ebben-abban, de ez minden. (És az út nagy részét alvással töltöttem.)
Negyed háromkor érkeztünk meg Ulmba - a könnyes búcsú elmaradt - ahol először is elmentünk vécézni (Norbi nekem adta az utolsó 50 centes érmét, hát milyen már; aztán elment váltani), majd nekiláttunk a jegyvásárlásnak. Sima liba volt, második nekifutásra biciklijegyet is sikerült. (Megj.: nem Flexpreis kellett volna, mert tudtuk, hogy melyik vonattal megyünk.)
Egy órás várakozás után befutott az IRE3211. Norbi már meg is rohamozta volna, de én visszatartottam. Nekünk az IRE3214 kellett ugyanis. Rendben, ugyanazon a vágányon állt, ugyanaz volt az induló állomása, mint a mienk célállomása, de mi van, ha garázsmenet? Vagy egyszer csak rájön, hogy ő az RE2546? Szóval kivártam.
Természetesen az volt az a vonat. Felszálltunk, biciklistül, aztán eseménytelen vonatút következett Donaueschingen állomásig.
Ott viszont kezdődtek az izgalmak. A szállás ugyanis Bad Dürrheimben volt, 7 (értsd: 12) kilométerre. Ami önmagában nem baj, csak aztán elkezdett esni az eső. És fújni a szél. (Szembe, nyilván szembe. Hova máshova?) Akkora villámok csapkodtak, hogy ha kicsivel kevésbé esik az eső és fúj a szél, megszeppentem volna.
Azért megérkeztünk a célhelyre. Az utcatáblák, illetve a házszámozás nincs teljesen kidolgozva ezen a településen, így először túlmentünk egy kilométernyivel, aztán száz méterrel visszafele; végül leszűkítettük a lehetséges házakat egy négyes csoportra. Norbi bekopogott az egyik esélyesnél, ott közölték vele, hogy a "crazy place" a mellettük levő. Tény, hogy ha jobban megnézte az ember, ki volt írva a hely neve. Egészen kicsi betűkkel, egy fa takarásában, öt méter magasan logó táblán.
Sebaj, beengedtek, megkaptuk a szobát, innét nyert ügy volt.
Átöltöztünk civilbe és visszamentünk a szomszédba, ahol valamiféle kocsma volt, a kultúr fajtából. Kedvem támadt egy kis lélekerősítő fogyasztására ugyanis.
A hely tömve volt, és Norbi megfigyelése szerint nem volt ott senki, akinek ne lehettünk volna a gyereke, már kor alapján. Meg is ijedtünk, hogy hátha zártkörű buliba cseppentünk; de gondoltam, egy sört meg egy páleszt csak kapunk, még ha valaki aranylakodalma van is. Így is lett. Kaptunk kacsintós "gyümölcslevet" (Obstwasser), ami felvizezett pálinkákra emlékeztetett, viszont a sörrel, a fél hármas keléssel és a 17 órás utazással együtt megtette a hatását.
Visszaszaladtunk a szállásra (közben úgy istenigazában eleredt az eső), zuhany, fogmosás, kóma.
Rendszerint leteszem a fejem a párnára, aztán megszólal az ébresztőóra. Ott viszont hajnali ötkor kipattant a szememből az álom, mert a környéken lakó madarak vasárnap hajnalban akarták megbeszélni a friss híreket. Pedig a paplan az egy olyan volt, olyan finom puha és meleg, hogy ha a madarak nincsenek, még mindig ott vagyok alatta.
Oszkárral mentünk Budapestről Ulmig. Mehettünk volna vonattal is - kicsit többe kerül, négyszer kell átszállni és az egyik átszállásra 12 perc lett volna, ha a MÁV időben érkezik Bécsbe. Úgyhogy Oszkár.
A nekünk kiosztott autó Tibor vezényletével érkezett, és először úgy volt, hogy hajnali 4:50-kor vesz fel minket a Keletiben. Pár nappal indulás előtt telefonált, hogy inkább 3:40. Hajnali. Vagyis késő éjjel. Nézőpont kérdése.
Mi az optimista hozzáállást választottuk: összecsomagoltunk este, beállítottam az ébresztőórát 2:40-re (fél három helyett, mert van nekem szívem, ott aludt mellettem), és negyed tizenegy körül sikerült is elszenderedni.
2:34-kor közös megegyezéssel felkeltünk, összekaptuk magunkat és elindultunk. Na és itt jött az ámulat: az összes jelzőlámpa sárgán villogott, sehol egy autó - hasítottunk a Dózsa György útig, ahol már azért volt pár jármű rajtunk kívül is. Na de 3:14-kor indultunk (a lakásból) és 3:39-re oda is értünk, ilyen még soha.
A pályaudvar környékén az idő másik végét megfogó népek tobzódtak - a hajnali háromnegyed négy nekünk korai volt, nekik már kicsit talán késő - de teljesen jólnevelten csak egymás közt ordítoztak.
Norbi felhívta Tibort, hogy egész pontosan melyik parkolóra is gondolt? Gyorsan tisztázták, hogy a Keleti az nem a Nyugati, és pár perc múlva meg is jelent a minibusz. Jó Tiborunk erősen csóválta a fejét, mikor meglátta a két biciklit, amin meglepődtem, mert Norbi azoknak is foglalt helyet. Szerencsére nem kellett erre emlékeztetni, mert kipakolta a többi csomagot és berakta a bicikliket a csomagtér végébe, aztán a többit vissza, pár perc alatt. Simán elfért minden. Aztán, már az úton, rájöttem, hogy Tibor mindenre azt mondja, hogy nem fog menni, mert ő ez a fajta. Amúgy kenyérre lehet kenni, csak jól titkolja. Szinte mindenki visszatérő utasa volt, és ugyanúgy beszélt velük is: csípőből küldött el mindenkit mindenért a francba.
Az utazóközönség miatt aggódtam a leginkább, de azért se kellett volna. Nem ugyanabból a kultúrkörből származtunk, az tény, de legtöbbjükkel 11 órát voltunk egy légtérben, és nem lett rossz véleményünk egymásról. Rendben, nem egyezik a véleményünk ebben-abban, de ez minden. (És az út nagy részét alvással töltöttem.)
Negyed háromkor érkeztünk meg Ulmba - a könnyes búcsú elmaradt - ahol először is elmentünk vécézni (Norbi nekem adta az utolsó 50 centes érmét, hát milyen már; aztán elment váltani), majd nekiláttunk a jegyvásárlásnak. Sima liba volt, második nekifutásra biciklijegyet is sikerült. (Megj.: nem Flexpreis kellett volna, mert tudtuk, hogy melyik vonattal megyünk.)
Egy órás várakozás után befutott az IRE3211. Norbi már meg is rohamozta volna, de én visszatartottam. Nekünk az IRE3214 kellett ugyanis. Rendben, ugyanazon a vágányon állt, ugyanaz volt az induló állomása, mint a mienk célállomása, de mi van, ha garázsmenet? Vagy egyszer csak rájön, hogy ő az RE2546? Szóval kivártam.
Természetesen az volt az a vonat. Felszálltunk, biciklistül, aztán eseménytelen vonatút következett Donaueschingen állomásig.
Ott viszont kezdődtek az izgalmak. A szállás ugyanis Bad Dürrheimben volt, 7 (értsd: 12) kilométerre. Ami önmagában nem baj, csak aztán elkezdett esni az eső. És fújni a szél. (Szembe, nyilván szembe. Hova máshova?) Akkora villámok csapkodtak, hogy ha kicsivel kevésbé esik az eső és fúj a szél, megszeppentem volna.
Azért megérkeztünk a célhelyre. Az utcatáblák, illetve a házszámozás nincs teljesen kidolgozva ezen a településen, így először túlmentünk egy kilométernyivel, aztán száz méterrel visszafele; végül leszűkítettük a lehetséges házakat egy négyes csoportra. Norbi bekopogott az egyik esélyesnél, ott közölték vele, hogy a "crazy place" a mellettük levő. Tény, hogy ha jobban megnézte az ember, ki volt írva a hely neve. Egészen kicsi betűkkel, egy fa takarásában, öt méter magasan logó táblán.
Sebaj, beengedtek, megkaptuk a szobát, innét nyert ügy volt.
Átöltöztünk civilbe és visszamentünk a szomszédba, ahol valamiféle kocsma volt, a kultúr fajtából. Kedvem támadt egy kis lélekerősítő fogyasztására ugyanis.
A hely tömve volt, és Norbi megfigyelése szerint nem volt ott senki, akinek ne lehettünk volna a gyereke, már kor alapján. Meg is ijedtünk, hogy hátha zártkörű buliba cseppentünk; de gondoltam, egy sört meg egy páleszt csak kapunk, még ha valaki aranylakodalma van is. Így is lett. Kaptunk kacsintós "gyümölcslevet" (Obstwasser), ami felvizezett pálinkákra emlékeztetett, viszont a sörrel, a fél hármas keléssel és a 17 órás utazással együtt megtette a hatását.
Visszaszaladtunk a szállásra (közben úgy istenigazában eleredt az eső), zuhany, fogmosás, kóma.
Rendszerint leteszem a fejem a párnára, aztán megszólal az ébresztőóra. Ott viszont hajnali ötkor kipattant a szememből az álom, mert a környéken lakó madarak vasárnap hajnalban akarták megbeszélni a friss híreket. Pedig a paplan az egy olyan volt, olyan finom puha és meleg, hogy ha a madarak nincsenek, még mindig ott vagyok alatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése